Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)

1991-08-10 / 218. szám

1991. augusztus 10., szombat aj Dunántúlt fíapiö 11 .Hisz mi mindig együtt voltunk H lelek nyugalmának es egyben a társadalmi haladásnak is rendkívüli képességű harcosa a szobában A Gorbacsov-házaspár a Vatikánban Ki ez a papa? Kórház Mosdatással kezdi és ezzel is fejezi be a napot. Reggel öttől talpon van. Már megta­nulta, hogyan lehet a lepedő­vel óvatosan fordítani a bete­gen. Második éve ápolja le­bénult férjét, akit az agyvérzés szinte egyik óráról a másikra döntött le. Amikor megmond­ták neki, hogy nincs remény a felépülésére, abban a perc­ben úgy döntött, hogy saját­maga ápolja.- Azt el sem tudtam kép­zelni, hogy betegotthonba vi­tessem, hisz mi mindig együtt voltunk — mondja a tagoltan, halkan beszélő asszony, aki nagyon nehezen állt rá, hogy legalább néhány percig be­szélgessünk. — Fogadhattam volna mellé valakit, ráment volna a fizetésem és egész nap itthon járt volna az eszem. Fizetés nélküli szabad­ságot kértem, s rá pár hónap­ra jött az ápolási díj. Ez mun­kaviszonynak számít, három­ezer forintot kapok havonta, de úgy tudom, hogy most emelik. Ebből és a férje nem' egé­szen 8000 forint nyugdíjából léteznek a kétszobás lakásban. Fillérre kiszámolja, mire meny­nyit költhet, de már többször előfordult, hogy hónap végén ö kenyéren és tejen élt. — Amíg mind a ketten dol­goztunk, mindig voltak cél­jaink, azokra gyűjtöttünk. Egy hónappal korábban fejeztük be a lakás felújítását, mielőtt a férjem lebetegedett. Minden tartalékunk elfogyott. Azóta legfeljebb ötszáz forintonként rakosgatom. Csak ketten—hár­man, a legközelebbi rokonaink járnak hozzánk. Én nem me­gyek sehova és nem akarom, hogy a nyomorúságunkat meg­ismerjék az emberek. * Oda csak a legvégső eset­ben! Ha már sehogy sem le­het továbbodázm a műtétet, kivizsgálást, a legtöbben ak­kor is előre kiszámolják, hogy hány napot kell kórházban tölteni. Aligha van olyan em­ber, aki ne idegenkedne az emberi bajokat kendőzetlenül mutató környezettől, aki ne vá­gyódna az otthona, családja után, aki ne tartana attól, hogy pont az ő gyógyításában mozog korlátok között az or­vostudomány. Aki pedig pon­toson tudja, »hogy a betegsé­gével együtt kell léteznie, amíg csak él, legkevésbé sem kí­vánkozik kórházba. Olyan in­tézménybe sem, ahol meg- ápoljók. Sokaknak mégis az utóbbi a sorsuk. Hogy kinek miért, arra nem lehet általá­nos magyarázatot adni. Talál­koztunk már olyan kétgyerme­kes családdal, akik másfél alias Szabó Ferenc jezsuita páter, a Radio Vaticano ma­gyar műsorainak felelős veze- tője-szerkesztője rövidesen végleg hazatér Magyarország­ra. Ügy hírlik, jövőre a „Táv­szobás panellakásban fél évig igyekeztek meggondozni az agyvérzéses, ágyban fekvő nagymamát, mielőtt szociális otthoni elhelyezését kérték vol­na. De olyan jól szituált em­berekkel is, akik már a kór­házi kezelés elején elkezdték intézni, hogy utána hova ke­rüljön a lebetegedett após . . . S olyanokkal is, akik évek óta otthon ápolják ágyhoz kötött családtagjaikat. Egy másik címre először te­lefonálok. Az „eredmény" ud­varias, de határozott elzárkó­zás. — Segíteni nem tudnak raj­tunk, arra pedig nincs szüksé­gem, hogy sajnáljanak — mondja a női hang a vonal másik végén — Azt meg úgy­Rippl-Rónai József: Szomorúság sem hinnék el, hogy nekem is van örömöm. Az a nap, ami­kor jön a körzeti orvos és újra meg újra megerősíti, hogy ilyen ápolást, mint ahogy én gondozom a férjem, sehol nem kapna. * 4 A sclerosis multiplex 1982 óto szobához köti B. J.-nét. Egyre gyengébb. Saját erejé­ből legfeljebb a szobábój nyíló mellékhelyiségig tud kimenni A lánya van vele otthon. A nagy családi ház, a berende­zés jobb napok nyomát őrzi. Tíz évvel ezelőtt meghalt a családfő, aztán combnyaktörés miatt ágyhoz kötött beteg lett a nagymama, akit két évvel ezelőtt temettek. Közben elha­lotok" című egyházi kulturális folyóirat főszerkesztője lesz. Az esti műsor munkálatai közben tartottuk föl, de érző­dött a telefonvonal végén, hogy készséggel és örömmel válaszol. talmasodott a betegség a most 57 éves B. J.-nén. Az ő 7715 fo­rintos nyugdijából és az ápo­lási dijból élnek. Amig volt mihez nyúlniuk, azt pénzzé tették. Utoljára a szőlőt a hét­végi házzal. Azóta mindig van kifizetetlen számlájuk. Kilátás­talan a helyzetük. Csak nem belegondolni, csak nem fog­lalkozni vele! — ezt sugallja az egész magatartásuk. Külö­nösen a lányé, aki valószínű­leg hosszú idő óta nem tud megbirkózni a reá háruló te­herrel és felelősséggel. Az elmúlt év elején szüle­tett a rendelet, miszerint ha valaki tartósan beteg, mozgás- képtelen családtagját otthon gondozza, ápolási dijban ré­szesülhet és ez munkaviszony­nak számít. Sokan régóta vár­(1903) ták, hisz a legtöbb érintett család számáro a megélhetést veszélyeztető körülmény lett volna ilyen ok miatt föladni a munkahelyet. Pécsett jelenleg 97-en részesülnek ápolási dij­ban. Huszonheten a tartósan beteg gyermekük gondozá­sáért, a többiek felnőtt hozzá­tartozójuk ápolásáért. A gye­reküket. ápolók a bérminimu­mot, a havi hétezer forintot kapják. A felnőtteket gondo­zóknál kétezernél kezdődik a havi díj, a hétezer forint pedig a fel.ső határ. Ennyiért teszik nap mint nap mindazt, ami egy szociális otthoni helyre vetítve havonta 11 — 13 000 ’fo­rintba kerül.- A hír igaz, hosszú dő után tényleg hazatérek, s sze­retném az egyházi sajtómisz- sziót tovább folytatni. De nem­csak a „TávlatoV-nál,. hanem több kommunikációs fórumngl rádiónál, tv-nél is. E sajtó- szolgálatot hosszú évek után most kell újraéleszteni Ma- gya rországon.- ön Pécsei szereti. . .- Már hogyne szeretném. Hiszen ott érettségiztem, igaz, már nem a jezsuiták között, hiszen 1950 őszét írtuk akkori­ban. Szabó zalai származású: Zalaszentgróton nőtt föl; szü­lei napszámos, cseléd embe­rek. Idős édesapja és öccse ma is Zalaegerszegen él. Feri szintén ott élte át a lényes- szeiek időszakát, egy ideig NÉKOSZ volt az egerszegi kollégiumban. Pályáját a Rá- kosi-rendszer töredezte: sok­felé tonult, volt szeminarista Egerben, Szombathelyen, s 1956 ősze Budapesten, az Bármennyire idejétmúlt kife­jezésnek tűnik: önkritikával kell kezdenem. Legalábbis a pápával kapcsolatban. Miért ne vallanom be: kez­detben némi bizalmatlanság­gal szemléltem. Mintha meg­ijedt volna annak a szinte for­radalmi nyitásnak és párbe­szédnek lendületétől, amellyel új utakra indította egyházát XXIII. János és VI. Pál. Tévedtem. S ezért most megkövetem. Mert ha vannak is még né­mi kétségeim pl. abortusz- ügyben II. János Pál hagyo­mányos, hogy nem mondjam konzervatív nézeteit illetően - különös tekintettel a har­madik világra —, ez az ember mindenképpen a lélek nyu­galmának és egyben a társa­dalmi haladásnak is rendkívüli képességű harcosa, szolgája, diplomatája, kovácsa és kő­művese. 'Nagy egyéniség. El­sősorban azért tartom annak, mert felismerte a 20. és talán a 21. század rettenetes kihívá­sait nemcsak az egyház, de az ember számára. És áll elé. Egy ideig azt hittem: első­sorban a katolikus egyház in­tézményes hatalmát félti attól a modern világtól, amelyben egyre inkább csökken a pa­pok száma. De hála Istennek, felismertem: ezt a pápát, épp­úgy, mint XXIII. Jánost és VI. Pált - sőt éppúgy, mint a tiaráról, a koronázásról le­mondott szelíd lelkű I. János Pált nem elsősorban az intéz­mény tekintélye, hanem az Evangélium szelleme vezérli. Ez hatotta át bátor és éles állásfoglalását, amellyel az öböl-háború ellen fordult,, s Eötvös-kollégiumbarr érte. A negyedéves bölcsész részt vett a forradalomban, majd Auszt­riába emigrált.... — Teológia? — Leöwenben végeztem négy esztendőt, 1962-ben szenteltek pappá, majd Párizsban dok­toráltam . . . — Sajtómunka? — Még odahaza írogattam sokat, verseltem — ezt ma sem adtam föl, hiszen több köny­vem jelent meg —, s úgy adó­dott, hogy 1967-ben a vatikáni rádióhoz kerültem. Belekóstol­ni és megszeretni ezt a mun­kát a pillanat műve volt, pe­dig eredendően teológiai ta­nárnak készültem — ön nyilván hosszú ideig Magyarországon persona non grata volt . . . — Ügy is lehet mondani. Évekig nem jöhettem haza. Amikor Kádár a Vatikánba lá­togatott, én voltam a tolmács, de a következő évben hiába kértem vízumot, nem kaptam. amelyről - ki tudja, miért - a mi sajtónk olyan „szemér mes-mértéktartó” módon em­lékezett men. S ezt követte II. János Pál legutóbbi szo­ciális tartalmú Enciklikája, amely félreérthetetlenül ki­nyilatkoztatja: a kommuniz­mus logikus bukása, a piac- gazdaság szükségessége nem jelenthet - egyet a kapitalizmus dicsőítésével. Mondhatnám „magyarul": soha jobbkor. Ám a véletlen vagy q gond­viselés úgy akarta, hogy a pápai Enciklika nyilvánosságra hozatalát követő héj Anger városában talált. Ä francia munkás-pasztorizáció országos konferenciáján . tölthettem pár napot öt püspök, százötven munkáspap és az Actio Co tolica több száz világi „akti­vistája”, köztük számos helyi szakszervezeti vezető 'társasá­gában. Gyanítom, hogy a résztve­vők közül — hozzám hasonlóan - jó néhányon tápláltak némi bizalmatlanságot a vatikáni politika iránt a Szentatya uralkodásának első időszaká­ban. Emlékeztetek. XII. Pius az ötvenes évek elején betiltotta a munkáspapok működését. Vagyis azokét, akik ugyan teológiát végzett, felszentelt papok, de úgy érzik, hogy hi­vatásukat akkor Ls gyakorol­hatják, ha hét közben ka­miont vezetnek, vasat öntenek vagy halásznak, mint a Péter­ré keresztelt Simon Galileá- ban Saint Denis Párizs legna­gyobb munkáskülvárosa. Ott a fiatalok majd1 tíz százaléka — Milyen útlevélbe kellett volna a vízum?- Belga. De ma már ma­gyar állampolgár vagycjk .'. . » — A jezsuita rend itthon új­ra éled . . .- Nyilván mindez engem is örömmel fölt el: van már öt templomunk . . . Azért még sok a teendő. Főleg az egyházi kultúra terjesztésében, újra­élesztésében, amit én az újra- evangelizációnak nevezek. Sze­relnék a Távlatok folyóirat kö­ré egy értelmiségi kört szer­vezni, sok-sok támogatóra lelni. — A vatikáni rádió? . . .- Főleg a Szentatya láto­gatását előkészítő műsorokkal tölti ki adását e napokban, egy sorozatot is szenteltünk erre. A héten, augusztus kö­zepéig inkább az információs és tájékoztató feladatot látjuk el, azaz szólunk az otthoniak­hoz. Hol, milyen programok várhatók, s praktikus útbaigazí­tás a feladatunk. Kozma Ferenc úgy munkanélküli, hogy még soha nem állt munkába. Az irdatlan, tucatnyi Lágymányost kitevő lakótelepek labirintusá­ban a lelkek 23 százaléka emigráns: zömmel portugálok es észak-afrikaialc Este leg­alább úgy óvakodni kell az utcán, mint a mi gyönyörű Budapestünk Vili. vagy XVIII. kerületében. Ám az Actio Ca- tolica munkástagozatának pap és családanya aktivistái, az általuk nem ideológiailag, de szociálisan, lelkileg és prak­tikusan befolyásolt Bartái La­kók Egyesülete azért nap mint nap tesz valamit. Nap mint nap elhódítanak pár srácot a kocsifeltöréstől, az LSD-től gyerekszínházzal, aszfaltra fes­tett körökkel, biciklitúrákkal enyhítik a Saint Denis-i szülők helyenként tragikus gondjait. Nos, ebbe a Saint Denis- be látogatott el 1980 tava- ~szán a pápa. A Szentatyát a királyokat koronázó és temető katedrális előtt óriási transz­parensen ez a mondat fogad­ta: „Egy ifjú munkásélet töb­bet ér, mint a világ összes aranya!" (Az idézet attól a Cardinh belga bíborostól szár­mazik, aki 1926-ban megala­pította a Katolikus Ifjúmunká­sok Szövetségét. (A mise után - műsoron, azaz a hivatalos programon kívül - a helyi hí­vők kérésére II. János Pál a szomszédos kultúrházban egy órán át beszélgetett ifjú mun­kás híveivel. Ezután pedig ke­zelt — és ’ nem lekezelt — muzulmán vendégmunkásokkal, sőt — Isten bocsá1 - még a helyi kommunista polgármes­terrel is. Az egykori szódagyári mun­kás és mészkőbányász-teoló- gus számára - azt hiszem - mindez nem lehetett túl nagy megerőltetés. (Mindezt - re­mélem — láthatják majd a Tisztelendők képein, még mi­előtt a Szentatya hozzánk ér­kezik.) E sorok Íróját mindez nem elsősorban mint tévést érinti. S még csak nem is mint hí­vőt. Vagy mint olyan embert, akit az a megtiszteltetés ért, hogy tagja lehet a pápai lá­togatást előkészítő társadalmi bizottságnak. Remélem, hogy elsősorban úgy'érint ez a lá­togatás, mint minden hazánk­fiát. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Szentatya Esztergom­ba, Budapestre, Pécsre, Deb recenbe és Máriapócsra ugyanazzal a lélekkel érkezik, mint amellyel a világot járja. Hogy segítsen felemelni a testi leg -1 el ki leg elesetteket. Hogy segítsen visszaadni bi­zalmukat az élethez, a mun kához, családhoz, a felebarát­hoz. A máskéntgondolkozóhoz; a szeretethez. És mivel II. János Pál hu­morérzéke vetekszik egyéb nagyszerű tulajdonságaival, biztos nem haragszik meg, ha köszöntését a nagy előd, XXIII. Pál önironikus monda­tával fejezem be: „Emberek! Én csak a pápa vagyok." T. É. Paler Francesco'Szabó hazatér... 25 rádiós év a Vatikánban „Pécs diákkorom szép városa...” Pater Francesco Szabó ­0000010200020102000000020201010248

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents