Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-22 / 169. szám
aj Dunántúli napló 1991. június 22., szombat Versek Drangalagból Takáts Gyula új kötetéről Minden igazi költő teremt magának egy világot, egy országot, egy birodalmat. Határait nem béke- szerződés jelöli ki, vezetőjét nem parlament választja, törvényeit nem alkotmány rögzíti. Nincsen hadserege, nincsenek földbirtokosai, ügyészei. De a költő kényelmesen ellakik benne. Ha behunyja szemét, megjelennek előtte hegyei és völgyei. Ha megszólal, köréje gyűlnek állampolgárai: fák, virágok, állatok. Van fővárosa, van temploma és oltára, vannak angyalai. Nap, hold és csillagok ragyogják be. ők szólítják meg, ők vigyáznak rá, ha tollat fog kezébe: „Kályhám csempéin / napkorong és búzaszem. / Kör és csira a zöld lapon . . . / Tűnődöm jelképeiken, / s mikor halkan a köd, / akár egy Chopin polonéz, / kályhám zöld napja / arcomba és toliamra néz." Fennköltebben ezt úgy mondják: a költőnek világképe van ... Nos, Takáts Gyula korán kialakította lírai világképét. Minden bizonnyal vannak kortársai között mívesebb költők, a forma szabályait jobban tisztelő, szabályosabban tempózó poéták, de színben, hangulatban, árnyalatokban egyénibb és gazdagabb költőt keveset ismerünk. Etekintetben talán Berda Józsefhez hasonlíthatjuk. Életművének nem kiterjedése, hanem mélysége van. Talán sokat kirostál majd írásaiból az idő, de ami megmarad belőle, az semmi mással nem pótolható érték: néhány sorából is rá lehet majd ismerni. Nézem új verseskötetének borítólapját, melyet a költő színes rajza díszít. Mint egy filmmontázs, olyan ez a rajz. Az előtérben a bece- hegyi ház két fehér oszlopa. Körülötte emeletes, er- kélyes barokk nemesi udvarház, templomtorony köré gyűlt, pirostetős falusi házak, zöld fák és kék dombok, távolabb a Balaton öblei, a vízparton őrt álló 'bazalthegyek. S a kép közepén a barokk présház homlokzata. Mindezt „lefordíthatom” a versek nyelvére, illetve megkereshetem a versek szókincséből a Takáts Gyula költészetét benépesítő, leggyakrabban leírt fogalmakat: kert, forrás, csónak, nád, pince, kút, füge, szőlő, berek, tőzeg, park, mészkő, réz- gálic, balkon, tó, mandula, sások, szittyák . . . Korábban a Heszperidák kertjét kereste, most Dran- galagnak mondja azt az országot, ahová vágyik. Már korábban lírájába olvasztotta Rómát és Krétát, a la- tinitást és a görögséget, a mediterrán szellemiséget, most keletre vágyik. Csu Fu alakjában megteremtette költői alteregóját. Az ókori kínai költészetre emlékeztető, tömör lírai verseket ír, s Csu Fu hazáját Dran- galagnak nevezi. „Csu Fu, ha este lett, / nem gyújtott soha mécset / s a kérdésemre így felelt: / - A mécs kis kört világít, / de nézd csak, a sötét / átfényli az egészet...” (Esti beszélgetés). Takáts Gyula a közelmúltban töltötte be nyolcvanadik évét. Ne élet-receptet, a hosszú élet titkának kulcsát várjuk a költőtől. Figyeljünk a szavára, hallgassuk meg e líra üzenetét. Takáts Gyula élete Tab, Kaposvár, Fonyód és Bece- hegy négyszögében telt el. Sorsának legnagyobb ajándéka, hogy élete mindig a gazda-szülőföld, a természet, a való világ ölelésében zajlott. A táj neki tápláló gyökereket és nem bezártságot adott. A föícíre, amelyen állt, egy teljes és sokszínű költészetet épített föl. Vágyaink messzire nyúlnak, s közben nem vesszük észre, hogy a Heszperidák kertje bennünk van. Csillogó és talmi célok utón futunk, holott a magunk Dran- galagját kellene megteremtenünk. Mérgezzük, romboljuk, pusztítjuk a természetet, s nem gondolunk rá, hogy életünket rövidítjük. Remeg, rezeg, robban körül- löttünk a levegő, s elfeledkezünk a csönd, a cellamagány, a présház-kápolna, a tiszta víz, a „zöld világ” öröméről. Pedig Takáts Gyula költészetének „angyala” ebbe az irányba mutat. .. Tüskés Tibor Törő lsh/án Gyűjtögeted Csak a hadüzenet valódi, ahogy a villámok nyakadba csördítenek, nincs megalapozott életed, csak futó álmod, felhőkben gyülekezel, mint aki jótékonyságra készül, sárgul arcod és úgy hajnalodsz, pipacs ég körötted, jó volt ott a júniusi nyárban, a hársvirágok illat-özönében, ahogy a hegytetőket néztük, s cseresznyefán uzsonnáztunk virgonc gyerekként - mivé lesz a nyár is benned, pedig időd sincs céltalan szavakra, ne hidd, hogy e remegés a mérce: felélt korodra ráígér, s magába olvaszt a béke! mert mindenki azt kínálja, melyre felfeszitheted magadat: a keresztet, hogy cipeld hátadon a Golgotára; nagy időknek kellene így szárnyrakelni, hogy jövőt nemzeni merne az, ki csillagokat pirít parázson, mig maga is ül egy puskaporos zsákon; látod? így jön a virágzás, gyógynövénygyűjtések évada, csontszáraz ingeden a vér sem üt át, s elapad az érzelem, ahogy a lét egyre meri idegeid kútját, s gyűjtögeted elhódított napok illatos kamillavirágait. Kocsis Sándor „Idők léptei" cimű sorozatából részlet, valamint Györfi Sándor plakettjei „Befejezetlen sorozat” cimmel A Hetedik Kapuban A XII. Országos Kisplasztikái Biennálé a Pécsi Galériában szólva: valaki mindig belép a Hetedik Kapun, akik azután ami a műfaji meghatározásokat illeti, fogalmazhatnak akár vulgárisán is. Ugyanis ha a nyitottságot, a tárlat élőítéle- telktőll mentes szellemét komolyan vesszük, akkor elég az, mint az itt kiállított „Lépő mérőt" vagy „Légycsapót”, másfelől Várnagy Ildikó színes, imítoszteremtő játékainál erőteljesebbnek Buczkó György mosolyogtatáan brutális, neolitikus korokból mentett fegyvereit, szerszámait. Bár ez Vigh Tamás „Elszáll" cimű, Kincses Máriának ajánlott alkotása Illúzió és valóság az üveg kristályrendjébe zárva. Világosság és Sötétség, idea és realitás bartóki ellentétpárja, a Kékszakállú herceg várában megfogalmazott stációk - mint a szerelem, a tökéletesség önazonosságáért folytatott reménytelen harc stációi. A Munkácsy-dijas Bo- hus Zoltán „A Hetedik Kapu” című üvegobeliszkjét és a Misztériumok Terme változatait a szakmai zsűri különösebb vita nélkül tekinthette a tárlat legartisztikusabb kollekciójának. A zenei analóg, a „megcsendülő” eszmény másban talán nem is fejeződhet ki olyan mágiateremtő anyagszerűséggel, mint az üvegben. Az egymást álható, egymás princípiumait kölcsönösen átvilágító kapuk távolodó sora, a szellem és ösztönök küzdelme szuggesztíven fejeződik ki a tömbbé épített üveglapokban. A fónyek-árnyékok formába zárt, lüktető dialógusa át- szellemítve az anyagot, az üvegben önnön visszhangjára talál, a gondolattal azonos ihletésűvé válik. Hadd tekintsem Bohus alkotását egy kicsit jelképesnek most, a XII. Országos Kisplasztikái Biennáléhoz, a tizenkettedik „stációhoz” érkezve. Mert úgy hiszem, ha most, megtekintve a tárlatot, sum- mázathoz érnénk, valami ocsú- dásfélét is éreznek majd azok, akik a biennálék mába torkolló történetét valamelyest is ismerik. Mert ocsúdást érzünk majd a korántsem újkeletű felismerés „ nyomán: csoda ugyan ezúttal sem történt és nem is történhetett, mégis — a műfajt földbe döngölő kétkedések, koncepciót szá- monkérő vagy éppen nehezményező viták után —, itt van ismét egy seregszemle, színvonalát tekintve egységesebben és talán még nagyöbb élniakarással, mint korábban. Ugyanis míg a műfaj „tiszta eszményét", a kisplasztika esztétikai meghatározását keressük és próbáljuk a terminus technicusok nyekergő nyelvére hangolni, addig üvegművész, érmes, ifaszobrász, keramikusművész, üzemmérnök, iparművész, fiatal és idős, „amatőr" és „hivatásos", beérkezett és pályakezdő küldi el munkáit kétévenként, azzal a tisztes reménnyel, hogy műve a megmérettetésre egyáltalán alkalmas lesz. Jelképesen ha az alkotások bevihetők a szobába, s hogy méretük-adta objektív lehetőségeiken túl egyéb erényeikkel is bizonyítják e műfaj sajátszerűségeit. Ez utóbbiak kőié tartozna, hogy önnön, intimébb szellemi terük, „mondanivalójuk”, azaz valamiféle „esztétikai üzenetük” is van. De még ez is csupa idézőjeles fogalom, feltételezés, a kategóriák hol árnyalatos, hol parttalanul sokértelmű kimunkálásával. Ezért fellebbez a szakmához a kiállítást rendező Sárkány József, a Janus Pannonius Múzeum művészettörténésze, mondván „hogy egyedüli rendező elvként szinte csak a szakmai zsűri által meghatározott (. . .) kvalitás marad." Ezen a mennyiség helyett a minőségre szavazó kiállításon föltehetően a posztmodern iránti nyitottság jegyében részesültek második díjban az erdélyi származású, Munká- csy-díjas Tornay Endre And rás most bemutatott ironikus fali installációi, avagy harmadik díjban Várnagy Ildikó festettnhegesztett vas-applikációi. Tornay korábbi, népiarchaikus ihletésű, klasszikussá finomodott munkáit jómagam őszintébbnek érzem, utóbbi is díjban, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus elismerésében részesült. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége díját elnyert zalaegerszegi Fischer György két, valóban kisméretű plasztikáját a műfaj klasszikus, hagyományos esztétikai kánonokba foglalható törvényei jellemzik — ámde a míves stilizáló erő, az egyénítetten arch ai zá l ó - író ni zá I ó látásmód töbletével. Először szerepel a biennálén a fiatallabb korosztályhoz tartozó Simorka Sándor munkájával, az Elfelejtett álmokkal példázva a monír- ba, leíró-epikus formákba csomagolható neo-avantgárd látásmódot. Allegóriája érzelmileg telített ugyan, de némiképpen túlírt és kimódolt. A névjegyét azonban emlékezetesen tette le így is. A saját legjobb hagyományait folytatta Péter Ágnes, Kiss György, a költői erőben soha nem szűkölködő Vigh Tamás, s e klasszioizá'ló szemléletben rokon Szathmáry Gyöngyi is. A bronz lehetőségeit kutatják valamennyien, egyre kiérleltebb formavilágot teremtve. A változatosság természetesen ismét . lenyűgöző, s ezen belül a plakettek, érmek sora tűnik a legegységesebbnek, színvonalában kiegyensúlyozottnak — bár itt a legkevesebb az újdonság is. Ellentmondásaival együtt is izgalmas a kollekció mondjuk úgy, hogy „posztmoderneket”, „transzavantgárdo- kat" felvonultató része. Havas Ildikó egészen különös, torokszorító mementója az üvegpiramis foglyává vált kisgyerekről, talán egy megbetegedett, elhunyt gyerekről vagy csak az eltemetett gyerekkor- róf, Csépányi Tibor vagy Gél- lér B. István fragmentumai, az ugyancsak először jelentkező Gergely Nóra munkái a kiállítás értékei közé tartoznak. Az új nevek közt említendő Barka László, a Sivatagi háborút eredeti módon megragadó Kovács Péter Balázs, az érem felületére sugailatosan tünékeny álmot álmodó Illyés Antal. Nem szívesen zárom szűkre- szabott mondandómat mindannak sorolásával, ami nem tetszett. A rendezők az erős hagyomány mellett legfrissebb, legeredetibb alkotások bemutatására törekedtek, azoknak a műveknek a festői seregszemléjére, amelyben a korszellem nyilatkozik meg — stílustól,- alkotásmódtól függetlenül. Innen nézve ez a kiállítás feltétlenül színesebb, átfogóbb, kiegyensúlyozottabb a korábbiaknál. Ez a szó szoros értelmében is igaz, általánossá vált a szobrok, objéktek erőteljes színezése, festése is. A tárlat azonban, az- öncélú és túlhaladott polgárpuk kasztás üresjáratait leszámítva, nem ettől, hanem a számos, meditációra szólító alkotástól lehet színes és gazdag, ahol a posztmodern szellem betörését, honfoglalását kései lenne emlegetni vagy egyáltalán hivatkozni rá. A korszellem ugyanis jól- rosszul, már régen, észrevétlen szótlansággal velünk, bennünk van. Hisz«-- ' ogy mikor léptük át a Hete ik Kapu küszöbét, annak megítélésében többségünk öntudatlan, s hogy Kassák, Moholy-Nagy és mások után mi is az a „hordozható Közép-Európai Ellenállás", arról többségünknek ebben az értelemben már fogalmuk sincs. Bóka Róbert Szűcs Mariann Mi marad? Csak hinni szeretnék csak egy suta mozdulatban váltamra venni mit az éjszakák vigyáznak hétköznapi keresztet Régen azt gondoltam vagy talán kevesebb is hogy a „credo" egy búbos kemence elég lenne amiben Pilátus úgy égett el megőrizni mint a vasorrú boszorkány a szelíd szerelmeket a Grimm-mesében de a csavargó valóság Csak hinni szeretnék lassan mellém szegődött nem szóban hogy a legendákat örökre sorsban kilopja a szívemből gondolatban és nem is nemzetben És már csak a felismerés maradt hazában a hajnali ébredések nyűgös szótlansága
