Új Dunántúli Napló, 1991. július (2. évfolyam, 178-208. szám)

1991-07-23 / 200. szám

1991. július 23., kedd űjDunflntaii napló 7 Küzdelem az infláció ellen (3.) m ___■ _ ■ A z okok Keresletinfláció, költséginfláció, stagfláció Helyzetjelentés a Pécsi Zsolnay Porcelángyárból A Pécsi Zsolnay Porcelángyár ugyan nincs azon húsz magyar cég között, akiket az Állami Va­gyonügynökség (ÁVLi) elsőként jelölt ki a priva­tizációra, ám a gyári kollektíva privatizációs el­képzelésére az ÁVLi igent mondott, kikötve a kül­földi tanácsadó cég részvételét. Tehát a kezdeményező porcelángyáriak lénye­gében még időben ismerték fel, hogy önnön ere­jükből képtelenek a váltásra, azaz a talponmara- dásukhoz és megújulásukhoz óhatatlanul szük­séges a külföldi tőke bevonása. Ők nem a pati­nás és méltán híres gyár kiárusítására gondoltak, hanem olyan tőkéstársra, akivel együttműködve — ha egyeznek az elképzeléseik — öregbíthetik a Pécsi Zsolnay Porcelángyár hírnevét idehaza és a nagyvilágban. Az Ipari és Kereskedelmi Minisz­térium is a gyáriak döntését méltányolva foglalt állást: a gyár 49 százalékban kerülhet külföldi tulajdonba és 51 százalékban továbbra is a ma­gyar nemzeti (állami és/vagy magán) tulajdon­ban kell maradnia. A privatizációs folyamat tehát megkezdődött. De mit vár a gyárvezetés és mit várnak a dol- dolgozók a privatizációtól? Privatizációra várva o Otterbein István, a Pécsi Zsolnay Porcelángyár Igazga­tója :- Tavaly még nem volt ér­tékesítési gondunk az edény, díszmű és pirogránit terméke­inkből, csak a szigetelőanyag­gyártásunkat kellett erőteljesen lecsökkentenünk a megrende­lések látványos visszaesése miatt. Idén már más a hely­zet. A pirogránit termékekből ugyan továbbra sem tudjuk ki­elégíteni az igényeket, viszont az összes többi termékünkből jelentősen csökkent a belföldi kereslet, s bár növekedett az exportunk, de ez sem tudja ellensúlyozni a belföldi forga­lomkiesést.- Még megy a szekér, de vajon hogyan és meddig?- Ez az, amit mi is szeret­nénk tudni, de lehetetlen előre látni. Az biztos, ha a belföldi kereslet legalább a jelenlegi szinten marad, nem kell kény- szerleállóssal, netán leépítés­sel számolnunk. Az tény, hogy túl sok a bizonytalanság, s helyzetünk alapvetően a bel­földi piaci lehetőségeinktől függ. A létszámunk a tavalyi 1428-ról 1350-re apadt, s a dolqozóink hangulata sem a legjobb. Számunkra minden­képp sürgető szükséglet a pri­vatizáció. Milyenek az esélyeik?- Az ÁVÜ döntését követően több nagy közvetítő céghez juttattuk el a felhívásunkat, a három jelentkező közül az ÁVÜ-vel és az IKM-mel közö­sen választottuk ki a Crédit Lyonnais Investissement francia bankot, mely máiusban el is véqezte nálunk a különféle fel­méréseket, s az elemző tanul­mányukat kópiák meg az ál­taluk ismert, lehetséges befek­tetők. Az osztrák Warimpex céq már járt nálunk, a többi jelentkezése nyár végén ese­dékes.- A gvár vezetése mit vár a privatizációtól?- A leglényegesebb célként azt, hogy a valódi tulajdonos meqielenése ösztönző és stabi­lizáló hatású legyen az egész gyárra. A leendő befektetők, attól függően, hogy szakmai, avaqy kereskedelmi, netán e kettő kombinációiát (ez lenne számunkra a legideálisabb) jelentő arculatúak, a qvár szervezeti, termelési és főként kereskedelmi tevékenyséaében olyan pluszt hoznak remélhető­en, ami ielenleg hiányzik. Dlvan kereskedelmi céqet kép­zelünk el, amely a naqyviláa- ban kiépített hálózatával nö- /elhetné az exportunkat.- És, ha olvan szakmai be- ektető céq ián társtulajdonos­nak. aki, mondiuk a most erö- eljesen lecsökkent sziaetelő- rnyaagyártásban érdekelt?- Erre minimális az esély, jókkal inkább a porcelánfa- ansz és az eozintermékeink ■onzzák az érdeklődőket, de eméliük. hoqy a szigetelő- mvaggyártást sem kell felad- lunk. o A gyáriak közül olyanok vé- eményét kértem ki, akiket az itt eltöltött évtizedek nemcsak érzelmileg kötnek ide, hanem akik a speciális porcelános szakma valamelyikét művelve a gyár nélkül el sem tudnák képzelni sem a jelenüket, sem a jövőjüket. Ezért is sokatmon­dó az ő véleményük a priva­tizációval kapcsolatban. íme, a véleményeik: Hamerli Antal, a Zsolnay gyáregység vezetőhelyettese (1952 februárjától dolgozik a porcelángyárban): — Jobb és stabilabb piacot várok bel- és külföldön, de hangsúlyozottabbon külföldön. Mindent a piac határoz meg. Van, lenne mód finomítani a dolgokat, újabb, korszerűbb technológiát behozni. Persze, minden attól függ, hogy ki ve­szi meg a gyárat. . , Soltra Gábor öntő, a nyers­gyártó üzemben (másfél évtize­de a gyár dolgozója):- Én eredendően abban re­ménykedem, hogy az új tu­lajdonossal sok minden meg­változik.- Mire gondol?- Elsősorban a munkakörül­ményeken kellene javítani, bár ez egy régi épület, szűkösen vagyunk és így elég nehéz va­lami újat csinálni. A belső szervezési kérdéseket is meg kellene oldani, hogy ne máról holnapra kellien esetenként kapkodni és ráhajtani. Remél­hetően az új tulajdonos még jobban ragaszkodik a precíz, minőségi munkához, hisz nem a mennyiség, hanem a minőség a meghatározó. Idehaza eleve drága a porcelán, a külföld meg nagyon megnézi a minő­séget, de azt meg is fizeti.- Ha az új tulajdonos lét­számot épit le és ön is az ut­cára kerül?- Remélem, ez nem követ­kezik be. De, ha mégis, en­gem — úgy érzem — különö­sebben nem zavarna a dolog. Eredetileg ötvös a szakmám, elég ügyes kezű vagyok. Ha lenne egy kis magántőkém, már biztosan nem itt lennék . . . Kis Józselné, edény- és dísz- rruíöntő (tizennyolc éve zsol- nays):- Mit várok az új tulajdo­nostól? Azt, hogy maradjon meg a munkahelyem és javul­jon a keresetem. A három nagylányom kirepült, özvegyen egyedül maradtam a másfél szobás tanácsi lakásban, s a rezsik kifizetése után, jó, ha marad másfélezrem a megél­hetésre. Most 6700 forintot vit­tem haza, volt már nyolcezer is a keresetem. A gyerekeimet is szeretném segíteni . . . Pelczer Ernő, a szigetelő gyáregység nyersgyártó üze­mének vezetője: — Tavaly februárban még hatvanketten voltunk, most meg harmincötén vagyunk. Nincs kereslet a termékeinkre. Nem küldtünk el senkit, a leépülést belső áthelyezésekkel és nyug­díjazásokkal, zömében koren­gedményes nyugdíjjal értük el - mondja bevezetésként.- Mit vár a privatizációtól?- Hogy megfelelő piacunk legyen és munkát tudjunk adni az embereinknek. Ha bennünk is fantáziát lát az új tulajdo­nos, akkor remélhetően olyan feilesztéseket hajt végre, miál­tal minden termékünkkel elér­jük a nyugati színvonalat. A jelenlegi munkakörülményekhez szabott iövedelmet is joggal el­várjuk, hoqy nyugodtan meg lehessen élni a munkánkból. Azt tudom, hogy nálunk a fi­zikaiaknak a munkájukhoz ké­pest alacsony a keresete. Egy kicsit a belső átszervezésben is reménykedem, hisz egy új gazda biztosan felfrissítené az egész vonalat, még, ha az fáj­dalmas leépítéssel is járna. (Szinte búcsúzóul mondja, hogy most érkezett meg a leg naqyobb hazai vevő, a Magyar Villamos Művek negyedik ne­gyedév/ megrendelése, ami ta Ián eavharmada a korábbiak nak. Hja, pénzszűke, beruhá zásszegényséq . . . Miért épp a Zsolnay ne érezné meg mind ezt?) Rádi István korongos szak­munkás (tizenhat éve itt kez­dett ipari tanulóként):- Sok megrendelésünk le­gyen és főleg export, mert ab­ban van a pénz. És ráadásul több pénzt, mert ez kevés.- Mennyit keres?- Két műszakban tizenkétez­ret tudok hazavinni és ez nem sok, az albérlet sem olcsó. Mondja meg: ha ezzel a szak­mámmal innen kiraknak, mert az új tulajdonos nem lát eset­leg fantáziát a szigetelőinkben, akkor hová mehetek, mihez kezdhetek? o Pavelka Károly, az edény gyáregység vezetőhelyettese meglepő kijelentéssel fogad:- Tavaly vetődött fel a gyár privatizációja, én akkor úgy éreztem, hogy nem kell idegen tulajdonos, mert a gyár úrrá tud lenni a nehézségeken . . . Most mór magam is úgy érzem, hogy szükség van a privatizá­cióra.- Mi késztette tavalyi véle­ményének megváltoztatására?- Mert végképp meggyőződ­tem, hogy nem vagyunk fel­készülve az új piaci körülmé­nyekre. Most már kereskedni kell és meg kell találni a ve­vőt, nem elég csak az, hogy mi gyártunk. Az az idő vég­képp elmúlt, hogy mi dönthes- sük el, melyik vevő az első, és kiaz, aki várjon a megren­delésével. Most már a bőrün­kön érezzük a kereslet csökke­nését és a pénztelenséget.- ön tehát mit vár az új tulajdonostól?- Termékeink külpiacának jelentős javítását, hisz ahhoz értenek, ahhoz vannak kapcso­lataik. Leqalábbis ezt remélem. A fejlesztésekhez, a termékszer­kezet-váltáshoz pénz, sok pénz kell. Az meg nekünk nincs. Rá­adásul ezek a gondok (a belső piac hirtelen beszűkülése, pénztelenséq) felkészületlenül értek minket. Miháldinecz Györgyné, csé­szegyártó :- De nagyot változott itt a gyárban is a világ! ötvenhat­ban négy hónapot kellett vár­nom, hoqy a nagybátyám, Far­kas Jenő (aki a szigetelőknél volt korongos, később műveze­tő) aiánlásával felvegyenek ide a ayárba. Most meg itt a fe­jünk felett a munkanélküliség réme. Mondja meg, ezzel a speciális szaktudóssal, aminek az elsajátításához és begyakor­lásához rengeteg idő kell, mit kezdhetnék másutt? Semmit. Ráadásul a darabbéres normá­nál az számit, hogy mennyire értem a szakmámat és mennyi­re vaavok termelékeny.- Mennyit keres?- A múlt hónapban délutá­ni pótlékkal él az étkezési hozzájárulással tízezer négy­száz forintot vittem haza. Lát­hatja. itt nem lehet lazsálni . . .- ön mit vár a privatizáció­tól?- Hogy iobb legyen. Hogy ne kelljen félni attól, hogy hol­nap már nincs munkánk. * A Pécsi Zsolnay Porcelán­gyár tehát még tartja magát, bár a belföldi piac sorvadását mindiobban érzik. Ilyen jellegű gondokkal az utóbbi időben nemigen kellett szembenézniük. Biztos volt a piac. Itt dolgozni rangot, és biztos megélhetést ielentett. Most meg? Váriák a privatizációt, a re­ményük szerint biztos jövőt ga­rantáló külföldi tulajdonost. Murányi László Piacgazdaságokban, ahol a piaci versenynek nincsenek kü­lönös akadályai, az általános árszínvonal közvetlenül két ok miatt emelkedik. Vagy azért, mert hirtelen, ugrásszerűen megnő a kereslet, ezt keres- letinllációnak nevezzük. Má­sik eset, amikor a termelés költségei emelkednek hirtelen és a régi árak mellett a ter­melők nem hajlandók termel­ni, mert ez veszteséges lenne számukra. Ahhoz, hogy a ter­melők továbbra is termelje­nek, az áraknak emelkedniük kell. Ezt költséginllációnak ne­vezzük. Gyorsan alkalmazkodtak A keresletinllációra tipikus példa az USA gazdasága a vietnami háború idején. Az állami költségvetésből igen sokat költöttek a háborús cé­lokra, jelentősen nőtt az össz- kereslet, ami inflációs hatást gyakorol a piacra, jóllehet a termelés és a foglalkoztatott­ság is nőtt. Az USA egyéb­ként rendkívül erős gazdasága 14 százalékos inflációt is megélt. A vietnami háború be- fejezetével ez a keresletinfláció megszűnt, ami azt jelzi, hogy nem komoly gazdasági feszült­ségek miatt emelkedtek az árak, hanem átmenetinek mondható túlkereslet idézte elő az inflációt. A költség­inflációra klasszikus példa az 1973-as olajárrobbanást kö­vető áremelkedés a fejlett or­szágokban. Az olajár draszti­kus emelkedése jelentősen megnövelte a termelés költ­ségeit, így az áraknak is emelkedniük kellett, ha nem is olyan mértékben, mint ami­lyen mértékben az olaj ára emelkedett. Az ugrásszerűen emelkedő árak miatt, a lénye­gében változatlan kereslet mellett csak kevesebb árut le­hetett eladni a piacon, ezért csökkent a termelés és a fog­lalkoztatottság is. Egy új jelenség volt megfi­gyelhető. Korábban azt ta­pasztalták, hogy ha nőtt az infláció, akkor csökkent a munkanélküliség, míg akkor, mikor csökkent az infláció, nőtt a munkanélküliség (pél­dául az USA-ban a vietnami háború után). 1973 után vi­szont azt lehetett tapasztalni, hogy az infláció is nőtt és a munkanélküliséq is. Ezt a je­lenséget stagllációnak nevezi a közgazdasági irodalom. A fejlett országok viszony­lag gyorsan alkalmazkodtak az energiaárak jelentős növe­kedéséhez. Gyorsan és széles körben energiakímélő techno­lógiák terjedtek el, jelentősen csökkentve az energiaigényt és ezáltal az energiaköltségek arányát az összköltségen be­lül. így az átlagos költségek időleges növekedését azok csökkenése követte. (Bár nem sikerült az 1973 előtti költség­szintre visszatérni.) így sike­rült az inflációs ráta növeke­dését megállítani, sőt sike­rült csökkenteni is. Nem je­lentett tehát az irífláció tartós és fokozódó problémát a fej­lett országokban. Ezen orszá­gok gazdaságának roppant ereje, és a rugalmas, gyors alkalmazkodást kikényszerítő piaci viszonyok, társulva jól átgondolt gazdaságpolitikával — megfékezték az inflációt. Időnként azonban 1-2 száza­lékkal ott is nő az inflációs ráta. Náluk már ez is gond, s fel is lépnek ellene, gya­korlatilag jónak mondható eredményességgel. Hátrányos helyzetű országok Egészen más, komolyabb okai voltak (vannak) az inflá­ciónak azon országokban, ahol vagy tartósan vágtató, vagy hiperinfláció figyelhető meg. Ez utóbbi országok a fejlődő, ezzel összefüggésben sok-sok fejlődési nehézséggel küszködő országok. A fejlődő országok helyzete — termé­szetesen — nem volt és ma sem azonos. Voltak és vannak szeren­csésebb országok, ahol a bel­ső és külső feltételek együt­tese kedvező volt a felzárkó­záshoz. Ahol kevésbé fájdal­mas módon és viszonylag gyorsan elérték a gazdasági fejlettségnek azt a küszöbér­tékét, amely lehetővé teszi, hogy előnyöket realizáljanak a világkereskedelembe való bekapcsolódás révén. Ez pe­dig már megfelelő forrásokat biztosít a továbbfejlődéshez. (Ázsiai „kistigrisek”.) Vannak viszont olyan fejlő­dő országok, amelyek hátrá­nyos, vagy többszörösen hát­rányos helyzetben vannak. Jel­lemzően ilyenek a dél-ameri­kai országok és a Kelet-Kö- zép-Európa térségének orszá­gai, hogy a Szovjetunióról ne is szóljunk. Ezen országok gazdaságának legfontosabb jellemzői: korszerűtlen struk­túra, az infrastruktúra fejlet­lensége, a gazdaság egészé­nek gyenge hatékonysága, s mindezek következtében a vi­lágkereskedelembe való elő­nyös bekapcsolódás majdnem teljes lehetetlensége. Ugyan­akkor ezen országokban erő­teljesen jelentkezik a moder­nizációs kényszer, a „fejlett” minta követésének társadalmi méretű igénye. Ez viszont szük­ségessé teszi a világgazdaság­ba való aktiv bekapcsolódást, akár veszteséges cserék útján is. Ezen jellemzőkből az in­fláció szempontjából nézve a következő problémák adód­nak: tartós és nagymértékű eladósodás, a költségvetés krónikus és jelentős hiánya, a bérek alacsony szintje és el­torzult arányai, gyenge szo­ciális védőháló stb. Ezekkel együtt jelentős az állam sze­repvállalása a nazdasáaban, ami azt jelenti, hogy fejletle­nek a piaci viszonyok. Mindezekhez jön még a sok­szor csak ad hoc érdekek mentén szerveződött politikai erők heves csatározása, ami gyakran másodrendű kérdéssé degradálja a gazdaság sta­bilizálásának alapvető kérdé­seit. Ezek a jellemzők Magyar- országra különösen érvénye­sek. S miként a többi hátrá­nyos helyzetű fejlődő ország, úgy Magyarország is jelentős fejlődési nehézségekkel küzd. E nehézségek egyik megjele­nési formája a piaci egyen­súly tartós hiánya, ami inflá­ciót eredményez. Tóth Lajos főiskolai docens (PMMF)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents