Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)

1991-10-30 / 297. szám

s aj Dunántúli napló 1991. október 30., szerda Egy férfias Hobbi (?) A Mecseki Fotóklub napjai Kiállítások, elismerések „Aki szereti az újat, a szépet, azon nem változtat az idő. Az mindig is sürgölődni akar, min­dig is keresi azokat a lehető­ségeket, hogy valamit tegyen ezekért. S mindegy, hogy húsz­éves vagy hetvenéves. Nem a múlton mereng, hanem mond­juk, fogja a fényképezőgépet, vagy végighallgat egy előadást, netán elmond néhány műhely­titkot, hasznos fogást a fiata­labbaknak" - dr. Tatai Ferenc alopítótag gondolatait akár mottónak is felhasználhatnám a Mecseki Fotóklubról szóló írásomhoz. A klub 1957-es megalakulása óta arra szerve­ződött, hogy lehetőséget nyújt­son a fényképezni, az alkotni, önmagukat kipróbálni akarók­nak. Múlt és jelen; Nehézkes utánpótlás A klub ez idő alatt sokmin­dent átélt, voltak fellendülő szakaszai és hullámvölgyei, ren­deztek számos kiállítást, ide­csábítottak neves fotóművésze­ket, megjelentettek egy fény­képes albumot, tagjaik közül többen rendelkeznek fotóművé­sz!, illetve nemzetközi fotómű­vészi ranggal, de a klub fő célkitűzése nem változott. A klub jelenlegi választott elnö­ke, Tám László »»r úgy fOQC! mazta meg, hogy törekednek a hagyományok őrzésére és nem akarnak változtatni azon, hogy klubjuk amatőr társulás, a fo­galom nemes értelmében. Sze­retnék elérni, hogy a hetven tagból minél többen fotózzanak rendszeresen, dolgozzanak kiál­lításokra. Dr. Tatai Ferenc jól­eső büszkeséggel mesélte, péntek esti összejöveteleik kö­zül alig néhány maradt el. Tar­tanak előadásokat, vetítenek, megbeszélik a látottakat. Mi­után Magyarországon néhány alkotótábortól eltekintve nin­csen fotós továbbképzés, talál­kozóik ezt is hivatottak pótolni. Arató Csongor három éve tagja a klubnak, huszonhat éves tervező mérnök. A fotózás az ő „káros szenvedélye" mondja nevetve. — Egyszer részt vettem a Ságvári Művelődési Központ pályázatán, értékelték is a ké­peimet, de az nem adta meg azt az élményt, amit a klub nyújt. Az biztos, nem szabad sértődékenynek lenni, mert el­hangzanak csipkelődő meg­jegyzések is, de nem rosszaka- róak a kifogások, s szerintem azokból lehet a legtöbbet ta­nulni. Tizennégy éves korom óta fotózok, főleci n természetfény- kéoezés, az épületfotózás és a oéDraiz érdekel de mindegyik területen van még fejlődni va­lóm. A klub tulajdonképpen egy műhely, de nem technikai, hanem szellemi értelemben. Nekünk nincsen laboratóriu­munk. közös gépeink, ám ez nem bai. Elég sokan vagyunk, mindenki úgysem tudná hasz­nálni. Többet érnek a szakmai beszélgetések, a házi kiállítá­sok, a különféle pályázatokról szóló információk. Egyébként a klub tagságának csak az egy- tizede szerepel a kiállításokon, akadnak, akik nem is adnak be képeket, de méais minden pénteken ott vannak a klub­ban, mert tanulni akarnak. Sze­rintem ez jó dolog, mert a „hallgatókból" majd fotózok is lesznek. Fiatalember Hámori Gábor 's, o JPTE I. Sz. Gyakorló Isko­lájának tanára. Fényképezni a gimnáziumban kezdett, de a szakmát a fotóklubban tanul­ta. Gyakran szerepel kiállításo­kon : — Lehet, hogy nevetni való, de el sem tudom a fotózás nélkül képzelni az életemet — jegyzi meg. — Utánpótlással toglalkozik-e a klub? — Ffiányoznak közülünk a fő­iskolások, egyetemisták, gim­nazisták. A klubba, tagsági díj befizetése nélkül is el lehet járni, előadásaink nem zárt ajtók mögött zajlanak. Lehet, családi elfoglaltságuk miatt - tűnődik el dr. Oppe Sándor. Sándor bácsi nyolcvanhat éves, ideggyógyász főorvosként vo­nult nyugdíjba. Asztalán két vaskos album, a régi idők friss emlékezete. Szép természetfo­tók, érdekes pillanatok. Kóbor­lások a megyében, az ország­ban, tájékozódó versenyek üdítő képsorai. — A képen általában nem látszik az a sok munka, ami benne van! Pedig nem mind­egy, hány percig hagyom a hívóban, mit akarok kiélezni, mit akarok mondani, amihez a technikai fogások a segítőim. A fotózás tényege szerintem, meglátni, megszeretni és meg­érezni a témát, eldönteni, ho­va akarok eljutni, mit akarok kifejezni a képeimmel. Egysze­rű, mégis gyakorolni kell, s mindig résen lenni, hogy azt hogy oda kellene őket vala­hogy csábítani. Én itt az isko­lában vezetek fotószakkört, a gyerekek igen lelkesek, lehet, hogy ők nyolcadik után majd bekopogtatnak, akkor is, ha ez nem egy olcsó hobbi. — A lotóklub tagsága közös­séget alkot? — Ez a klub is olyan, mint egy másik. Ahhoz túl nagy a létszámunk, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen, meg­állás nélkül szeressük egymást. Ha az embereknek több ráérő idejük lenne, biztos, hogy szo­rosabb közösséget alkotnánk. De így is jónak tartom, mert mindenki talál barátokra, s a szakmai fejlődés segítése, kü­lönösebb barátság nélkül is. igen hasznos. Turistákból fotósok A Mecseki Fotókiub ismert alkotói közé többen is tartoz­nak. Felsorolni nem szeretném őket, mert valakit kihagynék, s akkor elindítanám a sértődé­sek sorozatát, mert mindenki érzékeny, ha fotós, ha nem. így hát csak egy-két nevet em­lítek, akik a meghatározó egyéniségek között szerepelnek. Például Halasz Rudoll, Lantos Miklós, Tillai Ernő, dr. Szász lános, Cseri László, Tám László. Úgy látszik, ez egy „férfias” szakma, mert a klubtagok kö­zött elvétve találhatók hölgyek A klub alapítója, s örökös tisz­teletbeli elnöke, dr. Oppe Sán­dor. — Volt Pécsen egy kis társa­ságunk, akik szívesen turistás­kodtunk, s mint ilyenek, fotóz- gattunk is. A fotóklub tulaj­donképpen a Mecsek Turista Egyesület keretében alakult meg, s akik addig turistaként szerepeltek, egyszerre fotóklub­tagok lettek. Miért hiányoznak a nők? Nem tudom, talán a kapjam vissza a képen, amit elterveztem - lapozgatjuk az albumot. Oppe Sándor ma is fényképezik, csak a klubba jut el ritkán, mert nem szeretné magára hagyni beteg felesé­gét. — Elégedett a mai klubbal? — Igen. Sok képet csinálnak, jó képeket. A kiállítások, az el­ismerések beszédesek, örülök, hogy kibővült a nemzetközi fo­tófórumunk, aminek létrehozá­sában még nekem is volt ré­szem. Mint kiderült, megelőz­tük az Alpok—Adrio érdekelt­ségi körét, s ma együtt tud­nak velük dolgozni. Egy időben igen aktív volt a klubhoz tar­tozó Focus csoport is, ami az akkori fiatalok kezdeményező­készségének, kísérletezőkedvé­nek volt köszönhető. A fotózás nem megy ki a divatból, s minden irányzat találhat ma­gának helyet. A * •• » r , » jovo útja — Azt szeretném, s ezzel a tagok is egyetértettek, hogy több klubkollekciót állítsunk össze, hogy minél több kiállí­tásra eljussunk — tervezi a jövő útiát Tóm László. Házi kiállításaikat és saját pályázataikat továbbra is meg­tartják, mert a klubtagok szí­vesen vesznek rajta részt. A klub jelenleg a Nevelők Háza grafikai műhelyének egyik he­lyiségében „lakik". Remélik, ez állandóbb helyük lesz, mert a korábbi vándorlások, pénzügyi bizonytalanságok nem tettek iát a Mecseki Fotóklubnak, önfenntartóak, s megragadják az önkormányzati kulturális pá­lyázati lehetőségét. A helyiség bérleti díját jelenleg nem ők fizetik, azt az önkormányzat a DOZSO útján utalja át szá­mukra. A klub kulturális érté­keit is figyelve, jó lenne, ha ezt továbbra is biztosítanák a számukra. Barlahidai Andrea Űjraazabölyozös előtt Igazgatóválasztás Magyarországon Az elmúlt idők példái jól mutatják, mennyi indulat fe­szül ma Magyarországon az oktatási-nevelési intézmények igazgatóválasztási procedúrája körül. Még több azonban utá­na. A szrájkok, tiltakozások gyakran kétségbeesett próbál­kozások arra, hogy a vezető­vel kapcsolatban a testület véleménye érvényesülhessen, bár az igazság az, hogy ne­hezen menthető az ilyen vég­ső eszköz alkalmazása. A ter­mészetes az lenne, ha a tör­vényesség és a demokrácia segítségével oldhatnánk meg a vitás ügyeket. Az igazgató- választás szisztémájával kap­csolatban több lényeges prob­lémával állunk szemben. Az egyik és talán a legfontosabb a tantestületi vétó szerepe, melyre — miniszteri rendelet szerint - lehetőség volt. Az igazgatók kinevezésének jogát azonban törvény garantálja, és utalja az önkormányzatok hatáskörébe. A magasabb rendű jogszabály természete­sen érvénytelenítette az ala­csonyabb rendűt a vitás hely­zetben. Amikor pedig a kusza jogi szituáció értelmezése kap­csán az Alkotmánybíróság elé került az ügy, ott teljesen sza­bályosan megsemmisítették azt a jogszabályt, amely szerint a tantestület megvétózhatta az igazgató kinevezését. Ez a je­lenlegi állapot. A felvetődött kérdések igen messzire vezet­nek. Egyfelől mi a garancia arra, hogy az önkormányzat — mely legitim testület ugyan, de nem feltétlenül autentikus szakmai szempontból — a leg­jobb döntést hozza meg? Másfelől mindez összeegyez- tethető-e <■* ■j-qc+i’vi.o* j*ia/v1#4-uuu^ (és preferált) szakmai-szerve­zeti autonómiájával? Igaz-e, hogy az intézkedéssel a tan­testület alapvető demokratikus jogait nyirbálták meg? Mi a feloldási lehetőség? Mi vár­ható az oktatási törvény új tervezetétől? Mindazok, akik nyilatkoz­hatnának, érthető óvatosság­gal beszélnek. Nem kívánnak sem az oktatási törvény úi tervezete, sem a művelődési és közoktatási miniszter be­ígért rendelete előtt véleményt alkotni. Dr. Adóm Antal, dr. Herczegh Géza és dr. Szabó András alkotmánybírók a vo­natkozó határozatban meg­indokolták, hogy az óvoda­vezetők, egyes nevelési-oktatá­si intézmények, nevelőotthonok igazgatóinak megbízása és az állá; betöltésével kapcsolatos pályázati eljárás szabályairól szóló 27/1986. (Vili. 31.) MM-rendelet miért alkotmány- ellenes. Az érintettek a Ma­gyar Közlönyben minderről bőséges információt szerezhet­tek. Amíg azonban az újra­szabályozás nem történik meg, az egyes önkormányzat kép- viselő-testülete nyilvános pá­lyázat alapján, határozatlan időre nevezi ki az intézmény- vezetőt, s ezzel együtt öt tan­évre szóló vezetői megbízást is ad a számára. Mindehhez a képviselő-testületi szavazás során minősített többség szük­ségeltetik. Ez így volt edd;g is. Az egész folyamatot meg­előzően az önkormányzat vé­leményt köteles kérni az érin­tett intézmény nevelőtestületé­től és a szakszervezet(ek) munkahelyi szerveitől. Csak véleményt. Egyébiránt intézményvezető­nek nem nagyon akarnak menni az emberek, s ez nem is véletlen. Az Oktatáskutató Intézet munkatársai nemrég felmérést készítettek arról, mi a helyzet a rendszerváltás utá­ni igazgatóválasztások ügyé- Ll'íio i'iona és Andor Mihály szociológusok a követ­kező tapasztalatokat gyűjtöt­ték: „A tantestület most meg­zavart hangyaboly, melyben egymásnak feszülnek az érde­kek, nyíltak a konfliktusok. A testületek ellenzéki csoportjai öntudatosabbak, szervezetteb­bek, főként a PDSZ hatására. Az önkormányzati tisztségvise­lők körében azonban nagy bi zonytalanság van mind a tör­vény ismeretében, mind annak értelmezésében. Gyakran szi- tuatív módon kezelik a tör­vényt." Általában elmondható, hogy egy-egy településen az igaz­gatóválasztás esemény, a la­kók érdeklődnek utána. Túl sok azonban a bizonytalanság az oktatás finanszírozása, az iskolák irányítása körül, ezért is van, hogy nem kevesen megbuknak, még mielőtt iga­zán tehetnének az intézmé­nyükért. Eddig, az 1985-ös ok­tatási törvény megjelenése óta a tantestület beleegyezése szükséges volt az igazgató ki­nevezéséhez. ’86-tól a vétó adta lehetőségekkel lassan megtanultak élni az iskolák­ban, a mostani döntés tehát egy olyan foglalkozási cso­port jogkorlátozását jelenti, mely évtizedekig amúgy is korlátozva volt. Óhatatlan, hogy a változás kihat a pe dagógusok közérzetére, han­gulatára, ez pedig nem mel­lőzhető szempont akkor, ami­kor ez az érzés kisugárzódik a gyerekeken át a település re, a lakosságra. Akarva-aka- ra ti a n. A megpezsdült nevelőtestü­letek számára jó hír, bár még csak előzetes, hogy az új ok­tatási törvénytervezet döntö szót kíván juttatni az iskola­székeknek (a szülők és a ta­nárok közös szervezetének) az igazgatóválasztás ügyében. Mindaddig azonban a helyzet Shirley Temple esetéhez ha­sonlítható, aki még gyerekszi- nész kornhnn iátszott eovsrer egy filmben, a bemutatóról azonban kitiltották, merthogy nem nagykorú . . . Ügy tűnik, neki is csak játszania volt szabad, részt venni a mesé­ben. Megnézni viszont már nem lehetett, hogy voltakép­pen mit is hoztak össze ővele . . . Hodnik I. Irodalomtanítás ma és holnap Változott-e az irodalom ta­nításának tartalma és mód­szere? Szükség van-e változ­tatásra? Melyek a legfonto­sabb új irányzatok a magyar nyelv és irodalom tanításá­ban? Mi az anyanyelv helye és szerepe az oktatásban? Ezekre a kérdésekre kerestek választ mindazok, akik elju­tottak Esztergomba, a magyar­tanárok II. országos konfe­renciájára, melyet a Magyar Irodalomtörténeti Társaság szervezett. A háromnapos tanácsko­zást Kovács Sándor Iván, a Társaság elnöke nyitotta meg. Lelket öntve a jelenle­vőkbe úgy fogalmazott: „any- nyi a jó módszer, amennyi a jó tanár." A megnyitó után Keresztury Dezső: Babits az Előhegyen c. esszéje hang­zott el, majd Németh G. Béla Babitsról, Radnóti Sándor pedig Pilinszky világidegen- ségéről beszélt. Lobbágyné András Katalin az anyanyelv oktatásban el­foglalt helyéről szólva érzé­keltette, mennyire fontos a kis népeknél az anyanyelv biz­tos tudása, mely az ismere­tek megszerzésének, a társa­dalomban való mozgás sike­rének, így a szabadságnak is legfontosabb feltétele. Sí­pos Lajos az irodalomtanítás múltjáról, jelenéről és jövő­jéről beszélt, részletesen ele­mezve a korábbi és mai tan­tervi koncepciók lényegét. Ke­lemen Péter az irodalom ta­nításában a felfedezés és az alkotás örömét emelte ki, bi­zonyítva a képességfejlesztő irodalomtanítás fontosságát. Kecskés András a versformák költészettanáról, Bécsy Tamás a dráma műnemének lénye­géről: a viszonyváltásról szólt. Az előadások sorát zárva Kulcsár Szabó Ernő arra a kérdésre keresett választ: Új­ra kell-e értelmezni az 1945 utáni magyar irodalom tör­ténetét? A konferencia második napja ismert egyetemi taná­rok, kutatók vezetésével szek­cióülésekkel folytatódott. Itt rövid korreferátumokban is­mertették a résztvevők gya­korlati módszereiket, az álta­luk elfogadott vagy létreho­zott új programokat, irányza­tokat. A szekcióülések nem voltak mentesek vitáktól sem, hiszen a sokrétű témák ala­pos tanulmányozása több időt igényelt volna. így csak üdvözölhető az Irodalomtör­téneti Társaság vállalkozása, hogy a konferencia teljes anyagát megjelenteti folyó­iratában, az Irodalomismeret novemberi számában, módot és lehetőséget adva az el­hangzottak alapos tanulmá­nyozására, továbbgondolá­sára. Az egyes szekciók mun­kájáról a szekcióvezetők a harmadik napon, plenáris ülésen számoltak be, itt ke­rült sor az ajánlások elfoga­dására is. A konferencián megvásá­rolhatók voltak az ELTE Böl­csészettudományi Karán mű­ködő XX. sz. Magyar Iroda­lomtörténeti Tanszék legfris­sebb kiadványai, így a Tan­tervek, programok a magyar nyelv és irodalom tanításá­hoz, valamint az Irodalomta­nítás Belgiumban, F ranciaor - szágban, Hollandiában, to­pánban, Olaszországban, Por tugáliában, Szovjetunióban és Magyarországon c. köte­tek. Szerkesztőjük dr. Sipos Lajos egyetemi docens, arra a kérdésre válaszolva, milyen is lesz, milyen lehet iroda­lomtanításunk jövője, előadá­sában a következőket mondta: „Legelébb is nyilvánvaló: erősíteni kell az irodalomta­nítás filozófiatörténeti alapo­zását. Ez azt jelenti, az iro­dalomórákon hozzá kell já­rulni a tárgy engedte hatá­rok között a világban való eligazodás segítéséhez. . . Új­ra kell gondolni a tárgy filo­zófiáját, tervezését, tananya­gát ... Az ugyanis nyilván­való, új stratégiát kell kidol­gozni a harmadik évezred­ben élők felkészítésére ... A filozófiai alapozású, újraér­telmezett fogalomrendszer­rel dolgozó, minimális, közös tantervre építő irodalomtaní­tásnak számtalan változata lehet. Elképzelhető így a ha­gyományosnak tekintett kul- túrközvetítés, a tárgyak integ­rációja, az erőteljes szemé­lyiségfejlesztő program kiala­kítása, mely lehetővé teszi a tehetséggondozást, a felzár­kóztatást, a normál tanítást. Teret adhat különböző tanár­típusoknak . . . Mindezt csu­pán át kell gondolni. Meg kell vitatni. Alaposan. A ta­nító tanárok legszélesebb fó­rumának.” Sallai Éva Cseri László fotója

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents