Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-20 / 136. szám

új Dunántúli napló 1991. május 20., hétfő Messziről jött ember... Nem is olyan távoli II. — Tuj holovó, á tuj dvi lá- bi ... (ez itt a fej, itt pedig a két láb). Zácsinyájte ablak, bo zug je (zárják be az ab­lakot, mert huzat van) — ilyen és hasonló mondatok hang­zottak el azon az előadáson, melyen első éves egyetemista­ként vettem részt. Az orosz anyanyelvűek nem értették a kárpátaljai „nyelvjárást”, melyben bőségesen kevered­tek az ukrán (ruszin) szavak­kal a német, a magyar ki­fejezések. Tudja Isten, mi okból, de úgy nőttem fel, hogy soha nem tapasztaltam a nemze­tek, illetve nemzetiségek kö- rötti ellenszenvet. Szülőfa­lumhoz közel esett egy ta­nya, ahol csupa ruszinok él­tek. Gyakran voltam ott. A tanya Kárpátalján mást je­lentett, mint Magyarországon. Tulajdonképpen egy kisebb községnek számitott. Kölyök- ként ragadt rám a ruszin nyelv, a ruszin suhan- cokra meg az én anya­nyelvem. Ma sem állít­hatom, hogy mindig békésen megvoltam a ruszin fiúkkal. De nem verekedtem velük töb­bet, mint a ifal umbel i ma­gyar gyerekekkel. Egyik nap „elkentük" egymást, másnap pedig már együtt rúgtuk a labdát. Az általános iskola hatodik osztályába jártam., amikor egy Győry Béla nevű fiatal ma­gyartanár került a falunkba. Tőle kaptam Petőfi összes iköl- teményeit. Melyet tovább kel­lett adnom osztálytársaimnak. Akkor olvastam először a Ma­gyar vagyok című verset, ak­kor kezdett derengeni ben­nem, milyen nemzethez is tar­tozom. Tartok tőle, igy voltak ezzel a többiek is: 12 évesen első írben éreztek rá, hogy ikötődniük kellene valamilyen nagyobb közösségihez. Tanítónk szeptemberben jött, novemberben ment: el­vitték katonának. Aztán Bok­sa Gyula bácsi tanította a magyar nyelvet és irodalmat: Arany Toldija volt a kedven­ce, s lett a mienk is. Hova­tartozásunk álomszerűvé lett, elringatta ébredező tudatun­kat valamilyen ködszerű álom. 'Melyből az ébredés döbbe­netes erővel tört ránk 1956 októberében. Akkor hallottam négysornyi verset a Magyar 'Rádióból: „Piros a vér a pes­ti utcán. Munkások, ifjak vé­re ez! Piros a vér a pesti utcán. Belügyminiszter, kit lö­vetsz?" Ilyés Gyula írta e so­rokat? Nem tudom, mert nyomtatásban soha nem ta­lálkoztam velük. Idősebb bá­tyám pár hónappal azelőtt szerelt le a szovjet hadsereg­ből, kezdetleges robbanószer­kezetet próbált eszkábálni, hogy majd felrobbantjuk vele a vasúti hidat. Benzines pa­lack is jó leone — mondogat­ta, de abban az időiben még annyi benzint se tudott sze­rezni, hogy a maga fabrikál­ta öngyújtójába jusson. A forradalom leverésének híre hamar eljutott hozzánk. S téved az, aki azt hiszi, hogy az 1956-os felkelésnek csak IMagyarországon voltak áldo­zatai. Szülőfalumból B. S. tankistaként szolgált akkor a szovjet hadseregben. Azt hit­te, Izrael ellen viszik harcolni, s a harckocsi ablakából felis­merte szülőföldje falvait. Ott­hon dezertált, nem volt haj­landó „eltiporni az ellensé­get”. Szerencséjére beszámit- hatatlannak minősítették az orvosok (nem kizárt, hogy va­lóban meghasonlott önmagá­val), s így megúszta a had- biróságot. Ha lehet, 1956 után Ma­gyarország még messzebb ke­rült tőlünk. Magam 25 évesen 'próbálkoztam meg első íz­ben eljutni ide. Kreált rokont az ügyvéd, hát sikerült. Az­tán a 70-es években mintha enyhült volna valamit a hely­zet. Volt egy időszak, amikor csaknem évente mehettünk „rokonlátogatóba”. Hogy mennyi rokonom lett egyszer­re Magyarországon, később pedig Csehszlovákiában is! Akkortájt kezdtem hinni ab­ban, hogy a belügyi szervek­nél is emberek dolgoznak, s titkon összekacsintanak ve­lünk: mi szemet hunyunk, csak ne okozzatok odakint galibát. A 80-as években viszont a területi pártbizottságon külön bizottság alakult az útlevél­kérelmek elbírálására. Elnöke bizonyos Mikola Szemenyuk lett, akit - járási első titkár korában — sokat bíráltam új­ságíróként. Meg (is kaptam tőle a magamét. 1983jban megtagadta a kiutazási en­gedélyt tőlem Magyarország­ra, egy évvel később Cseh­szlovákiába. Isten bűnömül ne vegye, de határtalan volt az örmöm, amikor Szemenyuk 1985-ben eltávozott az élők sorából. S akkor jött a pe­resztrojka . .., aztán a kis ha­tárforgalom. Már-már azt hit­tük, végképp biztosítva lesz számunkra a szabad mozgás, hogy mi is ellátogathatunk Európa bármely országába. És tavaly ősszel mindennek vége lett. A barátaimtól érkező leve­lek többsége rezignált. Meg­állapítja azt, amit ma már ország-világ tud: üresek a boltok, a 'jegyrendszer nem old meg semmit. Ellenkező­leg: az egyszerű emberek szá­mára még hozzáférlhetetle- nébbé teszi az árucikkeket. Ám ez mind elviselhető len­ne, ha nem párosulna a be­zártság tudatával. Mert pénz­váltás híján elérhetetlen a 'külföld. Arra pedig heteket kell várni a siker igen cse­kély reményével . . . 1945-ben Ungvámak mint­egy 35 ezer lakosa volt. Most a területi székvárosban több mint 120 ezren élnek. A hiva­talos kimutatás szerint 12 szá­zalékuk magyar. Az egyetlen magyar tannyelvű iskola a legvisszatetszőbb külsejű. De belül sem korszerű. Az áttelepülési lefékezendő, tavaly ősztől a kivándorlók egyetlen fityinget sem utal­hatnak át Magyarországra. Volt hazánk elengedett ben­nünket, mint Isten a legyet. Egyik ismerősöm írja: új szabály született a kis határ- forgaolmról, melynek végképp nincs logikája. Aki jöhet - mert beleesik a körzetbe - az megtanul magyarul. Sőt, magyarrá vedlik, ha nem az, csak jöhessen. Mert a fejlet­tebb népre, nemzetre, felné­zünk. S Kárpátaljáról még igen sokáig kell felnézni .. . Balogh Balázs Háromszáz gázspray egy lengyel kocsiban Háromszáz darab gázsprayt találtak egy lengyel rendszá­mú személygépkocsiban a debreceni rendőrök. A hétvégi közúti ellenőrzés során több külföldi rendszámú, illetve rendszám nélkül közlekedő ko­csit igazoltattak a hajdú-'bi­hari megyeszékhelyen, s ek­kor találtak rá a nagy meny- nyiségű gázsprayre. A három lengyel állampolgár ügyében a Vám- és Pénzügyőrség deb­receni nyomozó hivatala foly­tatja a vizsgálatot. ** .v > T. • „Nagyon fontos, hogy mit gondolnak az emberek” Szól íthatom Editnek? Beszélgetés Jeszenszky Géza feleségével A málladozó belvárosi bér­háznak állandóan nyitva a ka­puja, az aládúcolt lépcsőházat könnyű megtalálni. A külügy­miniszter lakását pedig - ha az újságíró könnyelműen elfe­lejtette magával hozni a no­teszét — úgy lehet felismerni a többemeletes körfolyosó- rengetegben, hogy a lakójegy­zéken kikeresi, hol lakik Dr. Antall József. Nincs titok, az egész ország „tudja", hogy Je­szenszky Géza felesége Antall miniszterelnök lánya . . . hú­ga .. .- Unokahúga. Dr. Antall Jó­zsef a nagyapám volt. Géza neve is ki van írva az ajtóra, a réztáblán, de a miniszterel­nök édesanyja, a nagymamám velünk lakik, a lakásban bérlő­társak vagyunk, — mondja a külügyminiszter felesége, a|<i maga nyit ajtót és rögtön a konyhába tessékel. Ha kérek kávét, várjam meg vele ott, míg elkészíti.- Nincs szobalány?- Szobalány?! Az egy kicsit anakronisztikus volna. Bejárónő van, de csak hetente egyszer. A nagymamámmal felváltva főzünk. Én vásárlók,- én mosok, takarítok . . . A kávéstálcával a nappali felé indul, amikor a hallban megjelenik Zsolt, a feketefürtös hard-rockos Jeszenszky-fiú. Rö­vid érvelés után megállapod­nak abban, hogy a beszélge­tés nem rádióinterjú, tehát be lehet indítani a mosógépet az előszobában, nem fog zavarni a zaj.- Szólíthatom Editnek? — kérdem, s közben diszkréten föltérképezem a családi örök­ség-bútorokkal berendezett nappali szobát. A komódok, képek, karosszékek ugyanazt a mértéktartó ízlést mutatják, mint a külügyminiszterné an­golos fehér blúza, sötét szok­nyája.- Hát persze, Mindenki igy hív. A férjem beosztottai is. A sofőr és a biztonsági őr eleinte bajban volt a megszólítással, de gyorsan tisztáztuk, hogy ők is nyugodtan szólíthatnak a keresztnevemen. Mi pedig te- geződiünk, jó?- Hát akkor mondd, hány biztonsági ember őrzi a ip- kást?- Egy sem. Csak Gézára vi­gyáznak. Rám miért kellene?- Te vagy a legexponáltabb miniszterfeleség, ráadásul a miniszterelnök unokahúga is . . .- Mondhatom, nem kellemes állapot. Sok a rosszhiszemű pletyka, nehéz mindent feldol­gozni.- Pletyka?- Igen. És rengeteg rosszin­dulat, személyes gyalázkodás, ferdítés . . . Mondok egy példát. Irtózom a fekete kocsiktól, rossz emlékeket idéznek az emberek­ben. Amikor a férjem külügy­miniszter lett, kiderült, hogy a kormányőrség autói közt van egy bordó Mercedes. Szerettem volna, hogy az legyen az övé. Az lett. Erre beszélni kezdték, hogy a Jeszenszkyné nem átal- lotta átfesteni a fekete Merce­dest az állam pénzén . . .- Beszéljünk akkor talán egy kicsit a pénzről. Mennyit keres a miniszter?- 65 000 bruttó, ebből 35 000 nettó. Az egyetemen megtartott heti két órát, ezért 14 000-t kap. amiből 12 000-t hoz haza. Ehhez jön az én fizetésem.- A férjed nyilván minden­féle juttatást kap, és a lakást sem ti fizetitek.- Juttatás nincs, viszont van két nagy gyerek. A lakbért, a rezsit, mindent a fizetésünkből fedezünk. A jövedelmünkből én gazdálkodom, és el is költőm a havi keresetünket az utolsó fillérig, ami persze nem nagy kunszt. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy például a külügy­miniszter mégsem járhat abban a többéves, kicsit kopott-kinőtt zakóban, amit egyetemi tanár­ként vígan hordhatott. öltö­nyöket kellett csináltatni, szmo­kingot. — Neked, mint egy egyetemi tanár feleségének, nyilván volt megfelelő ruhatárad. — Az első estélyiruhámat ló­halálában akkor vettem, amikor Diana hercegnő fogadására voltam hivatalos. És azóta sincs újabb estélyiruhám. A többi holmimmal meg az a jó, hogy mindig más országba hívják meg a férjemet és igy nem tűnik fel, hogy legtöbbször ugyanaz a ruha van rajtam. — Főállásban a Széchenyi Könyvtár számítógépesítését irányítod. Hogyan fér össze a sok utazással? — Csak néhány útra kísérem el a férjemet, mégis elfogyott már a szabadságom idén. De mostanában nincs is kilátásban utazás. Ha lesz, fizetésnélkülit veszek ki. — Szóval egyensúlyozni pró­bálsz a szerepek közt. Feleség, dolgozó nő, anya . . . — A helyi önkormányzat 'képviselője is vagyok. Dolgoz­ni és gyereket nevelni már ön­magában is konfliktushelyzetet teremt. Ehhez jött a külügymi- niszternéség. Nem mindig tu­dom kikapcsolni a gondolata­imból o viharokat, sokszor óha­tatlanul azon rágódom nap­közben is. — A férjed minden feladatát, problémáját megbeszéli veled? — Még ha akarnánk, se tud­nánk nem beszélni a politiká­ról. De ez nem szokatltm a mi családunkban. A nagyapám miniszter volt, ebben a szobá­ban mindig politikusok forog­tak, én pelenkás korom óta belenőttem a politikába. És amikor 1948 után, ötvenkétéves korában félretették a nagyapá­mat, s szinte az egész família itt lakott ebben az öt szobá­ban, az aktiv Dolitizálást a pótcselekvésszerű nagycsaládi politizálás váltotta fel. így az­tán nem csoda, hogy engem is szenvedélyesen érdekel a poli­tika. — Ennek a kiélésére viszont egy külügyminiszternének nem sok teret hagy a protokoll . . . — Ezért kerestem a saiát utamat. Az V. kerületi MDF- képviselő nem a külügyminisz­terné, hanem Jeszenszky Edit. Egyébként utazásokon, hivata­los fogadásokon szerzett ta­pasztalataim szerint o legtöbb külügyminiszter feleségét ér­dekli a politika. Nem is be­szélve például Mr. Thatcher-ről, aki — mint a miniszterelnök­asszony hózastársa - nekem jutott beszélgetőpartnerként. . . — Említetted az imént, hogy itthon nem sikerül nem politi­zálni. Mennyire veszi figyelem­be a férjed azt, hogy neked mi a véleményed? — Emberismeretben feltétle­nül hallgat rám. — A Zwaok-ügyben is kikér­te a véleményedet? — Zwack Péterről az első be­nyomásaink alapján jó véle­ményünk volt. Azt, hogy mint nagykövet nem vált be, a kül­ügyi szakapparátus döntötte el. Én úgy látom ezt az ügyet, mint egy házasságot, amiről rövid idő alatt kiderül, hogy nem megy, hiába hittük a partnerünkről, hogy a legszebb és a legokosabb. És amikor az egyik fél otthagyja a másikat, akkor az elhagyott megeskü­szik, hogy bosszút áll rajta és tönkreteszi. Mindenáron. Vala­mi ilyesmi történt Zwack Pé­ter esetében is. És nagyon saj­nálom, hogy igy történt. — A kellemetlenségekért nem kárpótol az a tudat, hogy a családod végre nemcsak pót- cselekvésként politizál? — Nem mondhatom, hogy a föld fölött egy méterrel járok a boldogságtól repesve, de azt sem, hogy boldogtalan vagyok. Kiegyensúlyozott vagyok, azt hiszem . . . Erőt ad, hogy büsz­ke vagyok a felmenőimre, akik nagyon sokat tettek ezért az országért és sohasem tettek olyat, amit ne tudnék emelt fővel bárki előtt vállalni. — Fontos, hogy mit gondol­nak rólad az emberek? — Igen. De nem tudom, hogy fontosabb-e, mint másnak. Azt hiszem, nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy fütyül arra, amit a rokonai, is­merősei, barátai tartanak róla. — Ráadásul téged ismer az egész ország, — mint a külügy­miniszter feleségét. — Szeretném, ha az emberek is úgy látnának, mint egy olyan nőt, aki helytáll a férje mel­lett. Mert úgy érzem, valóban ott állok mellette jóban-rossz- ban. Amikor Gézát kísérem, én is az országot képviselem, de a mindennapi életem semmi­ben sem különbözik a többi asszonyétól. — Ugyanúgy jársz moziba, színházba, társaságba? — Sajnos, erre szinte egyál­talán nincs időm és az is za­var, hogy az utcán, a kivilágí­tott aluljáróban, az étterem­ben összesúgnak a hátunk mö­gött, utánunk fordulnak az emberek. Magánemberként már szinte sehova sem megyünk. Pedig jó lenne. Nagyon hiány­zik .. . — Volt olyan pillanat, ami­kor azt mondtad a férjednek, hogy ez a vásár érzelmileg, idegileg, családi életben mérve túl sokba kerül? — Volt. — Mikor? — Nem tudnám pontosan meamondani. De a kérdés így szólt: kinek éri meg?... Az utóbbi év fejleményei gyakran nem azt bizonyítják, hogy na­gyon megérné. Amikor a nyolc­vanas évek közepén hosszabb ideig Amerikában éltünk, min- dia azt mondtuk, hogv dehogy kellene nekünk Amerika, ha Maayarországon nem az a rendszer volna. Ezek után ha­zajöttünk Maavarországra és véare tehettünk, tettünk is azért, hogy ne az a rendszer legyen. És teszünk ma is . . . De azt egyáltalán nem bánnám, hn a gyerekeim nem kerülné­nek közel a politikához. Az újságíró nem hozott fény­képezőgépet, sem fotóst. Azt remélte, hogy előkerül majd eay hivatalos kép a házaspár­ról. Edit azonban csak egy gyorsautomatában készült pici igazolványképet húzitt elő, mondván, hogy a legutolsó családi fotó — hat éves. Návai Anikó Lobbizás a gyorsvasútért Marton János, az MTI tudósítója jelenti: Felgyorsultak a dél-koreai gyors- vasút létesítése körüli események: a három jelölt ország legmagasabb állami méltóságait is bevetette azért, hogy javuljanak vállalataik esélyei. A Szöult Pusannal összekötő gyorsvasút tervének kivitelezésével Dél-Korea japán, német és francia társaságokat fog megbízni. Az aján­latokat még ez évben kell elkészí­teni, igy a jövő évben már dön­tést is hozhatnak Szöulban és meg­kezdődhet az építkezés. Az elkép­zelések szerint több mint 8 milli­árd dolláros beruházásból 1998-ig építenék ki a 409 kilométeres vas­útvonalat, ahol 250 kilométeres se­bességgel fognak száguldani a vo­natok. A helyi lapok minősítése szerint Michel Rocard francia kormányfő a minap „ügynök" módjára érvelt a francia TVG (Trés grand Vitesse) gyorsvasút mellett, de a kormányfő azért azt is megjegyezte, hogy ha a vasútvonalon a dél-koreaiak nem akarnak annyira gyors vonatokat üzemeltetni, akkor iobb, ha a ja­pán Sinkanzent választják. Japán szakértők szerint Nakajama Taro ja­pán külügyminiszter dél-koreai part­nerével, Li Szán Ok-kal folytatott megbeszélésén azért is volt olyan előzékeny Szöul ENSZ tagfelvételi kérelmének ügyében, mert a japá­nok is meq szeretnék szerezni a vasúti szerződést. Véqül az sem vé­letlen, hogy február végén Szöul­ban eqv elektronikai kiállításon bemutatták a német városközi qyors- vasutat, az ICE (Intercity Experi­mental) vasutat és, hogy e kiállí­tásra időzítve ielent meg Szöulban Richard von Weizsäcker német ál­lamfő népes gazdasági küldöttség kíséretében. Dél-Koreában az optimális meg­oldás kiválasztásánál azonban sok­kal nagyobb fejfájást okoz az óri­ásterv finanszírozása: egyelőre még nincs pontos terv arról, hogyan te­remtik elő a pontosan 8,34 milliárd dollárt, amiből 6,61 milliárdot épít­kezésre, 1,73 milliárdot pedig a mozdonyok és a vasutak beszerzé­sére kellene forditaniok.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents