Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)
1991-04-30 / 117. szám
8 új Dunántúli napló 1991. április 30., kedd Kettétört kupolaíuek Bukaresti képzőművészek a Pécsi Kisgalériában Kéz a tarkón. Kemény férfikéz, összekulcsolva. Azután a hát, amit hátizsák takar. Mindez egy reneszánsz ablakkeretben. Barokkoson mives ablakbéllet, a kupo- Jaív legfelső pontján, fenn középen nagy, figyelő szem kőszemhéjakba zárva. A barokkoson dús foglalatból, aminek az elevenségét csak a pasztell nemesen szürke, porózus színei mérséklik, kitüremkedik a hátizsák. De ez a hátizsák sem közönséges; középen Dali fiókjait idéző hasadék, ismeretlenbe menetelő út — némi úttalanság útravalóul. A bukaresti grafikusművész, Tamás Klára Pirandellója. Ugyanúgy 1988-ban készült, mint a mellette levő másik rajz —Francois Villon. Egy kontúrjaiban itt-ott elmosódó görögös szobortorzó tartja kezében a költő fejét. Pontosabban — hogy az illúzióval való játék teljesebb legyen — csak a kőre másolódó ábrázatát. Ahogy egy levéllenyomatot az őskövület is megőriz. A torzó talán maga Afrodité vagy az örök Salome — Vastag Margót és társai a blaszfémikus fintort is kifordító megtestesülése. Villon és költészete — élvezkedő Múzsák kissé megcsúfolt és szeretett ajándékaként. Zsákmánya a jelennek, ajándéka az utókornak - a szerelem lehetetlensége. Ez utóbbiról Lehetetlen szerelem címmel egy chichagói kiállítás nagydíjas plakátja is tudósít. Egy szövetszerűvé, testidegenné fásult kéz kötelek gúzsába kötve — és az elmaradhatatlanul figyelő szem. A szem, amely ugyan lehet a gyanakvásé, a kétségbeesésé is, mégis mindig egyúttal az esély is kijutni a zártságból, kapcsolatot találni a világgal.- A politika? Legtöbb színházi plakátomat nem lehetett kiállítani - mondja Tamás Klára de a függetlenségünket megőriztük. Férjem, Aurel leru- lescu évekig ablak- és ajtó- kilincsgyártásból biztosította az anyagiakat ehhez a függetlenséghez. Most a piacon a pornóval, az értéktelenségekkel viaskodunk, a nyomdáknak a mi munkáinkra fia-"'lni, ezeket kiadni nem a legkifizetődőbb. A főfalon a szőttest, az Internét, majd az ezután készülő Paradicsomot és Purgatóriumot szeretném a Világkiállításnak felajánlani — ha elfogadják. Tamás Klára szemüvege mögött is csupa mosoly és temperamentum, korát hazudtoló, finom arcvonásokkal. S ahogy lerulescu plakátokra ráfelelő, klasszicizáló réz ablakkereteit - e különös, antik „otjekteket" szemügyre veszem, így fogalmaz: ......az igazi emberi kapcs olatok kifejezése tiltott gyümölcs volt. Az ablakmotivum a zártság élménye, az üres ablakkeret: házaink elhagyása." Maradt a kapcsolat magával a természettel. A megtartó, a sejtelmes, az ismeretlen nosztalgiákat ébresztő vegetációval, amely körülindázza a külső formájában szép. antikvitásában megdermedt jelent. Az elegánsan, finoman, kanellurá- lasan felfutó ablakbélletek odafenn megtörnek, mielőtt kiteljesedhetne nyugalmat adó ivük, amelv az éqbolt, a kelő nao félívét formázza. És ami valódi lehetne már. valódi c'ránakő, hniszálerekkel befutott fekete márvánv — abba is mindia belopódzik valami művi, valami ►eátrólis: bőrszerűen elfinomult bronz drapériával bevont, ölelt drágakő — a szépség eszményének őrizgetése az anyag őszintesége, magában valósága nélkül. És még ebben a ..művességben" és műviségben, lerulescu stilizált vörösréz facsoportjában is mennyi erő van! Bóka Róbert Aurel Ireulescu: Kép I., 1990 I degen tőlem az általánosítás és a kollektív ítélet. Nem tudom azt imondani, hogy az otthon elhagyása, minden kivonulás („emigráció, disszidálás") és minden betelepülés („áttelepülés”) hűtlenség. 'Embere válogatja, . hogy ki, mikor és miért kényszerül „vonulásra". De nem tagadhatom meg, hogy együttérzésem, rokorn- szenvem azoké, aikik vállalják a közös sorsverést, a maradást, a fölnevelő közösséget. Megértem, aki a börtön elől menekül az emberibb világba. De szívem, csodálatom, megrendültiégem Kányádi Sándoré, Sütő Andrásé, Tőkés Lászlóé. A közelmúltban egy szerény, 32 oldalas folyóirat első száma jutott el hozzám a -Hargita alól, Korondról. Ki ne tudná, hol van Ko- rond? Ki ne őrizné, ha már járt Erdélyben, a köröndi székely fazekasság emlékét, egy kékmázas bokályt vagy tálat? Őrzök én is néhány köröndi mázas kerámiát. S őrzöm egy köröndi látogatás emlékét. Még a hetvenes évek elején történt. Ősz volt. Hivatalos küldöttség tagjaként jártam Erdélyben. Az utazás Bukarestben kezdődött. A program összeállításakor elmondtam, hogy vidéken élek, Romániában is a vidéki városokat sze-" retném megismerni. - Éspedig? — kérdezték. — Hát, mondjuk, Brassót, Sepsiszent- qyörgyöt, Marosvásárhelyt, Kolozsvárt. — Éppen ezeket a városokat? — Igen, de előtte még szívesen elmennék Cur- tea de Argesbe, a román ki- rálvok temetkezési helyére . . . — iEz ihatott. Curtea de Arges utón mehettem Erdélybe. Még volt egy gond. Hiába mondtam, hogy Erdélyben már elboldogulok a nyelvvel. Ide is hivatalos kísérőt, tolmácsot kaptam. — A kísérő azért van, hogy kísérjen — volt az udvarias válasz. így jutottam el Vásárhelyre, majd onnét Szovátára és Korondra. B. Anna kedvesen követett mindenhová. Göm'bölyded alakja labdaként gurult mellettem. Haját feketére festette, életkorát nem árulta el, csak anynyit mondott: — A Iá nyom már nagymama. Korondon 'Páll Lajos költőt és festőt, a híres köröndi fazekascsalád tagját kerestem. Páll Lajos elém jött az iskolába. Bemutatkozott, majd' rám villant a szeme, láttam, egy pillanat alatt fölméri a helyzetet, aztán kísérőmhöz fordult: — Négy napja esik . . . Csupa sár a falu . . . Kedves Anna, van itt egy finom eszpresszó, üljön be, várjon meg bennünket-. . . — Nem, nem, engem is érdekelni a cserép — mondta kísérőm. — Akkor jó — mondta Lajos. Elindultunk. Mentünk a cuppogó sárban, a kerítéslécekbe kapaszkodva, nagyokat lépve, tócsákat kerülgetve. Már harmadszor kerültük meg a falut, de séhogy sem akaródzott Páll Laijosék házához érkezni. Anna ingerülten kapkodta átnedvesedett körömcipőjét. — Mondja, hol laknak maguk? Teljesen fölfázom, hólyaggyulladást kapok. Nincs itt egy rendesebb utca? Lajos megrántotta bajuszát: — Dehogy nincs. Ez is rendes. Mondtam magának, hogy maradjon az eszpresszóban. Most ott ülhetne a jó meleg kályha mellett... Mindez azért jutott eszembe, mert a köröndi Hazanéző című folyóiratot Páll Lajos küldte. Nevét ott találom a szerkesztőbizottság tagjai között. És ott találom lendületes rajzát és tiszta hangú verseit is a folyóirat lapjain. Elgondolkozom. Korondnak alig lehet néhány ezer lakosa. Igaz, jómódú település, a köröndi székely fazekasok termékeikkel messze elszekerez- nek Románia városaiba. Cons- tancában, a tengerparton is találkoztam velük. A folyóiratból tudom, hogy a múlt évi köröndi kerámiavásáron huszonöt kiállító fazekasmester vett részt. (S milyen szépnevű utcákban laknak! Bor- víz, Futódomb, Alszeg, Felszeg, Tószeg, Malom utca, Rózsa utca, Só út, Olves . . .) Korondon Firtos néven művelődési egylet működik,, annak kiadványa a Hazanéző. A folyóirat egyik írása világosít föl, hogy Firtos a neve a korond melletti egyik hegynek, s így hívják a hegyen épült várat, erősséget is. Forgatom a folyóirat lapjait. Páll Lajos neve után egy másik ismerős név állít meg. Benczédi Sándor szobrászművészé. Vele kolozsvári műtermében találkoztam, akkor kaptam tőle azt az arasznyi, groteszk, szatirikus hangú ke- rámiafigurát, amit előtte neveztem el Erdélyi Don Quijo- tének, s amit azóta itt őrzök polcomon. Megtudom a vele készített interjúból, hogy neki is köze van 'Koronához: néhány évig kántortanító volt a faluiban. Egy másik írás arról tájékoztat, hogy az egyik legszebb székely népballadót, a Júlia szép leány kezdetűt Kriza János Korondon gyűjtötte. Korond persze nem a világ közepe. De nagyon is meglep ez a kis füzet. Minden közleménye egy roppant téhetséges -közösség erőfeszítéséről ad hírt. A Firtos váráról szóló -helytörténeti tanulmányt néprajzi dolgozatok követik. Az egyik a sóvidéki épületeken található csodaszarvas és életfa motívumokat elemzi, a .másik á köröndi fazekasság múltját foglalja össze. De szépek a versek, a helykitöltő rajzok, a gyerekeknek kínált olvasmányok is. Nem a köröndi folyóiratnak akarok reklámot csapni. Csak véletlenül juthat el -hozzánk egy-egy példánya. A példát akarom fölmutatni. Azt, hogy egy kis közösség milyen szellemi színvonalra, milyen lelki erőfeszítésre képes. Nálunk is születnek kezdeményezések, hogy egy kisváros, egy falu saját újságot, lapot adjon ki. Legalább olyan színvonalon kellene ezt csi-nálni, mint Korondon — sóhajtok. Úgy látszik, a megmaradásnak, a közös sorsverésnek, a szülőföld vállalásának kézzelfogható kincsei, ámulatot kiváltó értékei is vannak. Tüskés Tibor Hazanéző Az utókor inspektora Marafkó László kötete Az utókor képletes felügyelője felülvizsgálja, ellenőrzi a múlt idők képlékeny, világát, belelapoz a kényes kéziratokba, feltárja a családi titkokat, őrzi a dossziékat, és beszámol olyan találkozásokról, amelyek életközeibe hoznak eddig merevített írói motívumokat. A szerző, Marafkó László — a valamikori ■ pécsi újságíró — művei (Weöres Sándor pécsi évtizede és egyéb riportok), nemkülönben családi kapcsolatai révén — több irányúan is Pécs szellemi életéhez kötődik. Kitűnik ez a mostani, a szerző kiadásában megjelent 100 lapnyi terjedelmű műnek riportokat, tárcákat, interjúkat tartalmazó összeállításaiból is, (Az utókor inspektora), amely három részre tagolódik: Az átutazó - Kapunyitás - Alkonyi sötétség. A három rész atmoszféráját szorosabbra fűzi a szerzői mondanivalónak érdekfeszítő ereje, a helyenként feltörő szépirodalmi stílus lebilincselő varázsa. Úgy érezzük magunkat, mintha moziban ülnénk, és apró filmkockák peregnének le előttünk. Ezek az apró filmmontázsok olyan gondolatlevelek, amelyek elvisznek bennünket reneszánsz kor remek régiségei közé éppúgy, mint a közelmúlt és a jelenkor íróinak töredezett vallomásai közé. Először a gondolák városa, majd Padova vetítődik elénk, hogy azután „Olaszország napfényből, illatokból, sugárzó látványokból szőtt képébe bele- égetődjék egy magyar költő: Janus Pannonius arcmása." Újabb filmkocka: s máris Grenobleba vagyunk a Vörös és fekete írójának, Stendhal- nak szülővárosában. Innen indult el 17 évesen postakocsin Párizsba, ahol merész műveivel metszegette a társadalom morajló _ életének kinövéseit. Aztán belépünk Pablo Neruda prágai házába, de csak azért, hogy visszazuhanjunk a hazai földre, bekukkanthassunk a két világháború között virágzó kávéház, a Centrál életének sejtelmes rejtelmeibe. S Kassák Lajos Angyalföldjének mélységei marasztalnak bennünket néhány kép erejéig. Majd a Budapesten 1914- ben átutazó Franz Kafka naplórészlet-lecsapódása idézik a múlt idők háborús világát. Hirtelen Moszkvában találjuk magunkat a Bolsaja Sza- dovaja utcában, ahol Bulgakov lakott. Közben felfigyelünk a falakat borító folklór-burjánzásokra, amelyek néha ilyesfajta szentenciákat is tartalmaznak: „Az a bölcs ember, aki másokat is gondolkodásra késztet." Ismét hazai földön: „Márai a Naplójában 1944-ben arról ír, hogy 16 éven át élt a Mikó utca 2. számú négyszobás lakásban." Ez az a lakás, amelytől véglegesen a Halotti beszédben vesz búcsút az író. Megtudjuk, hogy Illyés Gyulának is háromszor kellett búcsúznia a Szemlő-hegy alatti kanyarban lévő tekintélyes házától, mert a ház valójában háromszor épült fel a bombatámadások miatt. Mindez csak indok arra. hogy IIlyés-írások titkai tárulkozzanak elő. Eljutunk Bartók utolsó magyarországi otthonába is, a Csalán utcába. Ez alkalmat ad a szerzőnek, hogy Capeknek a Népszavában Bartókról irt nagyrabecsülését is megismerhessük. Kitárul a kapu olyan izgalmas beszélgetésnek lehetünk a tanúi, amikor Keresztury Dezső vall Babits Mihályról, aki „igazi európai magyar vagy magyar európai volt”. Interjúk váltják egymást: Várkonyi Nándorral a Szíriát oszlopai című kötete megjelenése alkalmából, majd hármas interjú Csorba Győzővel, Károlyi Amyval és Weöres Sándorral. Ezt a sort folytathatnánk Dohai Péterrel, Hajnóczy Péterrel és másokkal. A kötet utolsó része intimitásokról lebbenti fel a fátylat: Jókai Mór házassága utolsó éveiről, Babits fogadott leányának, Ildikónak szomorú végnapjairól és Ladányi Mihály költői hagyatékának lassú kallódásáról. A szerző műve mindhárom részében olyan irodalomtörténeti értékű motívumokat, apró sztoriknak tűnő, de a költői oeuvre-je szempontjából el nem hanyagolható életrajzi mozaikokat mozgatott meg e művében, amelyek ismerete nélkül a kapuk mögötti élet alkonyi sötétségével nehéz volna megbirkózni. Tóth István Meliorisz Béla Kisváros szaladnak kis mindennapok háztetők áznak s mikor már a legalkonyabb az alkony a terhes asszony átsétál a parkon szavak kopognak szelek miséznek boltok zárnak a nagynénik tea mellett üldögélnek s múlhatatlan szerelemről ábrándoznak a balga szeretők van még valami a postáskisasszony disszidálni akart egyszer de nem tudta senki sem a stemplik mindig helyükre kerültek rendesen Tamás Klára: Tavasz, 1991