Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)

1991-04-13 / 100. szám

1991. április 13., szombat aj Dunántúli napló 11 Igazi emberépítő szabadság A demokrácia Európában és Európával együtt született meg. ‘Ma e találkozás nagy újjászületését várjuk az euró­pai állomoknak az európai közösségért való siknaszá Má­saiban és készenlétében. Euró­pa forrásai egyúttal a de­mokrácia, vagyis az emberi jogegyenlőség, a közös em­beri méltóság életindító kez­deményezései voltak, ame­lyeknek rövid foglalata a zsi­dó és a keresztény vallások­ban rejlő etikus értékelemek összessége, a görög—római városalapításokban és az első állami" demokratikus állam - kezdeményezéssel felszínre ke­rülő emberi közösségi kompo­nensek, mint a munka, a cél­tudatos emberi 'beavatkozás a természet folyományába, a ci­vilizáció és kultúra létreho­zása és az idők folyamán az európai alakulás több forra­dalmi megnyilatkozásában előbbre vivő többet láttató jogalkotó elemekből tevődik össze, az európai géniusz vagy az európai embereszme, amit ma méa tökéletesebben akarunk újraéleszteni. Hagyomány és újjászületés Bennünket ma közelebbről is érdekel: mit tehet a ha­gyomány, nevezetesen az egy­ház a mai demokratikus új­jászületésért, vagyis melyek azok a demokratikus struk­túrák, melyek az egyház két­ezer éves történelmében és tanításában rejlenek mint olyan indító motívumok, me­lyek az újonnan alakuló euró­pai közösségnek egyrészt mint a régi értékeket, másrészt mint aktualizált új kincseket tudja szeme elé tartani. E struktúrák elsősorban a ma már műveltebb nép valósá­gának és felsőbbségi jelen­létének elfogadása, hiszen a demokrácia' népuralmat je­lent, a nép kezdeményezését saját önkormányzósálban, a nép teremtő akaratának és alakitó hatalmának művelését. Ebben a szemléletben az em­beri személy és a személy valóságára épülő közösség van előtérben, és a századok küzdelme mutatja, hogy min­dig bűnt követtek el Európa különböző zugaiban, amikor egyesek akartak kiemelkedni, vagy pedig a többség egyese­ket némaságra Ítélt. Élénken figyelték orra a kétezer év alatt a hatalmon levők vagy Ihivatalviselők az egyházban, ne lépjenek fel a mép közös­sége és vezetői a papok és püspökök ellen, vagy a teoló­gusók ne kovácsoljanak ne­hézségeket a hívőik egyszerű hite ellen. De ugyanúgy, aho­gyan nem lehet az egyházban a ihivatalviselők ellen lázadó­an fellépni, éppen úgy nem lehet a hivatal vise lést sem az egyházi közösség ellen for­dítani. Szinodális, érdekcso- portosulású struktúrák szüksé­gesek az egyházban, hogy a közösség megegyezését elő lehessen teremteni, vagyis azt elérni, hogy az egyház mind­inkább dialógikus közösséggé alakuljon át és fejlődjék to­vább. Éppen e dialógus iéhe- tősége, mint érintkezési adott­ság biztosítja az egyházban o sajátos keresztényi demok­ráciát, a közös nevezőre való jutást, a mindenki földi és mennyei boldogulása érdeké­ben való összefogást. Európa közös öröme, hogy megszűnt az elnyomó kommu­nizmus. Megsemmisültek azok a rendszerek és kormányok Európáiban és szerte a vilá­gon, amelyek a vailásgya'kor- Jat jogát, a vallásoktatást el akarták fojtani. iNemcsak a hivő embereket nyomták el azokban az államokban, ame­lyék a sztálini modellt 'kíván­ták megvalósítani, hanem a békés polgárokat is, akik füg­getlenségért és önrendelke­zési jogokért szálltak síkra, a leg igazibb polgá ri jogo k után vágyódtak. Büszkék lehe­tünk arra, hogy a kereszté­nyek a polgárjogi mozgalmak elindításában és továbbvitelé­ben az első sorokban álltak; e mozgalmak az egyházban világos megfogalmazást kap­tak, melegágyra tolóit a- bé­kés polgári együttélés hang- súlyozásában, amelyet imég a gyakori béke istentiszteletek is népszerűvé és elfogadhatóvá tus Urunktól alapított apostol­kollégium teljességét Péterrel mint fővel az élen, most is­mét a püspöki kollégiumra, a római pápával az élen, a püs­pöki együttesre, vagyis kollé­giumára bízta, és így vissza tudta állítani az eredeti krisz­tusi gondolatot. 'Nemcsak a pápa, hanem minden püspök „vikárius", vagyis Krisztus hely­tartója és helyettese itt a földön: a pápa' az egész egy­Pappá nentelés a római Slant Pétéi bazilikában kívántak tenni. A jelszó vé­gig az volt: a békés egymás­melleit élést kell elsősorban biztositan]. Sajnos, az egyház még így is olyan keveset tett, hogy nem jellemezhetjük a demok­ratikus jogok különleges elő- harcosának jelzőjével, titulu­sával. A 19. században olyan egyházi megnyilatkozások is megjelentek, amelyek az egy­háztól hangsúlyozott társadal­mi rendet az egyházi hatalom tekintélyével és a hívők en- gedelmességi kötelességével azonosították. Ez az ún. egy­házi totalitárius plattforma sókat ártott az egyházaknak. Dinamikusan élő közösség El kellett jönnie a ff. Vati­káni Zsinatnak, amely bátran lépett fel az állami és társa­dalmi rendben fenntartott elő­ítéletekkel és visszaélésekkel szemben, amelyék legtöbbjé­ről azt kell vallanunk, hogy nem egyeztethetők össze az isteni kinyilatkoztatással. E re­formtörekvéseket ma újból egyesek azzal utasítják vissza, olyan érveléssel, hogy az egy­ház nem demokrácia, hanem theókrácia, vagyis az egyhá­zat nem a' nép, hanem Isten kormányozza és uralja. Az igazság az, ihogy az egyház a népből, egyesekből, vagyis alulról jön és épül, de felül­ről záródik le és tökéletesedik isteni jogú alkotmányában. A hatalmat, a megszentesitő jogot és kormányzási vagy uralkodási megbízatást az Is­tentől rendelt papság birto­kolja és gyakorolja. A II. Vatikáni Zsinat zse­niális világoslátása hozta is­mét egyensúlyba azt az egy­háziképet, amely a 16. száza­dig a trentói zsinatig, sőt a II. Vatikánomig egyoldalúan a pápát emelte ki mindig, mint o földi üdvösségrendi isteni megbízatás szinte egyedüli le­téteményesét, ugyanakkor az apostolutódok, a püspökök hatalmát és joghatóságát ugyan sohasem vonta kétség­be, de időköziben annyira fel- magasztalódott a páipa • ki­váltságos egyedülválósóga, „monarch iku s egyeduralma”, mintha a püspökök valójáiban Bismarck porosz' kancellár mondása szerint: „nem lettek volna mások, mint. végrehaj­tók, vagyis a pá'pa! megbízot­tai vagy tisztviselői". E kép kétségtelenül torzított, és így egyoldalúan téves is volt. A II. Vatikáni Zsinat fel­adata lett, amit ma a zsinat egyik legnagyobb vívmányá­nak is tekintünk, hogy o Krisz­ház felett gyakorolja a jog­hatóságot, a püspökök pedig teljes joggal kormányozzák saját egyházmegyéjüket. Ne gondoljunk arra, hogy a múltnak a felvázolásában je­lentkező ellentétességek vagy hibák tévedések, ellenkezőleg, első lépések és kezdeménye­zések a