Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)

1991-11-09 / 307. szám

1991. november 9., szombat uj Dunántúli flapiö 11 Gazdagnak elitiskola - szegénynek csak fapados Még az óvodák is? Rabjai vag? R abjai vagyunk a min­denkori divatnok. Most például a természe­tes szőke hajú hölgyek es­hetnek kétségbe: nemrégi­ben négy nemzetközi fod­rásztalálkozón kimondták, hogy a szőke haj kimegy a divatból. Legalábbis egyelő­re, mert ugyebár a divat periodikusan ismétli önma­gát egy igazából még nem tisztázott, sajátos vetésforgó szerint. Nem tudom, hogy vizs­gálta-e valaki, milyen tör­vényszerűség szerint műkö­dik ez a vetésforgó, de na­gyon valószínű, hiszen a tudósfélék a tudományok határmezsgyéjén is elősze­retettel rendszereznek, s pró­bálják a lehető legegysze­rűbb képlettel meghatározni bonyolult folyamatok műkö­dési mechanizmusát. Az em­beri elme már csak ilyen: szereti a skatulyázást, a zanzásitóst, a végletes egy­szerűsítést, s legfőképpen a folyamatokban érzékcsaló­dásként vagy valós képként tükröződő ismétlődéseket: ezekből nagyszerű prognó­zisokat lehet gyártani. Ab­ba a kellemesen borzonga­tó hitbe ringathatja magát az ember, hogy megfejtet­te a történelem boszorkány- konyhájának titkos re­ceptjét. Annak idején, például a hetvenes évek második fe­lében akadtak olyan nyuga­ti politológusok, akik pár­huzamosságot és periodikus- ságot véltek felfedezni ab­ban, hogy milyen beálK- tottsáqú személyek követik egymást az SZKP főtitkári posztján, illetőleg a pápai trónon. Ezek szerint refor­merek és konzervatívok kö­vetik váltakozva egymást. Másfél évtizeddel ezen ösz- szefüggés felfedezése után talán mégínkább azt lehet mondani, hogy roppant ér­dekes, s van benne valami. Két megjegyzés azért kí­vánkozik hozzá: az ilyen „nüansznyi" megkülönbözte­tések az utóbbi egy-két év­ben kimentek a divatból a Szovjetunióval foglalkozó történeti és politológiai munkákban, a római katoli­kus egyház pedig "soha nem ismerte el a pápák ilyen­fajta összeméricskélésének szemernyi létjogosultságát sem. Mindezt talán nem vol­na haszontalan felidézni akkor, amikor most egy újabb periodikus kor­szakváltakozás felfedezésé­ről próbálok megemlékez­ni. Ezen újabb elmélet sze­rint ugyanis a történelem­ben az egyén, illetve a kö­zösség dominanciáját muta­tó időszakok ismétlődnek váltakozva. Valahogy úgy, mint Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonban című színdarabjában a minden­kori király és a trónzsámoly­ként kucorgó mindenkori trónkövetelő, az uralmon lé­vőnek legkisebb figyelmet­lenségét, hibáját kihasználni kész utód. E tézis hirdetői vagy nagyon fején találták a szöget, vagy hallatlan szerencséjük volt, hiszen a történelem az utóbbi egy­két évben fényes bizonyí­tékokkal támasztotta alá fel­tevésüket: sorra omlottak össze Európában a magú kát közösséginek, szociális tónak hirdető társadalmi­politikai rendszerek. Ezen felül jó néhány államban kénytelenek voltak mások­nak átadni az ország kor- mányrúdját azok a pártok, amelyek elnevezésükben is közösségi érdekűnek vallják magukat. Ezek, s no, persze, a tör­vényszerűség felfedezői sze­rint a közösségi korszak úgy a nyolcvanas évektől kez­dett hanyatlani, s csakha­mar átadta a helyét az egyén korszakának. Mind­ennek persze, a magánszfé­rában is egyre markánsab­ban mutatkoznak meg a sa­játos jegyei: az emberek, a családok magukba gu- bóznak, társadalmi mozgás­terüket beszűkítik az anya­gi és szakmai érvényesülés feltétlenül szükséges ható sugarára. Egyre természete­sebbnek fogják fel és telje­sítik be azt az igényt, hogy az egyén fel kívánja mu­tatni önmagát, képességeit, teljesítményét, szuverén gon­dolkodását, s nem akar arc nélkül beleolvadni a tömeg­be, de még a kisebb kö­zösségekbe se, noha eset­leg értük is szeretne hasz­nos, sikeres lenni. A koráb­bi közösségi dominanciájú korszakban csak javarészt a sok tonnás hídmérlegek vol­tak használatban, amelyek igazából csak a nagy tö­megek megméretésére vol­tak alkalmasak. A váltás révén előtérbe kerülnek a patikamérlegek, vagy inkább a fürdőszobamérlegek, ame­lyekkel az egyén is lemér­heti, hogy szuverén egyén­ként mennyit nyom a lat­ban a társadalom számáro. Mert hát a megméretés mércéje mégiscsak ez: iga­zi elismerést csak egy na­gyobb közösség adhat, amely egyben az egyén szuverenitását is szükség­képpen korlátozza. Minden divat — amely­hez persze, a dolgok ter­mészetéből és saját haj­landóságából, gyengeségé­ből következően majd min­den ember alkalmazkodik — magában hordozza a túlzás végzetes veszélyét. Ahogy a közösségi szellem a falansz­terhez vezető, egyre komo- rabb stációkat, úgy az egyéni szellem az önzés poklának bugyrait. S meg­figyelhetők már alattomos örvényei hazai vizeink sod­rában is. A mérleg-hason­lathoz visszatérve: a legve­szedelmesebb éppen az az önzés, amely az egyéni ér­deket takargatva a közér­dek, a „közakarat" sok mázsás leplébe burkolózva lép fel a fürdőszobamérleg re is, és szándékosan ösz- szetöri azt. Ha már önma­gában nem tud számottevő súlyú lenni, legalább ne le­gyen eszköz, ami súlytalan­ságát bizonyíthatná. Képes­ségeinek azt a hiányát, amely miatt az áhított és kiszemelt zsíros vezéri posz­tot meg nem szerezhette. N aivitás lenne azt hin­ni, hogy az egyén szép, méltósággal teli szabadságát az elburjánzó sok kis önzés nem veszé­lyezteti komolyabban, hogy összeütközve majd csak ki­oltják egymás pusztító ener­giáját. Valószínűbb, hogy kritikus tömeggé olvadnak össze, ha nem vasunk tör­vények által jól szabályo­zott medret ennek a folya­matnak. S a törvény alatt nem csak az esetleg csűrt- csavart, valakiknek a testé­re szabott jogi normát ér­tem, sokkal inkább az er kölcsieket, amelyek nem csak néhány száz kiválasz­tott - megválasztott - em­ber józanságától, embersé­gétől fügqnek. Idegen tol­iakkal ékeskedem, amikor most Cicerót idézem. Ö ió kétezer évvel ezelőtt már későn mondta figyelmezte­tésként polgártársainak: „A törvény rabjai vagyunk, hogy így szabadok lehes­sünk". Dunai Imre Jövőre már nem használhatóak a kétütemű taxik Számos településen gondót jelent az oktatási intézmények fenntartása. Elsősorban az óvodákat és az általános is­kolákat fenyegeti közvetlen ve­szély. — Az elégtelen állami támo­gatás miatt ugyanis a helyi bevételekből kellene működtet­ni ezeket az intézményeket — mondja Szöllősi Istvánná, a Pe­dagógus Szakszervezet főtitká­ra. — Am az elszegényedett, munkanélküliek lakta települé­seken az önkormányzatoknak nincs kitől pénzt beszedni. Az ott élő polgárok nem tudnak adót fizetni, sem helyi, sem jö­vedelemadót. Ezért éppen a hátrányos helyzetű térségek­ben — Borsodban, Szabolcs­ban, de Szolnak megyében is - zárnak be oktatási lin-tézmé- nyeket. Vagy, amennyiben ez még nem történt meg, duplá­jára felduzzasztott tanulócso­portokkal dolgoznak. Az emiatt feleslegessé vált és elbocsátott pedagógusok béréből pedig az energiaszámlát fizeti az iskola. Tehát az a szörnyű helyzet állt elő, hogy ahol megkülönböz­tetett törődésre és nevelésre lenne szükségük a tanulóknak, éppen ott nem kapják meg ezt. Duplán sújtott és duplán hátrányos helyzetűek az ott élő gyermekek. A számok önmagukért be­szélnek: egy gyermek óvodai ellátása az idén 60 ezer fo­rintba kerül, ám ehhez mind­össze 15 ezer forinttal járul hozzá az állam. Az általános iskolások esetében ez a költ­ség gyermekenként ugyancsak 60 ezer forint, itt az állami tá­mogatás 30 ezer forint. A kü- lönbözetet az önkormányzatok fizetik — ha tudják. Az intézmények működteté­sére juttatott úgynevezett do­logi kiadások összege 1991- ben 10 százalékkal több, mint tavaly volt. Ugyanakkor az in­fláció mértéke szerény számí­tások szerint is 38-40 százalé­kos! Jövőre a kormónytervezet az óvodák és az általános isko­lások ellátására szánt összeget 4, illetve 5 ezer forinttal szán­dékozik emelni. Ez pedig az infláció miatt a mostani szín­vonalat sem biztosítja. A do­logi kiadásokra azonban az ideinél mindössze 5 százalék­kal kíván többet költeni a kor­mány. — Szomorú, de a magyar közoktatási hálózat elsorvasz­tása folyik — panaszolja Szöl­lősi Istvánná. — Különösen igaz ez az óvodára, amelyre pedig oly büszkék voltunk, hiszen vi­lághírű volt. Sok éven át jár­tak ide tanulmányozni a ma­gyar óvodai nevelést, például Japánból. — Ezek szerint az intézmé­nyek működtetésének felelős­ségét az állam továbbadja az önkormányzatoknak? — Pontosan, s minderre tör­vényt is hozott. Az önkormány­zati törvény ugyanis tele van kötelező feladatokkal. Ami nem lenne baj, sőt, nagyon jó, ha egyébként gazdag polgá­rok laknák ezt az országot. Am tudjuk, hogy ez nem így van. Az önkormányzatok jelen­tős részének üres a zsebe, ezért a legjobb szándék elle­nére sem képesek eleget tenni a rájuk ruházott kötelezettsé­geknek. A 3200 önkormányzat közül 1160 került kritikus hely­zetbe, s most a kormánytól kér pénzsegélyt azért, hogy legfon­tosabb feladatait elláthassa, hiszen nem tehet arról, hogy üres a „zsebe".- Mit mutat a gyakorlat: oénztelenségre mi az önkor­mányzatok „ taktikája"?- Tapasztalataink szerint sok helyütt lefaragják az oktatási kiadásokat: iskolai tanulócso­portokat vonnak össze. meg­szüntetik a napközit, az óvodai ellátást pedig az iskolaelőké­szítésre korlátozzák. Nem kell az iskolai szakkör. Azt mond­ják, így nincs mód foglalkozni a tehetséges gyerekekkel; nem kell korrepetálás, ami pedig a butácskák felzárkóztatására hi­vatott. Magyarán: akarva-aka- ratlanul „lemeztelenítik" az ok­tatást a „fapados" színvonalra. Az elmondottak általában az apró településekre jellemzők. És az ott élő gyerekek soha be nem hozható hátránnyal indul­nak neki az életnek. Ez pedig nem más, mint az alkotmá­nyunk arcul csapása. Hiszen az kimondja: minden gyerek ké­pességei alapján kell, hogy bejusson a közép- és felsőfokú tanintézetekbe. Ilyen állami ok­tatás mellett ózonban o szülő anyagi helyzetétől függ, tud­ja-e különórákra járatni gyer­mekét, hogy a felvételhez szük­séges szintet elérje!- Milyen következményekkel jár az iskolák elszegényedése. Egyáltalán, kinek a felelőssége lesz, ha a mainál műveletle­nebb ifjúság kerül ki az isko­lákból? — Itt négy-öt éven belül két­féle tanintézet lesz: elitiskolák a gazdag szülők gyerekei szá­mára, azoknak pedig, akik nem tudnak az oktatásért fi­zetni, a nívótlan, „fapados" állami. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ne le­gyenek magániskolák. Akinek arra van igénye, járassa odo a gyermekét. Am ettől az ál­lam felelőssége az oktatásért továbbra is megmarad. Azt yiem lehet átruházni vagy „ge- binbe" adni. A gyengén kép­zett, műveletlen Ifjúságért azok lesznek felelősek, akik ma az oktatástól veszik el a pénzt, hogy másra fordítsák. Elsősor­ban persze az ilyen döntés előkészítőjét terheli a felelős­ség, bár a végső szót a parla­ment mondja ki. De azokról az önkormányzati testületekről is szólni kell, amelyek azt hi­szik: a megszerzett politikai hatalom birtokában azt tehet­nék, amit akarnak. Ebben a helyzetben a szakszervezetünk a minisztériummal tárgyalások útján próbál eredményeket el­érni. A parlamenti pártokat pedig arra ösztönözni, hogy se­gítsék megmenteni az iskolá­kat. Gyerkó Katalin Jövőre már nem használ­hatják a nagy szennyező­anyag-kibocsátású kétütemű járművüket a taxisok. A Köz­lekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumban kapott tájé­koztatás szerint hamarosan megjelenik a szennyezőanyag- kibocsátás határértékeire vo­natkozó jogszabály. mm A kétütemű taxik üzemben tartási engedélyét idén már csak 1992. január 1-jéig ad­ták ki. Jövőre csak a határ­értéket betartok kapják meg az üzmeltetési okmányt. A szénhidrogén-határértékek meghatározásánál arra töre­kedtek a szakemberek, hogy ezeket a feltételeket csak ka­talizátor felszerelésével vagy motorcserével teljesíthessék a kétütemű járművek. Elvileg az ellenőrzés során a rendelet megszegőivel szem­ben büntető vagy szabálysér­tési eljárás kezdeményezhető. Fotó: Proksza László A világtól nem tudsz elsza­kadni - mondták a görög bölcsek, miközben soha el nem évülő gondolataikat ép­pen szigorú magányaikban szülték. Mégis hinnünk kell nekik. Meg római kollégáik­nak is, akik úgy vélekedtek, hogy a természetet el nem űzheted, akár vasvillával is, az makacsul mindig visszatér. S ha már így belejöttem a citátumokba, hadd idézzek még egy rómait, aki így sum­mázta tapasztalatait: nehéz dolog szatírát nem írni. Ilyen örökérvényű bölcsességektől övezve vizsgálom a világot, amelytől elszakadni nem tu­dok, amely elűzhetetlen, s amelyről valóban nehéz nem irni epés hangú glosszát. Csak oda kell figyelni a vi­lág dolgaira, sőt néha azt hiszem, erre sincs szükség ahhoz, hogy az események és az azokat követő kommentá­rok immár keserű bölcsessé­gek megalkotására ne ösztö­kéljenek. Többnyire sötét íve­lésű, kevés jót . ígérő, ámbár tárgyilagos bölcsességek ezek. Nézel, hallgatsz, olvasol, látsz. Egy pártvezért, aki köz­jogi méltóságon köszörüli a tisztességén esett csorbát, egy fiatal munkanélkülit, akit ért­hető módon nem országos gondok, de saját sorsának ki- látástalansága emészt. De lá­tod, látnod kell azt a kor­osztályt is, amely megszokott meghunyászkodásból már sza­vát sem emeli fel a véle tör­ténő igazságtalanságok ellen. Ám látod a másik oldalt is. Csak meg kell venned az Elite c. folyóiratot (ez nem a reklám helye, egyébként po­tom 175 Ft-ért már kapható is), s rögtön rájössz, hogy vannak, nem is kevesen, akik háromszintes luxusvillájuk első emeletén ellenáramoltatott für­dőmedencét építtetttek. Sorol­hatnám, sorolhatnánk a té­nyeket. Reggelig ki nem fogy­nánk. A konklúzió azonban csak egy lehet: súlyosan, már-már gyógyíthatatlanul po­larizálódott a társadalom. Olyan szélsőséges megnyilvá­nulások és tetten érhető té­nyek koszorújában kell élned, amely hol elgondolkodásra, hol elkeseredésre, hol csen­des lázongásra bíztat. Zúgnak a mindennapos in­formációk. Azt hallod, Expó, s nem tudod, hogyan gon­dolkodj. Látod a parlament üléseit, s joggal kérded, hol vannak honatyáink, miközben az ügyeletes előadók ajkairól hol méz, hol meg ecet cso­rog. Aztán a holnapra gon­dolsz, a KSH és egyéb véle­ménykutató adatokra, amelyek további inflációt jósolnak ne­ked. Meg azokra az optimis­ta ígéretekre, melyek nálad jobban látják a dolgokat, mert szerencséjük van, hiszen felülről nézhetik. De van, amikor megáll benned az ütő. És olyan is, melytől már ne­hezen indul meg újra. Ilyen volt minap egyik mi­niszterünk aranykoszorús nyi­latkozata is, melyet egy új­ságíró kérdésére adott. Imi­gyen szólt a kérdés: „Az energiaárak emelése nagy fel­háborodást váltott ki a la­kosság körében országszerte. Lát-e megoldást?". A válasz pedig így: „Ha az emberek túlteszik magukat ezen a kellemetlen intézkedé­sen, akkor megoldódik min­den!”. Bevallom, nem is any­nyira a nyilatkozat . - hiszen annak stílusa már megszo­kottnak mondható —, inkább annak első szava borzolt fel igazán. Hogy miért? Ókori szlogenekkel kezdtem, szabad legyen befejeznem egy ugyancsak ókori történettel, amely tán megvilágítja ber­zenkedésem okát, netán jo­gosságát is. Történt pedig, hogy egyik ókori hadvezér, erejét fitogta­tandó és az ellenfelet meg­félemlítendő, így üzent a fő­vezérnek: „Ha odamegyek se­regemmel, szétszórom a tiei­det!". Mire az érintett fővezér csak ennyit mondott: „Ha . . . I" Bokrétás András Az alsószentmártoni iskolában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents