Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-10 / 248. szám
8 1991. szeptember 10., kedd aj Dunántúlt napló Fel kell rá készülni Munka nélkül Adózni pedig kell! Interjú az APEH elnökével A munkanélküliség voltaképpen azt jelenti, hogy szellemileg, testileg ép és egészséges, dolgozni képes és akaró emberek a gazdaság belső törvényszerűségeinek következtében keresőképtelenné lesznek. A polgári közgazdaság- tan szerint mindez objektív gazdasági folyamat következménye, a piacgazdaság természetszerű velejárója. A gazdasági élet hullámmozgásaival változik, de teljesen sosem szűnik meg. A munkanélküliség jóllehet elsősorban gazdasági probléma, de nem mellékes a pszichológiai hatása az egyénre és a társadalomra egyaránt. HIRTELEN JÖTT Ezért világszerte széles körű kutatások folynak annak érdekében, hogy a személyiség súlyosabb károsodása nélkül lehessen a munkanélküliség okozta hatást leküzdeni. Nálunk a helyzet azért rosz- szabb, mert az utóbbi félévszázadban csak elméleti fogalomként ismertük. A munka- nélküliség hirtelen jött és olyan előzmények után, ahol a munkánok az emberek értékrendjében domináló szerepe volt. Az volt az ideális ember, aki az egész életét egy munkahelyen töltötte, törzs- gárdatag volt, akinek hűségét jutalmakkal, kitüntetésekkel ismerték el. Aki munkahelyeit gyakorta változtatta, netalán pályamódosításokat is csinált, arra hamar rásütötték a „vándormadár" bélyeget. Most pontosan arra van szükség, hogy az ember gyorsan változtatni tudjon, tudása, szakmai ismeretei konvertálhatók legyenek, ne ragadjon le egy helyen, az új helyzetekhez rugalmasan alkalmazkodjék. A beállítódásnak ez a gyors változása nem egyszerű, sok mindentől függ, hogy ki mennyire képes az új körülményekhez alkalmazkodni. Szerepe van az egyéniségnek. az életkornak és nem utolsósorban a családi környezeteknek, baráti nexusoknak abban, hogy az ember részint mennyire viseli el a munkanélküliség okozta stresszt és mennyire gyorsan tud új munkahelyet találni és újból beilleszkedni, részint hogyan tudja feldolgozni önmagában a frusztráltságot, amit a munkahely elveszítése okozott. NE TARTSUK KATASZTRÓFÁNAK Az a tapasztalat, hogy a legfiatalabbak és a nyugdíj felé közeledők számára okoz leginkább nehézséget ez a helyzet. Az előbbieknél az élettapasztalat hiánya, a beilleszkedés kialakulatlansága, a gyakorlatlanság gördít eléjük akadályokat. Az idősebbeknél a rögzült tulajdonságok, o régihez való kötődés, az újjal szembeni szorongás, a rugalmasság gyengülése játszik kedvezőtlen szerepet. A befelé forduló, ún. introvertált emberek nehezebben viselik el a munkanélküliség okozta nehézségeket, szemben a kifelé forduló, extrovertáltakkal, akik kevésbé rágódnak, hamarabb túlteszik magukat az őket ért sérelmeken. így bennük nem okoz olyan mély sebet az, hogy elveszítették a kenyerüket. Ugyanis nálunk ma még az illető és a családja is katasztrófaként éli meg a munkanélküliséget, nemcsak az anyagi okok miatt, hanem szégyennek tartják, csökkent- értékűségnek tekintik, felesle- gességérzetet indukál. Voltaképpen minden korosztálynál és minden egyéniségnél többkevesebb lelki traumát jelent az állás elveszítése. Mindehhez járul a bizonytalanságérzet és nem utolsósorban a megszokott életritmusból való kiesés. Ez utóbbi az első időszakban még nem tűnik fel, de ahogy hosszabbodik a munkanélküliség időtartama, úgy válik egyre elviselhetetlenné, hogy nincs az embernek meghatározott, ritmikusan visszatérő elfoglaltsága. A VESZÉLY MINDENKIT FENYEGET A kritikus időszak a tizedik hónap körül alakul ki. Ilyenkor léphet fel erőteljes szorongás, elkeseredettség, indulati feszültséq. Az önpusztító gondolatok mellett vannak, akiket az alkohol, esetleg narkotikumok kerítenek hatalmukba. Ezt tudván, az Egyesült Államokban az állástalan menedzserek, tisztviselők olyan klubokat szerveztek és látogatnak, ahol lehetőségük van o lapokat elolvasniuk, állásszerzőkkel tárgyalniuk stb. Ide táskájukkal - mintha munkahelyre mennének —, elindulnak és kora délután mennek csak haza. Ennek nemcsak az az előnye, hogy nem esnek ki az életritmusból, hanem az is, hogy hasonló helyzetű emberekkel vannak együtt. Közös gondjaikon azáltal is könnyit- hetnek, hogy beszélnek egymással. A magány, az elszigeteltség a lehető legkárosabb ebben a helyzetben. Dr. Takács Ilona Lehet szeretni, lehet rá haragudni, de egyet nem lehet, tudomást sem venni róla. Az adóhatóság nem tartozik a vállalkozók kedvenc partnerei közé. Legyünk őszinték, nem szeretünk adót fizetni. Minden eszközt megragadunk, hogy minél kevesebb jövedelmünk vándoroljon át az APEH zsebébe. Az APEH nemrégiben elnököt váltott. Minorik György személyében fiatal (40 éves), jól felkészült szakember került a népszerűtlen intézmény élére. Vajon ez stílusváltást is jelent az APEH és a vállalkozók viszo- nyában? — A napokban késiült el az a kiadványuk, amely az APEH és a vállalkozók viszonyáról szól. Az induló kérdés: vállal- kozásellenes-e az APEH? — Nyilvánvalóan nem, viszont az érdekeink ellentétesek. Mindenekelőtt tudomásul kell venni, hogy adót fizetni kell. Azokkal a vállalkozásokkal, amelyek ezt elfogadják, semmi bajunk nincs. Másként kell hozzááll- nunk azonban azokhoz, akik hallani sem akarnak ebbéli kötelezettségeikről. Sajnos, ilyenek nagyon sokan vannak. Elképesztő adatokkal tudunk szolgálni. A naqy infláció ellenére a vállalkozók kétharmada évek óta nem éri el a háromszáz- ezer, illetve az egymillió forintos forgalmat, tehát saját bevallása szerint áfamentességet élvez. Néqy éve tart a defláció a vállalkozások többségénél Nem tudni, évek óta miből élnek, hogyan tartják fenn magukat. — A költségként történő el számolásra tág lehetőségük van a vállalkozóknak. — Nem itt a baj. Egyszerűen nem vallják be a jövedelmet, illetve annak jelentős részét Statisztikai felmérések igazolják, hogy minimum 100 milliárd forint éves bevételt titkainak el. — A magas elvonási rendszer nem ösztönöz a pontos adóbevallásra. Ha mindent becsületesen elszámolnak, bevallónak, akkor nem marad semmi hasznuk. — Nem vitatható, hogy az elvonási szint, főként a társadalombiztosítási járulék miatt, rendkívül magas. De egyáltalán nem biztos, hogy az adó- mértékek esetleges csökkentésével az adóbevallási kedv növekszik. — Mennyi ma az átlagos elvonási szint?- A személyi jövedelmek 16 százalékát fizették be adóként 1990-ben. — ön szerint hogyan lehet elérni, hogy a vállalkozók bevallják a jövedelmeiket? — Fogadják el, hogy adózni kell. Természetesen az adómorál kialakulását nem várhatjuk ölbe tett kézzel. Az adóigazgatás rendszere is némi javításra szorul. Kell a jogi segitség ahhoz, hogy megtaláljuk azokat a személyeket, akik nem adóznak. Jelenleg csak a meglevő bizonylatok alapján lehet ellenőrzéseket végezni. Ha a vállalkozásnak tökéletes a naplófőkönyve, illetve a mérlegkimutatása, akkor nem tehetünk semmit, akkor sem, ha tudjuk, hogy annak a fele sem igaz.- A személyi jövedelemadó bevallásánál is csak azt tudják ellenőrizni, ami az ivén szerepel?- A hivatalosan kifizetett pénzek egy néven összefutnak számítógépeinkben. Csak a nem regisztrált pénzekről, az innen- onnan szerzett, zsebbe jövőkről nem tudunk.- Sok a panasz az adóellenőrökre. Állásfoglalások tömegét adja ki az APEH, amit az ellenőrök és a vállalkozások eltérően értelmeznek. Nagy az összevisszaság.