tökéletesebb, tovább­fejlődő egyházkép egészében, amiit különösképpen a zsinat liturgikus reformjai is bizonyí­tanak, nevezetesen azt, hogy az egyház lévén részben em­beri valóság szintén állandó­an alakul és tökéletesedik, vagyis az időformáló befolyá­sa alatt áll. Minden igazi és valódi szo­ciális reformtörekvés az egy­házban megtalálta vísszhaing- ját, alkalmazni is lehetett ak­tuális egyházi adottságokra és szükségletekre. Ma sokan állítják, hogy a kiérett de­mokrácia a társadalmi igaz­ságosság keresésének, a fele­lős emberi szabadság gyakor­lásának és a közös emberi méltóság megvalósulásának foglalata. Ha ezeket az egy­ház nem ápolná vagy esetleg tagadná, ugyanoda kerülne, ahová azok a történelmi kor­mányzási alakzatok jutottak, amelyek Isten létét, az em­beri személy függetlenségét és szabadságát vonták két­ségbe. Az egyházi tartalom kibontakozásának lényeges elemei között szerepelnek a közösség, a közösségi élet megnyilatkozása pedig a dia­lógus, a párbeszéd, amely­nek oly ragyogó foglalata és kifejezője a liturgia. Senki sem létezhet csak saját magáért, éppen úgy, senki sem gyako­rolhatja hitét csak önmagá­ért, önmaga kedvtelésére: az egyház mindig élet- és hit­közösséget jelentett, az egy­ház hitében túlvilági kapcso­latából él, és csak hit által valósul meg a hívők világfor­málása. Ezért a dialógus nem csupán egyszerűen külső meg­jelenési forma, nemcsak érint­kezési módszer, vagyis nem­csak arról van szó, hogyan megy tovább, hogyan terjesz­tik a keresztény hitet, iha.nem az egyház valóságos létezé­sének jelenléti módozatának elfogadásáról -beszélünk. Ép­pen ezért mondjuk, hogy az egyházat tulajdonképpen az határozza meg lényeges alka­tában, hogy benne az éltető elem a személyek, a lelkek kapcsolata, vagyis a dialógus, éppen ezért az egyházat „pár­beszéd-közösségnek" is nevez­zük. Tehát nem blóklkszerűen felépített, centróliszlikusan fennálló és uralkodó közös­ségről von szó. Az egyház in­kább dinamikusan élő közös­ség; különböző emberek kö­zötti kapcsolat együttese, olyan emberek találkozása, akik természetüknél fogva egy­máshoz vannak irányítva és egymásért élnek. Ezért az egyház alapkérdése is min­dig az egység kérdése. Az olyan egyházkép, amely sta­tikus alapókból irtául ki, és saját magáiban egyeduralko- dási rendszerre törekvő, nem tartható fenn. Az egyházi kon­cepciónak diológilkusnak kell lennie, mert Iho nem az, ak­kor nem is lőhetne korunk gyermeke és szükséges újjá - alakítója, mondja a zsinat egyik kiemelkedő teológusa, Yves Conga-r. Mindezék értel­mében az eqyiház egyúttal demokratikus felépítésű alkot­mánnyal is rendelkezik. Siív és értelem A mai magyar egyházban az elvi tennivalókat a nem­zeti egység újjászületésében, ennek előmozdításában kell meghatároznunk. A marxizmus visszavonulása után az első lé­péspróbálkozásokban állva az egyház oldalán, fel kell mér­ni, mit jelenthet a mai de­mokratikus újjárendezésben az egyház 'jelenléte, belső új­jáalakulása, vagyis közelebb­ről azok a reformok, amelye­ket a fi. Vatikáni Zsinat in­dított el. Sajnos, az új léleg­zetvétel útjában még mindig az évtizedek óta esedékes és várva várt magyar nemzeti egység megteremtésének újból való leblokkolása áll. Vala­mikor az ősi magyar feudális, agrárproletárokat teremtő egy­helyben topogás, majd a ma­te r ia I i s ta, ma rx ista - s zoá a fi sta egyeduralom voltak ennek gátjai. A mai demokratikus újjáalakulásban pedig a pár­tok közötti torzsalkodás, illet­ve a demokróciaépítés medré­ben való együttműködés hiá­nya, a kölcsönösség megve­tése új „parttalanságuk" oka. Hogy a mái magyar ellenzé­ket jelentő csoportok radiká­lisok, kíméletlenek és türel­metlenek, nagyon is érthető, hiszen több .mint harminc éven keresztül, főleg a fiatalok szabadságukban el voltak fojtva. A természettörvényre épülő, az egymás iránt köte- lezö, igazság és igazságosság alapján álló, őszinte lelkiis­meretre épített liberalizmus­nak magam is hive vagyak, hozzátéve, hogy ezúttal mint pap, sőt inkább mint püspök, ° szabadelvűség jelenlegi kü­lönböző értelmezésével egy­általán nem vagyok megelé­gedve, mert tudatosan vallás- nélküliség kisértésének enged. A hívók, a keresztények meg­győződésük alapján a demok­ratikus érzelmi polgári és ér­telmi törekvéseiken túl úgy vé­lekednek, Ihogy valamire még szükségünk van, amit mind­annyian érzünk, de olykor ne­hezen merjük kimondani, ha a túlvilágba vetett hitet nem is vesszük most figyelembe, mert nem tud mindenki hinni, mégis a közösségben kell a szeretet, a megbocsátás, a testvéri együttműködés iránti elkötelezettség és elismerés. A demokráciáiban eleget tu­dunk tenni a társadalmi igaz­ságosságnak, de fül ‘is kell a halláshoz, hogy a vallások, különösképpen a katolikus egyház jógii határkijelölésén túl is akarunk jutni és a „szív és értelem" emberéhez kívá­nunk fordulni, aki az ember méltóság tudatából, transzcen­dentális küldetéséből szárma­zó erők felszaibad'ítósára és megsegítésére törekszik. Ma a húsvéti harangok zúgása nemcsak a hívőket, hanem minden jóakaraté embert is hívogat: bűneinktől és hibá­inktól kell szabadulnunk, és az igazi, emberépitő sza­badság után kutatnunk és vágyódnunk. Cserháti József püspök Borisz Jelcin Moszkvában valami történt... Borisz Jelcin győzött, az ünneplés azonban egyelőre korainak tűnik. Az orosz- országi népképviselők múlt hét végén véget ért kong­resszusa kétségkívül megerő­sítette az oroszországi par­lament elnökének helyzetét, s fontos állomása a szovjet belpolitikai helyzet alakulá­sának, ezzel együtt Jelcinnek számot kell vetnie azzal, hogy vele szemben még min­dig ott áll a gorbacsovi köz­pont, amely ha tekintélyé­ben megtépázottan is, de továbbra is a kulcsfontossá­gú hatalmi szervek birtoko­sának tekinthető. A kongresszusi előjelek nem voltak éppen biztatóak Jelcin szempontjából, külö­nösen ha azt vesszük, hogy a konzervatívok éppen a parlamenti elnök leváltásáért hívták össze a rendkívüli ülésszakot. A népszavazás ezzel szemben már sejtetni engedte, s ezt nyilván a küldöttek is tekintetbe vet­ték, hogy Jelcin népszerűsé­ge feljövőben van. Nyilván ennek érzékelése késztett a központi kormány­zatot is arra, hogy a való­ban feszült helyzet ürügyén a Kreml környékén valósá­gos rendkívüli állapotot hir­dessen ki, s betiltsa a tün­tetéseket a szovjet főváros­ban. Ez utóbbi rendelkezés indoklásában egyebek között az is szerepelt, hogy ily mó­don úgymond elejét kíván­ják venni annak, hogy a Jel­cin-párti tömegtüntetéssel nyomást gyakoroljanak a ta­nácskozás résztvevőire. Az intézkedés azonban fordított eredményt váltott ki: a kép­viselők többsége a rendőri erők látványos felvonulását inkább a központ részéről megnyilvánuló nyomásgya­korlási törekvésként értel­mezte. Gorbacsovék ezzel — leg­alábbis utólag visszatekintve az események menetére — feladták a magas labdát Jelcinéknek, amit ők nyom­ban ki is használtak azzal, hogy a kongresszus a kezdés után nem sokkal felfüggesz­tette munkáját, így tiltakoz­va a „biztonsági” intézkedé­sek ellen. A tanácskozás azonban bebizonyította, hogy ez még nem jelentette azt, hogy az erőviszonyok Jelcin javára tolódtak el. A parla­menti elnök beszámolójáról folytatott vita, a határozat azt mutatta, hogy a kong­resszus két, jól elkülöníthető részre szakadt résztvevői nagyjából azonos erőt kép­viseltek. A politikai csatározásban hol az egyik, hol a másik fél ért el részsikereket: a ta­nácskozás leszavazta a Jel­cin elleni bizalmatlansági in­dítványt, de nem volt haj­landó a Demokratikus Orosz­ország indítványának elfo­gadására sem, hogy tudni­illik külön napirendi pont­ként vitassák meg az elnöki rendszer ügyét. A tanácskozás bővelkedett persze váratlan fordulatok­ban is: az ókonzervatív Ivan Polozkov oroszországi kom­munista pártvezető az egy­ség fontosságát hangsúlyoz­va elvetette Jelcin és a par­lamenti vezetés leváltásának tervét, noha ő és elvbarátai korábban éppen ezért szor­galmazták a rendkívüli kong­resszus összehívását. Kitett magáért a másik ol­dal is. Jelcin egyik közeli tanácsadója, a reformer tá­bornok, Dmitrij Volkogonov és az ellenzék egyik vezér­alakja, Nyikolaj Travkin, az SZKP-ból tavaly kilépett, im­már az Oroszországi Demok­rata Párt élén álló képviselő is a gorbacsovi központtal való megegyezést, a komp­romisszum szükségességét szorgalmazta. A látszólagos közeledés el­lenére úgy tűnt, hogy a re­formerek által sarkalatos pontnak tekintett elnöki rendszer kérdésében még­sem sikerül dűlőre jutni. Mór-már véget ért a ta­nácskozás, amikor Jelcin, kártyás hasonlattal élve, 19- re lapot kért és bejött neki a 21. Az oroszországi parla­ment vezére nyilván úgy ér­tékelte a helyzetet, hogy nincs vesztenivalója, s a küldöttek egy részének leg­nagyobb megrökönyödésére hatalma kiszélesítését indít­ványozta a tanácskozásnak. A húzás-végül is bejött, s a vártnál is rövidebb vita után, némi korlátozásokkal bár, de a kongresszus megszavazta a javaslatot, amivel Jelcin vég­eredményben többet nyert, mintha csak pusztán az el­nöki rendszer bevezetését vi­tatták volna meg. így ugyan­is már most az elnöki ha­talommal közel azonos jog­kört harcolt ki magának. Mindez meglehetősen szé­pen hangzik, de a helyzet értékelésekor nem árt tekin­tetbe venni azt sem, hogy az államapparátus, a had­sereg és a KGB továbbra is a gorbacsovi vonal befolyá­sa alatt áll, így Jelcin ren­deletéi — népszerűség és kibővített hatalom ide vagy oda — a szovjet elnök ha­sonló intézkedéseihez ha­sonlóan meghiúsulhatnak a központ és a köztársaság szembenállása miatt. A nagy talány, s ez döntő lehet a szovjet belső helyzet egészének alakulása szem­pontjából is, hogy Jelcin mit tud kezdeni új helyzetével, rászánja-e magát az együtt­működésre Gorbacsovval, ahogy erre zárszavában is utalt, vagy továbbra is a központ elleni nyílt harcot választja. Dorogi Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents