Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)

1991-06-01 / 148. szám

1991. június 1., szombat aj Dunantüii napló 3 A kormány programfo: Nyilvánosságra hozták a kormány agrárprogramját, azt az átfogó koncepciót, amely a következő három év glatt az ágazatban felhalmozódott feszültségeket, válságjelensé­geket hivatott felszámolni. A dokumentum kiindulópontja a tulajdonviszonyok rendezé­se. Már a kárpótlási törvény körül kialakult vita is jelezte, hogy az agrárágazat gond­jainak orvoslása elképzelhe­tetlen enélkül. Hazánkban jelenleg a ter­mőföldterület 8,2 millió hektár, amelyből 27 százalék állami tu­lajdonban, 42 százalék a mai szövetkezetek közös tulajdoná­ban van, s mindössze 7 száza­léka felett rendelkeznek ma­gánszemélyek, vállalkozók. A mintegy 1,7 millió hektárnyi er­dőterületből 68 százalékban az állam, 31 százalékban a szö­vetkezetek részesednek, s csu­pán 1 százalék van az „erdős­gazdák" kezén. Ugyanakkor az élelmiszeripar a nemzetgazda­ság egészén belül meghatáro­zó szerepet játszik, lényegesen nagyobb súlyt képvisel, mint más, hasonló gazdasági fejlett­ségű országokban. Beszűkült piacok Noha korábban büszkén hir­dettük a magyar mezőgazda­ság erényeit, a keleti piac ösz- szeomlása felszínre hozta az igénytelen „egypiacos" terme­lés megannyi problémáját, amelyet a hazai fogyasztó és termelő — számára szokatlan módon hús- és tejválsággal küszködve — élt meg. Számos egyetlen piacra szakosodott vállálat - sőt szinte az egész konzervipar, bőripar — egyetlen esztendő alatt kilátástalan helyzetbe került. A piacvesztés Versenyképes mezőgazdaságot! Kelet-Magyarorszóg, a Duna- Tisza köze agrárnépességének jelentős részét megélhetési gondok elé állította. Ez a felis­merés, ez a lépéskényszer a mostani kormányprogram egyik vezérmotivuma. A dokumentum egyik erénye az agrárgazdaság helyzetének pontos elemzése. A nemzetközi és a hazai korlátok rendkívül szűkre szabják agrárpolitikánk cselekvési szabadságát. Tudo­másul kell vennünk, hogy az átalakuló nemzetközi piacon leértékelődött a magyar áru, az általunk szállított tömegtermé­kekre nincs igény, vagy ha ta­lálunk is vevőt, eladni csak nyomott árakon tudunk. És bi­zony, szembe kell néznünk bi­zonyos protekcionizmussal is: nem tudunk a fejlett országok­kal konkurálni, a Közös Piac kínálta kedvezmények nem je­lentenek többet, mint ami a fejlődő országokat általában megilleti. A nemzetközi fejlődés a na­gyobb méretű üzemek, a kon­centráció irányába mutat mind a termelésben, mind a keres­kedelemben, ezért a többnyire „lengyel módszerként" ismert birtokelaprózósi politika aligha jelenthet kiutat gondjainkból. Ezért is hangsúlyozza a doku­mentum: ha privatizáltan is, de meg kell őrizni a nagyüzemi gazdálkodást. Egyéni tulajdo­nosok önkéntes érdekegyesülé­se alkossa az új nagyüzemek alapját. Tulajdon és használat A korszerű agrárgazdálkodás megköveteli az úgynevezett tér­ségi szemléletet, amely az öko­lógiai szempontoktól az átfogó falupolitikán át egészen a fog­lalkoztatás-politikáig terjed. Az agrárprogramról eddig napvilágot látott értékelések szinte kivétel nélkül kiemelik: a kárpótlási törvény végrehajtása során óhatatlanul elkülönül majd a földtulajdon és a föld- használat. A kormány kezdet­ben nem a tulajdonost, hanem a tőkéjét is kockáztató, vállal­kozó bérlőt fogja támogatni. A kormány nyíltan vállalja: az újonnan kialakuló agrárgazda­ságban a nagyobb méretű szö­vetkezeti, magán és állami vál­lalkozások adják a mezőgaz­dasági termelés zömét. Külön fejezet foglalkozik az agrártermékek kereskedelmével. Mint megfogalmazták: a bel­föld a magyar agrártermékek legnagyobb piaca, hiszen az átlagos magyar állampolgár családi jövedelmének több mint 40 százalékát élelmiszer és élvezeti cikkek vásárlására fordítja. Éppen ezért kell meg­találni belföldön is a termelés és kereskedelem egészséges összhangját. A végső cél egy olyan agrárpiac megteremtése, amely tekintettel van a fo­gyasztók igényeinek sokrétűsé­gére, rugalmasan alkalmazko­dik a kereslet változásaihoz és a lehető legjobban kihasználja a helyi adottságokat. Hiteleket, kedvezményeket! Az agrárgazdaságban is te­ret nyitnak a vállalkozásoknak. Azzal számolnak, hogy az ága­zatba befektetők száma már 1991-ben meghaladja a száz­ezres nagyságrendet, s a tulaj­doni struktúra átrendeződésé­vel párhuzamosan tovább szé­lesedik ez a kör. Anyagi biz­tonságukat egyrészt az úgyne­vezett agrárrendtartás beveze­tésével, másrészt hosszú lejára­tú hitelekkel, kamatkedvezmé­nyekkel, falusi bankhálózat ki­építésével, új biztosítások be­vezetésével szeretnék garantál­ni. Gondolkodnak az adózási rendszer változtatásán is: akár­csak a fejlett agrárországok­ban teszik, nem a vállalkozót, hanem a fogyasztót terhelnék nálunk is az állami bevételek­hez nélkülözhetetlen agrár­adók. A program sarkalatos pontja az agrárszakemberek képzése, amelyben egy új oktatási struk­túra épp' úgy helyet kap, mint a nélkülözhetetlen tangazdasá­gok vagy a külföldi tőkeforrá­sok. A kormány szerint ez a poli­tika és program vezethet végül a nemzetközileg is versenyké­pes, a magántulajdon és a piacgazdaság alapján álló ha­tékony agrárgazdaság kiépíté­séhez, amely tartósan — jelen­tősebb támogatások nélkül is — képes számottevő exporttelje­sítményre. Somfai Péter (Ferenczy-Europress) Visszahívható nyilvános telefonok Fejleszti szolgáltatásait a Magyar Távközlési Vál­lalat. Június 1-jétől Bara­nyában 159 olyan utcai nyilvános telefon kezdi meg működését, amely visszahívható. Pécsett 88, Mohácson 29, Siklóson 14, Szigetváron 28, Orfűn 14 fülkében található meg a készülékek száma, ez biz­tosítja a visszahívás lehe­tőségét. Tervek szerint a következő ütemben néhány komlói nyilvános állomást is bekapcsolnak majd az új szolgáltatási rendszerbe. Gellér B. István kiállítása A múlt év őszén Berlinben, a Magyar Kultúra házában si­kerrel szerepelt „Labirintusá­val" mutatkozik be most hazai közönségnek Gellér B. István pécsi képzőművész. A június 30-ig látogatható tárlat teg­nap délután nyitotta meg ka­puit, a Pécsi Kisgalériában, képünkön a Növekvő Város archaikus mitológiáját tovább­építő művész, aki szívesen ka­lauzol bennünket ebben a kü­lönös birodalomban, az érdek­lődő nézők kérdéseire vála­szol. Fotó: Proksza László Pedagógusnap - virágcsokrok fedezékében A pedagógusnap elé ünne­pi szavak illenének. Még ak­ikor is, ha talán e szakma számára is megalázó tanul­ság volt, hogy a legfényesebb szavak veszítik el csillogásu­kat a leghamarabb. Még ak­kor is, ha a szavaik máskor és imost sem mondhatnak sok­kal többet egy-egy boldog- szégyenlősen agyonszoronga- itott virágcsokornál. Vagy egy- egy fáradtságából 'kivetkőzni igyekvő mosolynál, amely va­lahonnan a katedra felől ér­kezik. És az is kétségtelen: az idei ünneplésben érezhető kissé a társadalom kényszeredettsé- ge, valami száirnvetésféle. S ez tulajdonképpen annak a képtelen feladatnak a visszfé­nye, amely visszamenőleges és azonnali történelmi lépté­kű számlatörlesztést követel. Amely nem elégszik meg a készülő új oktatási törvénybe visszacsempészett tarvkerüle- tesdivel és egyéb, központosí­tott pályázati attrakciókkal, de az újmódi ideológiákhoz való hűség szakítópróbáihoz is ragaszkodik. Néha mindegy is milyen áron. Mert — elgondolom — év­ről évre tanítványok sora int búcsút az iskolának, évről év­re megtelnek és megüresed­nek a szerelem algebrájával telefirkólit padok, absztrakt fe­kete négyzetté üresül a fali­tábla. Csak a pedagógus ma­rad. (Ma már persze — tud­juk — kerülhet az utcára is, hiszen nem elég, ha ezt a hű­séget csak a szíve diktálja.) Ö az aki, a látszat szerint soha nem lép ki az életbe. Aki nem tesz mást, minthogy ősszel újrakezdi a tanítást is­mét. És persze, ő a megúju­lásra ítélt örökös osztályis­métlő is, tiszte, kötelessége szerint, aki csak akkor tesz eleget hivatásának, ha a szel­lemét megrontó múltat ördög­űzi magából. Ez utóbbi követelmény ter­mészetesen rendben is vol­na, ha ál'lásféltés és hivatás, oktatásirányítás és finanszíro­zás gyakrabban erősitenék, és nem kereszteznék egymást. Ha lenne elegendő bizalom — s ennek tükörképeként az isko­lákból sem hiányozna az ön­bizalom — ami az oktatási in­tézményeket önállóbbakká te­hetné, megteremtve a szakma önbecsülésének, szakmai ön­tisztulásának lehetőségét is. Csakhogy szegényes iskolák­kal, elparentált sorsú óvodák­kal szemben minden helybéli önkormányzat kénye szerint lehet nagyúr, írhat ki pályá­zatokat 'betöltött iskolaigaz­gatói álláshelyekre szakmai érvek nélkül — sokszor azt sem tudván, döntéseivel mi­kor kontárkodott bele szak­mai kérdésekbe, miikor sértette meg azzal éppen a gyerekek érdekeit. A bizonytalan sorsú iskolák ma különös hajók: joggal érzik úgy, hogy gyerek­kel zsúfolásig telve maradhat­nak csak fenn a víz színén egy fejkvótára alapozó finan­szírozási rendben. Azaz elsül­lyednek, mihelyt a 'lelkeket da ra bszámbon, súlyban, men- zaigényben, egy lélekre eső négyzetméterben, padszámban, légköbméterben kezdjük mé­ricskélni. A jó tanár e kér­désben úgyis javíthatatlan idealista marad amíg világ a világ — tanítson 'bármilyen szegény vagy bármilyen gaz­dag iskolában. Van hát elég ok a tűnő­désre a virágcsokrok fedezé­kében is. Van elég ok töp­rengeni a lassan tudat alá szoruló kérdéseken — képes lesz-e póridéit érvényesíteni a művelődési tárca, a téli— tava­szi viták újabb fordulója ide­jén? Mennyire közelíthető meg az a liberálisabb jövő, egy autonóm iskolarendszer, amelyben az elképzeléseinek megfelelő iskolát és tanárt maguk a szülök (diákok) vá­laszthatják meg - ahogyan ezt a jogunkat Az Emberi jo­gok Egyetemes Nyilatkozata 26. cikkelye is deklarálja? De a további töprengést odázzuk el most egy rövid, főhojtásnyi időre. Hiszen so­rakoztatni is nehéz lenne azt a számtalan erőfeszítést, ami csak Baranyában történt mos­tanában az iskolák hózatá- ján. Vagy gondoljunk csak tanárainkra, öregekre és fia­talokra, azokra, akik 'bennün­ket tanítottak, és azokra akik mór a gyerekeinkkel szövet­kezve adnak osztályzatokat a jövőidőnek. Rájuk gondolva ne felejt­sük, olyan korba értünk, ami­kor az iskolapadokból már mi, felnőttek se nőhetünk ki többé. Bóka Róbert A mozgás vásárcsarnoka Fiatnak a képek Clint £astwood, az akciófil­mek ismert specialistája, tu­catnyi filmfőszerep eljátszása után nyilván megunta, hogy mások mutassák meg neki, hogyan kell derekasan pofoz­kodni. így aztán most meg­rendezte salját magát, amint, szokásai szerint, a bűnözők nyomába ered, majd lefüleli a gazfickókat. Műve, A zöld­fülű '(The iRokie), a maga ne­mében szinte tökéletes. Feles- Jeges mellébeszélésék nélkül, a 'bűnügyi ifiihmék minden lé­nyeges 'hatáselemét If elhasz­nálva épít fel egy izgalmas történetet. Még arra is telik neki, hogy a cselekmény kö­zéppontjában álló rendőrpá­rost bemutatva két jellem körvonalait is felvázolja, sőt frappáns, ironikus keretet ad o kikerekedő, formás mesé­nek. De mintha túlságosan is olajozotton működne a film dramaturgiai gépezete. Ezért aztán a néző egyszercsak gya­nút fog, s hirtelen rájön, hogy azért megy itt minden olyan simán, mert a szerikezet, bi­zony, üresen jár. Miik ötben Clint Eastwood és Charlie Sheen lebilincselő kalandjainak jelenetei pereg­nék előttem, óhatatlanul is Edgar Morin, a neves film­esztéta szavai jutnák eszem­be, aki századunk jellegzetes műalkotását, ü filmet, a moz­gás katedrálisáriak nevezte. S csakugyan, a valóság eleven lüktetése, a 'nagyváros nyüzs­gő élete, á száguldás, sőt a mozgások olyan közönsége­sebb Ifdjtái is. mint a hasra- esés és a pofon, szinte az el­ső kísérletek óta megígérték a mozgóképet. Sőt a felvevő­gépet is, mély maga is a ro­hanó tét nyomóba eredt. Csakhogy az igazi film a lé­lek állóvizét is hullámzásba hozza. Mert Chaplinnél a hasraesésnék filozófiája van, René Cloir vagy Fellini volle- tóra fogja o nagyvárost, Ku­rosawa pedig képes a sze­mélyiséget feltárni egyetlen tőrdöfés bemutatásával. Clint Eastwoodnál viszont a moz­galmas képéknek valójában nincs távlatuk, s a dinamikus jeleneték nem szerveződnek egyéni világgá. Nem festmény­re emlékeztetnek, inkább olyanok, mint a tapéta, melynék tékercseit nyakló nél­kül ragaszthatjuk sorba, csak elegendő falfelületünk le­gyen. Pedig a kiszolgálás hibát­lan, mindent megkopunk, amit egy efféle filmtől elvárhatunk. Van itt roncsderlbivé alakuló hajszo, fürge kamerával rög­zítve, száguldás 'párhuzamos montázzsal, szédítő légifelvé­tel, szikrázó fényék az éjsza­kában, tűz, 'párviadal, roha­nás. iMég inyencfailatok is akadnák: a felgyújtott bár lángolását például egy földön heverő bukósisakon tükröződ­ve látjuk. Mindebből, persze, ezúttal sem épül fel a mozgás Mo- rin-féle katediáiisa, de még egy szerény templomocska sem. Legfeljebb vásárcsarnok, ahol nem emelkedett hangu­latú szertartás tanúi, hanem egy közönséges adásvétel ré­szesei lehetünk csupán. S még örülhetünk, hogy Clint Eastwood tisztességes árus, aki nem bóvlit sóz ránk a pénzünkért. Én legalábbis há­lós vagyok neki. Nemcsak o két órányi kikapcsolódásért, hanem azért is, mert alikaimat teremt számomra, hogy por­tékája kapcsán megfogalmaz­zam egy mdkacs filmrojongó — talán kissé időszerűtlennek tűnő — dohogásait. Nagy Imre Mircea Oinescu és Makay Ida a pécsi Művészetek Házában A Jelenkor Kiadó nem­régiben \jelenteteitt meg két verseskötetet. A köte­tek szerzőivel, a román Mircea Dinescuval és a pécsi Makay Idával be­szélget június 2-án, va­sárnap este lél hotkor a Művészetek Házában Csordás Gábor, a Jelen­kor lőszerkesztöje. A köl­tők verseit Koszta Gab­riella, a Pécsi Nemzeti Színház művésze tolmá­csolja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents