Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)

1991-10-12 / 280. szám

1991. október 12., szombat aj Dunántúlt napló e Galambosi László Gyertyát gyújtva Horváth Gyula emlékére Sírod körül varjú sétál, meg-megáll a friss virágnál. Csipegeti. Mit tud róla? Tán, hogy jégbe hull a szirma? Semmit se sejt, tovaröppen: kereng széltől kavart ködben, s Te vasnehéz földburokban fekszel. Mécsem hóba fúltan üszkösödik. A Nap égve fejként zuhan űri mélybe. Borzong ezüst hold-kopjafa tövében a Tél Angyala. Csörren az ég fagyott ága, csillag-bogyók sokasága deresedik. Kőkeresztek fölött bokrok arca reszket. Országod volt mező, udvar: nem komáztál nagyurakkal. Istállóban, rétek zöldjén térdelt melléd csikó, tehén. Vendégelve királykodtál, palást nélkül forgolódtál. Koronádat sose hordtad. Hébér-jogart büszkén fogtad. Bőven csordult poharamba kövér hordód piros bora: fénylő pincéd boltja alatt terelgettünk dallamokat. Hessentenék minden varjat. Halott-rejtő birodalmat mért zavarnak károgással, kripták-közti suhogással? Sugár-gyertyát konok éjben torony előtt gyújt az Isten. Fohászkodom hallgatózva: jajos harang gyászát bongja. Harang jajos gyászát bongja. Cserkút, 1991 lebruár 18. Kiss Benedek Szótlan vagyok Tömtek engem, tömtek deres kővel, vassal - mindent lenyeltem! Ezért süt föl sok dögletes sebhely lázvert tekintetemben. Szótlan vagyok? Hát igy van ez. Kővé lesz a köevö ember. Vagy medve lesz, barlanglakó. Őszinte vad, ki jó mancs és fog törvényén él, s táncolni nem fog, s nem tud bőgni, hogy csudajó, ha őt csúfolja meg az a jó, amit mocsokká válni látott! Kihányom már mind, amit ettem. Ez a való. S ahhoz való, kit nem ringat festett faló, s ki ha hisz, nem istenben. Ingyen kinál vizzel a tó, s ingyen-hallal, hogy legyen ennem. De már azt is rég megfizettem! M ég nem találtam elérke­zettnek az időt. Az állo­máson várakoztam két fekete csattal átkötött bőrönd társaságában. A piszkos mun­kát mindig rám bízzák. De nem baj, hiszen nem vagyok feltű­nő, nincs rajtam semmi jelleg­zetes, kivéve az, hogy a meg­szokott munkamódszerekben ke­vés bizalmam van, és most is attól tartok, hogy a szélcsend­ben rám települt (nehezült) nyugalmat felváltja a rettegés, a szerte hulló testrészek bi­zonytalan potyogása, egyszerű­en nem tudom elhinni, hogy a kar a vállba illeszthető, hogy a fülcimpa ismét rezdülés nélkül elfoglalhatja az őt megillető helyet. A múltkor is a kertben sétáltam, mikor a szomszéd kertből átnézett egy teljesen is­meretlen nő, és azt mondta: „Lecsót csinálok, nem tudna megdobni néhány darab para­dicsommal? Az itteniek teljesen kiszáradtak. Rohadtak. Csak tudnám mitől!?" „Fogalmam sincs" — válaszoltam a pizsa­mám gallérjai közé húzódva, nehogy még egyszer elkapja a tekintetem, mert akkor ezért a napért a továbbiakban nem vállalok felelősséget. Ez is ösz- szefügg a munkámmal. De szerencsére a megbízóim sem­mit nem tudnak erről. Ha egy­szer a fülükbe jutna, hogy én a kertben sétáltam, és rám nézett egy nő, akkor minden bizony­nyal felmondanának. Foghat­nám a fekete csatokkal átkö­tött barna bőröndöm, és me­hetnék a francba. Az is szeren­cse, hogy személyesen nem is­merjük egymást, a telefonban is mindössze három vagy négy férfihangot szoktam megkülön- oöztetni. A legutóbbi volt a egnehezebb munkám. Azt mondta a három vagy négy hang közül a legjobban kép­zett felettesem, hogy „Vegyem számba a lehetőségeimet, és készítsek belőle forgatóköny­vet.” A rövid szünet, amit tar­tottam a feladatom elhangzása után, gondolom, egyből elárul- la képtelen helyzetem, hogy a kibontakozásra (hogy kicsoma goljam magam) még nem ta­láltam elérkezettnek az időt. Végül is azt válaszoltam, hogy „Rendben". De a túlszabályo­zás az egyetlen, amiért sem az önök elgondolásait, sem a sa ját bőrömet nem kockáztatha­tom.” „örömmel hallom, hogy gondolkodik, és látja a boszor­kányüldözés és a kirakatper <özti különbséget." Szavamra, hittem a ' hizelgésének, leg­alább is abban, hogy éreztet hettem vele, engem se ejtettek a fejemre. Es ismét hallgatás oa burkolóztam. Tudtam, hogy hallgatásom ezúttal őt, a meg­bízómat ejti majd zavarba, így, hogy egy pisszenéssel sem ér­tékelem az ö feljebbvaló meg­nyilatkozását. Éreztem, ha egy -ovid időre is, de most a mar­komban tartom. Talán hirtelen átfut az agyán, hogy efféle megbízásokra nálamnál alkal­masabb személyt úgy sem ta tálhatnak, s akkor feljebb ver hetem a tarifát, vagy ami a legkevesebb, nagyobb megbe­csüléssel adóznak képessé­geimnek. De át is kemény fából faragták, levágta a kagylót. Ám hogy ezután legakább néhány percig játszott egy apró tárgy- gyal az asztalon, és elgondol­kodott fogai közé préselt aj­kakkal, ebben egészen biztos vagyok. Igy van, nem enged­hettem a csábításnak, hogy otthonosan berendezzem az életem, és kipárnázzam az irántuk érzett bizalommal. A szomszéd kertben azóta mindennap látom a nőt, mikor itthon vagyok. Persze meglehet, hogy tudja, mely napokon tar­tózkodók a lakás kertre nyíló ablakai előtt, és nem pazarolja az erejét arra, hogy mikor a feladatom végzése miatt távol vagyok, ilyenkor is kijöjjön a kertbe. Az általa kiválasztott napokon zöld selyemköpenyben megjelenik a veteményes hosz- szú, szűk folyosóján, és átbá­mul hozzám. Néha leguggol, eltűnik egykét percre, majd ugyanott, ugyanazon a helyen előbukkan, a keze továbbra is üres, nem fog semmit, még nem láttam, hogy tartott volna valamit a kezében. Sőt, ha jól emlékszem, még a kezét se láttam. Mindig rejtve tartja a zöld selyemköpeny sárga sze­gélyű zsebeiben. Már egészen jól megszoktam a társaságát, szinte hozzátar­tozott az életemhez, mint azok a személyes holmijaim, ame­lyek hazaérkezésemkor nyuga­lommal töltenek el, hisz nem vihetem magammal minden utómra azokat a tárgyakat, amelyek számomra fontosak. Bár lehet, hogy nem is fonto­sak, mert útközben sosem jut­nak eszembe, csak mikor ki­nyitom az ajtót, és megpillan­tom őket. Igy vagyok a nővel is, aki a szomszéd kertben ácsorog, leguggol, de mindig ugyanott, ugyanazon a helyen. Minden bizonnyal valami kísér­teties érzés ragadna magával, ha egyszer észrevenném, nem áll ott. Egy darabig biznék, ab­ban biznék, hogy újra felbuk­kan, és mehet minden a régi kerékvágásban. De tudom, ez az egyszeri eltűnés is elég len­ne ahhoz, hogy örökre bennem maradjon a bizonytalanság, hogy ismét, vagy bármikor el­tűnhet. Ha soha többé nem lótnám, nem hiányozna job­ban, mint egy elvesztett, üres noteszlap. Ám igy, hogy eltű­nését bizonytalanság övezi, ha erre gondolok — miközben o szomszéd kertben áll —, hogy bármikor eltűnhet, ködbe vesz­het, teljesen belém épül, meg­őrjít hiányának gondolata. Mikor erre először ráeszmél­tem, hajnalodott, az ágyam szélén ültem, és egy műanyag pohárból vizet kortyolgattam. Hosszú nap várt rám, hosszú és kemény. A megbízóim to­vább feszítették a húrt, ezúttal egyetlen apró hibát sem ejt­hettem, mert akkor semmi ér­telme, akár belefogni se, és megmondták, ha kedves az éle­tem, akkor csomagolhatok. Ügy éreztem, képtelen vagyok a nő­ről alkotott elképzelés, felisme­rés igazolása vagy elvetése nél­kül a feladatomra koncentrál­ni Mindkét ügyet egyformán fontosnak ítéltem, de a hosszú évek alatt csiszolódott logikám azt parancsolta, hogy először „a nőt kell felgöngyölitenem". Az ablakhoz léptem. A felszálló ködtől még egy darabig nem láttam át a szomszéd kertbe, de aztán megbizonyosodtam ottléte felől. A szűrt fénysuga­rak a nő hosszú, tömbszerű szi­luettjét rajzolták elém. Első ta­lálkozásunk óta nem tévedt össze tekintetünk. Tudtam, ha ittmarad, eltűnésének lehető­sége, elképzelt hiánya teljesen összezavar. Lehet, hogy nem csak a mai, nehéz feladat meg­oldására, hanem máskor is, ta­lán ezek után mindig képte- 'enné tesz. Becsavartam magam egy pokrócba, és kiléptem a kert­be. A köd már szinte teljesen felszállt. Először nem vett ész­re, sőt később sem, csak ami­kor egészen közel értem hozzá, leheletünk apró felhői egymás­ba gomolyogtak. Néztem, aho­gyan ő is. Nem találtam szép­nek, se csúnyának, se vonzó­nak, se taszítónak, nem talál­tam semmilyennek, nem talál­tam benne se kivetni, se ki­emelni valót. Hirtelen nem tud­tam, miért is jöttem ki a kert­be egy pokrócba csavarva, miért állok ettől a nőtől egy lé- legzetnyi távolságra. Erőltettem az agyam, de nem jutottam semmire. Hosszú percek teltek igy, míg végre előderengett az aznapi és minden jövőbeni fel­adatom képtelensége. Egy haj­szál választott el az üvöltéstől, meg is tettem volna, hogy „Ta­karodj, tűnj innen, nem akar­lak többé látni", és tudtam, ha ezután nem mozdul, saját ke­zűleg tüntetem el. De erre nem került sor. Egy hajszállal előttem megszólalt: „Elkövet­ted az egyetlen hibát, amit mo nem lehetett volna". Pandur József rajza Podmaniczky Szilárd Feladat Színe és visszája A Lajtán innen N úr nem ad információt. (Vagy N. úrasszony — ilyen megszólítás is dívik manap­ság bizonyos körökben.) N. úr mo a közigazgatás, a pártélet vagy a gazdoság különböző pozícióiban ül, és féltékenyen vigyáz orra, hogy ne jussanak információhoz az újságírók. N. urak sokan vannak. Azelőtt is különböző közigazgatási, párt­vagy gazdasági funkcióban fe­szitettek, vagy - éppen ellen­kezőleg - névtelen és semmit sem vállaló szürke polgárként morzsolgatták napjaikat. Míg­nem eljött a rendszerváltás ideje, és odaülhettek valame­lyik hivatali székbe. S bár a szakmát — amelynek vezetői ­csak most sajátítják el, azt már megtanulták, és legelő­ször azt tanulták meg, hogy az információ hatalom. És a hatalmat nem jó megosztani senkivel. A módszerek nem újak. A titkárnő rutinszerűen utasítja el az újságírót: N. úr nincs bent. És nem is tudja, mikor lesz. üzenetet hagyni lehet, de N. úr nem hív vissza, és nem hagy válaszüzenetet. A levelekre sem válaszol. Előfor­dul, hogy N. úr válogat: en­nek ad információt, annak nem. Ez azonban gyakran ki­vihetetlen, mert a legnagyobb hatású lap (lapok), rádió és televízió már a múlt rendszer­ben is működtek, tehát nem- kívánatosak N. úr számára — N. úrral rokonszenvező lap (lapok), rádió és televízió meg nincsenek. S ha mégis vannak, azok annyira színvonaltalanok, hogy N. úr mégis csak meg­lévő, jó ízlése legyőzi politikai előítéleteit, és nem akar azok­kal együtt szerepelni, akikkel ott szerepelhetne. Inkább meg­tartja magának az informó ciót. Csakhogy N. urat néha szó ra állítják a testületben vagy a pártban: miért nem adod hírt valami eseményről, tény­ről az újság, a rádió, a tele vízió. S ilyenkor jön a legjobb módszer: N. úr megesküszik ő szólt az újságíróknak. De hát azok, mint tudjuk, politi­kai okokból nem támogatják őt, őket. N. úr nem emlékszik arra hogy mór a pártállam idején is ismert volt egy szlogen „az információ nem magóntu lajdon, aki tájékoztat, nem szívességet tesz, hanem a kö (élességét teljesíti". Csak arrc emlékszik, hogy ezt nem na gyón fogadták meg a hata lomban lévők. Aztán azt az újabb keletű bölcselkedést serr ismeri, hogy a „Lajtán innen az tesz szívességet, aki az in formációt adja, a Lajtán túl meg az, aki továbbadja a nyilvánosságnak”. (Apropó: a Nyugat, amerre igyekszünk, nem a Lajtán túl van?) N. úr szelektíven nézi a nyo­mozó riporterekről szóló ame­rikai filmeket. Csak azt látja, amikor a politikus becsapja a riporter orra előtt az ajtót. Azt nem látja, hogy egyetlen po­litikus sem tudja magát „meg­csinálni" a sajtó segítsége nélkül; hogy sem ő személye­sen, sem pártja, sem intézmé nye nem számíthat sikerre, ha nem méretik meg naponta a nyilvánosság előtt, a sajtó ré­vén, s hogy az erőszakos, te­lefonálgató, piszkálódó, lelke­sedő újságirók, rádió- és té­vériporterek nélkül nem tudja bizonyítani, hogy alkalmas funkciójára, hogy oda való, hogy hasznos. Ehhez pedig - politikai előítélet ide, egyéni antipátia oda — szóba kell állnia a sajtóval. Ha nem sze­repel eleget — akár bírálat alanyaként is —, még utóbb azt hiszik o választók, hogy nem létezik. Ennél nagyobb csapás pedig politikust nem érhet. A nagy Amerika és a kis magyar vidéki város között — akárcsak a két demokrácia fejlettsége között - mérhetet­len a távolság. De a magyar választók is szeretnék tudni, mi lesz a sorsa ennek vagy annak a vállalatnak, merre fejlődik, fejlődik-e valamely városrész, lesz-e ivóvíz, busz­járat, közbiztonság. Hogy hon­nan van pénz újabb hivatal felállítására, és miért nincs pénz valamely iskola működ­tetésére. Netán azt is: mit dolgozik, hogyan dolgozik, merre utazik, és mennyit ke­res N úr. Az információt persze, min­dig megszerezzük valahol, mert ez a dolgunk, és mert az új­ságot (a műsort) nem N. úr­nak, hanem az olvasóknak (nézőknek, hallgatóknak) esi nóljuk. Csak nehogy N. úrnak a neve teljesen ismeretlenül csengjen az arra illetékes ál­lampolgárok előtt a következő választások idején! Hátha ké­ső lesz akkor a sajtóra hi­vatkozni. G. T.

Next

/
Thumbnails
Contents