Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)
1991-05-04 / 120. szám
aj Dunántúli napló 1991. május 4., szombat Szerzetesrendek Magyarországon (4.) A premontreiek és a piaristák A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR májusi számának élén Szigeti Csaba tanulmánya áll, melyet Somlyó György legutóbbi két verseskötetéről írt. A szám első blokkjában kapott helyet Kovács András Ferenc verse és Miodrag Pavlovic Hölderlin-esszéje. A szám további szépirodalmi anyagát Kukorell y Endre, Lászlóiiy Aladár, Bogdán László versei, Tompa Gábor és Visky András négykezesei, Tandori Dezső versprózájának harmadik, befejező része, Szentkuthy Miklós Szent Or- pheus-ciklusának soron következő folytatása, valamint Polcz Alaine emlékiratának részlete képezi. Második részével befejeződik Krasznahor- kai László 1983-ban írt, Márai Sándor emig- rációs éveiről szóló tanulmánya. A költőnek, művészettörténésznek egyaránt kiváló Mándy Stelánia Kassák Lajos utolsó esztendeiről írt személyes emlékezést. A májusi számban folytatódik t a két, egyenként is olvasható kritikasorozat. Thomka Beáta ezúttal az • Erdélyben élő Egyed Péter novelláskötetét elemzi. A másik sorozat, a rádió irodalmi műsoraiból jót ismert és méltán népszerű Kritika két hangra újabb három darabjában a műsor szerkesztője, Varga Lajos Márton most Márton Lászlóval Kis Pintér Imre tanulmánykötetéről, Domokos Mátyással Gion Nándor regényéről, Csapody Miklóssal pedig Cs. Gyimesi Éva Szilágyi Domokos-monogrófiájáról beszélget. A számot két rövid recenzió zárja le: Fáy Miklós a HUNGAROTON-CBS kooprodukcióban felvett, s nemzetközileg is sikert aratott operalemezről, a Toscáról ír. Méhes Károly pedig Sziveri János poszthumusz verseskötetét ismerteti. A sióm megjelenését a Konzum Ipari és Kereskedelmi Rt. anyagi támogatása segítette. roicz ai»í„, fenekűi,. ic|j||* E gy légitámadás végén érkeztünk meg Budapestre. A Shell olajgyárak égtek, közelében jöttünk. Az ég, az utcák, minden sötét volt a füsttől. Itt nagy élet folyt. Nevetve, tréfálkozva szaladtak az emberek az óvóhelyre. Ha kijöttek, takarították a romokat, táncoltak. A vendéglők telve. Ennivaló helyett holmi rágcsálnivaló mócsing vagy főzelék, de udvariasan, jókedvűen hozták a pincérek. Micsoda edzett város ez a Budapest. (Később is volt alkalmam megcsodálni ...) A várban lévő Esterházy-pa- lotában kaptunk helyet. Tisztaság, csend, harmónia. A vár alatti pincerendszerben, ha leereszkedtünk mind mélyebb és mélyebb szintekre, lépcsőkön, összekötő folyosókon ót lehetett a labirintusban járni — nem hallottuk a bombázások zaját. Mintha elvarázsolt világba kerültünk volna. A pincék tiszták, ápoltak, három szint mélységben is jól szellő- zöttek, és tiszta vizű kutak. Itt láttam először autogejzírt a fürdőszobában (féltem is tőle). A hajam úgy összekuszá- lódott menekülés közben a sok széltől-portól, hogy vizesen is alig tudtam kibontani, le kellett vágnom belőle. Lementem a Déli pályaudvarra vonat után érdeklődni. Légiriadó. Ügy féltem a vasút környékétől is, hogy rohantam át a Vérmezőn, föl a lépcsőkön a várba. Légiriadó alatt nem szabad az utcákon kint maradni. De nem is volt senki. hoav észrevegye. Csak a Vérmező oldalában feküdtek a fűbe hasalva német katonák. Ök utánam kiáltottak, hogy szaladjak be valamelyik házba. Nekik nem volt' szabad? Vagy túl sokan voltak? Ott maradtak. Mindig fegyelmezetten. mindig csöndben. Aztán Bicske. Csákvárra igyekeztünk, férjem édesanyjához, az Esterházy-kastélyba. Akkor már tudtuk, hogy Kolozsvárt néhány óra múlva feladták. Semmi mást. Tavaszig egyetlen hír sem jött. Innen János felhívta a csák- vári erdőhivatalt, kérte, értesítsék Mamit, hogy élünk, jövünk. János az íróasztal mellett állt és telefonált. Egy díványon feküdtem és néztem. Ott volt a szobában Marci és az édesanyja is. Hallgattunk, hogy ne zavarjuk. Végre kapcsolnak. Akkor azt mondja János: „Itt X. Y. beszél, kérem, erdőtanácsos úr, mondja meg az édesanyámnak, hogy épségben megérkeztem, itt vaj- gyök Bicskén, holnap indulok haza.” Akkor egy kérdés a túlsó oldalon, mire azt válaszolja fahangon: „Az is itt van...” Az idegen férfi, aki sohase lá• Részlet egy emlékiratból. tott, furcsának találta, hogy egyes számban beszél, és nyilván azért kérdezett, nyilván én voltam az „az is". Először olyan furcsa szégyen fogott el, hogy ezt Marciéit is kitalálják, hogy a szívem a torkomba ugrott. Aztán hirtelen ez tökéletesen mindegy lett, és azok a percek jutottak eszembe, amikor az életéért könyörögtem, hogy a bomba hozzám essen és ne hozzá. Majd belém vágott, hogy otthagytam Erdélyt, és itt vagyok egy másik, egy idegen világban. Valahogy a föld csúszni kezdett a lábam alól. Tudomásul kellett vennem, hogy minden szörnyűség között egyedül vagyok. A bunker halálos perceihez akartam menekülni, abba kapaszkodtam, hogy akkor együtt voltunk. Csákváron, az Esterházy-kas- télyban Mami, első férjem édesanyja kulcsárnő volt. Előző évben, mikor lent voltam Maminak bemutatkozni, Esterházy Mónikával összebarátkoztunk, a rnajki kastélyban vendég is voltam. (Különös teremtés volt Mónika, meg az egész család, na de erről majd máskor.) Végül is most Mamiihoz mentünk, az volt a természetes. Mami alacsony, gömbölyded teremtés (hogy tudott ilyen hosszú fiút szülni?), gyermekes kék szemekkel, laza némel konttyal, mint egy fonott ka_- lács, olyan volt a kontya, soha életében nem használt púdert, kölnit. Bécsből jött valamikor régen, kicsit idegenül, akcentussal beszélt még most is magyarul. Az öreg kegyelmes asszony, Csákvár úrnője nem tudott magyarul, talán ezért is vették Mamit a férje halála után kulcsárnőnek a kastélyba. Különben a legbecsületesebb teremtés volt Mami, okit életemben ismertem. Egy kicsit süket volt szellemileg, a füle is. A lelke nem volt süket. De a mindennapi életben nehéz volt érintkezni vele. János amúgy is nagyon halkan beszélt. Ha hangosabban próbáltam tolmácsolni Maminak,» bosszankodott és türelmetlen mozdulattal jelezte, hogy hagyjam abba. Mami úgysem értette a bonyolultabb magyar szavakat, a lazább fordulatokat, a célzásokat, a háborút sem. Erdélyről homályos fogalmai voltak, olyan emberrel még sohasem beszélt, aki légitámadáson esett át. Csákvár valójában falu volt. Csönd volt. Nem volt sziréna és riadó. A kastély százhatvan szobájával, saját színházával és kápolnájával, ahova eljött a plébános misézni, óriási, a Vértesek erdőibe belefutó 100 holdas parkjával, mérhetetlen műkincseivel és gazdagságával semmit sem tudott a háborúról. (No, aztán megtudta . . .) Mindenesetre felkészültek, hogy majd jönnek az angolok. Addig is a svájci vöröskereszt védettsége alatt álltak. A kastély tetején húszméteres vásznakon nagy vöröskereszt, hogyha még a falura is rávetemednének a repülők, lássák, hogy ide nem szabad célozni. Méri grófnő, a kegyelmesasszony vénkisasszony lánya vöröskeresztes kórházakat szervezett. Mindenki kötött a katonákriak, lélekmelegítőt és egyebet. Ügy, mint a múlt Világháborúban. A premontrei kanonokrendet Szent Norbert alapította az észak-franciaországi Pré- montré-völgyben 1120-ban, Szent Ágoston szabályai szerint akképpen, hogy egybekötötte a szerzetesi és kano- noki életmódot. A rendet 1126-ban erősítette meg II. Honorius pápa. A rendalapító halálakor - 1134-ben a szerzet már igen elterjedt volt. A Szentszék kivette a premontreieket a püspök joghatósága alól, tagjainak jogot adott egyházi javadalmak elfogadására, és sok egyéb kiváltságban is részesítette őket. 1150- ben hozzávetőleg 100 kolostorban 10 000 rendtag élt. A 15. századra kolostoraik száma elérte a háromezret. Magyarországon még Szent Norbert életében megalakultak az első premontrei pré- postságok (a premontreiek ugyanis prépostságnak nevezik apátságaikat). A rendalapító ugyanis rokonságban állt I. Géza, I. Béla és Szent László királlyal, s ez is közrejátszott a premontreiek rendkívül gyors magyarországi letelepedésében. Az első kolostort tehát II. István király alapította Nagyváradhegyfokon 1130-ban. IV. Béla királyunk idejében már 45 premontrei prépostság állt hazánkban, élükön a préposttal, akinek jogi helyzete azonos az apátéval. A premontrei szerzetesek által nyugatról hozott ízlésvilágnak és kultúrának ma is látható jelei az ácsai, a bé- nyi és a még romjaiban is nagyszerű zsámbéki templomok. A premontreiek évszázadokon át folytattak ún. hiteleshelyi működést Csornán, Jászán, Ságon, Túróéban, Nagyváradhegyfokon és Leteszem (Hiteleshelyek azok a káptalanok vagy konventek voltak, amelyeknek hiteles pecsétjük volt, s ennek birtokában közhitelű okiratokat állíthattak ki az előttük lefolyt vagy közbejöttükkel végbement jogi cselekményekről, leginkább szerződésekről, végrendeletekről, bírósági tanú- vallomásokról stb.) A premontreiek hazánkban Még eleven a húsvéti koncert emléke a zenekedvelők táborában; a pécsi koncertélet azonban máris az előzőhöz hasonlóan kiemelkedő új élménnyel gazdagodott. A POTE aulájában ismét Howard Williams vezényletével adott hangversenyt a Pécsi Szimfonikus Zenekar. Műsorukon Elgar Cockaigne-nyitá- nya és Stravinsky A tűzmadár c. balettből készített koncert- szvitjének 1919-es változata által közrefogva két zongora- verseny szerepelt: Mozart K. 488. A-dúr, valamint Ravel G-dúr műve. Utóbbiak szólistája Jandó Jenő volt, aki - mint azt időről időre ismétlődő fellépései bizonyítják - a világ zongorista-élvonalába emelkedve is megőrizte bensőséges kapcsolatát a pécsiekkel. Hogy ez a kapcsolat számunkra milyen becses, hogy Jandó, a muzsikusszemélyiség milyen nagymértékben lehet élesztője, inspirálója a régió zeneéletének, arról újfent meggyőződhettürfk ezen az estén. Mozart és Ravel világának különbözősége módot nyújtott a nagyszerű pianistának arra, hogy képet adjon tehetsége különleges sokrétűségéről, előadói erényeinek széles spektrumáról. A Ravel-mű esetében Jandó a széles nagyvirágzó életének a török hódoltság és a reformáció vetett véget. Mindössze két pré- postságuk maradt, a jászói és a csornai, három gimnáziumuk (Szombathely, Gödöllő, KesztA premontreiek címere hely) és négy plébánia (Fel- sőnovaj, Nyésta, Jánoshida és Tűrje). 1948-ban államosították iskoláikat, 1950-ben pedig feloszlatták a rendet is. A kitűnően képzett premontrei szerzetesek földönfutókként külföldre távoztak. A rend 1989 augusztusában visszakapta a csornai prépostság épületének egy részét, ahol megtörtént az első „beöltözés” is. 1990-ben pedig a premontrei atyák átvették ősi prépostságuk helyén, Zsámbé- kon a plébánia vezetését. A PIARISTÁK Kalazanci Szent József püspöki helynököt a csavargó, éhes, elhagyott gyermekek látványa annyira megindította, hogy elhatározta: életét ezek nevelésére és oktatására szenteli. Ezért 1597-ben, Rómában közönség előtt ismert oldaláról bontakoztatta ki játékát: a technikai korlátokat gyakorlatilag nem ismerő virtuozitás, a pregnáns ritmika, a robba- nékonysággal párosuló teherbíró képesség fontos összetevői e zene nívós megszólaltatásának. A varázslatosan gazdag és míves Mozart-concer- tóban viszont a zongorahang képlékenységét, hajlékonyságát, a formálás és artikuláció kifinomultságát csodálhattuk. Ez az előadás nem az akadémikuson kilúgozott, lekerekített, hamisan problémátlanná tompított Mozart-interpretáciák sorához kapcsolódott, sokkal inkább a 18. századi zeneeszmények mély megértésén alapult elevenségével, az intoná- ciós-karakterbeli szélsőségeket is felmutató bátorságával. Mindezeken túl valami összekötötte a Mozart- és Ravel- tolmácsolást: a derű, a ragyogás és humor intonációs köreiben mozgó szélső tételek mindkét műben vallomásosan tiszta, bensőséges lassú-zenét fognak közre; e lassú tételekben Jandó a költészet és szuverenitás ritkán elérhető magaslataira emelkedett. ingyenes, mindenki számára nyitott iskolát létesített. Ezt az évet tekintjük a rend alapítási évének, melyet XV. Gergely pápa ünnepélyes foga- dalmas szerzetesrenddé nyilvánított. A rend a gyermekek jámborságban és tudományokban való nevelését tekintette feladatának. Az első években csak elemi iskolákban, de még az alapitó életében rátértek a középiskolai oktatásra is. Miután a tanító rend nagy korszükségletet elégített ki, pápai jóváhagyása után rohamosan terjedt. Magyarországon először Po- dolinban (1642), majd Privi- gyén (1666), továbbiakban Breznóbányán (1673) és Po- zsonyszentgyörgyön telepedtek le a piaristák. Azért a Felvidéken, mert Magyarország nagy része akkor még török hódoltsági terület volt. A török kiűzése után alapítottak rendházat — természetesen mindenütt iskolával — Nyitrán (1711), Veszprémben (1711), Kecskeméten (1714), Vácott ugyanakkor, Besztercén és Pesten (1717), Debrecenben (1719) , Korponán és Szegeden (1720) . A következő évben a rendtartomány önállósult, és a század végéig szinte megháromszorozta iskoláinak számát. A piaristák valósággal apostolai lettek a magyar nemzeti eszmének. II. József ezt a rendet nem törölte el. A piaristák az első világháború kitörésekor huszonnégy gimnáziumban tanítottak, amelyekből tizennégy került Trianon után valamelyik utódállamhoz. A maradék tíz gimnáziumukból nyolc 1948-ig, az egyházi iskolák államosításáig működött, míg az állam meghagyott a rendnek kettőt (Budapest, Kecskemét), amelyek azóta is folyamatosan nevelik- tanítják fiainkat. A piaristákról szólva nem lehet nem megemlíteni Sík Sándort, a nagyszerű, lánglelkű szerzetest, költőt, aki 1947-től 1963-ig, tehát a legválságosabb években állt a magyar rendtartomány élén. Dr. Csonkaréti Károly A zenekar és Williams teljesítményét méltatva reflektálnom kell a program nehézségére: lazításra, kiengedésre ezen az estén semmiféle lehetőség nem volt. A bizonyos nézőpontból „könnyű” Mozart- zene minden esetben kíméletlenül leleplezi a legkisebb hangzási vagy játékkultúra- beli fogyatékosságokat is, a századforduló és századelő itt felsorakoztatott műveinek ösz- szetett színvilága, hallatlan fegyelmet követelő ritmikai és technikai nehézségei szintén közismertek. Valamely kisstílű ítész szorgosan leltározhatná az előfordult pontatlanságokat, tónusbeli hiányosságokat, melyeket a vérbeli professzionista zenészek — s ilyenek nagy számban ülnek a pécsi zenekarban — maguk is regisztráltak bizonyára. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy a hangversenyen hallottaknak mindvégig volt kellő szuggesz- tivitásuk, művészi hitelük, hogy Stravinsky, zenéjét a Ra- vel-finálé - és Jandó Dezussy- róadása — által felállított mércével mérve is felrázó erejűnek érezhette a közönség. Gönczy László Tompa Gábor - Visky András « (az íj, mely végül...) az íj, mely végül elröpít, ott feszül homlokunk mögött, mint húr a végső sziv- akkord előtt, vagy jégkorszak páncélja alól hirtelen kibomló őstavasz, és kitárulnak akkor ajtók, ablakok, fehér ágyneműk kerülnek a párkányokra, piros szegélyű óriási párnák, hattyúpihés kövér paplanok, és eső hull és hó és harag, ledobják gyönyörű koronájukat a fák, szivükből a tenger gyöngyeit a madarak, eljön a kezdet kezdete, ahonnan látszik már a túlpart, hol annyira innen van minden a halálon, hogy szinte múlhatatlan, nagymamák térdelnek óriási bölcsők mellé, és mesélnek, mesélnek, miközben megiratlan könyvekben lapoznak tündöklő szelek Egy szuggesztiv koncert sínét: Jandó Jenő
