Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-19 / 317. szám
oj Dunántúli napló 1991. november 19., kedd Miért drága a sör a vonaton? Gyakran egy fülkébe zsúfolódik az Utasellátó árukészlete Fotó: Proksza László Magánvállalkozóké lesz a vasúti büfékocsi-hálózat Próbáljunk már felülkerekedni azon régi berögzött szokásunkon, hogy a vendéglátósok pultjai előtt kávéra, üdítőre vagy sörre várakozva csörgő aprópénzért kotorászunk a zsebünkben. Ma már célszerű a papír ötvenessel kezdeni, de az előrelátóbbak zsebében százasok lapulnak. Azt a szokásunkat is levetkőzhetnénk már, hogy a fizetéskor megjegyezzük: tavaly ennyiért kettőt kaptam volna ... A varratoktól 'közlekedő 'büfékocsik indotólatlonul magas árai miatt satón bosszanikod- nalk. Raskó György, a MÁV Utasellátó és Idegenforgalmi Igazgatóságának ikeresikedélimi i ga zg atóhel yet tese szerint a büfékocsik nem drágábbak más presszóknál, éttermeknél. Az áraik a költségék és a piaci viszonyok tükrében reálisaik. Az ország 62 imozgóbüfé- jénék - ebből Tolna, Baranya és Somogy megye területén nyáron 11, télen 10 fut — üzemeltetése így is veszteséges. A kocsik életkora 25 év, az elavult berendezésék javításához pótalkatrész sincs. Az egész Utasellátó Vállalat előprivatizáció előtt áll, a nemrég kiírt pályázatra 7 ikül- föld'i cég jelentkezett. A november 26-i versenytárgyalást a legnagyobb tőkét ibefektető - várhatóan egy amerikai — cég nyeri él. A tíz évre tervezett fejlesztési tervtől azt várják, hogy a pályaudvarok, azok éttermei, büféi, bisztrói kívül-bélül új formát öltsenek. Egységes fazonú, üzletláincsze- rű írendszer kialakítását várják az ország egész területén magasabb színvonalú kínálattal, elfogadható áraktól. Ám a büfékocsikat nem vonták be az előprivatizálási körbe. 5-6 csoportvonalat (egy csoportvonalhoz 5—7 mozgóbüfé tartozik) nyár óta már magánvállalkozóik üzemeltetnek. Sajnos, ezéken a 'kocsikon olykor előadódik, hogy a büfés magasabb árakkal számol. Egy 8 főből álló apparátus szúrópróbaszerűen ellenőrzi a munkájukat, ez csak két-háromhavonta esedékes. Ám hamarosan az ellenőrzés és a büntetés az APEH és az érintett önkormányzatok kereskedelmi hatóságainak jogköre lesz, ugyanis várhatóan eqy hónapon bélül valaimeny- nyi büfékocsira haszonbérleti szerződést kötnék. Hogy senkit ne tegyenek az utcáira, a magáin vállalkozóik saját dolgozóik közül kerülnek ki. Az árusított termékek viszont szabadárasak lesznek, bár rendelet vonatkozik arra, hogy az érintett területen alkalmazott áraktól jelentős mértékben nem térhet el. Szerződéskötéskor a másik két alapvető kitétel a tisztaság és a nagyobb áruválaszték . .. Veress Tibor budapesti magánvállalkozó — 17 éve dolgozik a szakmában — augusztus óta üzemelteti a Budapest - Szombathély vonalon közlekedő 7 büfékocsit. Mint mondja, azóta szélesebb kínálattal fogadja a szomjas-éhes utazóközönséget, kedvezőbb beszerzési forrásokat keresve az árakat is lejjebb tudták szorítani néhány forinttal. — A dunántúli emberek borosak — jegyzi meg —, ezért a sörök, röviditalok mellett borokat Is árusítunk. Tény, hogy a 'magas árak elriasztják a vendégeket, ehhez igazodva az egész váHallatnál szemlélet- változásra lenne szükség. Legnagyobb gond az, hogy a büfékocsik árainál mindig a fővárosi másodosztályú presszók árait veszik alapul, de Budapesten minden drágább, mint másutt az országban. Minket pedig egyáltalán nem támogatnak. iHét végén annyira zsúfoltak a szerelvények, hogy a nagy forgalom miatt nem tudunk dolgozni. Hiába a drágán váltott vasútjegy, a rövid szerelvények miatt jó, ha állóhelyet találnak a hét Végén hazautazó diákok, katonák, munkások. A büfének pedig közelébe sem tudnak férni. A központi döntéseket nem gyakorlati tapasztalatok alapján, hanem Íróasztalok mögül hozzák. Koraibban a büfékocsit a szerelvény közepére kapcsolták, egy ú‘j intézkedés miatt most az első osztályú kocsi után a vonat elejére került. A szerelvény utolsó kocsijaiból nem lehet a büféhez jutni, állandóan kosaraikkal kell járnunk a tömött vagonokat. Ilyen körülmények között hiáiba törekszünk az udvarias, figyelmes kiszolgálásra, az utasok kényelmére ... Tröszt É. Brdélyl képek Magyarsáros A sárosi nagyhid alatt folyik a szerelem patak, aki abból vizet iszik babájától elbúcsúzik. Én is abból vizét ittam a babámtól elbúcsúztam, úgy elbúcsúztam szegénytől, mint ősszel fa levelétől. S záll a dallam á maga pentaton egyszerűségével, a kedves fiatalember énekli, és a kora őszi napsugár végigsimítja a kis falu főutcáját. Járda nincs, az utca már poros, kikopott kövein kicsit nehéz a járás a városi embernek. A két házsor között kis patak folydogál, s a ház előtti kertekben nyílnak a dáliák. A csendet csak a hófehér ludak verik fel, egy ökrösszekér közeledik, idős ember ül a szekéren. Illendően köszön, majd továbbdöcög a szekér, visszaszól még a bácsi. „Megyek pityókát szedni, mielőtt még megjön az esőzés." Aztán megint csend, a falut körülölelő hegyek most mesélnek, a legelőkön sok fekete gázcsőrendszer árulkodik arról, hogy itt, Magyarsároson gazdag a föld belseje. Erdély közepén vagyunk. Megyünk hárman a hegyektől körülölelt falun, a kis Szabolcskát a szülők babakocsiban tolják, a tizenhárom hónapos kisbaba is most ismerkedik velem együtt a faluval. Érdeklődő arccal figyel mindent. Az emberek kedvesen köszönnek. — Bandi! Visszajöttél? — Csak látogatóba — feleli, és hangjában valami láthatatlan bánat bujkál, ami azt meséli —, el kellett mennem, itt kellett hagynom a szülőfalumat, ha élni akarok még, ha boldogulni akarok. Csak megyünk fölfelé az utcán, a templom felé. A templom előtt megállunk, azzal szemben lakik a tanító — magyarázza Bandi. — Meglát bennünket, int, hogy mindjárt jön, és a szép szál fiatalember hozza a nagy, csillogó templomkulcsot. Haja kétoldalt már deresedik, szép, fekete bajusza alatt kedvesen mosolyog.- Hozott Isten, Bandi! Hát megjöttél? A szép, fehér templom a maga egyszerűségével szinte hívogat bennünket. Az üde, zöld fű között, a bejárat két oldalán van bőven néznivaló. Az egyik odalon gyönyörűen faragott kopjafákkal állítottak emléket az itt élt lelkészeknek. Körülöttük nyíló rózsák, kedves, egyszerű, színes vasvirágok, mintha ők is őrizni akarnák a kopjafákon felírt emberek emlékét. A másik oldalon faragott székelykapu, középen felmagasított faragással egy életnagyságú katona áll, a második világháború harcosát illusztrálva. Kétoldalt, a kapu szélén egy-egy tábla, belevésve a hősi halottak neve. Szemben szép, fehér templom, boltíves ajtaján a felirat: Egy az Isten! Unitárius templom. Megállunk előtte, kinyitják az ajtaját, és mielőtt belépünk, titokban megsimogatom a hatalmas, csillogó kulcsot, emlékül, hogy valamikor én is itt jártam. Megcsap a jó, hűvös levegő és az a nagy-nagy egyszerűség. Fehér falak, sehol egy oltár, semmi csillogás, a padok négy részben vannak elrendezve körbe, középen egy hatalmas asztal, ahol az úrvacsorát rendezik, egy fából faragott csillár, fent, a karzaton egy kicsi, de széphangú orgona, nincs hivalkodás, csak egyszerű szerénység. Hímzett terítő borítja a kékre festett padokat, az asztalt, sőt még a szószéket is. A fehér térítők a csodálatos kék, írásos hímzéssel ügyes kezű asz- szonyok szorgalmáról tanúskodnak. Az ezerötszáz lelket számláló falu ilyenkor délelőtt egy kicsit kihaltnak látszik, csak az idős emberek tartózkodnak otthon, néhol behívnak bennünket, leültetnek, borral kínálnak, és mesélik az ő nagy-nagy bánatukat. — Elmentek, itt hagyták őket a fiatalok. Van, aki nem tudja könnyeit visszatartani, egy kicsit megköny- nyebbül, ha kisírja magát.- De kár, hogy így történt! De mit is csinálhattunk volna? B andiék háza a falu közepén van. Szépen megterített asztal vár bennünket. Zsizsi mama már hozza is a nyárikonyhából a gőzölgő húslevest, csak úgy sárgul a tányérokban, a benne lévő grízgombóc, mikor szétvágjuk a kanalunkkal, szinte remeg. Következik a juhtúrós puliszka. Ez náluk a nemzeti eledel. Nagyon finoman volt elkészítve, majd ebéd után sült alma illata szállt a kiskonyhából, szinte hívogatva kínálja önmagát. Magyarsároson majdnem mindenkinek két háza van. Ezek egymással szemben épültek. Az egyikben konyha, amit étkezésre használnak, sőt a háziak még itt is alszanak, a másik helyiség pedig az úgynevezett nyárikonyha, ahol még a régi kemence is látható, emellett a kamra. A szemben lévő épületben vannak a tisztaszobák. Ide szállásolják el a vendégeket. Itt Zsizsi néni kézimunkái szinte ámulatba ejtik az embert. Az ágyakon sok párna, leterítve horgolt kézimunkákkal, a heverőkőn hat -nyolc díszpárna egymás mellett, színek kavalkádjai, a kereszthímzéses, írásos minták és még sorolhatnám. B eesteledve jöttek a szomszédok, rokonok, és a nagy konyho már szinte szűknek bizonyult. Az asztal melletti lócák is megteltek, meg az öreg szék is, mely még Bandi ükapjáé volt, de még a karfája csillog, talán a sok kéz simogatásától? És a halk szavú erdélyi emberek a maguk egyszerűségével betöltötték az egész szobát. Ha egy szót sem szóltak volna, a szemük akkor is vallott. Majd Zsizsi mama a kamrából egy nagy zacskót hozott, és osztogatta az ölükben összefont kezű embereknek a szappant, gyógyszert, rágógumit, sprét. Köszönték, majd csendesen a másik szobába mentek, halkan, hogy fel ne ébresszék Szabolcskát, megnézték azt. — De aranyos, milyen szépen alszik! — jó egészséget kívántak neki aztán megint folyt a halk beszélgetés. Egy-egy pohár bor mellett, kedvesen. Egy kicsit félnek még most is a jövőtől ezek az emberek, de ugyanakkor bizakodnak is. „Ha nekünk már nem lesz jó, de legalább az unokáinknak talán." Késő este volt már, mikor kiürült a ház, csomagolnunk kellett, mert az időnk lejárt, és másnap reggel hétkor indul velünk a busz vissza, Magyarországra. Némethné Benkő Erzsébet Renault Clio Zavarban vagyok. Hallgatom, sőt percenként több alkalommal szinte diktálják- szuggerálják belém a Canale Plus nemrég látott magyar adásában, hogy az év autója a Renault Clio, amely „egy életre szól”. Igaz, az ezt megelőző hetek (hónapok?) során ugyanezt hallgathattuk ámul- va-bámulva az Opel különböző típusairól, a Corsáról, a Kadettról és másokról, meg a Fordék termékeiről és így tovább. Ahány neves nyugati autótípus, annyi világelsőséget hirdető reklámszöveg. Nem tudok hát választani. Zavarban vagyok. Délelőtti szórakozást meg intenzív tapasztalást nyújtó vásári sétámon hallgatom, hogy „Re-na- ult (úgy ejtve, ahogyan írva vagyon) eladó, érdeklődni a mázsaháznál stb.”. És aztán még jó néhányszor sercegi, krákogja, harsogja a teret hangjával betöltő-átfogó mikrofon a Re-na-ult-ról szóló „európai hírt”. Nem tehetek róla, de ez a látszólag jelentéktelen emlék jut eszembe a Canale Plus csillogó és szuggesztív reklámjai fölötti, alatti ámulatomban. Nézem a mesét, és zavarban vagyok. Mert jól tudom, hogy a reklámok gyakran degradáltak korábban is bennünket, vásárlókat gyermekké, a vágyvilágot villantva fel, annak hamis illúzióját keltve, mintha valóban potenciális fogyasztói lehetnénk az éppen hirdetett árunak. Holott valójában, jobbik esetben (vagy tán a rosszabban?) csak hangulatok, érzések és érzelmek rabjaivá válhattunk, álomvilágban, illúzió-ketrecbe zárva gyakran csak játszadozhattunk a fogyasztás gondolatával, elképzelve ennek mámorító ízeit. Mindaddig, amíg ez az álomvilág meg a reálisan létező konfliktusából ki nem alakult- formálódott az a kezdetben ambivalens, majd később sajátosan taszító, elidegenítő érzés, ami végül is az „engem ugyan nem vernek át" köznapi reakciójában öltött testet. Zavarban vagyok, mert rá kellett jönnöm, hogy nincs ez másként manapság sem. A Renault Clióra és társaira gondolva, rádöbbenek, hogy a néző — vélem — egyre erőteljesebben és egyre gyakrabban távolodik és idegenedik el az ilyesfajta reklámtól. No, nem technikai dilettantizmusból, még kevésbé buta elfogultságból. Nem. Egyszerűbb okokból. Talán inkább azért, mert saját helyzete egyre jobban, sőt napról napra megerősítetten tér el a látottól- hallottól. Persze, tudom, hogy a reklámok sugallta ideális szituációk és ideális személyek a kiegyensúlyozottság és gondtalanság vidámságát közvetítik felénk, a társadalom számára kívánatosat (de nem biztos, hogy elérhetőt) fejezik ki. S ennyiben van az egyén számára egy sajátos ambicionáló és fegyelmező hatásuk is. Főként felnőttekre. S mechanikus, „szájbarágó” ismétlődéseikkel, az „ennél jobb nem létezik”-típusú közléseikkel pedig a fogyasztás irányába kifejtett hatásuk a gyerekeknél, a fiatalok körében. Hiszen ők a kevésbé védettek e hatásokkal szemben. Ök hát az igazi céltáblák. S ezen a gyenge ponton, a gyereken keresztül „támadható" és vihető el a vásárlási kényszerek irányába a szülő. Zavarban vagyok. Nem szeretem, ha gyermekké degradálják a felnőtteket. Akár a „Re-na-ult”-típusúakat, a kevésbé kulturáltabbakat, akár a gyermekeik által naponta kényszerpályára állítottakat, a gyenge pontjukon megtámadottakat, az intelligensebbeket. S különösen nem szeretem a „negatív reklámokat". Ezt a kiskorúsítást leplezetlenül tartalmazóakat. Melyekben az információk „keverése", meg másoknak az elhallgatása hivatott a tényleges összefüggések elleplezésére. Amint ez hosszabb ideje, például a benzinnel kapcsolatos tájékoztatásokban tetten érhető. Pedig ezek egyikéből — elnézést az olvasótól — néhány sort az Illetékestől még idézni is kényszerülök: „Elvileg tehát a /Mobil, a Shell és a többi versenytárs két forintnál kisebb mértékben is emelhette volna az árat — ha az árrés nem a nemzetközi szint fele lenne. A 98-as extra 20,60 Ft-os új termelői ára is elmarad az osztrák 25,60, vagy a svájci 24 forintnyitól ..." — olvasom gazdasági hetilapunk egyik novemberi számában. Igen, bizonyára elmarad, ki merné ezt kétségbe vonni. Mint ahogyan a bérek és a jövedelmek is elmaradnak. (Bár tudom, hogy nem ilyen közvetlen az összefüggés, de hát, mégiscsak ebből fizetendő a benzin is.) És ha mindenkinél nem is maradnak el, a társadalom többségét jelentő bérből és fizetésből élőknél mindenképp. Egyoldalú hát az érvelés, negatív a cégreklám, bár nem is tudom, van-e erre egyáltalán szüksége egy monopolhelyzetben lévő cégnek. Zavarban vagyok. Közben rádöbbentem az autóreklámok értelmetlenségére is. Hisz tele van már ez az ország olyanokkal, kik „egy életre szólóan" elkötelezték magukat — ha nem is mindig jószántukból — egy-egy autóval. Csak ezeket Skodáknak, Moszkvicsoknak, Wartburgoknak, Trabantoknak, Daciáknak és Szamaraknak hívják. Sajnos, nem Renault dióknak. . . Csak a reklámon múlna? Szirtes Gábor
