Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-19 / 287. szám
1991. október 19., szombat aj Dunántúli napló Deák Mór Hatalom Őszi köd a tüdőm. Eső a szemem. Szürke felhővatta minden sebemen.-Arcom földre hullik. Sápadt nap figyel. Vértelen harcomban ma kit vesztek el. Fiam, lányom él még. Magamról nem tudom. Erőm csak addig kell már, ameddig oltalom. Őket féltem. Akkor is, ha féltem magam. Aki így fél, a félelmen hatalma van. Tóth Háté Miklós Borjúbecsinált V idéki városban élő újságíró, szíve szerint író — nevezzük Csaholczay- nak — fölutazik Pestre az ügyeit intézni. Többek között az egyik országos napilap főszerkesztőjével is akar beszélni. Régóta ott lapul már egy elbeszélése, de sürgető leveleire a rovatvezetőtől választ sem kapott. Elhatározta, hogy most egyenesen a főnöknél tesz panaszt. Pontosabban csak tenne, mert a főszerkesztő kiüzen a titkárnőjével, hogy nem tudja fogadni. — Mi az, hogy nem tud? — Csaholczay elkerekült szemmel bámul a titkárnőre. - öt perce csak lehet a számomra.- Sajnos, nagyon elfoglalt a főszerkesztő elvtárs — mondja a titkárnő —, éppen tárgyal, utána meg rohan a minisztériumba. Talán majd holnap . . . — Akkor már nem leszek Pesten - mondja Csaholczay. — Sajnálom, őszintén sajnálom. — A terebélyes testű titkárnő elomló, nagy, fehér arcán csakugyan valami részvétféle suhan ót. - Akkor majd levélben . . .- Levélben? - Csaholczay hangja rezignálton zendül, miközben ide-oda toporoa a titkárnő asztala előtt. — Csak öt perc, nem több. Meavárorr^ és amikor indul a minisztériumba .. . — Az nem jó, mert másokkal együtt megy el. Nem lehet, Csaholczay elvtórs, lássa be. Őzen valamit? Csaholczay a fejét rázza, köszön, elmegy. Az utcára érve leveszi a zakóját, a karjára teríti. Kánikula van, süt még az aszfalt is, ráadásul belülről is forralia, gőzölögteti a tehetetlen düh. — „Be kellett volna rohannom, és odaüvölteni annak a nagyképű fráternek a véleményem! Még hogy nem fogad! Hát ki ő? Mi ő? Holnap kirúghatják, de én akkor is író maradok, ha szerinte a végeken is.” Inkább csak az indulata, mint az éhsége lódítja be a Kiskakas nevezetű vendéglőbe. Leül egy asztalhoz, int a göndör hajú, fiatal felszolgálónak.- Étlapot! - mondja keményen, amikor a fiatalember megáll előtte.- Ott van ön előtt, uram.- Ja igen, persze — morogja Csaholczay, és egy pillanatra átfut az agyán, hogy milyen nevetséges lehet a pincér szemében. Ott az étlap az asztalon, és nem veszi észre. Igaz, nem csoda, ilyen állapotban!- Leves nem kell — böngész bele az ételekbe -, hozzon egy borjúbecsináltat, meg egy üveg sört.- Igenis, uram. Csaholczay cigarettára gyújt, és gondolatban többször is elégtételt vesz a rajta eseti sérelmen. Éppen a főszerkesztő fenékbe rúgásánál tart, amikor a fiatal pincér elébe helyezi a borjúbecsináltat meg az üveg sört. — Köszönöm ... — mondja Csaholczay. A villáért meg a késért nyúl, és ekkor valami megcsapja az orrát. Lehet ugyan az étel illata is, de nem valószínű. Sokkal erősebb a megengedettnél. — Ez a borjúbecsinált büdös! — Hogyan, kérem? — A pincér már elmenőben, de most visszafordul erre a kijelentésre. — Jól hallotta. A borjúbecsinált büdös. Mit büdös! A re- terát hozzá képes ólevendula illatú. — Bocsásson meg, uram. de eddig még senki sem reklamált. — Az engem nem érdekel. Lehet, hogy a tisztelt vendég- társaim orrába gyöngyvirágot ültettek be, és annak az illata nyomta el ezt a penetráns bűzt. De az én orrom hagyományos orr. és eddig még nem csalódtam benne. Mindig meg tudta különböztetni a szagokat. — Elhiszem, uram, de eddig még . .. — Mondja fiatalember, maga mióta van ebben a vendéglőben? — Két hete. Ugyanis csak kisegítő felszolgáló vagyok nyáron. Most leszek utolsó éves bölcsész az egyetemen. — Értem. Akkor hót nem is igazi pincér. Fogalma sincs, milyen a természetes illatot párolgó borjúbecsinált. Egyszer majd kóstolja meg, de ha még élni szeretne, akkor ne ezt. Ettől még egy gyanútlan disznót is óvnék, mert az is felfordulna tőle. — Igenis... — nyúl az étel utón a göndörhajú. — Hozzak helyette valami mást? — Semmit. Kifizetem a söröm, és elhagyom ezt a helyiséget. Követem az étvágyamat, mert az már előbb elment. Csaholczay ilyen előzmények után vonatozik haza. Otthon még egy ideig bosszantják a pesti emlékek, de aztán kipárolognak a tudatából. Annál is inkább, mert rövidesen megjelenik az elbeszélése, és ez valamelyest kárpótolja. Azért a fullánk benne marad, sokáig nem küld újabb írást annak a lapnak. Csak jó három év múltán, amikor megtudja, hogy főszerkesztőtől lefelé csaknem az egész garnitúra kicserélődött. Hanem úgy látszik, Csaholczay számára mégsem szerencsésen, mert azt az elbeszélését is elfektetik, így egyik Pestre látogatásakor megint- csak elmegy abba a szerkesztőségbe. Az új titkárnő pontosan úgy sajnálkozik, mint a régi, hogy az új főszerkesztő éppen nem tudja fogadni, Csaholczay hát dolgavégezetlen és meglehetősen ingerülten fordul ki a folyosóra, ahol szembetalálkozik egy göndör hajú fiatalemberrel. — Fogadjunk, hogy nem ismer meg? — vigyorog rá a gödör hajú. — Nyert... - mondja kedvetlenül Csaholczay —, illetve nyertél, hiszen én vagyok az idősebb . . . Ne haragudj, de valóban nem tudlak hová tenni. — Borjúbecsinált. Ez se mond neked semmit? — Borjúbecsinált? — Csaholczay töpreng. Mi a fenét akar ez a fickó a borjúbecsináltta I? — A Kiskakas vendéglő itt a közelben ... - folytatja a fiatalember, majd látva Csaholczay értetlenségét, elneveti magát. - Feladod? — Fel - mondja Csaholczay. — Nem csodálom, régebben történt. Abban a vendéglőben én voltam az a kisegítő pincér, aki egyszer kivitte neked azt az ominózus borjúbecsinól- tat. — Nahát! — Csaholczay fejében teljes díszkivilágítás. Most már mindenre emlékszik. - Csakugyan te voltál az? — Csakugyan. És utólag azt is elárulhatom, hogy igazad volt... Annak a borjúbecsi- náltnak tényleg akadt egy kis mellékize. — Mellékíze? Büdös volt. . . Már ne is haragudj, de most, hogy felidézem azt az esetet, mintha újra itt terjengene az a szörnyű szag is. — Jól van, akkor büdös volt. De ugye Így egyértelműen abban a helyzetben . . . Hiszen mégiscsak a vendéglő alkalmazásában voltam. — Ez igaz — mondja Csaholczay. — Viszont megjegyeztelek magamnak. Utánad érdeklődtem. és amikor megtudtam, hogy Író vagy, azon gondolkoztam: jó lenne ismét találkoznunk. Majd egyszer, ha én is a szakmában leszek. — Megtisztelsz - morogja Csaholczay. — Mert akiből ilyen indulatokat válthat ki egy nem egészen friss ... na jó, büdös borjúbecsinált, akkor mekkorákat szabadíthatnak fel a nagyobb visszásságok. A sokszor primitív munkaerkölcs, karrierizmus, élősködés . . . Nem sorolom, hiszen te is tisztában vagy mindazzal, ami gáncsot vet, akadályoz abban, hogy ebből a nehéz gazdasági helyzetből mielőbb sikeresen kikapaszkodjunk. — Hát igen... igen... - motyogja Csaholczay. — A lapnál most én vezetem a riportrovatot, remélem, adsz nekem írásokat. Keményen le- leplezőket, vitriolos hangúakat. Érted, ugye, mire gondolok? Most már egy sokkal nagyobb adag rossz illatú „borjúbecsi- nóltról" kérném a véleményed Rendben? — Rendben — mondja Csaholczay, de ez a szó nem cseng olyan magabiztosan. Mit akar tőle ez az alak? Provokál? Ahhoz előbb keljen fel az öcskös. Eddig is megvolt leleplező riportok nélkül, majd éppen most fogja elkezdeni! Túl van az ötvenen ... A fia műegyetemista, a lánya most készül férjhez menni a megyei tanácselnök-helyetteshez. Nem, kis barátom, Csaholczaytól továbbra is csak szép, sejtelmesen érthetetlen „szószőtteseket" fogtok kapni, melyek kiterítve sem árulnak el semmit a valóságból. Azokból az elbeszélésekből nem lehet baj. Azok ha megjelennek is, olyanok, mintha meg sem jelennének. Ügy bizony, fiacskám, úgy bizony. Amikor ismét kint van az utcán, messzire elkerüli a Kiskakas vendéglőt. Inkább egy önkiszolgálóban ebédel. Sárándí József A mester és remeke A remekmű megtagadja mesterét, mert a mester változik, miközben a remekmű az marad: ami. A mester is megtagadja remekét, egy készülő másik kedvéért természetesen. Régi és új bár egymásra is... de a foganó jövendőre igazán féltékenyek. A jövendőt pedig a bosszú szüli. A folyamat bővítetten újratermelődik, mester és remeke végezetéig. „Vasból indultam Baranyáig1’ Száz éve született Kocsis László Kocsics László 1891. október 20-án született o Vas megyei Szőcén, és 1973-ban hunyt el Pécsett. Pop volt és költő: a pécsi püspökség kanonok ja és a Janus Pannonius Irodalmi Társaság tagja. Életében nyolc verseskötete és egy szépprózai munkája jelent meg, verseit az Élet, a Vigilia, a Sorsunk közölte, költészetét Illyés Gyula, Rónay György, Weöres Sándor méltatta. Költői világában a családi otthon, a szülőföld képe, a dunántúli magyar falu, a szegények iránti szociális érzékenység, a vallásos élmény, a papi hivatás, a személyes emberi sors, az öregedés gondja egyaránt helyet kapott. Tatay Sándor így jellemezte visszaemlékezésében: „Amilyen finom, halk szavú költő, ugyanolyan melegszívű ember" Illyés Gyula pedig ezt írta költészetéről: „Alázatos, s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatódott- ságából”. Költészete a magyar lírának abba a vonulatába tartozik, amelyet Sík Sándor, Harsányi Lajos és Mécs László neve jelez. Nemcsak az fűzi hozzájuk, hogy ő is pap-költő volt. Az élmény, az indítás, a szemlélet is rokonítja velük, s a közös törekvés a magyar vallásos költészet megújítására. Ugyanakkor egyéni hangja meg is különbözteti tőlük: Kocsis László környezetéről, emberi élményeiről közvetlen természetességgel, a népköltészetre emlékeztető hangon szól. Költészete egyenetlen, de ahol igazi élmény érinti meg, ahol meghitt és egyszerű, ott ma is megfogja, a költészet nemes ízeivel ajándékozza meg az olvasót. Tatay Sándor jellemzését akár meg is fordíthatjuk: amilyen melegszívű ember, ugyanolyan finom, halk szavú költő volt. Én időskorában ismertem meg, akkor, amikor már nagyon ritkán írt verset, s „a magány megtalált csendjében" élt, kissé régi barátaitól, ismerőseitől, költőtársaitól is elfeledve. Költői pályájáról irt tanulmányomat, mely 1965-ben jelent meg a Vigíliában, még olvasta, s Kocsisnak írt levelezőlapján a barát Berda József „elégtételt adó" írásnak nevezte. Verseinek terjedelmesebb válogatását már a költő halála évében, 1973-ban barátja, Bárdosi Németh János elkészítette, de az akkor nem kapott támogatást és nyilvánosságot. A kerek évforduló, Kocsis László szüle- i tésének jubileuma adott alkalmat arra, hogy különféle intézmények és testületek összefogásából, a Pannónia Könyvek sorában megszülessék verseinek válogatott gyűjteménye. Az Aranyampolna címmel megjelent válogatás a költő nyolc önálló kötete, valamint két gépiratos versgyűjteménye alapjan készült, s nyolcvan vers, az életmű mintegy egyhatoda található meg benne. A válogatás alapelve nem a dokumentatív, irodalomtörténeti szándék, nem a költői pálya ívének az érzékeltetése volt, hanem az esztétikai érték, a maradandó minőség megmutatása. Ezért a versek nem időrendben, nem megjelenésük sorrendjében következnek; a versek qondo- lati-tattalmi rokonsáquk alapián kerültek egymás mellé. Ez az elrendezés, hisszük, a kronológiai rendnél hitelesebben tükrözi Kocsis László lírájának gazdagságát, költői világát, poézisének szép- séqét, mely joggal számíthat a mai és a holnapi o!- I vasó érdeklődésére. Az évforduló alkalmával adjuk közre Berda József Kocsis Lászlóhoz 1937-ben írott versét, mely nemrég került elő a költő hagyatékából, s nyomtatásban most jelenik meg először. írjuk ide azokat a prózai sorokat is, amelyekkel az Újpesten élő Berda József útjára bocsátotta a verset: „Nagyon kérlek, ne haragudj ezekért a profán, de Téged nagyon- szerető sorokért. Te tudod bizonyára: az Igaz Istennek is érdeke, hogy ne savanyú és beteg papok hirdessék az Igét! Te, hitem szerint, Isten derűs lelkületű papjai közül való vagy!" Hisszük, hogy a vers első olvasásakor sem haragudott meg Kocsis László. Ma pedig, amikor mór Berda is elment költőtársa után, minden bizonnyal találkoztak „ott fent a tündöklő paradicsomban", és „a jó lelkek köztársaságában” együtt dicsérik az U ra t. . . Tüskés Ti^or Berda József Kocsis Lászlóhoz Kinél szabadszójúbb poéta tán nincs még egy e honban, az mondja néked, legderekabb barát: ki jó ember, jó pap is! Mondhatok-é szebbet s igazabbat rólad én, az örök nyelvöltögető? Engem az ördög, a gyarló öröm, téged Krisztus fogadott barátjává, de egyszer, az utolsó pillanatban talán, ha Te imádkozol értem, bizton találkozni fogunk, ott fent a tündöklő paradicsomban is, hol a jó lelkek köztársaságában tüzes boraidra emlékezvén, mindannyian dicsérjük majd az Urat, s az ö nemes szolgáit, kik Kocsis Lászlóknak hivatnak, amen. (1937) Istálló. Kutnyánszky Géza tusrajza.
