Új Dunántúli Napló, 1991. július (2. évfolyam, 178-208. szám)
1991-07-27 / 204. szám
8 aj Dunántúli napló 1991. július 27., szombat A Jelenkor júliusaugusztusi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR i i ■ I i • — augusztusi dupla számának élén András Sándor Jakob Böhme orángutánja című elbeszélése, Károlyi Amy és Visky András versei, valamint Szentkuthy Miklós Szent Or- pheus-ciklusának befejező folytatása áll. A szám szépirodalmi anyagát Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása cimű regényének következő fejezete mellett Nagy Gáspár és Ősi János versei, Miodrag Pavlovié és Vasadi Péter esszéi képezik. A folyóirat rövid részletet közöl Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsom című, teljes terjedelmében mindeddig publikálatlan munkájából. A részlet elé Medve A. Zoltán írt a Várkonyi- életmű alapkérdéseit bemutató bevezetőt. Ta- káts József folytatja azt a sorozatot, melyben Mészöly Miklós nyolcvanas évekbeli novellisztikájának egy-egy darabját mutatja be: a januári számban közölt Bolond utazás-elemzés után ezúttal a Megbocsátást veszi szemügyre. Sándor Iván legutóbbi kötete kapcsán Lengyel Balázsról írt méltatást. A július-augusztusi számban folytatódik a két, egyenként is olvasható kritikasorozat: Thomka Beáta ezúttal a csehszlovákiai magyar elbeszélők antológiáját mutatja be. Ehhez az íráshoz kapcsolódik Mezey László Miklós három fiatal felvidéki íróval megismertető tanulmánya. A másik sorozat, a rádió irodalmi műsoraiból jól ismert Kritika két hangra újabb két darabjában a műsor szerkesztője, Varga Lajos Márton ezúttal egy verseskötetről és egy regényről beszélget: Kulcsár Szabó Ernő Takáts Gyula, Poszter György Szlágyi István legutóbbi kötetéről mondja el véleményét. Sütő István Az oroszlánok nézzetek rám tizenkét köoroszlán köröttem árnyékot vetnek időtlen mérik az időt én középen élve vagy halva mindegy hiszen valóban nem vagyok ott árnyékom ha melyik bálványra ráesik az felüvölt itt bábéi az emberiség hangja a pontos idő az öröklét és én valóban itt vagyok ebben a versben amely az öröklét nem önmagában de önmaga által hiszen amit látunk az nem megnyilvánulás esetlen álorcája csak a végtelennek és hogy az oroszlánok felfalhassanak épp itt sohasem találnak tehát szomorúan nézem pontos órakor ahogy marcangolják a testemet a végtelen nem látható és mégis hisszük hogy éppolyan érvek rejtik az érdeket és az örökké azonos tűz-vér-vas tüz-vér-vas tűz-vér-vas történelem nem része a végtelennek csak örült körhinta sír nyerít és búg de közben remegve áll Isten órazsebében CSAK egymásban bíztok testvéreim? kondul az árnyékom oroszlán .éled itt bábéi az emberiség állok és nézem ahogy magam felől dögszagot sodor felém a szél András Sándor Jákob Böhme orángutánja (Részlet) A székesegyház MTI-fotó: Czika László Szombathely A z asztalnál ült Jákob úr, gerendázott meny- nyezet alatt, gerendaröpítette mennyek alatt, az egyetlen ház küszöbe oltalmában, egyik kezében kés, a másikban pohár, egyikben a kés-él vágó erejének láthatatlan villáma, a másikban a csak elmében hallható harang, és nem volt előtte tányér, sem pohár bor, csak a gyertyák lobogtak az asztal túlsó végén, három méhviasz gyertya, egy elmúlt nyár idecsöppent buzgalma, örök láng az olvadó idő fölött és visszfénye az asztal barna tükrében, a tölgy gyökereken túlról eredő mélyéből, asztallap vaskosából, egy mozdulatlan tó tölgysötétjéből, és Jákob úr nézte és meg remegett a testébe fonódott asszony és fogant, szült és ámult a nemzés pillanatában egy csillag- fényporangyalt, az örökkévalóság furcsa követét. Az orángután jobbfelől ült, hatalmas testes állat, az asztal melletti széles fapadon, és kérdőleg nézett Jákobra, mintha érdeklődött volna, hogyan is került ide. A fejéhez nyúlt, megvakarta, mint a bolhacsípést, sőt vissza is húzta a kezét, gondosan nézte, mi van az ujja között, aztán kinyalta a bolhát vagy a képzelődést, rágott egyet- kettőt, megcsóválta a fejét, és ismét Jákobra nézett.- Ü-ú, kiáltotta, inkább szorgalmazva választ, mintsem türelmetlenkedve, sértetten is talán, hogy asztaltársa nem hajlandó a beszélgetésre. Az borús tekintettel nézte a szörnyet, mint egyszer már Dürer Albert rinocéroszát. i A gyertyafény sárga lobo- gása hatalmas orángután- árnyékot vetett a falra, és Jákob úr úgy érezte, az árnyék a valóság, a pádon ülő állat csak agyafúrt vetülete, afféle optikai trükk, mint a Galilei lótócsövében feltűnő csillagok csupán csalárd és virtuális képe. — Ü-ú, szólt ismét az orángután, kezét az asztalra téve. Jákob úr csendre akarta inteni az egyelőre érthetetlen betolakodót, de helyette azt mondta: — Mit keresel itt? — A darwini ' elméletet — felelte az orángután. — Tisztába szeretnék jutni magammal. — Nem ismerem az urat — mondta Jákob zordonan -, de magaddal tisztába sohasem juthatsz, akárki légy is. — Rossz évszázad lenne? — ütődött meg az orángután. — üsse kő — ugrott egyet a pádon, kinyúlt az egyik gyertya után, a magasba emelte, megcsóválta, oldalvást döntötte és figyelte, ahogy a lebegő rúdból az asztallap sötéten fénylő tükrébe csöpög a viasz. — Bármelyik évszázad legyen is, szórakozni lehet - csücsörítette ajkát, tette visz- sza állítólagos helyére a gyertyát, huppogott magának, aztán ismét Jákob úr felé fordult: Keress nékem meglétet, ha már olyan okos vagy. Hallucinálok, suttogta Jákob, hallucinálok és vajon kinek az erejéből, hiszen az orángután nem beszélhet hozzám, s ha beszélhet is, biztos nem ember-nyelven, akkor már maga is ember lenne, a nyelv, akár a nemiség, csak a csodák fantazmagóriájában keresztezhet fajokat, a csodák valóságában csak magamagát. Hallucinálok, suttogta, vajon mi ér. Az orángután árnyéka hatalmasan magasodott az asztal fölé, a gyertyák jószagúan lobogtak a tölgyfatükör fölött, Jákob úr ismét a rejtélyes lángokba nézett, s míg pillantása a tükör mélyébe hullt, teste vacogott és ízzott a ruha alatt, úszott az izzadtság vizenyőjében, ruhája idegen biztonságában, gerendázott mennyezet, gerendaröpítette mennyek alatt. És ha nincs halhatatlan lelked, nézett az orángután Böhme szemébe, tépdeste mellén a szőrt, játszott mesz- szire nyújtható ajkaival, és ha csak lelkes test ólma a lelked, ha csak a tested ideiével jár és lejár és az örökkévalóság csak az elmédből elmédbe emelkedés tudatod- pácolta érzése, csak érzés, mindössze egy megélt hallucináció, vakarta meg az ajkát, nézett kérdőleg Böhme szemébe, ha épp olyan halandó vagy, mint én, mondd, akkor mi lesz? Bűvölsz, amíg élsz, ha többnek hiszed magad, de bizony zsugorodsz is mindössze emberi önkívületedben. Én, amíg vagyok, orángután vagyok, de olyan teljesen, hogy meg sem inoghat magamból vetülő, dehogyis magamba vetett bizalmam. S a félelem, nézett Jákob a Burmából ideszármazott lényre. A félelem? álmélkodott Üfß orángután és nagyokat hördülve ugrált a pádon. Benned már elapadt volna? Velem csak játékból veselkedel? Csak önfeledt kedvtelésből Dróbólod elmédből angyalaid? A Szentatya magyarországi útja során felkeresi Szombathelyt is. Azt a várost, püspöki székhelyet, amely Sabaria vagy Savaria néven római település volt, mint Esztergom vagy Pécs. Püspöksége azonban nem tartozik a Szent István által létesített egyházmegyék közé, annál sokkal későbbi: Mária Terézia alapította, s VI. Pius pápa állította fel 1777-ben. Savaria első lakói kelták voltak, neve a Savus (Száva) folyóra utal. Igazi történelmi szerephez azonban először a római hódítás alatt jutott, mert az ősi kereskedelmi út, az ún. ,,borostyánkő-út" mentén feküdt. Savaria virágkora a 70- es években kezdődött, s hamarosan központjává vált a provincia császárkultuszának, ami számtalan pompás építmény létesítését jelentette. Császári palotájában a IV. század folyamán úgyszólván valamennyi római császár megfordult, sőt rendeleteket is adott ki ott. Savaria nem csupán kulturális, vallási és kereskedelmi központja Pannóniának, hanem fontos katonai állomáshely is volt. Savaria a 455. szeptember 7-i nagy földrengés alkalmával pusztult el. > A római uralom idején itt született 316-ban az a Marti- nus, aki kiváló katona volt, majd kereszténnyé válva tours-i püspök lett, s Szent Mártonként a magyarok szentként tisztelik napjainkig. A Római Birodalom megszűnte után a források hallgatnak Savariáról, bár tudjuk, hogy a népvándorlás minden erre vonuló népe megfordult ezen a helyen. A honfoglalás utáni századokban kevés említés történik Szombathelyről. 1237-től azonban egyre többször említik hivatalos iratokban. 1318-ban nevezik először az oklevelek városnak, amelyet akkoriban Püspökszombatjának hívtak, lévén Szombathely a győri püspöké. Máig is meglévő, 1407- ből származó, sokszor megerősített kiváltságlevele szerint azonban évi 200 arany megfizetése fejében a város lakói a püspökkel szemben minden más kötelezettségüktől mentesültek. A város a Szent Márton plébániatemplom körül terült el (a templom Szent Márton szülőháza helyén állt), kicsit távolabb a vár, amely a mai székesegyház-püspöki palotaszeminárium területén feküdt. A török megjelenése után, biztonsági okból vált Szombathely Vasvár helyett megye- székhellyé. Ide telepítették Vasvárról a káptalant is, így a város hiteles hellyé vált. Az 1777. esztendő merőben új kort nyitott a város történetében: püspöki székhellyé vált, mégpedig egy kiváló püspökkel, Szily Jánossal az egyházmegye élén. Székfoglalóján országra szóló ünnepséggel köszöntötték. És az új püspök tüstént hozzáfogott a munkához, hogy székvárosát egyházfői székhelyhez méltóvá tegye. Működésének igazán rövid és tömör összefoglalását egy 1961-ben megjelent, több szerzőtől származó, Szombathely című monográfiából idézzük: ... A Szily-féle nagyszabású építkezések 1778 tavaszán kezdődnek. Elsőnek a puritán egyszerűségű, copf stílusú szemináriumi épület készül el. 1778 tavaszán kezdik meg a püspöki palota építésiét is. A püspöki palota és a szeminárium a középkori várnégyszög maradványainak keleti falára épült... 1779-ben megkezdik a tűzvész áldozatául esett plébániaház és a Zöldfa nevű püspöki vendéglő újjáépítését. Ugyanebben az évben épül fel, ismét Szily költségén és Hefele tervei szerint a zanati fiókegyház temploma is . . . 1791-ben megkezdik Szily élete főművének, a székesegyháznak építését. Szily, Hefele javaslatára, elhatározta, hogy a már romos várpalota feláldozásával a püspöki palota és a szeminárium közt építse fel székesegyházát. Oltárképei közül négyet Maulbertsch, kettőt Dorfmeister festett, a kupolák mennyezetét — Maulbertsch halála miatt - Winterhalder freskói díszítették. A város Szily halála után is dinamikusan. fejlődött, mert püspökei és polgárai ernye- detlen buzgalommal fáradoztak széppé tételén. A második világháború végén, 1945. március 4-én azonban súlyos légitámadás érte a várost, s négy bomba telibe találta a székesegyházat is. Hosszú évekig tartó munkával azonban sikerült nagyjából helyreállítani, illetőleg belső berendezését pótolni. Dr. Csonkaréti Károly Károlyi Amy Hagyaték Hagyatékod pár szó, Vas-megyei lejtéssel ejtve. Apolgatom, akár egy kertet. Hagyatékod pár karc, vonal, őrzöm a lendületest és töröttet, mi egyre lassúbb ütemű lett. Hagyatékod tartalom, forma, ingó és ingatlan a versed, hogyan gondoltad, hogy feledlek.
