Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-02 / 270. szám
3 aj Dunántúli napló 1991. október 2., szerda Az olvasás diszkrét bája Zsánerképek ’91 Hatszáz zsemle és festmények Kollégium több szinten Nemrég a könyvtárak ürügyén írtam: olvasni kell. „Mindegy" honnan jön a könyv, vesszük, kölcsön kapjuk, csak legyen, s adassék meg hozzá egy csöndes zug, egy-egy nyugalmas óra. Volt valaha egy „Olvasó nép" mozgalom, százezres példányszámokban adtak ki szépirodalmat, s lehetett fényképezni a fejkendős paraszt- asszonyt egy Móricz-kötettel vagy olajos képű munkást egy Solohovval. Mára az ilyesmi már olyan messzire került tőlünk, hogy szinte bája van. De el lehet-e az egészet intézni egy kézlegyintéssel, miszerint „sose volt ilyen", „ebben is átfestették a valóságot, mint mindenben"? Annál döbbenetesebb a sejtés, hogy amíg a statisztikákban majdnem megszűntnek tüntetik föl az analfabetizmust, ezrek és ezrek vannak, akik évszámra nem vesznek a kezükbe nemhogy értékes irodalmat, de semmilyen könyvet. Valamiképpen az is analfabéta, aki nem igényli, nem akar olvasni, hiába „tud" elsős és másodikos bizonyítványa szerint. A következőkben teljesen esetleges példákkal fogok élni olvasási szokásainkat illetőleg, s ezért semminemű általánosítást nem szeretnék levonni belőlük. Csupán fölmutatom őket: íme léteznek, tehát nem lehet elmenni mellettük szótlanul. Vágy egy jó könyv után Péter vállalkozó, természetesen most is rohan intézkedni, tárgyalni. Vajon olvasásra vállalkozik-e még?- Elég talán annyit mondanom, hogy aktatáskámban egy éve hordom Marquez: Szerelem a kolera idején ci- mű regényét - ki is nyitja a táskát, és a rengeteg akta, papír, számla mögött valóban ott bújik a könyv -, de alig jutok hozzá. Hol is tartok? Tessék, 38. oldal! - Egy régi OTP-csekk a könyvjelző. — Igazság szerint már nem is emlékszem, miről szólt az eleje. Augusztusban voltam nyaralni két hétig, de elkövettem azt a hibát, hogy mindennap vettem újságot, s mire azt átböngésztem, nem volt kedvem „nagyobb falatra”. Lehet ezt lustaságnak is nevezni, nem akarok mosakodni, de úgy tűnik, most ilyen időket élünk. Pedig a vágy egy jó könyv után alapvetően megvan bennem. Elvégre a szociológusok biztos az „értelmiségi" kasztba sorolnának a végzettségem után, de nem vagyok benne biztos, hogy minden tekintetben meg tudok felelni a „kritériumoknak". Sajnos. Olvasni csodákról Pistire és Gáborra - akkor csapok le, mikor kifordulnak a Mecsek-cukrászdából. Kiderül, hogy testvérek, 4. és 7. osztályba járnak, épp hazafelé araszolnak. Olvasni? Hát azt nagyon szeretnek! . . . — Otthon sok könyv van . . . — mondja a nagyobbik komolyan. — Mennyi? — vágok a szavába. Elgondolkodik: — Legalább kétszáz. De könyvtárba is járok, mert a mostani könyvek nagyon drágák. — Mi az, amit szerettél volna elolvasni és nem kaptad meg? — Ami a csodákról szól, hogy meggyulladnak emberek, meg elromlanák az elektromos berendezések, ha a közelükbe mennek. Ez nagyon érdekel, de majdnem 500 forintba került, és anyuék sokallták. Persze neki minden hülyeséqet megvesznek! - néz hirtelen irigyen a testvérére. Az azonban semmire se hederítve máris bontja ki a hótizsókiát és egy nag^ csomag képregényt vesz elő: — Kacsamesék, Rózsaszín Párduc, Bobó - mutatjo dicsekedve. - Már mindet elolvastam, van, amelyiket többször is. — Például az órák alatt? — kérdem. — Csak néha, ha unalmas — feleli vigyorogva. — Apu azt mondja, van elég olvasnivaló otthon - veszi át a szót megint a nagyobb fiú -, majd ha azt mind kiolvastam, szóljak. — Milyen könyvek azok? — Mindenféle. Jókai, Eric Kästner, Verne, Fekete István. — Es olvasod őket? — Azért igen. De jobban érdekelnek a modern könyvek, amiket most lehet kapni, fegyverekről, páncélokról, csontvázakról mert tanulságosak és szép képek vannak bennük.- Szüleid mit olvasnak?- Az újságot. Meg a HVG-t. Egyszer régebben láttam, hogy apu az „Egri esiI- lago'k”-at olvasta. Utána olvastam el én is. Mire jók a rövid füzetek? Az orroim előtt húz el a busz, majd' megesz a méreg. Velem együtt maradt le egy ötven év körüli, őszülő asz- szony is. Ö azonban nyugodtan megáll, s szatyrából egy Peter Motteck-füzetet vesz elő, belemerül. Rögtön eszembe jut a reklám: „Peter Matteck a nők bálványa", s nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:- Nekem már csak ez marad, tetszik tudni, három műszakos vagyak, az ide-oda úton jut csak időm olvasásra, mégse cipelhetem magammal a „Háború és béké"-t.- Azt olvasta? — vetem közbe.- Nem. Majd ha nyugdíjas leszek, az összes vastag könyvet elolvasom.- Es Peter Matteck? Tényleg a nők bálványa?- Nekem sose voltak bál - ványaim. De mégis okos ember volt, aki kitalálta ezeket a rövid füzeteket. Legalább elszórakozom a buszon, mégse ülök úgy, mint egy kuka.- Izgulni is szokott?- Előfordul. Otthon este a tévén csak elalszik' az ember. Akkor már ez is jobb.. Olvasni kell A történethez hozzátartozik, hogy terveztem: az ügy kapcsán megkérdezek egy olvasás-szociológust, mivel lehetne kiegészíteni a tapasztaltakat tudományosan. Aztán pont ez riasztott el. Mert lehet minderről veretes mondatokban, seregnyi idegen szó felvon u Itatósával „ m é I ys égébe n " értekezni, de semmin nem változtat. Talán nem is tudna, talán nem is lehet. Csak a makacsul ismételgetett hit marad meg a cikk végére — ha lehet vége —: olvasni kell Méhes Károly Átforrósodhatott a fúró, legalábbis az illatokból következtetve, de már áll a bódé vasváza, hamarosan az előtérben lehet majd reggelizni, vacsorázni. Addig is a társalgó egyik sarkában rendezkedett be a büfé. Fonott kosarakban nagy kupacban zsemle, kifli. A büfésnő szerint ez mind semmi, naponta több mint hatszáz zsemle fogy, s a túróstáskákból, lekváros buktákból nem tud annyit rendelni, hogy elég legyen. De majd lesz meleg- szendvics és virsli is.- A büfé például sokkal jobb, mint a B-koleszban volt. Itt reggeltől estig nyitva van, s mindig lehet valamit enni — állapítják meg a kollégisták, Leilner Barna, Lukszics Ernő, Weigl Edit.- S mi lett még kényelmesebb, mint a B-kollégiumban, s mi az, amit itt hiányoltok? - faggatom őket kezdeti tapasztalataikról, hiszen még csak két hete laknak a Szántó Kovács János utcai kollégiumban. Az épület a BEV munkásszállója volt, tőlük vásárolta meg a Janus Pannonius Tudomány- egyetem. A Tanárképző Kar melletti B-kollégium a kar rekonstrukciós építkezése folytán oktatási épület lett. Az ottani kollégiumban kétszázhetven- ketten laktak, az újban három- száznegyvenöten elférnek. A kollégiumi felvételi kérelmeket teljes egészében azonban mégsem tudták meqoldani, sokak szeretnének bejutni.- Egyéves B-kollégiumi tapasztalataimat tudom összevetni a mostaniakkal — mondja Lukszics Ernő. — A két kollégiumot egyébként nem is lehet összehasonlítani, mert annyira más mindegyik. A B- ben a körülményeink sokkal szegényesebbek voltak. Szintenként egy koedukált zuhanyozó. hűtőszekrény elvétve, s nyolcágyas szobák. Igaz, mi testnevelő szakosok jól összelőttünk, de sokan szinte őrjöngtek már, nem tudták ösz- szehanqolni annyian a közös életüket. Itt a 3 ágyas szobákban ez lényegesen könnyebb. Több a fürdő- és a hűtőszekrény. Csodálatos volt ott viszont a környék, a park, egy lépésre megtaláltuk az edzési lehetőségeket, a tornaterembe is jobban be tudtunk járni. Most mindent percre meq kell terveznünk. Gyalog egyébként húsz—huszonöt percre vagyunk a kartól, nem kibírhatatlan távolság. Remélem, korábbi iá Drogramjóinkat itt is meg tudjuk majd szervezni, s akkor iqazón jól fogjuk magunkat érezni.- Kicsit, tartunk attól, hogy messze kerültünk a várostól, s a többi egyetemtől, de remélhetőleg ez csak átmeneti félelem lesz — veszi át a szót Leit- ner Barna, aki negyedik tanulmányi évét tölti a JPTE-n, s több műsor, program fő szervezője volt a B-kollégiumbbn. Dekorációi már az új kollégium folyosóit is díszítik, s mint hírlik, a rajzszakos elsősöket is azonnal bevonta ebbe a munkába. — Jó a kollégium, de azért, ha azt nézzük, adott-e minden feltétel az értelmiségivé váláshoz, akkor láthatjuk, hogy nem. Biztos több pénz kellene ahhoz, hogy olyan lehetőségek várják itt a fiatalokat, hogy tudják folytatni azt az alkotó- vagy kutatómunkát, amit a főiskolán, az egyetemen elkezdtek. Én kaposvári vagyok, s ha nagyon szeretnék festeni, hamar haza tudok jutni, ám nem mindenki lakik ilyen közel. De teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a kollégium nem rossz, s sokkal kietlenebb viszonyok között is élnek hallgatók, nem beszélve a méregdrága albérletekről. — Nekem most minden új. A város, az egyetem, a kollégium — Weigl Edit Kőszegről jött, elsőéves. — Igaz, voltam a gólyatáborban, amikor az A-kol- légiumban laktunk. Hát az a kollégium elég megdöbbentő volt a számomra. A tisztaság elég ismeretlen fogalomnak tűnt ott. Itt viszont más a helyzet. A szobák gusztusosak, semmi sem ragad. — Azért van még csinosítani, fejleszteni való, szűkös a költségvetésünk, s ezért egyelőre megpróbálunk azzal gazdálkodni, amink van — kukkantunk be az egyik szobába a kollégium igazgatójával, Bókái Endrével. A szoba hangulatos, modernek, világosak a bútorok, kényelmesek az íróasztalok. Éppen takarítás folyik, de a takarítónő elégedetlen. — Pont három rendetlen lány lakik itt - sóhajt, miközben nagy energiával súrolja a mosdó melletti csempét. - Kávét is itt főznek, pedig a konyhák jól felszereltek, kényelmesek — mutat ki a folyosóra. A konyha valóban tágas, s ha lesz függöny, netalántán szőnyeg, barátságossá is válhat. — Mi eddig sem tétlenkedtünk — jegyzi meg az igazgató. — A hallgatókkal közösen is több szakmai és egyéb pályázatot adtunk be, s nyertünk így legalább másfél millió forintot. Újra elindítjuk munka- vállalói irodánkat, s szervezünk egy idegenforgalmit is, elősegítve, hogy a diákjaink külföldön is találjanak olcsó, kollégiumi szállásokat. Tervünk egyébként számtalan akad. Szeretnénk azt is, ha az egyetemnek sikerülne megvennie itt a kollégium melletti mozi- és színháztermet is a BÉV-től, s akkor igazán jó lehetőségeink nyílnának a kulturális és egyéb programjainkra, bár itt a társalgó is nagyobb, mint amekkora a B-kollégiumban volt. A társalgó, a szőnyeg csak egy adalék. Igen fontos, de mégsem a legfontosabb talán. Sokkal inkább az, hogy magunkénak érezhessék a kollégiumot, megtaláljuk a közös hangot — szól utánam az egyik hallgató, s erre csak bólintani tudok. B. A. Felsöszentmárton — Martinié Iskola a Határon megőrzik horvátságukat Horvátok és magyarok, határon innen és túl. Az ember szívesen felejtené néha az aktuálpolitikai történéseket, de úton a horvát nemzetiségű falu, Felsöszentmárton iskolája felé is gondosan álcázott, ám mégis ott lévő harckcsikat látni itt-ott felbukkanni az erdő. fái kötött. Mennyire nem idevaló látvány és érzés a békés szeptember végi napsütésben ! A takaros iskola körül .meleg itőben, rövidnadrágosan szaladgál a diákság: ma nincs tanítás, a Honvédelem napját ünnepük. Milyen érzés -lehet úgy „ünnepelni", hogy egy kőhajtásnyira valóban ott rejtőzködnek a honvédő erők? Mindennek ellenére próbálok a tárgyra koncentrálni, amiért jöttem: föltérképezni egy horvát nemzetiségű általános iskola mindennapjait. 78 tanuló Felsöszentmárton ban — horvátul: Martrnic — 1857 óta van iskola. Jelenleg a nyolc osztályban 78-an tanulnák, a horvát nyelv ismerete minden osztályban kötelező; horvátul folyik az irodalom, nyelvtan, környezet, földrajz és énektanítása, ám akárcsak a falu, úgy az iskola életében sem lehet strigulázva szétválasztani, hogy mi horvát, mi magyar, hisz minden elegyedik, összemosódik az együttélés során. Hideg Béláné igazgató- helyettes elmondja, idén 12 -tanár végzi az oktatást, s bár papíron nem kötelező, hogy mindenki horvát végzettségű -legyen, bőven van utánpótláAkik ide jártak, suk Pécsről és a Bajai Tanítóképző Főiskoláról. Amin egy kicsit elcsodálkozom, az a következő: bizony előfordul, hogy horvát csalódok, ki tudja miért, már otthon se beszélik a gyerekeikkel a nyelvet, így azok az iskolába kerülve nem sokkal jobbak, mint azok a magyar gyerekek, akik az utcán, boltban önkéntelenül is fö-lcsi-pegetnek annyi horvát nyelvtudást, amennyi a napi érintkezéshez feltétlenül szükséges. Másrészt a magyar szülők kifejezetten örülnek, hogy gyerekük az iskolában szinte automatikuson megtanul plusz egy nyelvet. A kevert nyelv meghonosodott- A gyerekek mennyire veszik komolyan a horvátot, érzik-e a fontosságát a maguk számára is? — Azt lehet mondani, hogy érzik, rendszeresen tanulnak - feleli Bukovicsné Kollár Ibolya tanárnő. — Vannak -persze bonyodalmak. A nagyfokú asszimiláció eredményeképpen eléggé kevert nyelv honosodott meg a faluban, hisz itt egyfajta dialektust beszélnek, és az új kifejezéseket, szavakat egyszerűen magyarul mondják, nem ismerik a horvát megfelelőjét vagy ha ismerik is — mert tanuljuk őket különböző beszéS helyzetekben —, a mindennapi nyelvben nem használják őket. De az órán elfogadjuk ezt a dialektust, mert a gyerekeiknek voltaképpen ez az anyanyelve. És mennyire igaz, hogy egy gyerek az anyja nyelvét beszéli, mert megfigyelhető, hogy vegyes házasságok esetén, ha az anya magyar, a gyerek is inkább magyarul fog tudni és fordítva.- Van-e valamiféle kapcsolatuk horvátországi iskolákkal, intézményekkel, melyek segítségükre lehetnek modern, beszélt horvát nyelv tanításában-tanuló sóban?- Az Eszéki Pedagógiai Intézettől jártak már itt tanácsadók, szakemberek és volt szó róla, hogy lehetne horvátországi cserekapcsolatokat, üdülést szervezni - talán majd később. De nagyon jó a viszonyunk a pécsi Krleza Iskolával, sok közös foglalkozáson veszünk részt. A hagyományok életben tartása- A kifejezetten iskolai oktatáson túl mivel lehet elmélyíteni a gyerekek identitás- tudatát? — Horvát nyelvű színjátszókor működik a faluban, itt az iskolában rejtvényeket szoktunk közzétenni, melyek a horvátsággal, hagyományainkkal kapcsolatosak, és ezeket a hagyományokat igyekszünk is életben tartani, a karácsonyt, húsvétot, ünnepeket, helyi népköltészetet; gyermek- játékokat gyűjtünk, amikre a gyerekek nagyon fogékonyak, szeretik és nem egyszerű feladatnak tekintik, amit meg kell csinálni. És azt hiszem, meglátszik mindennek az eredménye, mert sokan mennek tőlünk horvát gimnáziumba, esetleg főiskolára; és később is ragaszkodnak borválságukhoz, tánccsoportokban, énekkarokban vesznek részt, a gyerekeik is tudnak horvátul. M. K. 2-3 ágyas szobákban laknak a tanárképzősök az új kollégiumban Fotó: Läufer László
