Új Dunántúli Napló, 1991. július (2. évfolyam, 178-208. szám)
1991-07-06 / 183. szám
1991. július 6., szombat aj Dunántúli napló e Pataki Kálmán-Tódor János Hová tűnnek a katonák? Mi történt azon az áprilisi vasárnapon a törökbálinti laktanyában? Miért zendült húsz kiskatona? Milyen az élet a nagyatádi „lutkosón"? Miként vélekednek a jövőről a tiszti iskolások? öngyilkos liúk á katonai pszichiátrián. Mi áll Pozsár lános honvéd tragikus halálának hátterében? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a szerzők „Hová tűnnek a katonák?" című könyvükben, amely a közeljövőben lát napvilágot. Ebből közöljük az alábbi részletet. Tamásra az asszisztensnő már a foglalkozás előtt felhívta a figyelmet. Hogy civilben bőr— részlet — fejű volt, arra a mostani frizurája alapján aljgha jöttem volna rá. Meg különben is, mi a különleges abban, ha egy katona tök kopasz? Nos, Tamást legfeljebb púnknak nézhetném, ha nem ezt a kincstári hacukát hordaná. A nullásgéppel megdolgozott szőke kobakon az ismeretlen Mester elöl hagyott csak meg egy pamacsnyi tincset. Ennyiben másabb, mint egy békebeli porosz tiszti frizura. De mégis csak van benne valami bizarr, hiszen Tomi azt mondja, hogy ezért is folyton cseszegetik. (Jut eszembe, velünk annak idején a seregbe még a „hosszú", majdnem ötcentis hajunk miatt szórakoztak. Úgy látszik, húsz év alatt hajhossznyit (se) változott a világ ...) Annak, hogy Tamás „rettentően agresszív", ahogy az asz- szisztensi füzetben áll, egyelőre semmi nyoma. „Igazságosztó” szenvedélyét azonban hiába is próbálná palástolni. Benne van minden megnyilvánulásában. Ahogyan a szavakat ejti, ahogyan gesztikulál. — Budaörsre vonultam, és már az első napokban kemény összetűzéseim voltak a tisztesekkel, aztán a tisztekkel is. Ki nem állhatom a bezártságot — Én, amióta az eszemet tudom, szabad voltam, de idebent a szabadságom elveszetté Azt elvenni pedig az embertől, szerintem, senkinek sincs joga. Olyanok szívattak, akik első időszakos korukban meaúszták, elsumákolták a szívást. De biztos, jól esett nekik, mert látszott a pofájukon, hogy mintakatonák akarnak lenni. — Fanatikus csürhe. Ezt én egyáltalában nem bírtam. Szóvá is tettem többször a társaim előtt is, hogy nem lesz ennek jó vége. A rajparancsnokomnak is megmondtam, hogy vigyázzon magára, mert ha sokáig próbálkozik velem, szólok a haverjaimnak .. . Erre telekürtölte a laktanyát, hogy én egy köcsög szkinhed vagyok, aki ráadásul még fenyegetőzni is mer. — Rámszálltak rendesen. Konyhamunka, takarítás, szöveg. A cigányok is megtaláltak, persze, sohasem egyesével. De hát ők félnek, meg vannak halva a kimaradásért, ezért nem mertek bántani. Egyáltalában miért kell nekem ezekkel összezárva lenni? A sorozáson is megmo'ndtam, hogy gyűlölöm őket. Aki nem fajtiszta, azt ki kell irtani . . . Tamás maga is észreveszi, hogy utolsó mondata a többiekben némi megrökönyödést vált ki. Hogy pontosan mit ért a „fajtisztaságon”, arról csak annyit mond, hogy aki nem magyar, annak ebben az országban semmi keresnivalója. — Különböző szabálytalanságokért, főleg elöljáróval szembeni tiszteletlen beszédért kaptam két hét laktanyafogságot, meg három hónap eltáv-hely- benjárást. Kilenc hétig nem volt otthon.- Nem tudom elviselni, ha ordibálnak velem. Olyankor dafke nem csináltam meg, amit mondtak. Más lenne, ha megkérnének rá. De nem néznek bennünket semmibe. Direkt olyan dolgokat csináltatnak velünk, amiknek semmi értelme. Csikket kellett keresgélni, olyan helyen, ahol egy gramm csikk sem volt. Vagy egyfolytában a füvet nyírjuk, akár a birkák. Az év elején áthelyeztek egy sárbogárdi bázisra. Ott is hasonló volt a helyzet. Tamás föliratkozott a gyengélkedőre, és elmesélte az orvosnak, hogy fura gondolatai támadnak, amikor gépfegyver van a kezében. A doktor nem sokat teketóriázott, beutalta a Központi Katonai Kórházba. De a szabadságra éhes szkinhed- nek itt sem volt maradása. — Rühelltem a kórházat, nem vagyok én dilis. Megléptem. A VAP kapott el, és visszahoztak oz idegosztályra. Utána föl akartam vágni az ütőeremet. Hiányoztak a barátaim, a családom . . . — A katonaságot világéletemben gyűlöltem. Egy nagy baromságnak tartom. Legalábbis ezt a magyar katonaságot. Ha önkéntes alapon menne a dolog, állítom szívesebben jönnének a gyerekek. Mert így semmi értelme. Még ha normálisabb kiképzést kapnánk. De az is csak annyi volt, hogy lőttünk egyszer kilenc lőszerrel, meg egy trotillt fölrobbantottunk. Ezzel mit tanultunk? Semmit. — Ha az önkéntesség bejönne, akkor biztos nem lennének ennyien az ilyenek, mint mi, akikkel tele az idegosztály. Én nyíregyházi vagyok, erre elvisznek négyszázhúsz kilométerre. Kinek jó ez? És mit akarnak ezzel elérni? — Odakint súlyemelő voltam, nem ittam, nem cigiztem. Ahogy bekerültem, lezüllöttem. Néha az arcszeszt is megisszuk kínunkba, csakhogy felejtsünk. Pedig annál nincs undorítóbb. De ilyenkor legalább kikapcsol az ember. . . Makay Ida Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év (A 17. szonettre) Mindünkért zeng a rekviem. A költő gyásza: minden gyásza. A vers nagy, néma szertartása. Mélyül az ég, föld. Sirverem minden világ. Bronz-Nap ragyog. És fölkelnek a halhatatlan őszben nagy gyász s mézizű májusok. Rózsa Endre Ballagó Tengerpart ó fövenyén homokszem nő a homokra, de ez az út is enyém. Tengerpart szűz fövenyén egy porszem száll le a porra, de ez a por is enyém. , Tengerpart rőt fövenyén medúzák sülnek a napba, de itt az idő az enyém. Tengerpart hűs fövenyén leülepszik a sok fura lábnyom, de ez mind én vagyok, én. ládjával. Onnét hozták azokat a különleges magvakat, amelyeknek most ugynesak helyet keresett a betonteknők között. Tovább rajzolt. Kétoldalt a kerítés mellé őrnek egy sor ribizkét és egy sor málnát tervezett. A szemben lévő sarkokból átlósan két vonalat húzott. Ahol a két egyenes metszi egymást, ott van a kert közepe. Oda egy kaj- szifa kerül. Amíg a fa fiatal, s nem adnak árnyékot ágai, alatta néhány ágyás elfér. Egyetlen vízszintes vonallal két részre osztotta a kertet. Ügy dolgozott, mint egy hadvezér a csata előtt. A teraszhoz közelebb eső hely megmarad „fölvonulási területnek": ide fűmagot vet, ez a hely legyen majd zöld, s itt férjen el majd két nádszék vagy . két nyugágy vagy két heverő, hogy nyáron majd napozni lehessen. A kert távolabbi részébe pedig kerüljenek hosszanti irányban elhelyezve az ágyások. Osztott és szorzott. A hal méter széles földdarabból harminc-harminc centit elvesz a két bokorsor, a ribizli és a málna. Ezekhez tartozik még húsz centi széles gyalogút. Ez összesen ötr ven-ötven centi, azaz egy méter. Tehát marad öt méter. Itt elfér öt darab nyolcvan centi széles ágyás olyanformán, hogy az ágyások között négy helyen huszonöt-huszonöt centi széles gyalogúinak is jut hely. ötször nyolcvan centi, az négy méter. _ Négyszer huszonöt centi, az egy méter. Négy méter meg egy méter, az öt méter. Tehát minden rendben van. A térképre különféle jelek kerültek. Betűk, ábrák, rövidítések. Az egyik ágyásba salátát, a másikba sárgarépát, petrezselymet és hagymát, a harmadikba borsót és babot, a negyedikbe paprikát, az ötödikbe paradicsomot fog ültetni. A papírlap egyre sűrűbb ceruzavonásokkal lett tele. — Hohó, van itt még hely — ujjongott föl, amikor észrevette a terasz előtti kis be- szögelést. Itt még pompásan elfér három szőlőtőke. Ha megnőnek, az indákat föl lehet futtatni a terasz lyukacsos mellvédjén. Ha kilép a házból, az érett fürtök majd a feje fölött csüngnek .. . A boltban megvásárolta a magvakat, a városi kertészetben beszerezte a gyümölcsfa suhángot és a szőlővesszőket. Fölásta a kertet, a földből kiszedegette az építési törmeléket. A tervrajz szerint pálcákat tűzött le, zsineget húzott E mlékszem, amikor gyerek voltam, ezt énekelte anyám nekem: „Kiskacsa fürdik, fekete tóba', anyjához készül, látogatóba ..." Magától értetődően elfogadtam, hogy fekete tóban fürdik, mert anyjához készül látogatóba. Most. negyvenhét évesen látom a régi pancsolómedence vizét, amelyikben itt lubickoltál. Most már látom, hogy fekete a vize. Látlak, fiam, szőkén, dundi kisgyereknek, ahogyan bele- lóbalsz pelenkásan a hideg vízbe, és fel sem szisszensz. Látom, amikor krumplit sütsz kamaszként, és beletámasztod hosszú ujjaidat a forró olajba. — Nézd. anyu, nem is érzem ! Sikoltani szeretnék, hogy kapd ki gyorsan a kezed a habzó olajból, de a torkomon akad a hang. Mint olyan sokszor életemben. Hacsak lehetett, mindig visszafogtam magam, hogy tekintettel legyek másokra. Nem volt köny- nyű az életem. Sokszor kellett volna sikoltanom, de a hang mindig a torkomon akadt. S amióta te megszülettél, fiam, egyfolytában ordítasz. Ma, amikor már nem tudom, hányadszor akartál öngyilkos lenni, az jutott eszembe, kisfiam, vajon nem te sikoltasz helyettem is. Ha a világ bezárulhatott volna ott, amikor a medencéből kilábalva, meztelenül, szőkén mosolyogsz a karomon, ha ez lett volna a világ, amit megismersz, talán soha nem jutsz oda, ahol most vagy, fiam, injekciókkal, gyógyszerekkel elkábítva, a zártosztályon. Megkérdeztelek, miért kotorásztál a kukában, és azt mondtad, hát tudod, anyu, újsággyűjtés volt, és akkor hoztam haza azokat a jó újságokat. Igen, arra emlékeztem. Most is megvan az a Galaktika, Bán Zsuzsa Fekete tóban ki. Leghamarabb a ribizli- és a málnavesszőket ültette el. Aztán a saláta-, a sáragrépa-. a petrezselyem-, a hagyma-, a borsómagvak kerültek a földbe. A babot majd májusban veti el. A paprikához és a paradicsomhoz palántákat nevel. Földben van már a kajszi és a három szőlőtőke. S elhintette a fűmagot is. Számolja a napokat. A saláta két hét múlva, a sárgarépa, a petrezselyem és a hagyma három hét múlva fog kibújni. A ribizli és a málna rügyei már kifakadtak. A kajszi két év múlva, a szőlő négy év múlva fog teremni. Diófát és szelídgesztenyét nem ültetett. Mindennap kimegy a kertbe. Megszemléli hadseregét, körbejárja birodalmát. Tekintetével ápolja a növényeket. Egy éve elvesztette fele-királyságát, fele-országát. Most visszavonult egy kisebb területre. Kicsi ez a harminc négyzetméter földdarab, de nem börtön. Ügy akarja berendezni, hogy még tágasabban, még szabadabban, még gazdagabban éljen. A puszta földet talajjá termékenyíti. Egy darab földet a haza részévé teszi. Sajnos, nem annyi volt a világ. Egyszer véget értek a szép nyári napok, egyszer el kellett mennem dolgozni, hogy téged és két testvéredét eltartsalak. Egyszer apádat is keresni kezdted, aki soha nem törődött veled. Nézem a régi fényképeket, hogy mást is lássak, ne mindig az elkábított arcodat. Nézem a kiskori fényképeidet, amikor még boldog voltál. Az óvodás képeden elszigetelten ülsz, szomorúság és magány ül az arcodon. Az óvodából már hazaszöktél, és nagy riadalmat okoztál vele. Végül megtaláltak az óvónők, és egy apuka, akinek a kisfiát is magaddal csaltad. Amikor érted mentem, akkor tudtam meg, mi történt, addig nem is értesítettek, amíg elő nem kerültél. Akkor néztek rám először vádlóan miattad, kisfiam. Mintha én a munkahelyemen tehettem volna arról, hogy te napközben megszöktél. Másnap azt kérdezte tőled az óvónéni, hogy kikaptál-e? Azt felelted, nem. — Hát pedig — mondta az óvónéni —, érr eltörtem volna a kezedet meg a lábodat. Azóta neki is születtek gyerekei, és lehet, hogy már nem mondaná. Pedig, szegény fiam, hányán és hányán mondták már ezt nekem. Hogy o helyemben eltörnék a kezedet meg a lábadat. Már te sem tudod, ha kérdeztelek, nem emlékeztél, miért loptad el egyszer valakinek a tízóraiját az iskolában. Akkor nekem sem mondta el a tanító néni, hanem feljelentett, hogy éheztetlek. Feljelentett a gyámhatóságnál. A jegyzőkönyvben az is benne volt, hogy az iskolai kukában kotorásztál. amiben olyan érdekes dolgokat olvastunk. Csodálatos és megmagyarázhatatlan esetekről, amikor békaeső esett, vagy véreső. Én legalább tíz éve már csak fájdalmat lélegzem be, fájdalmat eszem és iszom miattad, kisfiam. Fürödtél a fekete tóban, és nem tudtad soha, mennyi fájdalmat okoztál nekem. És nem is tudod meg soha, mert idegen országban élsz, nem itt, közöttünk. Halottba életet lehelni nem több, mint amit én tettem veled azóta, hogy elhitessem valahogy veled is, meg mindenkivel, hogy majdnem olyan vagy, mint a többiek. Hogy olyan nem vagy, azt mindenki látta. De majdnem! Végtelen sok szenvedés és megaláztatás után, most elvégezted a nyolc általánost a kisegítő iskolában. Évek mentek el úgy, hogy több utat tettél meg rendőrautókban, mint gyalog. Többet ültünk a rendőrség folyosóján és a kihallgatásokon, mint máshol. Ök is azt mondták, hogy törjem el a kezed-lábad, vagy ha mást nem, legalább kösselek ki! Egy tó megtelne annyi könnyel, amennyit én érted elsírtam, kisfiam. Egy fekete tó. Tudom, hogy ott fekszel és alszol. Ugyanolyan a kezed, a körmeid, mint az enyémek. Szép, hosszú ujjú kezeid a paplanon. Alszol, és talán álmodsz is, kisfiam. Eszedbe jut-e még az a régi nyár, kiskorodban, amikor még itt-, hon voltál velem, és boldog voltál? Nézem a képedet a személyazonossági igazolványodban. Egy kamasz feszült és végtelenül zárkózott arca. Nem is tudom, hogyan tudod kétoldalt úgy beszívni az arcodat? A tekinteted makacs és kemény, mint a magas domború homlokod is. Csupa zárkózottság, csupa védekezés. Amióta ott vagy, már azt sem engeded, hogy megfogjam a kezedet. Tizenhat évig fogtuk egymás kezét minden bajon, minden veszélyen át, és most elengedted a kezemet. Már bennem sem. bízol. Fekete tóban fürdesz, és tudom, hogy eljössz egyszer. Számadásod egyedül már csak velem van, aki a világra hoztalak. Akinek így minden rosszat egyedül köszönhetsz. Az életedet. Amelyikben csak addig sütött a nap, amíg itthon lehettél, kiskorodban. És attól fogva csak fekete tó. Fekete tó .. . Nem tudom, kisfiam, tiszta lesz-e a szemed újra, mint régen, kiskorodban, vagy olyan borult, mint azóta, legalább tíz éve. De ha te fürdesz a fekete tóban, hogy meglátogass, akkor én várlak téged. Ha itt vagy is, megfogom a kezed, de ha idegen országban vagy, akkor is megfogom. Nekem nem lehet olyan idegen egy ország, hogy ne menjek utánad, és ne fogjam meg a kezed. Várok . . . v ft- IV >•*'** Pandur József rajza
