Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-19 / 166. szám
1991. június 19., szerda aj Duna ntau napló e „Hogyan lehetne továbbjutni a cigánydombról?” Jónás Judit, a cigány színművésznő Jónás Judit cigány színművésznő három éve a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja. Többször láttam játszani különböző darabokban, hallottam verset és prózát mondani. Először akkor, amikor az 1983-as „Ki Mit Tud'’-on, a vers- és prózamondó kategóriában első helyezést ért el. Persze neki is vannak kedvenc darabjai, nagy élményt nyújtó szerepei, kedvelt költői és írói. Mégis úgy látszik, hogy a „cigány sors” megjelenítésében, múltjuk és jelenük művészi láttatásában van a nagy lehetősége. Aki látta cigány közönség, különösen cigány gyerekek előtt színpadra lépni, az tudja, hogy kicsik és még kisebbek milyen mélyen képesek átélni a nagy katarzist, ha azt közülük származó színművész közvetíti. Nógrád megyében volt kisgyermek, ott töltötte első éveit szüleivel és három testvérével. Nagyapjával, aki használtcikk- kereskedésből élt, gyakran járt faluról falura, tavasztól őszig, mint mondta, mindig mezítláb. Gyakran hallotta szüleit beszélgetni arról, hogyan lehet továbbjutni a „cigánydombról”, hogyan lehetne kitörni a cigánysorsból. Az általános iskolát Érden végezte el, ahová azért költöztek, mert ott, a főváros közelében szülei több lehetőséget tudtak adni gyermekeiknek. Hetedik osztályos, amikor barátnője előtt először mondja ki a bűvös mondatot: „Én színésznő leszek”. Ebben az időszakban az „Ifjúsági Magazin" gyermekszí- nészéket keresett egy rádiójáték előadására. Jónás Judit a meghallgatáson, akkor éppen Berek Kati hatása alatt, Nagy László: „Táncbéli táncszók” című versét mondta el. Ma már tudja, nem volt szerencsés választás, hiszen a költemény nem hozzá, nem korához illett. A próbálkozás mégis javára vált, mert ott találkozott egy riporterrel, aki később beszélni tanította, elsajátítatta vele a rádiós munka alapelemeit. Az általános iskola befejezése után, jeles eredménye alapján, a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnáziumba került. Érdekelte a kémia, a biológia, a történelem. Ezek azok az évek, amikor egyre zárkózottabbá vált. Jó tanulmányi eredménye megengedte, hogy iskolán kívüli feladatokat vállaljon. Folytatta a riporteri munkát, országos diáktalálkozókon vett részt. Egy alkalommal Sánta Ferenc: „Kicsi madaram" című novelláját adta elő, amellyel első díjat nyert. Mégis a gimnáziumot osztályfőnökével zajlott vita miatt Érden, esti tagozaton fejezte be. Továbbtanulási jelentkezési lapját a Színház- és Filmművészeti Főiskolára adta be. Az első rostán túljutott, de a második már meghaladta erejét. Postai kézbesítő lett, de közben készült az újabb felvételire. Énekelni, beszélni és táncolni tanult. Az egyik ilyen foglalkozásra váratlanul nyitott be az édesanyja. „Csak egy kérésem van hozzád, lányom! Jelentkezz a Ki Mit Tud"-ra! — mondta és megmutatta a versenyre szóló felhívást. Ebből persze több napos családi vita keletkezett, aztán meghajolva a szülői akarat előtt, beadta jelentkezését, de közben kezdődtek a főiskolai „próbatételek” is. Következték az előselejtezők, Érd, Budakeszi, Budapest. Első rosta a színi iskolán, majd az elődöntő. Második rosta, középdöntő, a döntő előtt pedig már tudta: felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A döntő napján a televízió adásrendezője többször tett kísérletet, hogy lebeszélje szándékáról: Major Tamás zsűrielnöksége előtt József Attila „Kései sirató” című versét adja elő. Rákerült a sor, s ő csak mondta, mondta és és mondta. A teremben hallani lehetett a csendet. A pontozáskor Gálvölgyi János műsorvezető szorította szurkolva a kezét és felemelt hangon olvasta a hét zsűritag értékelését: tíz, tíz, tíz, tíz, tíz, tíz, tíz. Jónás Judit ekkor tudta meg, hogy előadásában a legnehezebbet sikerült megvalósítania, amit a költő is kifejezni akart: az elhunyt édesanyát követelve szeretni, s nem támadva, pontosabban támadva követelni. A főiskolán az egyetlen cigány tanuló. A közösségbe talán ezért is nehezen illeszkedett be. Osztályfőnöke Marton László, a Vígszínház igazgatója sokat segített neki. Jónás Judit diplomájának megszerzése óta Pécsett dolgozik, s harcol egy önálló cigány színház megvalósításáért. Első lépésnek tekinti két nagysikerű önálló estiét a pécsi Művészetek Házában. Mecénásokat, támogatókat keres. Az ügy már többször túljutott a megyeszékhely határain, a fővárosban is egyetértenek vele. Konkrét elképzelések, pénzügyi tervek készültek, de hát a pénz, pontosabban annak hiánya nagy úr. A színművésznő persze másokkal együtt, reménykedik. Most új művészi vállalkozásokra készül. Ő már eljutott a sikert, számára világot jelentő deszkákra és hiszi, hogy munkájával egy kicsit hozzájárulhat a cigányság felemelkedéséhez. Ifj. dr. Erdődi Gyula Képtelen vízdíjról - másként Képtelenek vagyunk megbékélni az elképesztő vízdijakkal. Talán más lenne a helyzet, ha az áremelés egy tisztességes, igazságos elszámolási alapról indul. Talán csak morgolódnánk, de nem lenne miatta már hónapok óta össznépi békétlenség. Szobaszám szerint Az igazságtalanságot itt (is) az átalánydíjas elszámolás jelenti, ennek a képtelensége pedig az, hogy a vízfogyasztást a szo’ba- szám szerint „mérik”. Bár ennek is megvolt a maga kificamodott logikája, hiszen a korabeli lakáspolitikából eredően (elvileg) nagycsaládosok juthattak nagyobb szobaszámú lakáshoz. Azonban így sem mindegy, hogy az a „nagycsalád", 4—5 vagy 8 főből áll, és azt sem tudom, hogy vizdíjszómítás- nál a félszoba vajon félvíz- díjat jelent-e, mert másként lehet lakni egy félszobában, mint egy normál szobában. Ez a fajta átalány tehát igazságtalan és tisztességtelen, mert figyelmen kívül hagyja a tényleges fogyasztót. (A minap a tévében valaki azzal az észbontó érveléssel utasította el a személyre szóló fogyasztás- elszámolást, hogy ma már nincs lakónyilvántartás. Hát ez mindennek a teteje!) De vajon lehetett-e volna igazságosabb átalánydíjat megállapítani? Meggyőződésem szerint: igen. Ha egyáltalán akarták volna annak idején. A baj az, hogy nem akarták a tényleges lakossági fogyasztáshoz igazítani a vízdíjat, mert csak így lehetett eltüntetni a mindenféle pazarlást, és veszteséget: más hibái miatt itt (is) az egész .közös- ség fizetett. De hát hogyan lehetett volna igazságosabb elszámolást kialakítani? Pl. úgy, ha szerte az országban találomra kijelölt lakóházakban vízmérőket szerelnek fel, majd meghatározott időtartam -, két—három hónap - mért fogyasztását napi átlagra osztják, ebből pedig kiszámítják az illető épületben az egy főre eső átlagos napi fogyasztást. Ennek alapján már országos átlagot is lehetett volna számítani. Ugye, hogy más lenne a helyzet? Ezt azonban annak idején —, a fogyasztón kívül nem lévén senkinek az érdeke -, nem csinálták meg. Persze még most sem lenne késő, a módszerrel — viszonylag olcsón —, ma is meg lehetne állapítani ezt a meglehetősen pontos lakossági átlag- fogyasztást. De úgy tűnik, ma sem érdeke ez senkinek sem. Pedig ez nem jelenthetne költségvetési kiesést, ha keményen fizetnének a tényleges nagyfogyasztók, s ha a vízművek is kényszerülnének a hálózati veszteségek drasztikus csökkentésére. De nem is ez lenne a mondandóm célja, hanem az, amiről szó sem esik, amióta folyik ez az országos méretű vízdíjvita. (Bár ez szoros összefüggésben van az előbb mondottakkal.) Lakásépítési ügyetlenség Kérem, 20 évig éltem egy Hajnóczy utcai kétszobás lakásban; ez az ún. K-sor egyidős az Uránvárossal, az 50-es évek derekán épült. Ott úgy csinálták annak idején, hogy a vízellátó rendszer egyetlen ún. stran- gon volt, vagyis a lakásban minden egy felmenő vezetékről kapta a vizet. A hiteles mérés ott tehát egy vízórával megoldható. És nem azért, mert annak idején annyira előrelátók lettek volna, hanem azért, mert takarékosan építettek. A panelnál viszont már tékozlóbbak voltak, egy részről, takarékosabbak más részről. De ez is, az is ott, ahol nem kellett volna, s ami miatt most oly könnyedén pénzkidobásra ösztökélik a lakót, ha kevesebbet akar fogyasztani, mert kevesebbet szeretne fizetni is. Vagyis: a korabeli lakásépítési „ügyetlenségeket” most a vétlen lakosság kényszerülne megfizetni. Miről is van szó? Arról, hogy „korszerűsítették” a lakások alaprajzát, ennélfogva két, egymástól távoli vizesblokk született, azaz a korábbi takarékos egy sträng helyett most kettővel lehetett mgoldani ugyanazt. Vagyis a mérés csak két órával — és természetesen dupla költséggel! — oldható meg. Sőt, néggyel. Mert „természetesen” a melegvíz is két strangon megy. Ez a 2x2 —, az előnyei ellenére - nyilvánvaló pazarlás volt arvndk idején is, amikor (legalábbis szóban) állandó vezérszólam volt a takarékosság. Nos, ezt a pazarlást 'lett volna hivatott némileg ellensúlyozni az a takarékosság, amit a fűtő- rendszerrel műveltek. A központi fűtésrendszereket mindig úgy csinálták, hogy a fűtőtest előtti zárral a fogyasztó maga szabályozhassa a hő mennyiségét Csakhogy ehhez két cső kellett. Nálunk kitalálták, hogy az egyik csövet meg lehet spórolni, ezzel egyszersmind megfosztották a lakót a szabályozás lehetőségétől, így a lakásban mindig olyan hőmérséklet volt, amilyent a „hatalom” éppen előírt. Egyetlen választási lehetőség volt: ha a kapott meleg mégis soknak bizonyult volna, kiereszthette azt a fogyasztó óz utcára. Viszont ha kevés volt a meleg (van, aki fázékony, és a „sok” meleg is kevés neki), csak egyet lehetett tenni. Fázni. Mi tehát ma a helyzet? Egy tipikusan paternalista szemlélet minden következményét — ismétlem I — a vétlen lakosságnak kellene ma megfizetnie. A hajdani állami nagyvonalúság kárvallottja ezúttal is — nem győzöm ismételni —, a vétlen fogyasztó lehet. Holott az lenne a tisztességes ez esetben, ha valami módon a T. Állam is részt vállalna a gondosan a lakosság vállára rakott újabb teherből. Hársfai István Az út másik felén... Sokan belehaltak János a barátom. Bár ki tudja, mert ő nemigen bízik meg teljesen senkiben. Harmincéves, nőtlen, gyereke nincs, egy fél szobában lakik a városszéli tízemeletesek egyikében. Az obiakból mesz- iszire látni, de ő néha nem előre néz, hanem léfélé. Onnan, ahol ilyenkor áll, már elég nagyot lehet zuhanni. De a zuhanás, a repülés egyébként sem ismeretlen a számára. Merthogy narkós volt, előbb csak módjával szedte a szert, aztán később már egymaga többet fogyasztott, mint élőbb húszán együtt. A morfinszármazókot felhígította egy kis hallucinogénnel . .. Akkor már egyedül lőtte be magát, már nem volt mellette senki, régen eltűntek O barátok, a haverók. Azt mondja, magányos farkas volt, akit elüldözött a fallka... Mégis, hősnek érezte magát, különlegesnek. Most azt mondja: kaland volt. Csak sokan belehaltak. — Én valamikor nagyon ellene voltam minden olyannak, mint az alkohol vagy a kábítószer — meséli. - Egyszer mégis, egy enyhe sörközi állapotban megkínáltak öt-hat ínyugtatóval. Nem éreztem semmit. Azt gondoltam, talán nekem nem :is árt, vadból vagyok. Egyébként is mindig nagyon erős volt az önkontrol- lam, volt, hogy többszörös, halálos adagok sem hatottak. — Mi vonzott téged a kábítószerhez? — Tetszettek azok a „bukott egzisztenciák”, akikkel találkoztam, idősebbek is voltak, jól éreztem magam velük. Azokat szerettem, akik intelligensebbek voltak. Talán ezért sem mentem bele a nepperkedésbe például, mert a mámor tetszett, de azok az aljas módszerek, ahogyan a pénzt megszerződ az anyagra, már nem. Meg féltem is a börtöntől, hogy ott mi lesz velem, csicskás leszek vagy köcSög... Nem akartaim börtönben élni, inkább abbahagytam volna mindent. — Szóval öngyilkos akartál lenni? — Vált ilyen gondolat, többször is. Amikor már éreztem, hogy az nem jó, amit csinálok, egy-egy éjszaka szörnyű tudott lenni az elvonási tünetek miatt. Én megpróbáltam többször lassanként leszokni. Sőt volt, hogy akarattal kínoztam magam azzal: na te hülye, hót kellett ez neked? A börtönben aztán vége lett. Bár tudod, hogy oda is bejutott a kábítószer? Nem is akármiilyen. — Erről mesélj kicsit. — Elhiszem, hogy érdekel! Mindennek és mindenkinek megvan a maga ára, annak is, aki a csomagokat átnézi, annak is, aki rabruhát hord, meg annak is, aki tányérsapkát E'i tudod képzelni, hogy valaki odabenn a sitten félmilliót sikkaszt? Pedig ilyen is történt. — Leszoktál. Ez azt jelenti, hogy most tiszta vagy? — Igen. — Nem hiányzik? — Néha gondólok rá. — Akkor még azt mondd el, hogy lettél te ilyen viharos előzmények után jószerivel reforméletet élő, megfontolt üzletkötő? Hogyan jön össze ez a józanság azzal a kábulattal? — A sitt után dlmentem gimnáziumba. Ez egy új dimenziót hozott, elkezdtem másként, komolyabban érdeklődni az irodalom 'iránt például, de aztán megfogott a jóga. Ott is megvan az elvágyódás, az érzés, hogy az itt és a most valami más . . . Nem tudom, János kicserélné-e egy-egy szakaszát az életének. 'Nem tudom, mi történt volna, ha még kaimaszfiú- ként megmairad amellett, hogy zenész lesz, merthogy erre készült. De a múlt idő imár múlt idő. A férfi, aki Pilesik Jánosnak nevezi magát, nem az, aki volt. — Mi lesz veled ezután? Merre tartasz? — Akármilyen irányba. Akármi lehet. De a drog többé már nem. Erre koccintunk a beszélgetés végén, úgy hajnal felé. És jön egy új nap. Hodnik Ildikó
