Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-31 / 238. szám
1991. augusztus 31., szombat a) Dunámon napló 9 Kicsi magyar isten Amikor kamaszodtam, hiszitek vagy sem, még nem volt Magyarországon televízióadás. E régi-régi időkben a családok nem a szobában, félszemmel a tévét nézve vacsoráztak, hanem a konyhában. Akkoriban az apák voltak a legregényesebb férfiak; nem volt kihez hasonlítani őket, nem töpörítették naponta kisemberekké, a történelem mellékszereplőivé a televízióban látott félistenek: miniszterek, pártvezetők, akik óvodáról, iskoláról gondoskodtak nekünk, s akik minden liter tejhez, mozi-, színház- és vonatjegyhez, gyerekinghez és -cipőhöz, minden adag üzemi ebédhez hozzájárultak néhány forinttal, mert szerettek bennünket, és gondoskodtak rólunk. Akkoriban még nem a televízió, hanem az apák hozták a családokba a híreket. Vacsora közben valósággal ittuk a szavukat, mi történt a nagyvilágban - vagyis a városban, a munkahelyen. Ök voltak az eleven magyar történelem is. ők voltak életünk meghatározó gondolkodói (filozófusai), lelkünk gyógyászai (pszichológusai), és - hogy végre témánk- ro térjek - pályaválasztási tanácsadóink. A vacsora volt a mi szemináriumunk, ahol hálát adtunk Istennek, hogy ételt, italt adott, és a főzeléket bundáskenyérrel úgy fogyasztottuk el, mint mennyei mannát, merthogy apánk folyton fölemlegette, mennyire örültek volna, ha a katonaságnál ilyen fejedelmi lakomát csaphattak volna, nem beszélve a hadifogságról, ahol egyetlen szem fagyott krumpli is megörvendeztette őket. S a vacsora legtöbbször azzal az intelemmel zárult: „Szakács, hentes sose hal éhen! Nyolc nyelven beszélő papok, tudósok fogytak meg mellettem, mert nem volt élei a hasukban, ami lütse őket! Szakácsnak vagy hentesnek menjetek!" Így történt, hogy nővérem cukrász, bátyám hentes, én meg szakácstanuló lettem. És csakugyan, ahogy a szakma közelébe kerültünk, csodálatos, mi mindent ehettünk: marcipánt, borjúhúst, svéd gombát, és őzfiiét, áfonyával töltött főtt almával. Vittünk ezekből haza is, s apánk evés közben elégedetten bólogatott: „Na, ugye!" Még egy ideig otthon vacsoráztunk, de már beköltöztünk a szobába, a díszhelyen álló televíziókészülék elé, és lassacskán elfelejtettük áldani Istent, hogy ételt, italt adott, hiszen tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy a finom falatokról nem Ö gondoskodott: mi loptuk! Aztán egy közétkeztetést folytató vendéglátó vállalat kétezer főre szolgáló konyháján dolgoztam. Megvoltam itt is, jutott is, maradt is. Rég elfelejtettem már, miért lettem szakács, amikor egyszer csak koslatni kezdtek utánam, lépjek be a kommunista pártba. Bezzeg eszembe jutott megint apám. szaladtam hozzá, mit ajánl? Szükség lett a bölcsességére. — Ha nem lépek be — mondtam -, oda a sok szajré, a teli has. Aki ellenkezik, azt lebuktatják, s akkor kész! Priuszos lesz, sehol sem alkalmazzák szakácsként...- Hát lépj be — mondta apám. - A hasáért megy az ember szakácsnak, a hasáért lép be a pártba is. Egy életed van, ne éhezz! Elgondoltam, így előre is hozhatom kicsikét a kommunizmust, amikor mindenki szükséglete szerint részesül a javakból. Hiszen ezt ajánlották föl, mint párttagnak . . . Huszonkét éves voltam már. Kezdtem lábra- meg észbekapni, dolgoztatni az eszem, mi történik körülöttem, melyik ország, melyik város az enyém Kellett volna egy ország meg egy város, ami az enyém, hiányozni kezdett, hogy valahol otthon érezzem magam a szülői házon kívül is. Már nem egyedül apám testesítette meg a történelmet, nem csupán ő volt okos, hanem én is. Nem élhetek, gondolkodhatom úgy, sejdült fel bennem, mint ő, aki a hadifogságból hazatérve is hadifogoly maradt, hiszen a mai napig a megmaradás alázatos és gyalázatos technikáját űzi, mintha nem a saját hazájában élne, nem ő lenne a nemzet egy tagja, akire, ha ha- loványan is, de hasonlítania kellene a nemzetnek. Beláttam azonban, hogy igaza van, amikor azt hajtogatja: ..Vigyázz, Ham, nehogy elhidd, hogy szükség van rád. Ha üres a hasad, senki vagy. Csak addig vagyunk valakik, amig tele a hasunk. A hasunk foglyai vagyunk!" Ettől kezdve párttag szakácsként főztem. A környék gyáraiba, iskoláiba, intézményeibe vitték nagy alumínium edényekben a főztünket, ott felmelegítették, kiporciózták, az emberek pedig megették. Ez a közétkeztetés. Ettek, amit kaptak. Közben az egyik lány, aki a konyhán dolgozott, kiszemelt magának. Tetszett neki a pepita nadrágom, a szakácssüvegem, neki én nagy ember voltam; azon kívül, hogy férfi, biztos támasz is. összemelegedtünk, a családjának is juttattam ezt-azt. Egyszer meghívott magukhoz vasárnapi ebédre. Akkor tudtam meg, hogy apja is, anyja is — vak! Az ebédre valóról persze előre gondoskodtam. Az asztalnál a vakok rákezdték. „Aki nekünk ételt, italt adott, Legyen annak neve áldott!" Mint valamikor nálunk. Csakhogy most úgy éreztem, hogy nekem szól o hálaadás, mert a négy vak szem rám irányult. A lány két élő szeme is! Annyira megzavarodtam, hogy kis híján azt mondtam, ne nekem, hanem a pártnak köszönjék, hiszen ha nem lennék a párt tagja, nem hozhattam volna ki a konyhából o dézsmát szabadon, s a fizetésemből bizony nem telne a szüleim meg az ő asztalukra, és a sajátomra is ennyi ennivaló. De még mielőtt szóltam volna, megéreztem, hogy nagyon kicsi a Magyar Isten, alamizsnával szerez jogot a nevére, nem csodákkal! Jó fiatalembernek éreztem magam, és büszke voltam a jóságomra. Jó voltam szüléimhez, jó ehhez a lányhoz és a szüleihez. Hozzászoktam a tudathoz, hogy én jó vagyok, és szerettem is jó lenni. Nekem természetes érzés volt jót tenni, és sosem gondoltam arra, hogy lopott konyhai nyersanyagért (húsért, zöldségért és egyebekért) dicsérik az Istent és engem, mint (enyveskezű) jobbágyát a Földön. Itt a vége. Elmondtam ezt Nektek harmadik gyermekünk születése napján, pártokon kívüliként, mint változatlanul a közétkeztetésben dolgozó szakács, aki eltemette ugyan édesapját, de most is hálatelt szívvel gondol rá, hogy erre a mesterségre indította, különben talán nem is tudná egyetlen keresetből jóllakatni a családját. így legalább most is alkalom adódik minden étkezéskor — ha kicsi és magyar is - dicsérni Istent. Pandur József rajza Nagy Anna Teremtődés Kétszer szólt a furulyád kétszer álltak meg a felhők mig magadat muzsikáltad lett a Nap lettem én a sárgát hullató Zengő estére hajlékunk lett a hegyek-füvek csöndje s furulyadalod elköszönt ültünkben hátunk összemelegedett és megnyílt az ég másodszor is nekünk Méhes Károly Eljön... (Ősi fohász) „Eljön az idő, mikor nyomon követi a szántót az arató, öt pedig a magvető. Az elpusztult városokat fölépítik és laknak bennük. Ültetnek szőlőket és isszák azok borát, vetnek gabonát és kenyér kerül az asztalukra. És a szeretet többé se parancsolat, se tiltás nem lészen. Eljön majd az idő, mikor az ember, legkedvesebb fiam, felém fordítja arcát, megbocsátja minden vétkemet, és hálával gondol rám, amiért neki odtam a földet, hogy itt élhet." Kerék Imre Pásztor Giczy János festménye alá akár háta mögött a fa gyökeret eresztve a tájban hosszú botjára dőlve kőmozdulatlan áll magában mint rebbegö lidércláng fehér vászoninge világol egy holnemvolt meséből ö a holnemvolt pásztor fücsöndben lombárnyékban befele hallgatózva tűnődik ősi bálvány magány időtlen-szikár szobra megbonthatatlan egytömb állandóság a porló pillanatban ahogy hosszú botjára dőlve figyel némán kömozdulatlan Színe es visszája Egy szélhámosságról örülök, Kedves Asszonyom, hogy amikor manapság emberek százai és ezrei azért vannak „kibukva", mert elvesztették állásúikat, és remény sem látszik, mikor vehetnek ismét szerszámot a kezükbe vagy, mert nem tudják fizetni -OTP-részletüket, és inkább gyalog viszik el a városházára a szociális segély iránti kérelmet — a buszjegy és a bélyeg óra is számít —; netán, mert a kamasz fiú („akinek pedig mindent megadtunk"), most a rendőrségi fogdában csücsül, akkor ön egy szobor miatt van — ahogy mondta — kibukva. Mit szobor! „Egy szemét!" (A jelzőiket, amelyekkel a múzeum és lapunk munkatársait illette, nem idézem: túlságosan is ismerősek, a politikai gyűlések felszólalói és a ipart vezetők újságnyilatkozataiból: ugyanazokkal a szavakkal illetik a nekik nem tetsző, a más véleményen lévőket.) Arról van szó, hogy Pécsett felállították Pierre Székely — Székely Péter — Párizsban élő, magyar származású művész szobrát, és néhány faragott kővel együtt Kőkert címen berendezték, felavatták, és minderről lapunk is tudósított, önnek a szobor nem tetszik. Mert: „Ilyent egy ötéves gyerek is tudna csinálni gyurmából az óvodában." „A szobor nem ábrázol semmit.” „Ez szélhámosság, jól átverték a magyarokat." „Nekem ne magyarázza a művész, mit alkar kifejezni." „Tudatos népbutítás !'* „Különben is, itthagyta a hazáját." Hosszú telefonbeszélgetésünkben azt a bizonyos ötéves gyereket sokszor emlegette. (A szöveg „ilyet én is tudok” formában ismerős Vasarely, Borsos Miklós, Henry Moor kiállításának vendégkönyvéből.) Szívesen látnánk ezt az ötévest a szerkesztőségünkben: csodagyerekekről ugyanis viszonylag ritkán adhatunk hírt. Figyelmébe ajánlom: igaz, hogy egy óvodás is tud színes köröket festeni — de hol vannak ezek Vasarely színes köreitől! Amelyek különben szintén nem ábrázolnak semmit, Valami rejtélyes okból mégis elfogadják művészetnek szerte a világon: bár biztosan nem kevesen mondják rá, hogy szélhámosság. Vasarelyt ön is művésznek tartja. Pedig másokkal együtt ő is elhagyta hazáját — hogy csak a nevezetes pécsi múzeumutcában lévőket említsem: Nemes Endre, Tóth Imre Amerigo Tot), s még csak nem is Vásárhelyi Győző van kiírva a múzeumára, hanem Victor Vasarely. Akkor miért vádpont ez Pierre Székely ellen? Azt mondják a művészetpszichológusok, akik a műélvező (néző, hallgató) lelki- állapotával, magatartásával foglalkoznak, hogy nehéz mit kezdeni azzal az emberrel, aki meg sem akarja ismerni a művet, s úgy utasítja el. Talán nem ártana egy pillanatra elgondolíkodni azon, hogy ha valakinek Londontól Rómáig, Washingtontól Tokióig annyi múzeumban és műgyűjteményben van festménye, szobra, ha koncertjére annyi ember vált jegyet, akkor ez a sok ember mind műveletlen, tájékozatlan, buta és manipulált ízlésű-e (lásd: nép- butítás), netán sznob? Lehet-e annyi embert művészettel félrevezetni, elbolondítani, becsapni? Vagy ezekben a művekben van valami új, valami szokatlan, amit kevesen éreznek és értenek. De vezet út mindenkinek — vagy majdnem mindenkinek e művek élvezetéhez, különösen akkor, ha a néző, hallgató nem eleve elutasítóan áll a szobor előtt, hanem gondolkozik, kérdez. Olvas, esetleg a művész magyarázatát is, vagyis megpróbálja megérteni a művet — ha kell egyáltalán mindig mindent érteni a művészetben. Elutasítani ráér akkor is, ha próbálkozása nem sikerül. Mindenesetre kéretik akkor is tiszteletben tartani a más véleményeket. És ez már nem (csak) művészeti kérdés. Népbutításról akkor beszélhetnénk, ha csak Pierre Székely és hozzá hasonló művek iennének láthatók, és mindenütt az lenne leírva, kimondva : ez az egyetlen és ez az igazi művészet. (Emlékszünk ilyen példákra, ugyebár.) Itt azonban nincs erről szó: a pécsi múzeumutca sokféle művészt mutat be — ilyent is. Ebben az utcában jól megfér egymással a Zsolnay Múzeum és Vasarely — ők különben a leglátogatottabbak, és valamit ez is mond a múzeumlátogató közönség ízléséről, érdeklődéséről meg toleranciájáról. ön végül, Kedves Asz- szonyom, kijelentette: megmaradt a XVII—XVIII. századi mestereknél. Szíve joga, mint azoké is, akik a XX. századnak nemcsak a technikájára, hanem gondolkodásmódjára és így művészetére is kíváncsiak. Szerencsére nem kötelező Pierre Székelyt és a hozzá hasonlókat látni és olvasni. Fordítsa félre a fejét a Káptalan utca 4-es számú ház előtt, a Naplóban pedig egyszerűen lapozzon tovább. G. T.
