Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-04 / 120. szám

1991. május 4., szombat uj Dunántúlt napló 11 „Vajon a realisták, avagy a belső tűztől fűtöttek viszik előrébb az emberiséget...?” Matheovits Mindszentyrő! Fotó: Lauter László Hugyai mentették fel Mindszenty bíborost? Mindszenty József 1949 februárjában a bíróság előtt A történészek még sokat vi­tatkozhatnak, hogy vajon me­lyik év volt a fordulat éve; mi­kor startolt az egypártrendszer felé Magyarország. Talán a Magyar Közösség perével? Talán az 1948-as leszámolá­sokkal tarkított munkáspárt­egyesüléssel? Mindenesetre Matheovits Ferenc képviselőt 1949. január 10-én, az Ország- házból hazamenve tartóztatták le. nem sokkal azután, hogy Nagy Imrénél tiltakozott az őt követő ÁVH-s kíséret miatt, amire Nagy Imre — akkor az országgyűlés elnöke — csak agnyit tudott mondani: „Őszintén sajnálom, ami veled történik." A nagy idők nagy tanúi kö­zül kevesen élnek már köztünk. Egyikük a Pécsett lakó Mathe­ovits Ferenc, a keményfejű, nyakas székely-ivadék, kinek gerincét megtörni képes hata­lom nincs, nem létezik, nem is volt soha. Számára az elvhű­ség nem puszta szó. Politikai nézetei, meggyőződése csont­jaiba ivódva, kompromisszumot nem ismerőén vezették dönté­seiben, előrébb valón család­jánál, önmagánál... Hite a keresztény emberé. Maga mércéjével mér, s tudja, amit tett, helyes volt, százszor is, ezerszer is azt ten­né és úgy tenné. S nem kíván­ja megmagyarázni, szóba ön­teni, nem kér senkitől vissza­igazolást. Hetvenhét éves öreg­ember; börtönéveinek súlyát is tudva, matuzsálem-korú. 1945-ben - rendőri felügyelet alatt. 1949-től 1956-ig börtön­ben. 1957-től egy év internált­ként. 1964 és 1974 között nap­ra pontosan 10 esztendő ismét a börtönben. S miért? A kérdést ugyanígy, kétféle értelmezéssel lehet feltenni. Az egyik miértre nincs válasz, mert nehéz arra felelni, hogy az új Magyarországot, a de­mokráciát, a legteljesebb em­beri jogokat kívánó, azért po­litikai porondra lépő embert miért kell likvidálni? A másik miértre igen egyszerű felelni: a bolsevizmus totalizmusra tör, s még útitársakat sem tűr ma­ga mellett. Főleg a számára tűz-víz ellentéteként jelentke­ző keresztény ideológiát nem. S Matheovits Ferenc az 1947-es választások során a választásokat teljesen kézben tartó kommunista párt mögött másodikként befutó Demokrata Néppárt vezető személyisége volt. Ügy képviselte a keresz­tény szellemiséget, ahogy a hatalommal való együttműkö­dést—kompromisszumokat is fölvállaló pártvezér, Branko- vics István ellenére is mert tenni, s ahogy a napokban, la­kásán beszélgetve vele megje­gyezte: „Amikor letartóztattak ‘49 januárjában, már nem voltam párttag: ötödmagam- mal kiléptem, mintegy protes­tálva Barankovits ellen . . Minderről később a történészek óvatosan fogalmazva így véle­kedtek: a keresztény pártot Matheovits Ferenc vezetésével többen elhaqyták, mivel fenn­tartás nélkül követni akarták Mindszenty irányvonalát, és az intrazingens (megalkuvás nél­küli, — a szerk.) ellenzékiséget sürgették. — Ez tényleg igy volt? — Ha nem is szó szerint, de iaen — jegyezte meg Matheo­vits Ferenc. — Tudtam, mint olyan sokan mások, hogy bár­milyen kompromisszumot föl­vállalunk, kevés, magát a ke­resztény eszmeiséget kéne föl­áldozni, ezt kívánják Rákosiék. Rákosival beszélgetve ez kide­rült: engem eq>' személyes be­szélgetés során arra kért, áll­jak félre, hagyjam a politika porondját másoknak . . . Nyilván nem tette ezt a Mindszenty-vonalat „követő" Matheovits Ferenc. Ö már 1947-ben, a párt keszthelyi konferenciáián így fogalmazott: „Tessék tudomásul venni, hogy ez nem fáklyamenetes, dinom- dánomos kéoviselőség. Ha be­csületesen, bátran harcolunk célkitűzéseinkért, és bátran- becsületesen megtartjuk válasz­tóinknak tett Ígéreteinket, ak­kor azért üldözés és - börtön lesz az osztályrészünk. Aki erre nem érez magában eléq lelki erőt, az már most mondjon le!" Pócza Lajos, aki emigráció­ban írta meg a Demokrata Néppárt történetét - az 1945- ben alakult párt az egyik leg­rövidebb életű párt volt Ma­gyarországon — igy fogalma­zott Sidney-ben nyomtatott munkájában; válaszolva arra a kérdésre, hogy vajon a realis­ták avagy a belső tűztől fűtöt­tek viszik előrébb az emberi­séget: „Matheovits Ferenc nem volt naiv. Nemcsak meggyőző­dése volt erős, de törvénytisz­telete, kötelességtudata, áldo­zatkészsége és lelkiereje is. A valóságot nem kellett lelmér­nie, mert akkor már az ese­mények igazoltak, hogy _ egy valóban demokratikus érzésű, keresztény világnézetet valló, törvénytisztelő, gerinces ma­gyar ember számára csak há­rom lehetőség maradt: a bör­tön, a disszidálás és az ön- gyilkosság ..." Ma házigazdám így véleke­dik: „Mindszenty József ham­vainak hazahozatala a múlt politikai bűneit rehabilitáló je­lenünk koronája ..." — ön ott lesz Esztergomban? — Feltétlenül. — Mint meghívott...? — Nem gondoltam volna, hogy akad ma valaki, aki em­lékszik még rám. Éppen ezért ért váratlanul a személyre szóló meghívás a Mindszenty Alapítvány Kuratóriumától. De nem is ez a dolgok lényege. Nálam a részvétel, az ottlét. Azt hiszem, érti ...? — ön hallott arról, hogy 1955-ben a baranyai Püspök- szentlászlórr tartották Mind­szenty bíborost négy hónapig lógva? — Nemrégiben jutott a tu­domásomra, gondolkoztam is azon, hogy vajon miért? Leg- V/alószínűbb az, hogy a börtön­ben egészsége nagyon meg­romlott, a Rákosi kurzus sem merte fölvállalni annak ódiu­mát, hogy ott haljon meg. Persze az is meglehet, hogy az akkor lassan beinduló reha­bilitáció, az internálótáborok fölszámolása után a Mindszen- ty-ügy rövid időre ismét a ha­talom asztalára került. . . Matheovits Ferenc több al­kalommal találkozott a prí­mással, utoljára 1948. decem­ber 23-án kereste föl, nem feltétlenül kellemes feltételek között, hiszen aikkor már a belépést ÁVH-sök ellenőrizték. — Képviselői igazolvánnyal igazoltuk magunkat, Kisházy Mihály és dr. Gáh József esz­tergomi képviselőkkel együtt. A bíboros úr azzal fogadott: „Hát vannak még olyan em­berek, akik el mernek jönni a magyar bíboroshoz?"... S beszélgetésünk során kitűnt, tudja, hogy hamarosan le fog­ják tartóztatni, ami három nap múltán be is következett.- Milyen embernek ismerte őt? — Nehéz szavakkal jelle­mezni. Megnyilatkozásaiból, magatartásából, törhetetlen jelleméből tűnik ki egész szel­lemisége és- öröksége... Ma már mindenki tudja: a legiti­máció talaján állt, élesen szembehelyezkedve a bolse- vizmussal. Vállalta a mártí- romsógot is ... Én viszont so­hasem voltam legitimista, szá­momra a polgári demokrácia volt a követendő példa. Elém tesz néhány gépelt ol­dal; Matheovits Ferenc készült a beszélgetésre. Írásba öntöt­te gondolatait Mindszenty Jó­zsefről, a pontosság, a sza­batosság kedvéért. Talán a bíboros 1948. június 6-i, má- riagyűdi beszéde, abból né­hány kiragadott mondat, ami­re felhívja a figyelmem. Mindszenty többek között azt mondta: „Magyar véreim! Az országnak keleti, mostani szo­morú határszélén Székelyhid- nak táján egy szuroksötét tör­ténelmi éjszakának idején, a török martalócok négyezer ma­gyart kardélre hánytak vagy rabszijra fűztek. Ennek halla­tára a Szigetnek egész lakos­sága elmenekült, a völgyben a martalócok utolérték, s egy szálig lemészárolták őket. Azt a helyet mindmáig Vérvölgy­nek hívják. Nincs a történelmi magyar földnek egyetlen egy talpalatnyi helye, amelyhez ne fűződnék tíz és lél évszázad alatt a történelmi gyásznak hasonló eseményei. És voltak olyan századok, amikora bú­csúsok százai, ezrei között ja­nicsárok lappangtak. A ja­nicsárok olyan törökök voltak - jelentős részben —, akiket magyar édesanyák szültek, de a török martalócok összeszed­ték az apró kisgyermekeket, elvitték őket a török kaszár­nyákba, ott nevelve fel. És ezek voltak a legkegyetleneb­bek a magyar néphez. Isten őrizze ezt a nemzetet olya­noktól, akik vétségben azo­nosak ugyan velünk, de lelki­ségük janicsár-lelkületű és el­fordultak ennek a nemzetnek múltjától, lelkiségétől és mind­attól, ami lelkünket betölti. Isten óvja a magyar hazát a janicsártól, akit magyar anya szült, de a magyar haza el­len támad!" Mindszenty Józsefet 1956-ban a fogságból a rétsáqi páncélos ezred katonái szabadították ki. Bal szélen Pálinkás őrnagy, egykori pallavicini őrgróf. — Engem a szüleim lakásán fogtak le a Mindszenty-ügy- ben, a vádirat szerint jogi, közgazdasági és művelődés- ügyi tervezetet nyújtottam be az esztergomi érseknek. „Bű­nösségemre” vonatkozó ada­tokat már dr. Zakár András püspöki titkárból kiverték, s kihallgatom, Décsi Gyula kö­zölte velem: „Szükség van arra, hogy a külvilág előtt bi­zonyítsuk, Mindszenty az or­szággyűlési képviselőket is irányította, ügyüket mi dönt­jük el, nem a bíráság!...” Az elmúlt negyven év fele- börtönben. Ez járt a Mind­szenty-ügybe „keveredett" Matheovits Ferencnek. És negyven év pölitikai számkive- tettség. Érthető tehát, ha ma azt mondja: Mindszenty Jó­zsef bíboros, esztergomi érse­ket nem egy politikai kurzis avatta szabadsághőssé, hanem a tárgyilagos világ, öntudatos értékítélete. És örök példa­képül szolgál nemcsak a mai- Európa felé igyekvő - ma­gyarságnak, hanem követendő példája kell legyen minden idők magyarságának, amint égő-lobogó fáklyaként bevilá­gít a magyar jövendőbe. Ez az ő testamentuma, erre em­lékezzünk akkor, amikor majd elindul földi porhüvelye szere­tett hazájába, hogy meg­pihenjen végső nyughelyén, magyar vérei között, akikért élt. ..” Kozma Ferenc — „Elhamarkodott és jóvá­tehetetlen lépés volt” VI. Pál pápa 1974. február 8-án ho­zott döntése, amellyel a szám­űzött Mindszenty iózsel bíbo­rost fölmentette esztergomi ér­seki tisztéből — vélekedett dr. Cserháti Iózsel nyugalma­zott püspök. A Kirche Intern (Az egyház belülről) című osztrák katolikus folyóirat ápri­lisi számában meqielent inter­jújában dr. Cserháti József, a magyar püspöki kar akkori tit­kára 'fölidézte: Agostino Casa- roli, a Vatikán „külügyminisz­tere”, aki éooen Lengyelor­szágban tartózkodott, a „haját tépte”, amikor értesült a pápai döntésről. A Bécsben, 1975. május 6-án elhunyt Mindszenty bíboros földi maradványait ma, május 4-én helyezik örök nyugalomra az esztergomi főszékesegyház kriptájában. Cserháti József püspök föl­elevenítette, hogy VI. Pál pá­pa 1973 decemberében Rómá­ba kérette, s azt kérdezte tőle, miként fogadnák a magyar katolikusok, ha a bíboros — akit a budapesti kormány és Vatikán közötti hosszas tárgya­lások nyomán a Szentszék 1971-ben rábírt, hogy ausztriai száműzetésbe vonuljon — „örökre elhagyná az országot s esztergomi székét". A ma­gyar nép hosszú éveken át annyit szenvedett és tűrt, any- nyi megaláztatást kényszerült elviselni, hogy ezt a „próbát is képes lesz kiállni” — felelte dr. Cserháti. A nyugalmazott pécsi püs­pök szerint egyébként Moszkva és Budapest elkeseredett of- fenzívát folytatott a prímás ha­zájából való gyors eltávolítása érdekében, s Rómának is az állt érdekében, hoqy keleti po­litikájának útjából minden akadályt elqördítsen. VI. Pál — aki a kihallgatás közben fel - alá járkált, mert Ízületeit meg­gyötörte a forró sirokkó — ar­ról faggatta a magyar főpa­pot, ismer-e olyan Mindszenty bíboroshoz közelálló személyt, aki meggyőzheti őt: szabaddá kell tennie esztergomi érseki székét egy alkalmas utód szá­mára. Dr. Cserháti előbb Zágon Iózsel győri kanonokot aján­lotta, aki rábeszélte a bíborost az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének elhagyásá­ra, ám a pápa azt mondta: Mindszenty immár nem szíveli Zágont, aki közreműködött Ma­gyarországról való eltávolítá­sában. Őszentsége Casaroli bíborost sem tartotta alkal­masnak e küldetésre. Kurtán megjegyezte, hogy Mindszenty rossz véleménnyel van Casa- roliról, sőt megveti őt. A ma­gyar püspöki konferencia tit­kára harmadikként Lékai László akkori veszprémi püspököt javasolta, aki a bíboros titká­ra volt, s a második világhá­ború végnapjaiban osztozott Mindszentyvel sopronkőhidai rabságában. Ám VI. Pál finom érzékkel meg akarta kímélni Lékait at­tól a veszélytől, hogy Mind­szenty esetleg a fogadásától is elzárkózzon, ami alááshatta volna a fiatal püspök tekinté­lyét. Az audiencia végén a pápa fölkérte Cserháti püspö­köt, hogy mielőbb keresse fel Bécsben Franz König bíborost, s együtt próbálják visszalépés­re bírni a magyar prímást. Róma kívánságára König bí­boros három ízben is fölke­reste Mindszentyt: először még 1973 novemberében, majd de­cember első napiaiban, végül pedig 1974 januáriának ele­jén. Ám Mindszenty mindany- nyiszor elutasította, hogy a kommunistáknak ilyen örömöt szerezzen, hiába hivatkozott König az egyház egyetemes ér­dekére. Mindszenty titkárainak köny- nyű dolga volt: csupán ugyan­azt a lemezt kellett ismétel­getniük, amit meg is tettek, így jött el február nyolcadika: a prímás budapesti elítélésé­nek 25. évfordulója. (A Ráko- si-rendszer 1948 karácsonyán fogsáaba vetette s 1949-ben „hazaárulás" vádjával élet­fogytiglani börtönre ítélte, de az 1956-os néofelkelés során kiszabadították.) Éppen az évforduló napján nyitották meg Bécsben a ha­dászati fegyverek korlátozásá­ra vonatkozó SALT-tárgyaláso- kat. Mindszenty titkársága kora reggel nyilatkozatot tett közzé, amely a prímás hajdani tör­vénytelen elhurcolása és szé­gyenletes elítélése elleni tilta­kozást tartalmazott. E nyilatko­zatot Rómában a SALT-tárgya- lások elleni sértésként értel­mezték bizonyos körök részé­ről, amelyek fölhasználták Mindszenty nevét. Casaroli tá­vollétében a pápa egyedül, vívódva mérlegelte, mit tegyen. A vatikáni rádió késő dél­előtt jelentette, hogy VI. Pál fölmentette Mindszentyt esz­tergomi érseki tisztéből. „El­hamarkodott, jóvátehetetlen lépés volt" — emlékezett dr. Cserháti József püspök. —' A nyugati katolikusok botrányos­nak érezték a pápa álláspont­ját, aki szerintük ejtette vér­tanú bíborosát s kilátástalan politikai manőverekbe fogott. Casaroli Varsóban állítólag a haját tépte, de nem másít­hatta meg a történteket. Az esztergomi érseki szék immár üresen állt. Matheovits Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents