Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-11 / 339. szám
10 aj Dunántúli napló 1991. december 11., szerda Halálos nevelés A középkori járványoknál is fenyegetőbbek a szív- és keringésrendszeri megbetegedések Boldog embereket kell nevelni „Furulyáztam nektek, de nem táncoltatok .. Közelkép Pécsi Gézáról A sikeres könyvek szerzője Ami igazán megdöbbentett, az az volt, amikor arról a kanadai kutatásról hallottam, melynek során megállapították: az infarktushalál okait keresve az egyik legerősebb veszélytényező, ha a szülők különböző vallásúak ... Erről, és az új népbetegséggel kapcsolatos pszichés, szociális jelenségekről beszélgettünk dr. Szilárd Istvánnal, a POTE Népegészségtani Intézetének docensével. — Ma Magyarországon a lakosság várható élettartama rosszabb, mint harminc évvel ezelőtt volt - kezdte. - A tizenötödik életévüket betöltött fiúknak csak kevesebb, mint hatvan százaléka az, aki a 64. évét is megéri. Ennek oka többek közt az, hogy a szív- és keringésrendszeri halálozás óriási mértékben megnövekedett, az összes haláloknak 54 százaléka! Még a középkori járványok sem vitték el a lakosságnak több, mint a felét... A szív- és keringésrendszeri betegségcsoporton belül eljutunk a szívinfarktusig, ez több, mint 10 százalékát adja az összhalá- lozásnak. Ez így van akkor is, ha az orvostudomány technikában, eszközökben hatalmasat fejlődött. Kell is, hiszen a legmodernebb orvosi technikára van szükség, ágyakra, gyógyszerekre, orvosokra. Sajnos, ma a jelenség hazánkban is és világszerte is túlnő az orvostudomány lehetőségein. — Akkor hát a kihívás az egész társadalmat érinti. . . — így van. Hadd mondjak el egy-két kutatási eredményt. Framingham nevű amerikai kisvárosban a 40-es évektől kezdődően ötévenként vizsgálták a felnőtt lakosságot. Ott derült ki, amit ma már mindenki tud, hogy aki magas vérnyomásban szenved, dohányzik, túlsúlyos, annak az esélye megnő az infarktusra. Mindemellett az összes esetet nem lehet ezekkel a „klasszikus” okokkal, kockázati tényezőkkel megmagyarázni. 40 százalékban más van a héttérben. Egy kanadai kutatócsoport felmérést végzett, s a rizikótényezők mellett szociális-pszichikai tényezőket is vizsgáltak. Kiderült, hogy ha a beteg szülei különböző vallásúak voltak, az infarktushoz vezető úton a rangsorban második helyre került fel ez az elem. Egyébként bizonyos személyiségtípusok is hajlamosíthatnak, így például a hajtós, a karrierért szinte mindent feláldozó ember veszélyeztetettebb, mint nyugodtabb életet élő társa. — Hát ez egyre inkább jelentkezik nálunk is, nem ? — Magyarországon a klasz- szikus okok alapján nem nagyobb a veszélyeztetettség, de a számadatok rosszabbak. A különbséget csak a pszi- cho-szociális oldallal lehet magyarázni. A társadalmon belül feldolgozatlan feszültségek munkálnak, ilyen volt például az a kettős nevelés, mely ugyanazt a hívta elő, amit a kanadai kutatás is kiemelt. Ez még azzal súlyosbodott, hogy a gyerek azt látta, más az, ami a családban van, és mást mondanak az iskolában. A másik kettősség a 68-ban beindult, de félbemaradt reformfolyamat. Az történt, hogy az, aki többet dolgozott, többet is kereshetett, csak éppen igen aránytalanul sok munkával. — Egyszóval az egészség ma megint nem lényeges szempont. — Az biztos, hogy nem az igazi értékeket honorálták sem a munkában, sem a kultúrában, sem az egészségben. A szemlélet megváltoztatásáért elég sokat kell küzdeni. — Visszatérve még a kettős neveléshez: létezik az, hogy például 56 megítélése, vagy éppen a szocialista társadalom értékelése és a legutóbbi időkben bekövetkezett alapvető változások ellentétéből ugyancsak kialakul egy veszélyes feszültség, mely infarktusos megbetegedésekben jelentkezik majd? — Lehet, de ez nem lesz új jelenség, már az elmúlt évek pszicho-szociális tényezői is kimutathatók, és azok is maradnak ezen a területen. — Nemigen látok megnyu- gató kiutat. Van ? — Nem kell nihilistának lenni. Most a megelőzés felé kell lépni, egy olyan szemléleti átalakulással, melyben társadalmi feladattá kellene váljon a pszichoszociális tényezők megváltoztatása. Egészségfejlesztésre van szükség, egy olyan aktiv folyamatra, mely- lyel hatékonyan tehetünk azért, hogy kiegyensúlyozott, kevésbé veszélyeztetett embereket neveljünk. — Jó végszó, mert gondolom, minél előbb kezdődik ez a munka, annál jobbak az esélyek. — Az iskolának óriási szerepe van! De nem elsősorban ismereteket kell átadnia, hanem a szemléletet. A pedagógia gyakran még most is szaktárgyi pontokban gondolkodik, nem személyiségfejlesztésben. Pedig olyan emberekre van szükség, akik érett és önálló személyiségek, meg tudnak küzdeni a problémáikkal. Azzal is például, hogy az egészség nem ott kezdődik, ha valaki nem beteg ... Hodnik I. Azzal kezdi, hogy ne írjak róla. Vagy ha mégis, hát gondoljam meg jól. Azt mondja, nem szeretné, ha valami bajom lenne, csak azért, mert portrét akarok csinálni vele. Én még fiatal vagyok, nem tudhatom hát. miért kiábrándult és keserű, közli, aztán azt is, hogy tudja, elhangzott még a pártállam idején itt a megyében illetékes elvtársnál az is: Pécsi Gézából ne csináljanak nemzeti hőst, munkáját a rádió, a tévé ne népszerűsítse, a lapba csak a nekrológja kerülhet bele. Úgyhogy már benne is vagyunk a téma közepében. Kérdem, van-e valamilyen bizonyíték minderről, de hát nincs, honnan is lenne. Kérdem, végül is mi volt az oka, hogy megpróbálták félreállítani, akadályozni. A válasza egyben élettörténete is . . . — Talán a legnagyobb bűnöm az volt, hogy vallásos vagyok — kezdi. — De én hiszek és hittem az önfegyelem, a becsületesség, a tisztesség, a szeretet alapigazságaiban, akkor is, amikor a pécsi pedagógiai főiskolán végzett tanárként Siklóson bibliaórát tartottam a gyerekeknek. 1949-ben, képzelje el! Úgyhogy másfél év után Komlóra száműztek, de ott rövid idő alatt 150 tagú kórust szerveztem. A látványos lebuk- tatásnak ott a PUnkösdölő lett az oka. Ezt tanítottam meg a gyerekeknek, Kodály gyermekművei közül a legszebbet. 29 éves voltam, amikor a 12-es TEFU-hoz kerültem, fizikai állományba. Akkor úgy éreztük, az egész családunk összefogásának megcsúfolása ez, hiszen öten voltunk testvérek, és csak én tanulhattam tovább, mind- annyiuk önfeláldozása árán. Érzem rajta, és hallom a hangja változásán, hogy most valami fontos következik. Elér- zékenyül, de ez az érzés furcsán keveredik a jogos haraggal; szerettem a gyerekeket, mondja, aztán tényszerűen, álszerénység nélkül, mint valamit, amiről vita nincs, mert úgy igaz, hozzáteszi: tudta, mit kell tennie, és szakmailag is képes volt rá, hogy megoldja a feladatot. Tán azért is, mert élethivatásának tekintette mindig ezt a munkát. Azt már a beszélgetésünk vége táján mondja, mégis ideillik, hogy úgy vette a dolgát, mint egy missziót, mint egy szerzetes a ráosztott küldetést. Egyébként is van benne valamj karizmatikus elhivatottság, nem lehet véletlen hát, hogy éppen ő volt az is, aki idősek számára szociális otthont szervezett egy megüresedett plébániai telken, gyanúsan egy időben a SZÉT A első szervezkedéseivel, akikről egyébként akkor - férfiasán bevallja - semmit sem tudott. Mégis az a hír járta, hogy itt délen ő a megbízottjuk ... Nehéz lenne ma már megmondani, a jó vágy a rosszsotjs lépett közbe akkor, amikor Pécsi Géza újra iskolába került, hogy szakmunkásképzőben tanítsa a fiatalokat, olyan intézményben neveljen a muzsika szeretetére, ahol még énekóra sincs. Amit bizonyítani akart, az valahol arról szólt, hogy nincs különbség ember és ember közt,hogy az a „taccsra vágott szakmunkás” is képes rá, hogy eldúdolja az Esz-dúr zongora- verseny fő-és melléktémáját, pedig sokáig nemcsak hogy szükségtelennek tartották, de még csak nem is volt kívánatos, hogy túl sokat tudjon, túlságosan képzett legyen a gyári munkás . . . Akkor indult el az 500-as szakmunkásképző intézetből az azóta sokat emlegetett pécsi modell, amelynek lényege egyszerű: a zene élvezetére elő kell, és elő lehet készíteni a gyereket, a beavatás szertartása itt is fontos, és nem születési hiba, nem genetikus félresiklás, ha valaki nem szereti a zenét. Van hát út, van olyan zenei nevelési koncepció, mellyel meg lehet szerettetni a fiatalokkal az értékes muzsikát, az unalmasnak elkönyvelt klasszikusokat. Az igazság az, hogy a torkom is elszorul egy pillanatra, amikor beszélgetőpartnerem kézírásos papírlapokat tesz elém, tizenhat éves fiatalok rövid kis feljegyzéseit. „Én úgy indultam el erre a hangversenyre, mintha börtönbe mennék, hiszen ezelőtt még nem voltam hasonló hangversenyen. De amikor elkezdték a muzsikálást, mintha valami megmozdult volna bennem..., szinte örültem, hogy most itt vagyok’’ írta egy másodikos fiú. És egy másik lapon: „Mindenki láthatta volna, aki azt hiszi, hogy egy mai gyereket nem érdekel az opera, hogy igenis mindenkit érdekel és felemel a zene.” Volt, aki élete fordulópontjának nevezte az első hangversenyt, melyre a Pécsi Géza szervezte program keretében eljutott. — Ez egy tizenkét éves munka volt, 1987-ig. Őrült nagy akarat, bizalom, szeretet vitt engem előre, hogy megcsináljam. És lettek sikereink! Az első időben támogattak minket, a módszert pedig a művelődési minisztérium 1981/82-től valamennyi szakmunkástanuló intézményben bevezetésre ajánlotta. Ez több százezer fiatalt érintett! Volt koncepcióm, elhivatottságom, erőm, megszülettek a segédkönyvek, hogy a nem zene szakos tanárokat is segítsem velük. Az elismerések és a szinte menetrendszerűen érkező támadások egymást követték. Miközben „Neveljünk zenével” címmel 8 kazetta és 5 füzet készült, aztán hasonló címmel 80-ban egy könyv is, ugyancsak ebben az évben a tévé egyes adásán főműsoridőben sugározták a „Legyen a zene mindenkié” című filmet, miközben a Stúdióban bemutatták az országos hírű programot, mellyel Pécsi Géza később félmillió forintot nyer a folytatásra, újra jelentkeznek az akadályoztatások is, hol csak lustaság, kényelmesség vagy figyelmetlenség, hol pedig kifejezetten előítéletek, politikai megfontolások miatt. A „magánkezdeményezésként” indult, később pedig a Művelődéskutató Intézet kutatásai keretében kidolgozott előkészítő órák, a hangversenyek és a felkészülést segítő kazetták egymást kiegészítő hálózata külföldön is elismertté vált. Elkészült a Kulcs a zenéhez című csodálatos könyv, mely tizenöt hanglemezzel együtt művészeti-esztétikai ismeretekbe ágyazva foglalja rendszerbe a zenei tudnivalókat. A könyvtárosok szavazatai alapján kiderült. hogy ez a munka 1989-ben a legkeresettebb, s ezáltal a legolvasottabb lett, a segítő hat táblán azonban a hazai zenei események jelölésére csak nagy utánajárásra volt használható a piros és a zöld szín, mert a cél, hogy a világtörténetbe ágyazva a nemzeti színekkel mutassák meg a gyerekeknek, hol is a helyünk, nacionalistának minősült néhány fórumon. Ahogyan az is, hogy Pécsi Géza a Bánk bánt hallgattatta a gyerekekkel. .. 1987-ben Baranyában a program leáll, pedig csupán itt 8000 gyereket érintett. Intézményes felkészítés tehát azóta nincs, az országban is csak Budapesten tart még, egyetlen iskolában. „Bántott, hogy itt, ahol élek, senki nem érdeklődik utána, miért állt meg a kísérlet” - panaszolja fel beszélgetőpartnerem. Pedig éppen néhány hete, hogy Göncz Árpád átadta át neki a Magyar Köztársasági Ezüst Ér- demkeresztet.Mikor az erről szóló emléklapot olvasom, már én is elkápráztatva ülök egy jó ideje. Sósmogyorót rágok, és csak nézem, ahogyan valami hallatlan energiával, életerővel magyaráz nekem, előkapva a híres tábláit, hevesen gesztikulálva, miközben a felütést mutatja, forgatom a közel hatvanezer példányban megjelent könyv egy példányát, melyhez hozzájutni lehetetlen, és elhiszem, amit a tanár úr mond, hogy az iskolában a jó gyerekek jutalma, ha öt percig nézegethetik. Tűnődöm, honnan ez a hatalmas erő, ez a sodró lendület, amellyel Pécsi Géza magával ragad, s amellyel dolgozik ma is, szakadatlanul. Tűnődöm azon is, visszaadhatja-e a toll egyáltalán mindezt? — A zenével is úgy vagyunk, mint a körtével: az ember csak akkor ismeri meg az ízét, ha beleharapott — mondja. — Ehhez pedig nem tételes tanítás kell. Lehet, hogy valakit okossá teszünk, de mit ér mindez, ha nem a társai javára fordítja a tudását? Az érzelemre is nevelni kell, arra, hogy be tudjuk fogadni a másikat. Néha úgy érzem, az vonatkozik rám is, amit Máté evangéliuma ír: „Furulyáztam nektek, de nem táncoltatok... ” Mégis hiszem, hogy minden más cél előtt jó embereket kell nevelnünk, akik boldogok, örülni tudnak egymásnak, és képesek a szeretetre. Mert a legfontosabb tudásunk erről szól. Arról, hogy szeretettel igenis minden lehetséges ... Hodnik Ildikó Az első magyar Jehova Tanúinak brooklyni Főhivatalában (MTI-Panoráma) Katolikus vallásu létemre én jutottam magyar állampolgárként elsőnek Jehova Tanúinak brooklyni városrészében lévő Főhivatalába, az Office Complexbe. Lakó Jánosnak, az általam néhány hónapja ismert Jehova Tanújának köszönhetem ezt. „Az áldozatok Isten szolgái” című könyvem - amely a hitünkért az elmúlt évtizedekben súlyos árat fizető különböző felekezetű lelkiatyákról és teológiai hallgatókról szól -, megértést tanúsított az iránt, hogy hasonló szellemben Jehova Tanúi közül azokról szeretnék könyvet írni, akik sok-sok évet töltöttek börtönben a pártállam idején. Kifejtettem Lakó Jánosnak, hogy bár nem értek mindenben egyet az ő térítési módjukkal, és nem egészen úgy képzelem el a világ vége utáni igazságszolgáltatást, mint Jehova Tanúi, az esetleg megírandó könyvemben mindenképpen hangot kívánok adni annak a meggyőződésemnek, hogy a Jehova Tanúi mindenekelőtt Isten-félő, minden vonatkozásban tisztességes földi halandók, akik soha nem süllyednének oda, hogy bárki ellen fegyvert fogjanak. Abban maradtunk,hogy ami a róluk szóló könyv esetleges megírását illeti, neki ugyan nincs ellenére, ahhoz viszont, hogy belekezdhessek az anyaggyűjtésbe - interjúk készítésébe -, nyilván szükség van könyvbéli alanyaim kiválasztásával párhuzamosan a beleegyezésükre, amiben hajlandó segítségemre lenni. Megtudtam, hogy a repülőtéren valaki vár rám. Alig valamivel később már a Főhivatal impozáns halijában vártam a találkozást Lösch Gerittel, és a valamikor Gyuklafehérvárról elszármazó Szedlacsek Józseffel aki mindvégig tökéletes tolmácsomnak bizonyult. Megtudtam,szerte a világon több mint 10 millió hittestvérük él, s ezek többsége aktív módon szolgálja Jehovát. Kisérőimtől megtudtam, hogy a Főhivatal munkáját Vezető Testületük irányítja, amelynek valamennyi tagja csupán egy az egyenlők közül. A Éőhivatal lakótelepén szállodai körülmények között laknak. A Főhivatalban dolgozni a legnagyobb megtiszteltetésnek számít. Végigjárhattam a világ talán legkorszerűbb nyomdaüzemét, ahol a Jehova Tanúinak havonként kétszer megjelenő Őrtorony c. lap készül. Együtt ebédeltem a Főhivatal hatalmas, és minden igényt kielégítő ebédlőinek egyikében vendéglátóimmal. Valameny- nyien szeretettel fogadtak, s váltottak legalább néhány szót velem. Gyorsan elmúlt az a néhány óra, amelyet a Főhivatalban, töltöttem. Amikor elbúcsúztam nem csak a vendéglátóim, hanem én is arra kértem azt Isten, hogy ez a találkozásunk valóban ne az utolsó legyen. Martinkó Károly
