Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-19 / 135. szám

Zeneszerzés 18 évesen „Szerintem kicsif nagy körülöH'em a felhajtás" Siker Mit tehet az ember, ha ze­neszerzés előkészítőre jár, szolfézst és zeneelméletet ta­nul, ezenkívül imádja az ope­rákat, az irodalmat, Puccinit, Debussyt, Webbert. és ha nem is erőssége a nyelvtudás, de van önbizalma? Természe­tesen zenét szerez. Matyó Ta­más, a pécsi Művészeti Szak- középiskola negyedikese va­lahogy így gondolja. De ha­sonlóképp vélekedett mór jó­val ifjabb korában is, ami­kor meghallva Erkel Himnu­szának előjátékát, még az­nap írt egy hegedűdarabot. Nemrég, a művészeti na­pokon saját osztálya adta elő egy darabját az eddig meg­írt 70 közül. — Mikor még a siklósi ze­neiskolába jártam, nem gon­doltam, hogy zeneszerzést is tanulok egyszer. Győrffy Ist­ván, a mostani zeneszerzés­tanárom gyakran eljött Sik­lósra, nézegette a darabjai­mat, aztán valahogy bele­csöppentem. Azóta több da­rabot, .kórusművaket, dalo­kat írtam, nemrég pedig be­fejeztem a három éve el­kezdett első operámat. Na­gyon szeretnék egyszer majd vezényelni, de ez attól is függ, felvesznek-e most a Zeneakadémia karmesiterkép- ző szakára. — Művésznek tartod ma­gad? ­— Nem. Még a Zeneakadé­mia után sem biztos, hogy oz leszek. Szerintem az igazi mű­vész az, aki a tanultak se­gítségével valami új formát, valami mást tud kitalálni. A régi dolgokhoz visszamenni nem tanácsos, olyan forma és tartalom kell. ami modern. Nem feltétlen a zenének kell ■modernnek lennie, ‘hanem a ‘kifejezésnek. A művész leg­fontosabb feladata, hogy a tehetségét és a közönségét maximálisan kiszolgálja. Et­től lesz igényes a műve. Matyó Tamás bármennyire magabiztos, mégis úgy érzi, túl nagy a felhajtás körülöt­te. Nincs eléggé felkészülve és talán nem tudja majd azt •nyújtani, amit várnáik tőle. •Ez a nyár pedig elég nagy feladatokat ró rá: júniusban az akadémia három szakára ■felvételizik, de nem nagyon hiszi, hogy sikerül. En biztos vagyok benne! Pataki V. Százesztendős a tabló-történelem El-elnézegetjük a belvárosi kirakatokban az érettségiző diákok tablóit. Évről évre visz- szatérő képek; fiatalok és szé­pek, közhelyvilágunkban a tiszta reménykedés tükrei. De vajon felmerült-e bennünk: e hagyomány hol kezdődött, ki­nek az ötlete lehetett ez ünnep csoportos megörökítése? Talán akad, aki ezt is tudja . .. Mindenesetre a fotográfia történetéhez kell nyúlni, s nem is olyan messzire. S. Horváth Csilla történész szerint, aki a Vórostörténeti Múzeumban a fotókkal foglalkozik, talán, ha százesztendős lehet az érettsé­gi tabló; nagyapáink, déd­apáink maturanda korba érve megkapták az első sétapálcát, s indultak a fotográfushoz, hogy nagykorúságuk megörö- kittessék. Előbb az ötlet a cso­portképeké volt, s nyilván a végzős osztályok mellett az ipa­rosok, egyletek, körök tagjai is egy-egy közös ünnepet így tet­tek emlékezetessé. Ebből for­málódott aztán a tabló. Persze, ehhez előbb a fényképezési kellett föltalálni. A lexikonok szerint J. H. Schulze német or­vos figyelte meg első Ízben, hogy a „pokolkőoldatba kevert krétapor a lény hatására meg­feketedik". Ez az 1700-as évek elején volt, de száz esztendőt kellett várni, míg 1839-ben Da­guerre a róla elnevezett fotó- eljárást kiötlötte, majd nemso­Sétapálcára támaszkodott a vén diák kára rá Talbot papirképet csi­nált. A fáma szerint hamar kere­sett ember lett a fotográfus, igaz, drága passzió az „ősfo­tó”, csak a legtehetősebb pol­gárok engedhették meg ma­guknak a luxust. Pécs első fo­tográfus mesterembere Szent- kuthy István 1860-ban hirdeti meg műhelyét egy lapban, majd még ebben az évben Knezevits György. De nem so­káig maradnak, hisz egy-két fo­tó elkészülte után a fizetőképes kereslet csappan, s így járják tovább vándorútjukat. nagyvá­rosról nagyvárosra. B. Horváth Csilla szerint a fotográfia meg­jelenése nem egyértelmű öröm: a művészetet, főleg a festésze­tet féltők ellentámadásba in­dulnak, féltve a fényképtől a festőt. (Mint ahogyan a tv-start idején féltettük a mozit, a szinhózat, a könyvet!) Tehát közel százesztendős az érettségi tabló. Az ős-tabló rit­ka. s talán illusztrációnk, mely annak idején a kolozsvári m. kir. áll. tanító-képző-íntézet 1898—99. tanévben végzett nö­vendékeinek „baráti emléke" azok közé tartozhat. S lám, nincs új a Nap alatt, talán a pödrött bajusz és a hajviselet mondja: ez bizony nem az idei érettségire készült. . . Kozma Ferenc Mi lesz Takács Marival? Arcát, kellemes hangját mindenki ismeri az ország­ban. Már hogyisne lenne igy. amikor évtizedek óta beszél hozzánk a televizíp képer­nyőjén keresztül, felvezeti a jó és rossz műsorokat, s volt idő, amikor meséket is mon­dott. Takács Mari bemondó­nő — mert hát róla van szó — ezúttal nem mesél, beszél­getésünk során véleményét mondja el, mely egyben tük­rözi azokat a viszonyokat is, melyek a Magyar Televízió házatájón uralkodnak. — Tényleg munkanélküli lesz a közeljövőben? — Tehet, hogy hihetetlen, amit mondok, de nem tudom. Nagyon elkeseredett vagyok, mert senki nem áll szóba ve­lem, senkitől nem lehet tá­jékoztatást kérni, hogy lesz-e helyem az 1-es program új műsorstruktúrájában. Annyit tudok csak, hogy én is rajta vagyok egy olyan listán — de ilyen állítólag még három lé­tezik —, melyen 157 név sze­repel, s akiknek a közeljövő­ben megszűnik a munkaviszo­nyuk. De mondom, erről egyet­len új főnökkel sem tudtam beszélni, amit hallottam, az az, hogy átszervezés címén nem tartanak igényt a mun­kánkra. — Iái értem önt, senki nem beszélte meg a dolgot, nem is kérdezték, nem kérték ki a véleményét? — Ez pontosan igy van. S éppen ez a bizonytalanság az, ami elkeseríti az embert: nem azért, mert 1957 óta a televízióban dolgozom, hiszen ■manapság már ezt sem tart­ják érdemnek, hanem, mert ennyire ‘Semmibe veszik az embert. Ez azért szörnyű, nem? — Ragaszkodik a képernyő­höz? — Dehogyis!! Én sem úgy képzeltem, hogy onnan me­gyek nyugdíjba. — Nem kérték tel, hogy az utánpótlást tanítsa, segítse az ifjú bemondókat? — Semmire nem kértek fel, de különben is, a tervek sze­rint nem lesznek bemondók, hanem műsorvezetők — pél­dául színészekkel. — Ezek szerint a többi be­mondó kenyere is bizonyta­lan? — Igen, de rajtunk kívül még sok-sok emberé. Ami biz­tosnak (látszik, ‘hogy június elejéig dolgozom, mert állí­tólag akkor indul az új mű­sorstruktúra az 1-esen. De le­het, hogy ez is csúszni fog... — Mi a véleménye az át­szervezésről? — Biztos, hogy szükség van rá, de ahogyan ezt végre­hajtják — az rettenetes! Sem a célját, sem a részleteit nem ismertette senki, csak annyit tudok, amennyit a sajtóban, rádióban elmondtak a veze­tők. De a többiek is igy van­nak. — Ezek után talán naiv a kérdés: milyen a hangulat a Magyar Televízióban? — Bánat, szomorúság, szen­vedés árad az emberek több­ségéből, általános az elé­gedetlenség, óriási a bizony­talanság. S tudja, az a leg­borzasztóbb, hogy az érté­keket is felszámolják — tu­dom, most az, ami az elmúlt évtizedekben történt, mind rossz —, pedig ami .jó volt, azt azért meg kellene men­teni ! — Mi lesz Takács Marival? — Még nem tudtam utána­nézni, hogy jogilag mi a hely­zet, de azt mondják, hogy átszervezés cimén megszün­tethető a munkaviszony. Hát — ez van. Roszprim Nándor Radio mellett... A fővárosiak — nem kevés gőggel — fűszerezik ekképpen mondanivalójukat: „Pestiesen szólva . . .” Vagy: „Ahogy Pes­ten mondják . . ." Hát Pécsen — nyilván „vidékiesen” — meg azt mondom: .gyakran hallok olyan témát ismételni - lerú­gott csontként - mint „... bio- tóplálkozás, . . . reform-étkezés, . . . modern-evészet, zöldsé­gek . . ." egyebek. Felfedezése­met nyomban közlöm kollé­gámmal, aki helyeslőén bólint: „Ja, ja!” Majd e fölöttébb meggyőző válasz után leszalad az udvarra és fölhoz valami zöldet. „Edd meg!” A növényt kutyatejhek, aztán gyermek­láncfűnek is nevezik, én öreg­apám lámpájának ismerem, mert ha az ember a fehér, fürtös fejét megfújja, akkor sok-sok apró „ejtőernyő" hul­lik alá, szállítva a magokat. így szaporodik. Nos ennek a szárát rágom szét, egyre szo­morúbb ábrázattal. „A felesé­gem is ezt eszi ..." - biztat lelkesen. „Ő egy hős!" — mondom neki, mert a kutyatej szára iszonyatos epe-keserű. „Hát ez nem jött be...” — mondja kedveszegetten. Né­hány nap múlva olvasom — ta­lán a Kurirban (?) — hogy Ameri kában is diva t a reform- táplálkozás és például eszik a kutyatej szárát és levelét is. Én már túlestem rajta. És meg sem hatódtam. A másik örökzöld téma ma­napság - vagy „vidékiesen” szólva — visszaköszönő téma: hivatkozás a népre. A képvise­lő - legutóbbi parlamenti ülé­sen — figyelmezteti képviselő- társait: ,'A nép azt kívánja tő­lünk, kerüljük az éles vitá­kat . , .” Jó szándékában nincs okom kételkedni. De az inte­lem — esetenként más szavak­kal — gyakran elhangzott már nem csak a Tisztelt Házban, hanem politikusi nyilatkozatok­ban is. Még meg is tapsolja, néha kellő erővel, néha bá­gyadtan. Aztán néhány perc voltam szokva, az egysíkú, bó­logató parlamenti ülésekhez. Ezért nem is érdekelt. Most: első betűtől az utolsóig végig­olvasom, vagy hallgatom. De nem kell mindig a népre hi­vatkozni. Frázissá válik és unalmas lesz. „Vidékiesen szólva... ff múlva úgy egymásnak esnek — na nem mindegyik, csak a rendszeresen hadakozó néhány közszereplő — hogy ami lezaj­lik köztük az nem éles, ha­nem otromba vita. Hogy ez tetszik-e a népnek vagy sem, azt nem tudom, mert — eltérően a fentebb említett képviselő gyakorlatától — e fe­lől nem érdeklődtem népi kö­rökben. Nem is tudom miért nem. Mindenesetre nekem nem tetszik. Az otromba vita. Az éles vita annál inkább. Mert évtizedeken át máshoz „Hol vannak a képvise­lők . . .?!” — kérdezte a tévé, rádió mikrofonja elé citált ut­cai állampolgár és a kérdés elhangzott a sajtóban közölt levelekben is. Mert ugye rit­kán jelenik meg mind a há­romszáznyolcvan valahány kép­viselő az ülésen. A néző csak több-kevesebb üres széket lát a T. Házban. „A hiányzást vonják le a fizetésükből...!" Vagy: „Kapjon fegyelmit, aki hiányzik, úgy mint más mun­kahelyen!” — olvasom egy le­vélben. A képviselők már erre megadták a választ, nem is egyszer. Legutóbb két képvise­lőnő — pénteken délelőtti rá­dióműsorban - nyilatkozott: örülnek, hogy a mikrofon előtt ismét vázolhatják - nagy­jából! - a képviselői munka mikéntjét. Rengeteg anyag van a kezükben — törvényjavasla­tok és egyebek — elolvasni gondosan és felkészülni az ülésre. Aztán: időrabló a kü­lönféle bizottsági munka. Az­tán: frakcióülések. Aztán: az ülés ideje alatt - kint a fo­lyosón többnyire — mert rövid a szünet — kisebb viták zaj­lanak le, vagy éppen a napi­rendhez szükséges információ- csere zajlik le gyorsan, négy vagy többszemközt. És ugye . . . hol vannak akkor még a vá­lasztó polgárok, akikkel talál­kozniuk kell, nagyjából rend­szeresen. Aki pedig mindezt nem hi­szi — ezt már én mondom — ne legyen rest és kérdezze meg alkalomadtán saját kép­viselőjétől. Akire valamikor voksolt. . . Megkezdődött az országos színházi találkozó Tegnap este Jeles András rendezésében színre vitt „Vala­hol Oroszországban” című da­rabbal megkezdődött Kaposvá­ron a X. Országos Színházi Ta­lálkozó. A május 26-ig tartó rendezvénysorozaton tíz színház 14 művel mutatkozik be. Ma 15 órától Schwartz-Greene-Tebelak ,,Hit kell" című rockjátékát, 19 órától Ibsen Vadmacskájának stúdiószínházi előadását, hét­főn 19 órától Marquez Száz év magányát láthatja a közönség a Szolnoki Szigligeti Színház repertoárjában. Kedden bóra­kor mutatkozik be a Pécsi Nem­zeti Színház a vendéglátó Ka­posvári Csiky Gergely Színház pódiumán Tennessee Williams A tetovált rózsa című színművé­vel, maid csütörtökön este fél 11-kor Sárosy István Húszmil­liomodik év című drámájának stúdiószínházi előadására kerül sor. vasamapi A kolozsvári tanítóképző tablója az elmúlt század végéről

Next

/
Thumbnails
Contents