Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-24 / 231. szám
1991. augusztus 24., szombat aj Dunántúli napló 7 Az ú j történelemkönyvre még várni kell Beszélgetés a Művelődési Minisztérium munkatársaival Augusztus 20. némiképp választóvonal, utána már csak bő tíz nap van hátra a vakációból, s aztán megint kezdődik az iskola. Persze, a nyár igazából csak a gyerekek számára gondtalan pihenés, az oktatók, s mindazok, akiknek feladata, hogy az új tanév minél zökkenömentesebben beinduljon, régóta dolgoznak azon, hogy a dolgok szervezési része ne okozzon senkinek se fejfájást. A tanév mindenképpen egyik legfontosabb része, hogy minél előbb tisztázzák, egyes tantárgyakon belül mit is tanítson a pedagógus, milyen tankönyveket használjon, használhat. A Művelődési Minisztérium főmunkatársa, Szabó Lajos ad röviden tájékoztatást arról, mi a helyzet jelenleg a kötelező vagy nem kötelező tantervekkel kapcsolatban: — Komolyabb tantervi változtatás most, az év elején nincs, legalábbis nem központi. A Nemzeti Alaptanterv még munkálatok alatt áll, szeptemberre még biztosan nem jelenik meq. De igazság szerint, nagyjából meg is szűnt ez a felülről jövő, mindenki számára kötelező tantervesdi, leginkább arra koncentrálunk, hogy szervezeti kérdésekben segítsünk, és természetesen gyűjtünk mindennemű információt, amit az egyes iskolákból kapunk. A tanévnyitó ünnepség is szerény lesz, a miniszter úr köszönti majd az új évet. — Okoz-e gondot esetleg az önállóság hiánya, ahol idáig hozzá voltak szokva az ,,uká- zokhoz", most hirtelen egyedül állnak? — Nem. Távolról sincs az a bátortalanság, amit föltételezne az ember. Több száz iskolában folyik kísérleti munka, olyan tanítási módszerek kipróbálásával, melyekre idáig nem volt lehetőség, vagy esetleg információhiány miatt nem is tudtak róla. Mindent szabad, ami alapvetően nem tér el az Oktatási Törvényben le- fektetettektől, meg külön engedély sem kell hozzá. — Érdekelne, hogyan viselkednek az újonnan vagy újraalakult egyházi iskolák, mert ök bizonyára egy kész koncepcióval kezdenek újra tanítani, azaz talán sokkal határozottabban tudják, mit akarnak? — Az egyházi iskolák még dinamikusabbak, mint a többi. Nem tudom, valójában minek köszönhető, tán a lelki beállítódás, vagy a teljesen másfajta időkeret, mindenesetre azon túl, hogy vállalják persze, a nevelési-oktatási terv gerincét, teljesen szabad teret biztosítanak egy-egy speciális módszernek, megközelítésnek. Ezért is örülünk, hogy folyamatosan szaporodnak az ilyen iskolák, jó lenne, ha még több lenne, de a szervezési gondok miatt csak lépésekben lehet előre haladni. Igaz. az ország költségvetése fedezetet biztosít a működésükhöz. Mindezzel együtt azonban, mondom, semmiféle jelentési kötelezettséggel nem tartoznak, teljesen szabadok, akárcsak a magániskolák. A tantervi változtatások leghúsbavágóbban a történelmet érintik, ezért nem csoda, hogy Czimmer László miniszteri tanácsos egymaga van megbízva ennek a kérdésnek a kezelésével. Tőle is rövid helyzetjelentést kértem: — A legkritikusabb a helyzet történelemügyben oz általános iskola 8. és a középiskola IV. osztályában, tehát a XX. századi, azon belül is az 1945 utáni történelmet illetően. Hamarosan kiadásra ke rül az új általános iskolai könyv, Fekete János irta, azt hiszem, alapos, jó munka, és időtálló is, nem kell majd hamar lecserélni. Sokkal rosz- szabb a helyzet a középiskolás könyvvel, ami vállalkozó híján el sem készült, és ugyanez történt a „Bevezetés a filozófiába" tankönyvvel is, amely tantárgyat idén könyv hiányában nem is fognak tanítani. Adunk majd ki ugyan úgynevezett témafüzeteket segítségképpen, de nagyon sok minden a tanár önállóságára van bízva. Ősszel még meg fog jelenni egy negyedikeseknek szóló történelmi olvasókönyv, mely főleg 1956-ot dolgozza föl szemelvények alapján, az előszót Göncz Árpád írja hozzá. Valószínű, azonban, hogy az érettségin és a felvételin is, ugyanúgy, mint tavaly, csak 1945-ig tesznek föl kérdéseket a jelölteknek. M. K. A nemzetiségi kultúra érdekében Támogatást vár a múzeum A nemzetiségi értékek kiemelt gyűjtésére hozták létre a bázismúzeumokat és nemzetiségi tájházakat. Baranya megyében 1975-ben a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumot választották ki bázismúzeumként. Ezek a múzeumok országos feladattal bírnak, de a megyei múzeumok igazgatóságához tartoznak. A tájházak, miként Baranyában a mecsek- nádasdi vagy az ófalui, a múzeum néprajzi osztályához kapcsolódnak. A bázismúzeumok minisztériumi támogatást kaptak alkalmanként, de a fenntartásuk a megyei igazgatóság feladata. Mindezt azért volt fontos leírni, mert dr. Újvári lenő, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője és a Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója, dr. Sarosácz György úgy tájékoztattak, a tárgyvá- sáilásra fordítható összeg, ami a mohácsi múzeumnál százezer forint, nem emelkedett egyenes arányban az infláció mértékével, s így a korábbiaknál kisebb ütemben tudják fejleszteni a múzeumot, és a jól bevált csoportos néprajzi gyűjtések helyett megbi- zatásos gyűjtésre kell áttérniük. Dr. Újvári Jenő elmondta, a múzeum igazgatók értekezletén és minden fórumon, amikor a kormány kulturális képviselőivel találkoztak, felvetették, jó lenne, ha a bázismúzeumok kapnának központi támogatást is, az ed- dini szervezeti hálózat megváltoztatása nélkül. A nemzetiségi szövetségekkel is szeretnének szorosabb kapcsolatot kiépíteni. S milyen értékeket tudhat magáénak a mohácsi bázismúzeum? Még az országos feladatkör elnyerése előtt elkezdte a horvát, szerb, szlovén anyagot gyűjteni dr. Sarosácz György. Ma többek között 22 teljes nemzetiségi szoba, tizenkét ezer nemzetiségi fotó, 135 festett láda, ötven szök- röny, ötszáznál több szőttes, százhatvanöt gyermek- és felnőttruha van a múzeum birtokában. Tizenöt év alatt harminchat időszakos kiállítást rendeztek, a gyűjtött anyagot tudományosan feldolgozták, kutatócseréket szerveztek. Nemrégiben új, állandó kiállításuk nyílt minisztériumi segítséggel a mohácsi volt pártházban, amely a magyarországi horvá- tok, szerbek és szlovének népviseletét és népművészetét mutatja be. Nyújtanak be pályázatokat a nemzetiségi kisebbségi alaphoz, legutóbb kata- lóguskészitésre elnyertek háromszázezer forintot. Felvetődött annak lehetősége is, hogy a mohácsi helytörténeti 'onyag megerősítése érdekében a város önkormányzata valami segítséget nyújtana a múzeumnak, de ez az állandósuló tárgyvásárlási és publikálási gondjaik megoldását nem jelentené. B. A. „Minden foto mii uesz magányos...” Egyedül a fény játékában Bruno Bourel világa Fotóművészhez készülök, de amikor megérkezem, egy zongora mellett találom. Elnézést kér, az ablakhoz áll, és megpróbálja a légárammal hűsit- tetni kimelegedett homlokát. Mosolyog. Amúgy visszafogottan, férfiason. A zongorát gondosan lezárja, betakarja. Mint reggel, ha az ember még utoljára megigazítja a takarót hátrahagyott kedvesén . . .- Mit keres egy fotóművész a zongoránál? — A zene mindig nagyon fontos volt nekem, de eléggé késön kezdtem el tanulni. Ezért nem is vállalkoztam arra, hogy zenei pályára kerüljek, de ha sokat utazom, és nem jutok zongorához, nagyon tud hiányozni. Most is, már négy hónapja nem játszottam!- Hogyan lett lotómüvész? — A Polaroid céggel történő találkozásom volt az első lépés. Négy évig rengeteget dolgoztam. elsősorban az USA-ban, ahol így nyelvet is tanulhattam. A tekete-feher képekhez egy francia mester vezetett el, aki Párizsban megvette tőlem a zongorámat, amit azért kellett eladnom, hogy az útiköltségem meglegyen. Ö fedeztette fel velem az igazi fényképezés rejtelmeit. A képek, melyeket most csinálok, nem riportfotók, nemigen lehet őket eladni lapoknak. Az az ösztöndíj, mellyel most Magyarországra jöttem, szerencsére lehetővé teszi, hogy minden megkötöttség nélkül, szabadon dolgozzam. Már most is nagyon sokat láttam, de szeretném az országot még jobban megismerni. Nagyon meglepett óz a különbség, amit a város és a vidék, de elsősorban Budapest és más részek között tapasztaltam. De nagy eltérés van az ország nyugati és keleti részei között is, például keleten nem beszéltek idegen nyelveket, miq a nyugati határvidéken igen. Ott sokkal nyíltabbak is az emberek, a keleti, északkeleti részeken nem fo- qadtak túlságosan kedvesen. Leoiobban az igazán kicsi falvak tetszettek, aprók, természetesek, emberiek. A nagyvárostól eltérően itt nyugod- tabb, lassabb az élet . . .- Ügy látom, olyan a szeme, mint más emberé. Miért lat mégis másként egy lotós? Mitől más az ö világa? — Azt hiszem, az a titok, hogy az ember nem valami speciálisat keres, hanem időt szán arra, hogy körülnézzen, megfigyelje maga körül a dolgokat. Mindig történik valami, és jó, ha mindig ugrásra készek vagyunk. Az én számomra nagyon fontos a fény. Néha elég csak a fény játékát, a fénytöréseket figyelni, követni. Törekedni kell rá, hogy igazi kapcsolatba kerülhessünk a külvilággal.- Én pedig azt hiszem, hogy a lotós mindig magányos. Maga nem?- Abban a helyzetben vagyunk, hogy muszáj egyedül lennünk, ugyanakkor szükségünk is van másokra, hogy legyen visszajelzés. Végül is mindig találkozunk emberekkel, és az újjal való megismerkedés, a kíváncsiság sok mindent pótol. De azért igaz, hogy a magányosság minden fotóművésznek problémája . . .- Hogyha néhány jelzővel ösz- sze kellene foglalnia, milyen is valójában, mit mondana? Milyen tulajdonságok kellenek ehhez a hivatáshoz?- Nagyon fontos az a képesség, hogy az ember észre tudjon venni dolgokat, kiemelje o háttérből, meglássa azt, amivel elmondhat valamit. A másik, ami kell, a következetesség, a kitartás. Én már tíz éve követek egy stílust, és még csak most jutok hozzá, hogy valamiféleképpen kitelje- sitsem. Kell, hogy mindenki megtalálja a maga arcát, és különösen az elején számít, hogy a saját utunkon járunk-e.- Utoljára még szeretnék egy történetet hallani . . . Egy kép történetét, amelyik kedves magának. — Egy kapualjban történt, Budapesten. Beálltam, hogy filmet cseréljek, és megláttam egy kislányt, ahogyan ott játszik. Nagyon szeretetreméltó volt, lefényképeztem. Az édesanyja éppen jött, elkezdett vele kiabálni, és meg is ütötte. Elmentek ... Én nagyon szeretem azt a képet, elégedett vagyok vele. De mindig ott van az a szomorúság is, amit azért érzek, hogy a kislány miattam kapott ki. Sajnálom, hogy már nem tudok oda visszatérni, és adni neki a fotóból . . . Bruno Bourel különös ember. Es tudja jól, milyen erő lakik egy-egy képben. Mert fényképezni annyi, mint „fényképet venni", valamit a másiktól megszerezni. Ezért van, hogy néha napokig nem nyúl a géphez, mert már túl soknak érzi, amit elvesz. De aztán újra útnak indul. Mert újabb kép kell, mely beszélni tud, a fénynek és a sötétségnek nyelvén. Hodnik Ildikó Sztárok és gázsik Jobbágyszínészek Magyarországon Hol von mór az az idő, amikor a magyar színész nem győzte a haknizást, és létezett magyar filmgyártás! Nincs pénz sem erre, sem arra, omióta a kultúra is sátrat vert a piacon, és a kuncsaftok egyre jobban megválogatják, mire költik azt a keveset, amit szórakozásra szánnak. Sokon kerültek az utcára évad végén. A több önbizalommal rendelkező művészek pedig igyekeznek szabadúszóként leszerződni egy-egy produkcióra. A színházigazgatók döbbenten veszik tudomásul, hogy egy szabadúszó színész magasabb gázsit követel, vagy nem szerződik. Vikidál Gyula ma annyit kap egy fellépésért, mint Tal- nay Klári. Haumann Péter kb. tízszer annyit kap egy új musical főszerepéért, mintameny nyiért Malek Andrea elvállalta az Evito címszerepét. Színésze, ügynöke és persze, színházigazgatója válogatja, hogy melyik színésznek sikerül kitörnie abból a jobbágysorból, ahol a szokásjog szerint senki sem pótolhatatlan, a sztár-státust nem a siker, hanem a pályán eltöltött idő határozza meg És persze, a színház fizetőképessége. A szabadtéri színpadok vezető előadói ötvenezer forintot is kophatnak egy előadásért; ha operaénekesről van szó, hetvenezret is kereshet egy estén. Ezek után elég meglepő, hogy a Rock Színház művészei százötven forintos próba- díjért dolgoznak. A Mária Evangéliuma cimű produkciót az egyik vezető hazai bank szponzorálta. Milliós támogatása fejében — többek között — azt kérte, hogy az előadás egyik jelenetéről készült fotóval reklámozhassa magát — a tévében és az országos napilapokban. A jelenet középpontjában álló művész pedig annyit kapott a bank számára sok új kuncsaftot jelentő rekláméit, amennyit ön, kedves olvasó. S amikor vesztesége tudatában a művész szerény és jogos gázsiemelést kért a színháztól, közölték vele, hogy legyen hálás, mert a bank támogatása nélkül nem jött volna létre a produkció, és őt sem szerződtethette volna a színház. Sok víz lefolyik még a hazai vizeken, amig a megváltoztathatatlannak tűnő társulati úttörőcsapat-szellem és a hamisan értelmezett kollegialitás átadja a helyet annak a kulturális joggyakorlatnak, amelyben a szerződés feltételeit a siker legfontosabb biztosítéka, a színész határozza meg. Amikor az egyik vezető színészünk szavaival élve: „nem lesz magától értetődő, hogy a darab főszéreplője sosem fog annyit keresni, mint a színigazgató". S ez nem csupán gázsikérdés. Szó van itt tévéfelvételről, reklámról, ezer más járulékos szempontról. Arról, hogy az állami támogatásból egyre szűkösebben részesülő magyar színházak ne adhassák tovább saját kényük-kedvük szerint a szponzoroknak a jobbágy-szinésztar- tás jogát. Ahhoz, hogy a jobbágyszínészekből művész urak legyenek, két dolog szükséges: pénz és megfelelő művészképviselet. Az első csak a közönség és az állam jóvoltából, jól fejlett mecenatúra nélkül nem szerezhető meg, bár a Fővárosi Operett Színház és néhány más színház példája azt mutatja, hogy a jól gazdálkodás sokat számít, a Rock Színház Mária Evangéliuma előadását pl. kifejezetten egy nagy bank anyagi hozzájárulása tette lehetővé. A másodikat illetően, a magánvállalkozás jellegű szinészképvisele- tek közül a Seven Arts ügynökség vállalta a kezdeményező szerepet, de mintegy száz kliensével minőségi teljesítményre eddig nem volt képes. Néhány kisebb menedzser- iroda is próbálkozik a művészképviselet egy olyan új formájának a meghonosításával, amelyben végre nem a színész az áru, hanem a produkció. Havas Klára
