Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)
1991-04-03 / 90. szám
1991. április 3., szerda uj Dunántúli napló 7 Nyugvópontra jut-e a vita április végéig? Közös meditáció az oktatási törvényről Dr. Gazsó Ferenc egyetemi tanárt kérdeztük Balett-termet alakítottak ki Szentlörincen, az 1. sz. Általános Iskolában. Képünkön a másodikosokkal Pók Csaba tanár foglalkozik. Fotó: Proksza László „Mert a nyelv úgy ragad, mint a kosz...” Nyelvelsajátítás, hagyományőrzés a nemzetiségi óvodákban A hazai oktatásügy egészét átfogó témákat — a közoktatásra, a felsőoktatásra, a szakoktatásra, a tudományos kutatásra-fejlesz- tésre vonatkozó törvényt és az akadémiai törvényt elvben együtt kellene tárgyalnia a parlamentnek, legalábbis egymással szerves összefüggésben - hangsúlyozta DR. GAZSÓ FERENC oktatáskutató, egyetemi tanár azon az összejövetelen, omelyet a közelmúltban a PAB pécsi székházában tartottak. A Janus Pannonius Tudományegyetem neveléstudományi tanszéke és az MTA pécsi pedagógiai bizottsága meghívására a készülő oktatási törvényről vezetett konzultációt a megye érintett szakembereinek részvételével. Azzal a reménnyel jött és jön majd a pedagógus szakszervezetek Pécsre összehívandó áprilisi, országos vitájára is, hogy ezek a véleményütköztetések is hozzájárulnak a törvény kimunkálását segítő köz- megyegyezéshez. Mint elmondta, a parlament arra számit, hogy a zajló szakmai és társadalmi vitáik április végéig nyugvópontra jutnak. E sorok Íróiéinak néha már úgy tűnt, •hiába fényesítjük, szidolozzuk a részleteket, hiába fényese- dik föl így néhány elv, egyelőre újra és újra irozsdult sarokvasként csikoroanak, s visszatérnek imindazok az átfogóbb 'kérdések, amelyek a közoktatást az iskola társadalmi környezete felől, az önkormányzatok jogi és tulajdoni helyzete — végső soron gazdasági kondíciói és autonómiája felől határozzák meg. Az allegorikus pont még mindig az, mi legyen az állam szerepe, irányító funkcióija a közoktatásban, hogyan és hol húzhatók meg felelősségvállalásának határai. Mert ezek a határok most még aikár szélsőségesen szubjektivek is lehetnék, a közelgő megszüntetés keresztjét viselő vidéki kisiskolákkal, ü kényszerűen vagy óvatlanul felszámolt óvodákkal és munkahelyekkel, a mindezek 'nyomán elszaporodó fejcserékikel, a régi világot idéző kegyúri gesztusokkal és pozícióoszto- gatással. Mit szavatoljon az állam? Vállaljon az alapéllátás-fenntartás-működtetés költségeiből, így a felelősségből is mindent, avagy másik véglet szerint: dőljön el a közoktatás gondja az önkormányzat és iskola hol jó-, hol írosszhiszemű testvériségében? Néha állóháborújában? Az iskolaszék mennyiben legyen a „társadalmi részvétel”, a szülői 'igények, s mennyiben a szák ma szócsöve? A résztvevők tapasztalata és az Új Dunántúli Napló a professzor úrnak címzett aggódó Ima skodása sok ponton egybecsengett: a törvény nem hagyja-e a sorsára a kisközségeket, kisiskolákat? így a közel háromszáz települést, 177 iskolát — azon belül közel 100 körzetit — számláló Baranyát? A pénzek fejkvóta szerinti porciózásától félve, és tartva az önkormányzatok „pénzleosztó" önkényétől, sok iskola csak magasabb létszámmal érzi igazoltnak a létét, érzi úgy, hogy nem kell tartania újabb elbocsátásoktól. Kérdés: ki kinek és mennyit fizet, és még mindig a finanszírozás szegénysége ága-bogónál maradva: a régión túli szerepkört betöltő középfokú intézmények 'sorsáéit ki legyen a felelős elsőként? Működtetésükben milyen ésszerű pénzügyi munkamegosztás vagy elkülönülés képzelhető el a város(ok) és a megye között? Könnyebb először arra felelni, amit nem különösebben vitathattak eddig sem: bárkié is legyen az iskolák ellátásának felelőssége, az iskolák szakmai önállóságát meg kell őrizni azokkal szemben is, akik a pénzt „ adják." Azért tettem idézőjelbe ezt az „adást”, mert az iskolának, a saját gyerekeinknek, a jövő- Ijüknek ilyen módon nyújtott hitel sohasem lehet adomány, járandóság — amit már a kezdetektől valamiféle piaci logika címkéz. Dr. Gazsó Ferenc ezért sbeszélt az alapellátás kötelességéről, s ennek a felelősségét az oktató törvénytervezet szerint az ön- kormányzatnak kell vállalnia. Az iskoláik működtetését tehát elsősorban a helyi társadalom felelősségére bízza, ez van összhangban az önkormányzatok jogi, gazdasági autonómiáját elvben deklaráló ön- kormányzati törvénnyel. Természetesen egyszerűbb lenne, és nagyobb biztonságot nyújtana, ha alanyi jogon, közvetlenül érkezne az iskolákhoz a költségvetésből juttatott pénz — mondta az előadó —, de hogyan lehet az önkormányzatokat megkerülni? Ez ellentmond az ön- kormányzati törvénynek, márpedig nagy a valószínűsége, hogy a parlament ezt a lehetséges kezdeményezést elveti — azaz alárendeli az ön- kormányzati törvénynek. Azt viszont törvényerőre kellene emelni, hogy az adott iskolatípusra jellemző normatív támogatásban minden iskola kötelezően részesüljön! Mert nem szabad fejkvótában gondolkodni — hangsúlyozta az előadó — s azt összekeverni a tényleges kiadásokkal. Finn példák szerint a helyi önkormányzat a költségek 80 százalékát is vállalhatja — nálunk most még annak az államnak a szerepe is tisztázatlan, amelynek a pénzügyi gyámkodásáért és paternalista hatalmi szaváért újabban a viharos éveket élő vidéki iskolák és a vállalatok által cserbenhagyott szakképző intézetek esdekelne'k. A garantált normatív támogatás — mint az alapellátás mindenkori feltétele — csak az iskolák valóságos költségeinek felmérésén alapulhat! Ezt pedig az iskolához mért feladatok, s nem a létszám vagy az iskola pusztán „egzisztenciális" adottságai határozzák meg! Az egy főre számított költségek rendkívül szélsőségesek, félrevezetők lehetnek. És persze, meglehetősen önkényessé válhat, ' hogy egy nem hozzáértő mit is ért alapellátáson. Ami a normatív trendeket illeti, már 120-féle a hazai iskolatípusok alapján készült költségvetési normatíva áll a szakbizottságok rendelkezésére. Ebből a törvényi védelemből, reméljük, a parlament a kisiskolákat sem hagyja ki! Bóka Róbert Óvodában jártam, gyerekeket láttam, mind nyelvet tanultak . .. Németül, horvátul. Vagyis a német és a horvát szinte valamennyi tájnyelvi szintjén, hiszen Pécsett, a Kó- czián utcai német nemzetiségi és a Szalai úti horvát—szerb nemzetiségi óvodában találkoznak az otthonról, a faluból hozott tájnyelvi szintek, kultúrák, amelyek ismeretével csak gazdagabb lesz a gyerekek szókincse, nyelvtudása. És ami az egész — no nem bábeli zűrzavarban! — a legérdekesebb, a gyerekek mindezt a legtermészetesebb módon kezelik, aki hallja, adja ót módszerrel. Mert ebben a korban a nyelv még úgy ragad, mint a kosz - mondja az egyik anyuka. Ezért feltétlen szükséges, hogy a gyerek a nyelv közegében éljen, ott töltse napjai nagy részét. Hogy is néz ki ez valójában? Ahogy Lamperth Gábor- né, a német nemzetiségi óvoda vezetője elmondta, sajnos, a szülők nagy része nem beszéli otthon a svábot, de van, aki az irodalmi németet sem. — Mi természetesen az oviban az irodalmi nyelvet tanítjuk, de tudunk foglalkozni azokkal a gyerekekkel is, akik svábul is tudnak. Idén például a 69 gyerekből 10 ért, beszél svábul. Sajnos, az a tapasztalat, hogy a nagyszülők közegéből kikerülve a városban nagyon erős az asszimiláció, ezért a szülők egy része az óvodától várja, a nyelvi gondok megoldását. Azok a gyerekek, akik otthon is gyakorolhatják a nyelvet, mondani sem kell, milyen előnyben vonnak. Mert az óvodai nyelvoktatás lényege, hogy természetes közegben, a megtapasztalás útján, utánmondással sajátítják el, szinte észrevétlenül a nyelvet. Szinte minden gyerekünk a kétnyelvű általános iskolába kerül. Itt az oviban a személyi feltételek adottak, minden óvónő beszél németül, néhányon svábul is. A mi nagy problémánk a helyhiány. Tél óta húzódik az uránvórosi Lengyel Gyula úti óvodával az épületcsere. Az ottani épület kihasználatlan, mi pedig évente három-négyszeres túljelentkezés miatt kénytelenek vagyunk elküldeni a jelentkezőket, mert ez a családi házból átalakított épület egyszerűen kicsi. A horvát—szerb óvoda vezetője, Bosnyák Márkné is, akár a német óvoda vezetője, a nemzetiségi nyelv oktatásában a legfontosabb vívmánynak azt tartja, hogy szeptembertől megszűnt a gyerekek számára kellemetlen iskolás módszerű oktatás, helyette a nyelv gyakorlására a játék, a gyerekek természetes közege odja az alkalmat. A horvát—szerb oviban a nagycsoport végére a legtöbb gyerek már egymás közt is horvátul beszél.- Nagyon sok segítséget kapunk a szülőktől — mondja Bosnyák Márkné. Nem vagyunk gazdag óvoda, például mióta ellopták a magnónkat, azóta még nem sikerült újat beszerezni, de a szülői munka- közösséggel jól együttműködünk, ők a különböző rendezvényekből befolyó bevételekből támogatják az óvodát. Játékokat vásárolnak és minden végzős óvodást kis ajándékcsomaggal bocsátunk útiára. Hiszen a szülőkkel eayütt a célunk közös. A kultúránkat, nyelvünket ápoljuk, hagyományozzuk a gyermekek által tovább. Ami még nagyon fontos: jó a kapcsolatunk a horvát—szerb iskolával, hiszen az óvoda nem csak a nyelv elsajátításában segítség, hanem a hagyományos iskolaelőkészítés is feladata. — Gyerekeink nagy része a nemzetiségi iskolába iratkozik be, ahol első évben csak horvátul tanulnak. Meglepő fejlődést figyelhetünk meg a három év alatt, hiszen a legtöbb gyerek vegyes családból származik, minimális nyelvtudással jönnek vagy egyáltalán semmivel. De, hogy mekkora az igény, azt bizonyítja: a szomszédos falvakból is bejárnak a gyerékek, hiszen nálunk az összes óvónő kétnyelvű diplomával rendelkezik, s a dadu- sok is beszélik a nyelvet. Z. M. Kortárs képzőművészek az István Király Múzeumból Az ország egyik leggazdagabb modern kortárs képző- művészeti gyűjteményével rendelkező intézmény a székes- fehérvári István Király Múzeum. Ma, szerdán délután 4 órakor ennek a gyűjteménynek a válogatott anyagából nyílik kiállítás a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében „Művek" címmel. A várhatóan sok érdeklődőt vonzó, április 28-ig látogatható tárlaton a neves művészettörténész, Frank János mond bevezetőt. A Semmi bűvöletében? Bizonyára szokatlan, hogy e fflmjegyzetemet személyes vallomással kezdem: Nem kedvelem Bernardo Berto- luccit. Kegyetlenül sivár világképe távol áll tőlem, dekoratív képsorai mögül a nihil, a semmi kiáltozását hallom, ezért Huszadik század című, híres-hírhedt alkotását terjengősnek, Az utolsó tangó-t pedig — nincs rá kíméletesebb szavam - embertelennek tartom. Ám úgy vélem, 'hogy provokáló bátorságú filmjeit, kegyetlen szökimondásük és a megszólalás tiszteletet parancsoló komolysága következtében, újra és újra meg kell nézni. Remélem hát, hogy Oltalmazó ég című műve is, mely Paul Bowles- nek a film alapjául szolgáló regénye megjelenésével egyidejűleg került bemutatásra, visszakerül még a mozikba. Biztosan nem véletlen, hogy a történet Oranból indul, abból a városból, ahol Camus Pestis-e játszódik. Bowles ugyanis, és nyomában Bertolucci, az egziszten- icfalizmus örököse — és epi- gonja. Az emberi élet szerintük is értelmetlen itt-levés, s legfeljebb közönyünkkel és elszánt menekülésünkkel tiltakozhatunk ellene. Mint ahogy e film szereplői is, lakik a civilizációnak hátat fordítva átkelnek a Szaharán. Egy utazás históriája elevenedik meg tehát előttünk, miközben lejátszódik egy házaspár halálos végű drámája, a jellegzetes harmadik, ezúttal egy átlagos amerikai fiatalember mit sem értő közreműködésével. A férj, Port (John Malko- vich) és Kit, a feleség (Debra Winger) szerelmi jelenete, mely mintegy a film súlypontját alkotja, noha a regényben nem is szerepelt, elvi okokból ilyen kétségbeesetten reménytelen és kiüresedett. Hiszen úgy vélik, hogy a címben is említett égbolt, mely oly gyönyörű felvételeken borul föléjük, a Hold fázisváltozásai által jelezve az egykedvűen múló időt, valójában a. kietlen űrt rejti el fásult szemeik elől. A cselekmény helyszíne, a homoksivatag, Vittorio Stora- ro bámulatosan hiteles és telt hangulatú képein, lelki táj tehát, a bensőben hordott pusztaság kivetülése. Szinte sajnálom kimondani, hogy ez a vizuális gazdagság, funkcióját tékintve, hiábavaló. A szemlélet ugyanis annyira a házaspár magánéletére szűkül, hogy Észak- Afrika színpompás bemutatása egzotikus látványossággá egyszerűsödik, Port és Kit története pedig egyedi eseménnyé fokozódik le. így hát csak néhány részletben sikerült Bertolucci- nak képpé varázsolnia az általa elgondolt emberi sorsot. A kopár afrikai temetőben például, vagy amikor Port haldoklik, továbbá a film talányos befejezésekor, midőn Kit félig öntudatlanul visszatér arra a helyszínre, ahon- "nan a történet elindult. Örök körforgás a Semmi bűvöletében? Vagy irfkább az újrakezdés sziszifuszi gesztusa? 'Esetleg a múlt tört emlék- szilánkjainak tétova keresése? Igazán kár, hogy a rendezőt egyoldalú és sematikus világképe megakadályozta abban, hogy az ábrázolásnak ezt az összetettségét kiterjessze a film egészére. Ezért az Oltalmazó ég végül is — kudarc. Rangos tévedés » Nagy Imre