- Az állásfoglalások száma ma már nagyon minimális. Mindegyiket közzétesszük az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Ertesitőben. Az pedig bárki számára hozzáférhető. Az adótörvények bevezetésekor, illetve módosításaikkor valóban rendkívül sok állásfoglalás született, egyszerűen azért, mert a törvények tökéletlenre sikerültek. A sűrűn változó adószabályok millió problémát okoztak az adóalanyoknak is. Számos esetben egyszerűen nem szankcionáltuk az ebből eredő hibás adóbevallásokat, elszámolási pontatlanságokat.- Mit tudnak tenni a rossz adószabályozás ellen, a végig- gondolatlanság az APEH-nek gondot okoz? — Valóban, de nem akarunk beleszólni a jogszabály- alkotásba. Reméljük, hogy egyszer eljutunk odáig, hogy a törvényi szabályozás csak keret jellegű lesz, és csak az ellenőrzés elveit rögzíti. Például a törvény csak annyit tartalmazna, hogy el lehet számolni költségként mindazokat a kiadásokat. amelyek az üzleti tevékenységgel kapcsolatosak. A többi az adóhatóság dolga lenne. Ez mindenütt a világon így működik. Ezzel ellentétben ma az ellenőrzési rendszer az 1988 előtti időszak állapotából kiinduló elveken nyugszik. Az állami vállalatoknál csak dokumentális ellenőrzést ismertek. Persze mi sem voltunk felkészülve a vállalkozói kör ellenőrzésére. Az adóeljárási törvény módosítására azért van szükség, hogy a nem dokumentális alapokon nyugvó ellenőrzés lehetővé váljon. Ez nemcsak az adóhatóság érdeke.- Az APEH nemrégiben nyilvánosságra hozta az 1990. évi adóbevételek nagyságát és megoszlását. A számokból kiderült, hogy a belolyt pénz reálértékben nem növekedett. Pedig a személyi jövedelemadó átlagos elvonási szintje 14 százalékról ló százalék fölé emelkedett, és .a forgalmi adó bevételeinek növelésére kitalálták a nyugtaadási kötelezettséget Bevált-e ez a nem éppen nép szerű rendelkezés? — Bármelyik boltba bemegy, az esetek 90 százalékában nem kap nyugtát. Nagy valószínűséggel a bevétel sem jelenik meg az adóbevallásban. A vállalkozók előre elkészítik adótervüket, a gazdasági év végén annyi adót vallanak be. amennyit előre megterveztek. Meq tudják tenni. Egy publikált tanulmányban olvastam, hogy a lakásépítések kapcsán kifizetett munkák átlagosan 60 százalékáról semmiféle nyugtát, számlát .nem adnak. Demcsák Mária A nap minden szakában nagy a forgalom Pécsett az APEH tanácsadó irodájában Fotá: Läufer László Meseféle Az eset, amit elmesélek, nem ma történt. Életléptékkel mérve nem is tegnap, inkább tegnapelőtt. Fiatal titán voltam. még nem tudtam pontosan, mi o dolgom, még nem volt időm beleszeretni abba, amit csinálhatok, de már éreztem, hogy szükség van rám, s hogy munkámban, amit sokan olyan szívesen hivatásnak mondtak, Jársaim, barátaim vannak. Korban nálam fiatalabb csak mutatóban akadt. így hát én voltam a rang és hierarchia legalján. Tulajdonképpen azon a ponton, ahol a legszebb az élet, ahol a legígéretesebb, s ahol a legkönnyebb elviselni mindazt, amiről akkor még nem is sejti az ember, hogy el kell viselnie. A dolgok jön- nek-mennek, maguktól, nincs meghatározott koreográfiájuk, hozzánk csapódnak, leválnak, érintkezünk, gondolkodunk velük, s éppoly könnyeden elfelejtjük őket. Ebben az időben bármennyi csáppal is tapogatózik az ember az élet után, akárhány kötelék is fűzi bármihez, mély nyomot kevés dolog hagy, s ho megkérdeznék, minden bizonnyal igen szépnek Ítélné az életet. Nos, mondom, az eset ebben az időben történt. Úgy adódott, hogy egy álló napig ma-korombéli főnökömmel kellett eltöltenem az időt. Baranya legszebb vidékén, a Hegyháton, bricskával mentünk céljaink felé, s míg „az ökrök lassacskán ballagtok'', öreg barátom csendes életúntság- gol töltötte belém a bölcsességet. Közel állt már a nyugdíjhoz, mindenképpen meg akart barátkozni a világgal, amely nélküle, szakmai tudása és tapasztalata nélkül fogja majdan dolgait végezni. Ha egy szóval kéne jellemeznem hangulatát, azt mondanám, elkeseredett volt. Kibogozhatatlan volt elkeseredettségének gyökere. Ma sem tudom, azért volt-e olyan, mert félt, mert nem akart megválni a szakmájától, vagy „csak" azért, mert még frissen működő sejtjei előre jelezték sorvadásukat. Kedélye nyomott volt, élettapasztalatát keserűségbe csomagolta, jóindulatú tanácsait bontónak, kegyetlennek tártottam. Pedig valaha semmiben sem különbözött akkori önmagomtól. Nem csak mondták, tudtam is, hogy nagyon szerette az életet, s hogy élni is tudott ezzel. Férfinak és szakembernek egyaránt kapós volt, nem lehetett különösebb oka a panaszra. A történelem ke- gyetlenkedő pillanatai is kihagyták a számításból, így nem csak relative, de abszolúte is egzisztált, a közepesnél jóval feljebb ívelő karriert tudhatott magának. És akkor, azon a napon (s ezután oly sokszor, mondhatnám: mindig) arról beszélt, hogy ha egyszer eljön a pillanat, hogy nyugdíjba mehet, azonnal megteszi. S hogy nem akarja többet tudni, hol dolgozott, kik voltak a kollégái, mi folyik az intézetben velünk, utódjaival. Még velünk kellett dolgoznia egy nyúlfarknyi évig, de már megtagadott bennünket. Szörnyen furcsálltám mindezt, s értetlenül hallgattam csendes kitöréseit. De a nap, a keserűséggel elegy életbölcsességek halmaza nem veszett ki belőlem. Talált valahol bennem egy zugot, fogta magát, és belémtelepedett. Hosszú-hosszú évek sorjáztak el mellettem, atyai jóbarátom már az égi országúton oktatgatja a fiatal angyalokat, és minden úgy történt, ahogy akkor „jósolta". De mondatai velem éltek, s ho nem is emésztettek, mindenképpen foglalkoztattak. Kemény és elhatározott ellenállást szült akkor bennem mindaz, amit az öreg elmondott. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy az ember munkahelyét és munkatársait el tudja felejteni. S velük együtt a munkahelyet, a folyosókat, az asztalokat, a telefont, mindent, amihez az évek sora kötötte, s amelyek annyi élménynyel gazdagították életét. Mondom: el nem tudtam volno hinni. Mígnem egykor, egy szürke- sóhajú reggelen magam is arra ébredtem, hogy valami hasonlót érzek a világ iránt. Barátaimnak azon a napon azt mondtam, hogy nem érdekelnek a dolgok. „A" dolgok, mondtam általánosítva, de talán ennél sokkal többre gondoltam. Talán mindenre, ami körülvesz, talán mindarra, amiről valamikor nekem öreg barátom mesélt. Lehet, ha akkor kellett volna elbricskáznom valahova pályakezdő fiatal kollégával, én sem mondtam volna mást, mint amit az öreg mondott egykoron nekem. Mert időközben magam is megcsömörlöttem sok mindentől. A képmutatás naponta szín- rekerülő komédiáitól, a részvétlenség és önzés sűrű iszapjától, a mással-nem-törődömség folyondárjaitól. Szeretek élni, regisztráltam akkor. De már másként, mint azt olyan sokáig akartam és hittem. Hogy munkám mellett megmaradva, fiatal és hasonívású barátaimmal fogom eltölteni még hátralévő éveimből az ajándék-osztoga tókat. S csendben — hogy sen ki meg ne hallja! — elkezdtem számolni a napokat, amikor hátat fordíthatok mindennek, s hogy talán el is felejtem az aranjuezi szép napokat. Talán természetes, talán elfogadható, ami velem — s tudom, oly sok egykorú báró tómmal, társammal - történt Valami általános törvény vagy törvényszerűség alapján. De soha el nem fogadható, ho mindig karbantartott természetemet tekintettem, ha' az évek során dédelgetett vágyaimat, terveimet, öregkorom illúziófestette képeit nézegettem. Ekkor fordult meg bennem a világ. Nem tudom, bánom-e vagy sem, most, ezekben a napokban már nagyon megértem öreg barátom szkepticizmusát. Bárcsak magam is ellátnék addig, amíg sorsom párkái könnyen elnéznek: hogyan is lesz mindez mindaddig, míg tart földi mandátumom. Bokrétás András
