Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-21 / 137. szám

aj Dunántúli napló 1991. május 21., kedd Bolgárok a történelmi és mai Magyarországon A tizenegy évszázados jelenlét kezdete Mit számít az ember, ha megöregszik? Pénzügyi szemüvegen nézve mások a gondok A történelmi és mai Ma­gyarországon immár 11 év­század óta élnek bolgárok, kik különböző időkben elté­rő okok miatt telepedték le ezéken a földeken. Mindez azonban mintha egyre jobban elhalványulna a köztudatban annak ellenére, hogy az itt élő bolgárok száma ma 6—7 ezerre tehető. Pontos adatok nincsenek, mert miután 1958. június 27-én Szófiáiban aláír­ták a kettős állampolgársá­got megszüntető kétoldalú konzuli egyezményt, a buda­pesti bolgár nagykövetség csak saját állampolgárait tart­ja nyilván. A bolgár jelenlét messzi múltra, még a honfoglalás előtti időkre vezethető vissza. Az első szláv-bolgárok a IX. század elején léptek Erdély földjére, 832-ben Ma lom ír bol­gár kán olyan békeszerződést kötött a Keleti Frank Biroda­lommal, amely a dél-erdélyi bolgár uralom de facto és de jure elismerését jelentette. Az ún. sóút kiépítése és ezen a Kárpátokban kibányászott kő­só szállítása évszázadokra tar­tósította az ottani bolgár je­lenlétet. Ez, s az ezt kísérő kultúra valamennyi elemének kiterjedése jól bizonyítható ré­gészeti leletékkel is, így pél­dául a maroskarnai, csom- bordi és gorbói temetőkben talált ékszerekkel, illetve edé­nyekkel. Eme jelenség egyben — hosszú időre — hagyomány­teremtő is lett, hiszen 1292- ben a korabeli forrósok elő­ször említik a bolgárok által alapított és lakott, s emiatt Bolgárszögnek elnevezett vá­rosrészt Brassóban. A XIV. szá­zadban éppen Erdélybe me­nekültek a bolgárok - elő­ször a katolikusok, utánunk azok, kik a török miatt hagy­ták el hazájukat. Valójában a bolgárok ván­dorlása a történelmi és mai Magyarországon soha sem állt meg teljesen, ugyanakkor bi­zonyos történelmi események hatására olyan tetőpontokat ért el, amelyek szétválasztják az egyik hullámot a másiktól és más-más arculatot adnak. Ilyen értelemben a számuk há­rom. Hasonlóságuk az, hogy mind visszavezethető a török hódoltsághoz, a különbségek azonban lényegesek, mert az első a bolgár állam leigázá­sának eredménye, a második egy kudarcba fulladt nemzeti ■felszabadító harc következmé­nye, a harmadiknál a konkrét kiváltó ok a bolgárok teljes jogfosztottsága, melyet a múlt század második felében szin­te határtalan feudális elnyo­más kísért. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az első betele­pülési hullám a ketté szakadt bolgár állom fővárosainak, Tarnovónak és Vidinnek 1393- ban, illetve 1396-ban török kézre kerülése után kezdődött el. Ez korábban indult el, ki­váltója Nagy Lajos magyar király volt. Seregével 1365. június 2-án elfoglalta Bodony (ma Vidin) várát, ezzel együtt majdnem egész Északnyugat- Bulgáriát és foglyul ejtette a vidini bolgár cárt, Iván Sra- cim'irt. A további események­ről a krassovai és ravrríki plé­bániák krónikája tudósít: „Mi­után t. .i. Lajos király az 1365. évben V. Orbán papsága alatt Bulgáriát meghódoltatta, 30 nap alatt 200 ezren térték át katolikus hitre... 1393-ban új­ra török kézre kerülvén, az áttért bolgárok inkább hazá­jukat, mint hitüket akarták el­hagyni és papjaikkal a ma­gyar királyhoz menekülték. A király katonai szolgálatra ren­delte és Lippa, Karánsebes, Rékás, Lugos városokban he­lyezte el őket". Bizonyos naiv- ságoktól és pontatlanságoktól eltekintve ez a forrás is vilá­gosan tanúsítja, miikor is kez­dődött az első betelepülési hullám, amely a bolgár fővá­rosok eleste, és a Zsigmond király vesztes nikápolyi csatá­ja után elérte a csúcspontját. Akkor a bolgárok már töme­gesen menekültek Magyaror­szágra, új hazájukban viszont katolikus vallásra kellett át­térniük. Mert előtte, 1365-ben és 1366-ban Nagy Lajos olyan törvényeket és rendeleteket adott ki, amelyek szerint pl. Szörény és Hunyod vármegyé­ben nem nyerhetett birtokot az, ki nem volt a római egy­ház híve. A király utasításai ■megtiltották a pravoszláv pa­pok tartását a birtokokon, a pravoszlávok és a katolikusok közötti házasságkötést, sőt a gyerekeket is csak latin pap­pal engedélyezte megkeresz­telni. Ezért a bolgár katolikusok társadalmi, politikai, kulturális és irodalmi tevékenységének egyik fő területe Magyaror­szág lett, s különösen Erdély, ahol később — Alvinebao és Dévában - két ferences ko­lostort is alapították. Ezzel egyben előkészítették a má­sodik betelepülési hullám be­fogadásának feltételeit is, biz­tosították a bolgár nemzeti öntudat és hovatartozás meg­őrzését évszázadokon át. Alexander Gjurov Hiába a 30 hely, május­tól csak 20-an járhatnak a szentlőrinci idősek napközi­jébe. Az önkormányzat ugyanis keretszámokban ha­tározta meg a gondozási központ humán szolgáltatási munkáját, s úgy döntött, hogy a munkakörökre pe­dig pályázatot ir ki. Az új számok elsősorban a nap­közinél jelentenek létszám- csökkentést. A kizártak közül kettővel be­széltünk. A 77 éves, özv. László Károlyné négy éven át a férjével együtt járt a nap­közibe. Tavaly óta egyedül. — Ebédet most is ikopoik, de a napköziben megvolt a tíz- óra im, uzsonnám is és együtt lehettem azokkal, akiket rég­óta ismerek — mondja. — Na­gyon szerettem ide járni, fé­lek a magánytól. Tudom, van­nak, akiknek annyi nyugdíjuk sincs, mimt nekem, de a 6212 forintot is nagyon be kell osz­tanom, hogy kijöjjek. A 81 éves Fülöp Dezsőné a Délmagyarország című napi­lap egy oldalát csúsztatja elém. Azt, amelyikben az MDF mezőkovácsházi szervezete nyílt levélben sürgeti, hogy helyez­zék vissza jogaiba az 1956- ban meghalt Fülöp Géza csa­ládját. Róla, az özvegyről azt írják, hogy a szentlőrinci „nyugdijasotthonban” térítés nélkül, vagyis kegyelemkenyé­ren él. Nos, ez valóban így volt a levél megirásakor ab­ban az értelemben, hogy özv. Fülöpné is négy év óta a nap­közibe járt. Mostantól otthon marad a szintén özvegy lányá­nak otthonában, aki varrónő­iként keresi a kenyerét. — Nekem valóban nincs nyugdíjam, de ennél is jobban bánt, hogy ezután nem jöhe­tek ide - mondja. — Nem is értem, m'ért döntöttek így. Hogy k és miért minősült rászorultnak és maradhatott továbbra is a napköziben, ar­ról Nagy Ferencné vezetőt kérdezem. — Egy listát kaptam, nevek­kel. Azok szerepelték rajta, akik maradhattak. Nekem az volt a feladatom, hogy fel­olvassam. Ez a döntés már annak az elhatározásnak a részeként születet, amely szerint a kép­viselő-testület „tekintettel az intézmény rendezetlenségére" úgy döntött, hogy az átszer­vezés indokolt. De ennék előz­ményéi vannak. — Másfél év alatt három vizsgálat volt a gondozási központban - mondja a ve­zetőnő. — Bejelentésekre in­dulták és valóban voltak ki­sebb hiányosságok. Olyan idős embereket is napközi­tagként tartottunk nyilván, akikről tudtuk, hogy csak át­menetileg nem jönnek, de ezért nem akartuk törölni őket a létszámból. Kihasználatlan­nak is minősítették a napkö­zit, amit nem értek, mert már­ciusban, áprilisban is átlag 24—25-en voltak. Másrészt úgy találták, hogy olyanok is jár­nak ide, akik nem rászorul­tak, s mindezek nyomán jöt­tek a változások. Engem felfüg­gesztettek, aztán az ügyrendi bizottság vizsgálata alapján minden a pénz, s példaként említette azt a csaknem ki­lencvenéves, idős embert, aki ezután — mivel magas a nyug­díja - nem kap ebédet. Nagy Domonkosáé házigondozó is konkrét példát mondott: van olyan bácsi, akihez májustól nem járhatok, pedig szükség lenne rá. hogy valaki napiköz­ben is ránézzen, amíg a fia­talok dolgoznak. A múltkor nyitva felejtette a vízcsapot, úszott minden, amikor mentem hozzá. — Az önkormányzat módosí­totta az eredeti elképzelést, vagy családi körülmények miatt nem 'indokolt. A pénztelenséggel, mint meghatározó érvvel nehéz szembeszállni. Legfeljebb any- nyiban, hogy hiába akarja az önkormányzat, a jövőben is megtörténhet, hogy nem feltétlenül azok kopogtatnak a napközi ajtaján, akik a leg­jobban rászorultak. S minél alacsonyabb valakinek a jöve­delme, annál kevesebb lesz az önkormányzat térítési díjból származó bevétele. A napközik­be pedig eddig sem főként azért jártak az idősek, mert Délelőtti pihenő a szentlőrinci idősek klubjában Fotó: Proksza László visszahelyeztek az állásomba. Azóta elvették a munkáltatói jogkörömet, szigorú megrovást kaptam és pályázatot hirdet­tek erre az állásra. Nem pá­lyázhatok, nincs meg a kellő végzettségem, de a dolognak ez a része már nem érdekel. Az viszont tagadhatatlanul bánt, hogy több mint tízéves munka után most olyan szín­ben feltüntetetten megyek el, mint aki csak kárt és bajt okozott. Az volt a legnagyobb baja a vezetőnőnek, hogy túlságo­san engedékeny, jószívű volt, mondja a gondozási központ két dolgozója, akiket a be­szélgetésünkkor elsősorban az foglalkoztatott, hogy mi lesz velük, mivel a hivatalos érte­sítés szerint az önkormányzat valamennyi állásra pályázatot hirdetett, illetve az, hogy ml lesz azokkal az idősekkel, aki­ket jól ismernek, s tudják ró­luk, hogy segítségre szorulnak. Bogdán Jánosné szerint nem csak a vezetői állást pályáz­tatta meg! — hallom dr. Szili Zoltán körjegyzőtől. - Defici­tes költségvetéssel küszködünk, nagyon meggondolandó, hogy mire fordítjuk a pénzt. A gondozási központ fenntartá­sának éves költsége 3 700 000 forint, s ehhez normatív támo­gatásként 952 000 forintot kaptunk. A többit nekünk kell hozzátennünk. Elsősorban ilyen meggondolás alapján döntött a képviselő-testület a gondo- zotti létszámcsökkentés mel­lett. A har-mincszemélyes napv közi nem volt kihasználva, pe­dig olyan tagjai is voltak, akiknél rászorultabbak létez­nek Szentlőrincen. Aki a 100 százalékos terítést képes fizet­ni, az az átlagnál jobb hely­zetben van, biztos meg tudja másként is oldani a helyzetét. Az önkormányzat nincs abban a helyzetben, hogy humanisz­tikus meggondolások alapján olyanok gondozását is támo­gassa, akiknél ez anyagi, egy szelet kenyérre sem tellett nékik, hanem mert napi prog­ramot jelentett, mert elűzte a magányu kát. Legutóbbi információink sze­rint a 20-as létszámra korlá­tozott szentlőrinci napköziben most 9-en vannak, a 13 sze­mélyes hetes napköziből öten szociális otthoni elhelyezésü­ket kérték. A körjegyző hatá­rozottan kijelentette, hogy nem szándékuk a napközi be­zárása, ám ezek a számok a sorvadás jelei. S ha ez a ten­dencia folytatódik, akkor való­ban megkérdőjeleződhet az eredendően 30 személy gon­dozására megfelelő épület fenntartása, a bérek, a rezsi- költség fizetése. De ettől füg­getlenül is kérdés, amit a ma­ga súlyosságában az érintet­tek érezhetnek igazán: mit ér és számít az ember, ha meg­öregszik?! T. É. Május délelőtt. Verőfény. Fejem felett egy rigó túlórá­zik, trilláival serkenti a tavasz el nem lanyhuló erejét. lövök hazaleié és fütyöré- szek. Különösebb okom nincs a vidámságra, igaz, arra se, hogy némán baktassak. Egyszeresük észrevétlen oda- csúszik az öntudatlan csiripelt dallam alá a szöveg is: De szép egy május éj, ott lenn 'Hawaiiban, elbódit a mámor, részegít az illat!... Nocsok — mondom — igaz május van, de az éjfél az már és még messze van van, Hawaii pedig . . . Akkor mi a fene csalhatta ki belőlem ezt a dallamot. S hogy vizsgálódom, rá­döbbenek, hogy a tavasz tö­mény illata kisér. Sarjadzó fűé, fanyar földé és virág­pompába burkolózó fáké. Tér­dig gázolok, benne fürdők a mámorító, édes illattengerben. Lám, milyen egyszerű a kap­csolat. Belémzuhant, rámtört, rabul ejtett az illatok méz- édessége és megindul bennem az emlékezés. Mert erre a giccs-szerű nótára gyermek­koromból emlékszem. Első zon­goraóráim egyikén már ki­pötyögtettem és mert tetszett, mert szövegével és bájos har­móniájával egy messze-távoli, misztikus világot idézett, be- lémlészkelt és bennem is ma­radt. Kiirthatatlanul. És mi­közben éppen e dallam kap­csán avermekkoromra emlék­szem, eszembe jut, hogy nekem barátaim az illatok. A felismerés nyomán, ahogy illik, társgondolatok ébrednek és én újra ott vagyok gyer­mekkorom kellős közepén, illa­tokat érzek és emlékek tolul­nak lel bennem. Tömjénillatot érzek és látom a püspöki ornátus lila ünne­pélyességét, zsomboriüillatot érzek és kint kószálok a lőrin­ci erdőn, a frissen születő gomba illata kúszik az orrom­ba, a kacsótai réten bóklá- szok, köményillatot érzek, a friss kenyér csodálatos illatá­val a nyári délutánok hüs- aludttejes emlékei jutnak eszembe, dinnyeillatot érzek és Mami jut eszembe, lenyő- i II a tot és karácsonyok, koszo­rúillatot és temetések, rózsa­illatot és ünnepek kérnek he­lyet emlékeimben. És jön, su- hanva-rohanva elönt az illat­ár. Ahány illat, annyi emlék. Nyarak, telek, löldszagú ta­vaszok, mustgőzös őszök, cser- zettbőrszagú katonaévek, le­vendulaillatú szerelmek, éter­illatú kórtermek, klórszagú uszodavizek, esőszagú hajna­lok, tejszagú unokák, fokhagy­mái Hátú zabái ások, benzin- szagú kirándulások, fogkrém - szagú álmositó reggelek, mind-mind bennem élnek és lelpattantják emlékeim Wert- heim-zárait, hogy újra elébem terítsék izüket, múltjukat és el nem lelejthető emlékeiket. Csoda-e hát, hogy ennyi emléktől megrészegülve lü- työrészek? Aligha! Bár mindez csak most jutott eszembe, hogy orrom nyálka­hártyáit emlékeimmel piszkál­tam lel. Hogy a virgonc neut­ronok meggondolatlan roha­násaikkal végigszáguldjanak agysejtjeimen és zsigereimen, leiébresztve újra bennem a gyermekkor csodálatos emlék­hadát, megbűvölve az illatok és emlékek mámorító seregé­től. Újra Hawaiit fütyülök és újra teleszivom magam a ta­vasz lélekgyógyító erejével. Bokrétás András I . -AV. . ' ■■ Illatok „Nem bemtja a szemet?!*’ De még mennyire bántja - sajnos, a felelőtlen „felelősét” annál kevésbé! Szép belvárosunk egyre felháboritóbb sze­métteleppé válik a leglátogatottabb helyeken is nem „csupán” az utcák koszosak-koszosodnak napról napra, (amit még a szokásos, farizeus módon a szerencsére nagy­számú diákcsoportokra lehetne lőcsölni), hanem például a város főterén, a Belvárosi templom sekrestyéjéhez vezető lépcsők szegletében gyarapodik napról napra a nyilvános szemétlerakat, (itt még tavaly szemétgyűjtő edény volt!) —, vagy a Martyn Múzeum előtti parksáv tövében, pár lépés­nyire a Dómtól. (Itt is volt korábban rácsos szeméttároló.) Hetek óta mérgelődöm és szégyenkezem emiatt, (mások helyetti), ahogy gyönyörű Székesegyházunk „megcsodál- tatása” után kedves vendégeinket a „Múzeum-utca" nem­zetközileg ismert-elismert értékei felé kísérve bocsánatot kell kérnem a „Balkán-aljai” látványért. Káros-kinos ez azért is, mert a vendég nem „csak a szépre” emlékezik -, ez éppúgy megmarad sajnos az emlékezetében, mint a (pénzéért) természetesnek vett szép és jó. Valaha egy va­lamirevaló parasztgazda nem tűrt volna meg ilyesmit a disznóól környékén sem, - nekünk meddig kell még eltűrni?! Az elmúlt évtizedek szomorú tapasztalatai alapján bizo­nyosra veszem, hogy ezt a szánalmas szegénységi bizo­nyítványt is megkísérlik majd „megmagyarázni”. Kérem, ne tegyék! A hócipőnk és a padlás egyaránt dugig tele van már a felelősségáthárító-elkenő „tipusrikácsokkal" - lafaty helyett itt (is) végre cselekedni kell - de: azzon- nal! Dr. Szász János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents