Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-24 / 171. szám
Q aj Dunántúli napló 1991. június 24., hétfő 1849. Június 9—25. Túrony megpróbáltatásai Egyleti élet Mohácson Kerek Sándor lelkésszel a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain találkoztam először. Rövid levelében nagy együttérzéssel írt 1864-ben a sósvertikei gyülekezetét szinte megsemmisítő tűzvészről, amely 1863. szeptember 2-ón, az iskolával együtt, 52 vertikei gazda portájának épületeit, kerítéseit, takarmánykészleteit semmisítette meg. Hogy volt-e közben más parókiája is, nem tudom, de 1871-ben mór a harsányi hegyek között levő 300 lelkes túronyi gyülekezetben találjuk. Az 1886. évi felsőbaranyai püspöklátogatás irataiból tudtam meg, hogy az 1830-ban, Duna- vecsén született lelkész, kecskeméti tanulmányait félbeszakítva, 1848 nyarán, a nemzetőrség őrmestereként harcolt Szenttamás alatt a fellázadt szerbek ellen. 1849-ben mára 129. honvéd zászlóalj katonája, és augusztus 2-án, Temesvár alatt, a csatatéren nevezik iki hadnaggyá, majd a honvédség bomlása után, az oroszok előtt teszi le a fegyvert. Katonaviselt ember hát a túronyi gyülekezet szenvedéseinek megörökítője, aki bizonyára érdeklődéssel hallgatta presbitereit, hogy a korábbi parókiát 1849-ben a falun áthaladó granicsárok (határőrök), a cserepes padlásra felhordott ölfa segítségével porrá égették, mert annak ablakából Fodor Pál, akkori lelkész, egyik hadnagyukat, halálosan megsebesítette. Várszigeten A „túronyi csata" igazi elindítója a Baranyát megszállt császári katonaság volt, amelynek tagjai, a tudós Kelemen József kanonok naplója szerint „...mindenütt garázdálkodtak, gorombáskodtak és az embereket szörnyen botozták." Közvetlen szervezőié Kossá Dániel, előbb magyarmecskei, majd a szabadságharc idején mór marócsai rektor, aki bizonyára nemcsak a tarokk izgalmairól beszélt a nyugati Ormánság forradalmi gondolkodású értelmiségeivel, Beleváry Ferenc előbb nagycsányi, majd diósviszlói —, Bogárdy Mészöly Sándor besencei, mecskei, majd siklósi -, Hetessy Dániel vajszlói lelkésszel és Nagy Ig- náccal, Munkácsy Albert közeli barátjával, az oszrói, majd 1838 után vajszlói jegyzővel. . . Ismerjük Baranya helytörténetéből, hogy Kossá Dániel tábornoki megbízott, az apró termetű Noszlopy Gáspár, somogyi kormánybiztos megbízásából kezdte el 1849. június 1- jén, a Sellye közelében lévő Marócsán különböző gerillafeladatok előkészítését, majd az Oszró melletti Szilas-erdő- ben lévő Várszigeten, a környék népeinek ősi rejtekhelyén ütötte fel haditanyáját. Innen kér június 3-án Noszlopytól pénzbeli segítséget „a távolabb vidékről jött" sokaság ellátásának biztosítására és „egypár száz" lovasból álló mozgó csapat felállítására. Innen indult, bizonyos vajszlói időzés után a siklósi járás északi és a pécsi járás déli részéről származó felkelők közös gyülekező helyére, a sza- lántai erdőbe. A szalántai erdőben Kerek Sándortól tudjuk, hogy június 9-én Garén át érkezett a szalántai erdőbe Kossá Dániel vezetésével több ezer főből álló „puskás, fejszés, szúronyos készületé embertömeg". Lehűti azonban lelkesedésünket, ha megtudjuk informátorunktól, hogy Kossá a felvonulás útjába eső falvakban a bírónak golyót és a falunak tüzet ígért, ha a kívánt élelmet és embert nem kapja meg. A Túrony és Szalánta közötti hadiálláson, meg-meglobbanó gyertya fénye mellett, romantikus hős pózában „földön fekve” írja, éjjel 11 órakor Noszlopynak az ösz- szeütközés előtti utolsó levelét, amelyben kétségbeesetten kérdi: „...hol a Magyar sereg?”, amellyel kapcsolatot létesíthetne, mert sokkal veszélyesebb az új tábor, mint „volt az előbbi", az oszrói rejteken. Talán csak ekkor döbben rá, hogy elhamarkodottan „bevágatta" már a Pécs—Siklós közötti utat és elkerülhetetlen a katonai összecsapás. Másnap tényleg jött Siklós felől kétszázad katona, s kétségbeesetten húzta a „Gloria in excelsis Deo" köriratú kisharang kötelét a bíró 18 éves fia, hogy a nemzetőröket és a falu lakóit egyaránt riassza. Hogy Túronynál eddigi ismereteinknek megfelelően „csata” volt-e, amelynek során Kossá szerint több órán keresztül a „legnagyobb esőszakadásban is sűrűbb, sűrűbb" lövések estek, vagy csak meggondolatlanul lövöldöztek a •két század granicsárra .... a forposztok valami nyolcán", itt nem vitathatjuk. Figyelemre méltó azonban, hogy az összegyűlt tömeg Kossá szerint csak hallotta, de nem látta a csata tüzét, s közülük „ . . . tsak egy is meg nem halt...”, mert másik informátorunk szerint „biztonságos helyén evéssel-ivás- sal kívánt foglalatoskodni.” A tömeg végül pánikba esve Kossá vezetésével menekült az erdők oltalma alatt, a 4-500 méter távolságból utánuk lövöldöző granicsárok elöl, onnan azután ki-ki ment a maga útján a Somogy megyéhez tartozó „Sziget (amelynek biztonságába vágtató lovak röpítették Kossá Dánielt) és Isten tudja mi felé." Meggyújtották a házakat Kerek Sándor név szerint nem említi a tragédia négy hídvégi, egy harsányi és egy garéi áldozatát, csak az erdő szélén „összelövöldözött" bíró-gyerekről és a falu népét menteni kívánó Gáyer János szentlőrinci szolgabíró vértanú- haláláról tesz említést. Bemutatja viszont az üldözésből visz- szatért győzteseket, akik „feltörték az uraság pincéjét, sorban meggyújtották a házakat, s vad kedvekben . . . múlatták magokat. Az elbújdosott lakosok bokrokban, szőlőhegyi pinceajtókban sírva szemlélték . . . a lámpásoló füstgomok közt égve kígyózó lángokat”. A templom, amelynek kék alapon „fekete és fehér tarkózat- tal” készült menyezetét és festett bútorait ugyancsak Kerek Sándor írja le, épen maradt, de a lelkész könnyelműsége miatt elpusztított papiakban megsemmisültek „ . . .az egyháznak minden protocollumjai, a lelkésznek hórom szobabeli mindene”, s a pincében kieresztett öt hordó bora. Másnap a szőlőhegy pincéi következtek sorra, ahol a hordókról a faabroncsokat levágták, a vasalt hordók fenekeit bezúzták, s „ . . . ezután is raboltak szinte két hétig, midőn Túro- nyon keresztül Pécs felé jár- tak-keltek." A túronyi csatáról készült variánsok között Kerek Sándoré az egyetlen, amely két héten át meg-megújuló atrocitásokról beszél. Egyik szerző, sem gondolt korábban arra, hogy a harkányi úton járt granicsárok „szabadosságainak" csak akkor lett vége, amikor parancsnokuk. Stokucha őrnagy június 25-én 16 kivétellel közkegyelmet adott a június 15-i pécsi csata résztvevőinek. Kiss Z. Géza kandidátus Első konkrét adatunk az egyleti életről 1819-ből származik. Ekkor írja alá Klombauer Mihály, a mintegy 8000 lakosú városka bírája, a Mohácsi Czéhbeli Gyalogoló Kompánia alapító okmányát. Az iratból kiviláglik, hogy egyfelől ez a kompánia jelenti a város ünnepségein a pompát, amikor kék dolmányos, fekete csákós díszöltözékében „gyalogol", azaz kivonul. Lövésztestület lévén, bizonyára vadásztársaságként is ténykedik. Haas Mihály pécsi líceumi tanár 1845-ben megjelent baranyai ismertetője szerint az 1840-es években működött már Mohácson valamiféle kaszinó. A következő évtizedben — az akkor már 10 ezer lakosú városban — „alakulhattak társadalmi egyletek, de hiányozván az arra alkalmas társadalmi és politikai légkör, hatóságilag engedélyezve nem lettek" — összegezi 1889-ben a kaszinó ünnepséqén megnyitójában az 1878-tól 44 éven át elnöklő Német Lipót. 1863-ban meqalakul a Mohácsi Dalárda, melynek alapszabályaiban kihangsúlyozott „czélja a dal művelése és ezáltal a társas életnek előmozdítása”. Á vezető körök Amikor — Német Lipót megfogalmazása szerint — „az egész országot felvillanyozó hazafiúi lelkesedés" Mohács úri köreit is magával ragadja, az 1864-ben megszülető Mohácsi Casino Egyesület tagsága a közhivatali tisztségviselők, a pénzemberek, a középbirtokosok és az értelmiség soraiból verbuválódik. Első elnöke Ko- szits Szilárd főszolgabíró, a későbbi vármegyei főbíró. 1868-ban — dr. Réder Károly ügyvéd elnöksége idején — már 140 tagja van az egyletnek. A kötetlen, klubszerű élet mellett széles skálájú művelődési szerepkör betöltésére vállalkozik a kaszinó. Saját égisze alá vonja a Mohácsi Dalárdát. A könyvtár megalapításának legkézenfekvőbb formáját választja: a tagok saját tékájuk nélkülözhető példányait ajánlják fel kezdő állományul. A műsoros estek állandó szereplői közt akad néhány hangsúlyosabb személyiség. Dr. Serli Sándor járásorvos a Sor- bonne-on szerzett diplomát. Szakmai tudása mellett igen haladó nézeteket hozott magával Párizsból. Előadásai rendre bővelkednek meqhökkentő, korát messze meqelőző nézetekben. Kerner Róbert tanító karnagyként és zongoristaként igyekszik méltónak bizonyulni ragyogó karrier kilátásaival induló öccséhez, az Operaház majdani főzeneigazgatójához, Kér ir Istvánhoz. A műkedvelő színjátszók vezető rendezője dr. Tárnái Károly ügyvéd. A kaszinó jubileumán Mohács hajnala című egyfelvonásos allegóriájával bizonygatja írói vénáját. Négy évvel később egy Jókai-esten A költő ünnepe című drámai költeményével pályázik hasonló babérokra. A kaszinó színpadán fellépő vendégművészek közül Reményi Ede, a világjáró hegedűs és Jászai Mari, a magyar színpad nagyasszonya magaslik a többiek fölé. Az iparosság öt évvel a kaszinó megalakulása után a város iparosai is elérkezettnek látják az időt, hogy egyletbe tömörüljenek. A Mohácsi Iparosok Olvasóköre 1869-ben 108 taggal tartja zászlóbontását. A házavató napján „megdördülnek a mozsárágyúk, odatűzik a nemzeti tricolórt az épület oromzatára". A taglétszám 20 év alatt megötszöröződik. Az olvasókör komolyan veszi elnevezését: az első évben hat újságot járat, 1889-ben már 19 lapot. A kezdetben csak kis kötetszámú könyvtár igen látogatott. 1874-ben védnöksége alá vonja a kör a Mohácsi Dalárdát. 1876-ban arról dönt a közgyűlés, hogy minden második vasárnap felolvasó estét rendez, meghonosítva a népművelésnek ezt a mostantól egyre gyümölcsözőbben burjánzó formáját. 1884-től az iparoskor ad otthont az addig vendéglőkben vagy udvarokon fellépő vándor színtársulatok pár hetes évadjainak. Az amatőr színjátszás 1885-ben lép minőségileg magasabb kategóriába. Az a Pa- lasovszky Ödön órás vállalja el a főrendezői teendőket, akinek azonos nevű fia 1922-es kiáltványában elsőként fogalmazza meg az avantgarde, komplex színház elvét. 1894-ben az iparoskor sem ünnepelheti jubileumát dr. Tárnái Károly írói közreműködése nélkül. Két egyfel- vonásosa kerül színre: az egyik vígjáték (Az első díj), a másik a már említett allegória [Mohács hajnala), ezúttal záró csoportképpel súlyosbítva. 1898-tól az iparoskör ad otthont egy igen dicséretes helyi hagyománynak. A más városok közép- és felsőfokú iskoláiban tanuló mohácsi diákok — mintegy rangos búcsúzóul — évről évre bemutatják szülővárosuknak, milyen eredményre jutott a vakáció idejére szerveződött alkalmi kórusuk, milyen fokú a hangszertudásuk, melyik darabbal foglalkoztak az amatőr színjátszók. A kör legkedveltebb művészvendége a visszavisszatérő káprázatos basszba- riton, Ney Dávid. Bábeli torony Az 1868-ban megalakuló Első Mohácsi Jótékony Nőegylet karitatív rendezvényei, a teauzsonnák, irodalmi összeállításokkal, zeneestekkel töltenek be kulturális szerepet. 1879-ben a zsidó nők indítják útjára az Izraelita Jótékony Nőegyletet, hasonló funkciót vállalva. 1883-ban a Vöröskereszt Egylet mohácsi szervezete is megkezdi működését. 1880- ban hívja életre Toldy Ignác, a későbbi városbíró a Mohácsi önképző és Betegsegélyező Egyletet, a szakszervezeti mozgalom előfutárát. Ennek a tömörülésnek jogutódja tesz kísérletet Mohácson első ízben 1891-ben - ekkor már Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkant Pénztár néven — május elseje megünneplésére. 1888 óta működik a Mohácsi Torna Egylet. 1891-ben kezdi meg ténykedését a Katolikus Legényegylet, mely a századforduló után aktivitásban felzárkózik majd az iparoskör mellé. 1894-ben a reformátusokat tömörítő Mohácsi Földművesek Olvasóköre és a katolikus vezetésű Mohácsi Polgárok Olvasóköre indul útiára. 1897-ben a Mohácsi Hadastyán Egylet bont zászlót, s végül 1899-ben a Szinpártoló Egyesület, mely- nevét messze meghaladólag — eqészen 1944-ig minden kulturális megmozdulás fő orga- nizátora. A családtól a nemzetig Volna mit eltanulnunk őseinktől. Például azt, hogy a két vezető egylet jó értelemben vett versengése soha nem fajult ellenségeskedéssé. Forrásaim tanulmányozása közben azzal a hihetetlennek tűnő adattal is találkoztam, hogy március idusát évente hatnyolc helyen is megünnepelte az oda összesereglő lakosság. A haza ügye ennyire személyes ügye volt! Ma, amikor a logika iránti elkötelezettségünk oly kétségbeejtően elsivárította már érzelmi életünket, nem ártana elődeink lelkesedéséből töltekeznünk; egészséges lokálpatriotizmusából sem, amely (egyes lekicsinylő megnyilatkozásokkal ellentétben!) nem a hazafiság törpévé zsugorított karikatúrája, hanem a családtól a nemzetit, .o társadalmi szerkezet nélkülöz,-eteílen kötőeleme. Bojtár László Egy hatgyermekes család megdöbbentő helyzete I929 telén A múlt nyomora Az emberi nyomorúság egyidős az emberiséggel, megdöbbentő esetek mindig voltak a világtörténelem során, de a közelmúlt évtizedeinek „civilizált viszonyai” között mégis megdöbbentő olvasni azokat ma is. Pécsett a Dunántúl című napilaphoz, Szabó Géza segédszerkesztőnek szomorú levelet kézbesített a posta 1929. január 11-én. Idézünk belőle: „Sok álmatlan éjszaka, lelki tusakodás, és e löldi élettel való teljes meghasonlás között fogom a tollat a kezembe, hogy egy utolsó kísérletet tegyek szomorú életünk továbbhurco- lására . .. habár beteges vagyok hosszabb ideje, úgy szeretnék élni, és Istentől rám bízott 6 gyermek életéért tartozom Istentől rám mért minden szenvedést kiállni... Decemberbe' még volt annyi jövedelmem, hogy a lakbért kifizettem, de főtt ételt egész decemberben csak akkor ehettünk, mikor karácsonyra kaptunk egy kis szeretetadományt. De most már hetek óta nekem sincs munkám, s a sok nélkülözések közt megbetegedtem. Semmiféle kötelezettségemnek nem bírok eleget tenni, s akik egy kis élelmiszert s tejet adtak hitelbe, azok sem adnak már, a lakást sem bírom fizetni, s a legszükségesebb tisztálkodási s élelmi dolgokat sem tudom már tovább a gyermekeknek beszerezni. Istenem, mi lesz velünk!..." A Dunántúltól kért segítséget tehát végső kétségbeesésében, a szerkesztőség pedig már a következő napon leközölte — név nélkül — a levelet. A Dunántúl már a január 13-i számában hirül adta, hogy megindult a pécsi lakosság segítőkészsége, egymás után tették a felajánlásokat, hozták az adományokat a szerkesztőségbe, megsegíteni a budai külvárosi szegény családot. Ezen a napon már arról is hírt adtak, hogy előző napon meglátogatták őket, s elhozták nékik az adományokat. A család messze az akkori budai vámon túl lakott, fűtés nélkül kuporogtak a januári fagyban a szoba-konyhás „lakásban”, amely nem volt nagyobb egy közepes szobánál. „Tipikus nyomortanya, amelynek minden zugából, minden egyes bútordarabról a szegénység sir a látogató elé. — így jellemezte az állapotokat az újságíró. A tűzhely mellett ül az anya. Alig 42 éves, de az élettel való küzdelem alaposan végigszántott rajta. Beesett, sárgás arcán valami megdöbbentő kifejezés ül ... Karján kétéves gyermeke sirdo- gál, és ijedten rejti el arcát édesanyja nagykendőjébe. Az asztal mellett kis leányka mosolyog szelíden. Az egyik lábán rongyos cipő, amelyből kilátszanak az ujjai, másik lábán ócska pacsker... Nagy kerek kenyér nyújtózkodik az asztalon. A jó Graumanné hozta ma reggel, hogy a Dunántúlt olvasta ...” Az elbeszéléséből megtudta a közvélemény, hogy férje 9 hónap óta munka nélkül van. A legidősebb gyermeke 17 éves tanuló, 16 éves lánya most szegődött varróleánynak. A 12 éves lánya ismétlő iskolába jár, a 9 éves III. elemibe, a 7 éves lánya elsőbe. A 2 éves lánya folyton éhes . . . Nem akarta, hogy fölismerjék, ezért kérte neve és címe mellőzését, majd így folytatta: „Nagy nyomorúságban élünk. A nyáron át kijártam a rétre kamillát szedni. Azt ettük főzeléknek.(!)” A pécsi polgárok segítettek. Elsőként egy fejkendős néni lépett be 1 pengőjével, könnyel a szemében, őt követte egy vasutas, ő is 1 pengőt adott, majd két hölgy tizet, egy kucs- más bácsi ötöt, a nyugalmazott plébános 10 pengőt csípett le nyugdíjából, a következő kendős néni 10 pengőt tett le az asztalra. S jöttek sorban, egymás után a névtelen adományozók. Ki lisztet hozott, ki más élelmiszert, ki újra pénzt, a Nemzeti Szövetség pécsi köre 30 pengőt adományozott . . . S bár az adományozók névsorát közzétette a lap, álljon mégis itt a január 13-i vezércikk befejezése: „...És jöttek az egypengősök, ötpengősök, cseléd nélkül, és parfüm nélkül, és divatos ruha nélkül. Olyan helyekről, amelyek nagy része majdnem behozta ezzel az adománnyal azt a távolságot, amely tegnap még elválaszthatta egymástól az ajándékozót és a megajándékozottat. Azért szegényes vackán Pécsett ma mégis szépet fog álmodni a nyomor". Dr. Vargha Dezső
