Új Dunántúli Napló, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)
1991-03-15 / 73. szám
8 új Dunántúli napló 1991. március 15., péntek Makay Ida: Szava kong Ki mélytengercsöndbe megmerült, s szerelme a semmibe bekül, aki a súlyos öszrogyogást magára veszi örök vértül, aki a magány karsztvidékén építi házát, a szava visszhangtalan kong mindhalálig, kinek utat nem nyit, csak örvény, s Atlantisz-éjbe tér haza. Pardi Anna: Zöld Egy zöld ízért reszket a szóm. Egy zöldért, mi mindenütt jelen van. De gyümölcsként éretlen még. De mit segítenek a jóslatok? Kérdi Franz Werfel Jeremiástól. Amíg be nem telnek, senkit meg nem javítanak. Amikor meg betelnek, már nem segíthetnek többé senkit. A vállalkozó a vállalkozó pár figyelmét felhívta az almára, hogy ne egyenek belőle. Tudta, azonnal megteszik, hogy a paradicsomon kivül is kertek legyenek. Azóta is a kemény, keserű héj. Héják a gömbnek esve. Vadalmákkal a vészhelyzetek hogy hívnak, kergetnek, veszejtenek. Egy átlagos intelligenciának ha alig van valamije, mi kéne itt, mondd? Jó jóslat, mi naponta betelik, és sok zöld, több fény, földibb paradicsom. A Mecseki Fotóklub művészei a Pécsi Kisgalériában Heti két nap kegyelem Körtvélyesi László ha úgy érzi, játékosan elvarázsolja magát. Most, a Kisgalériábon látható fotóin elegáns és egy kicsit titokzatos. Mértéktartás és expresszió késéles, érzékeny egyensúlyával ebben is. Profi mimikri. Modelljei - a zöldruhás, a fekete-ruhás hölgy — mintho csak divathölgyek volnánok. De a divot- hölgyi mivolt mintha csak ürügy volna. Csak egy tünékeny létváltozat, amely teljes jelenvalóját igyekszik átadni a sötétből elölobogó színeknek és formáknak. A zöld fények kohójából kiolvadó vörösnek, a mélybe zuhanó és zuhantató feketének. A valószerűség álca — a jelenség démonion szelíd és álságos erejével győzelmesen a lényeg helyére lép. Kürti Mihály tükrökkel játtői hatásokra törekszik víz- impresszióiban, és az első impresszionista festmények, a foltszerű letétek illúzióját igyekszik megteremteni képein Tillai Ernő is. Munkáiknál őszintébbnek, átéltebbnek érzem Mániái György elégikus hangulatú lírai stilizációit, de Tóth Károly mesterkéletlen egyszerűségét is. Az igazi nóvum mégis Mánfai halk színeiben is színes líraisága, a kotyogó csónakok vizpárába burkolt, ibolyaszín csendje, a kivénhedt, oldalukra fordított ladikok szúette hallgatása, a fények esőjében bandukoló fák . . . És fejezzük be azzal a művésszel a körképünket, akivel akár kezdhettük volna. Csonka Károllyal, Pécs szerelmesével, akit nagyon szép városi fotóalbumának köszönhetően is ismerünk. Városától -elszakadni ezúttal sem tud, sőt a képi vallomás a fotókon szövegekkel is kiegészül: „Assisi Szent Ferenc kinyújtja a kezét. Heti két nap a kegyelem. Ilyenkor az ablak mellett is észrevesszük Krisztust: két ujjával, mint egy diák, jelentkezik." Bóka Róbert Tóth Károly fotója szik. A vibráló szédületben feltűnik egy-egy lépcsősor, egy-egy ablak sodródva a képfelület középpontja — a robbanás tűzfészke, az origó felé. Ezek a fotók. A gondolat képi áramlástanát kutató Kis- mányoki Károly „Kalandozások a tükörben cimű filmjéhez készültek. Mintha az asszociációs pályák bakugrásai roncsolnák össze mindazt, ami a világból látható, hogy azután majd e szétesett világot vetü- letei - fölrobbant tükrei — alapján szedegethessük össze. Lantos Miklós egyszerűen csak a tájhoz - a szőlősorokkal rovátkáit domboldalakhoz, a domboldalakra ornamensek- ként fölballagó házakhoz fordul, hogy így megkomponált képein egyszerre legyen konstruktivista és a tér vonzá- sót-taszítását érvényesítőén távlatos. Panyik István kínálata eredendően lírai, számára a határolt végtelenség élményéhez elegendő az emberalkotta városi vagy falusi környezet, vagy „egy kis faldarab amely azon tűnődik, hulljon-e". Dr. Szász János „tükröződései": paneljátékai racionálisabban, s- néha kimódoltab- ban születő kompozíciók kemény fény-árnyék kontrasztokra építve, lám László mesterien kivitelezett, naturális fesBánion Szabad madár Tájékozódás Nemzeti zászlónk története A piros-fehér-zöld nemzeti színként csak alig másfél évszázada vált jelképünkké. A magyar színekben és címerben több évszázad zászlóinak és címereinek hagyományos formái, színei ötvöződnek. A nemzeti színek, a nemzeti zászló törvényes elismeréséért az ország haladó erői csak az 1789-es nagy francia forradalmat követő évektől folytattak kiélezett harcot. Nemzeti zászlónk, nemzeti színeink eredete azonban jóval korábbra, a honalapítást követő évszázadokra nyúlik vissza. Piros és fehér Több forrás is bizonyítja, hogy már a honfoglaló magyar törzseknek is voltak zászlóik, az Árpád-ház első királyai pedig egyszínű, feltehetően vörös, illetve bíborszínű zászlók alatt vezették háborúba csapataikat. (A vörös vagy bíbor színnek akkor egészen más jelentése volt, mint később vagy napjainkban; a méltóságot fejezték ki vele, és „királyszinnek” is nevezték.) A 12. század végén, III. Béla uralkodása idején kezdték alkalmazni mind címer-, mind zászlóformóban a vörös alapon lebegő kettős ezüst (fehér) keresztet. Nem sokkal később, már a 13. század elején címer- és zászló- alakban egyaránt megjelent a vörössel és ezüsttel (fehérrel) hétszer vágott mező, amely tehát nyolc, váltakozva vörös és ezüst vágásból - más néven pólyából - állt. Ettől kezdve, nagyjából a 15. század végéig, a királyi zászlók és a címerek mindkét változatát használták. A vörös-fehér (ezüst) szint megjelenésük után nem sokkal már magyar színeknek tekintették. A Habsburg-uralom következménye volt egyebek között az is, hogy a 16. századtól kezdve a magyar zászló és a magyar címer használata csaknem teljesen megszűnt, és a zászlók, beleértve a ha- dizószlókat is, egyre inkább elnémetesedtek. Az ősi magyar piros-fehér szint azért sikerült megőrizni bizonyos formákban a 16.-17. század folyamán is. A harmadik szín Az ősi magyar színek mellett nemzeti zászlónk harmadik színévé a magyar címerbe az ezüst kettős kereszt talpa alá a 16. században beiktatott új motívum, a hármashalom zöld színe vált. A francia forradalom, s a köztársaság jelvénye és jelképe: a trikolor (kék-fehér-vö- rös kokárda és zászló) hatására a polgári átalakulás és a nemzeti önállóság legradikálisabb harcosai a 18. század végétől Magyarországon is a polgári forradalom és a nemzeti állam jelvényének tekintették a piros-fehér-zöld színt. (Martinovics Ignác, a magyar jakobinus mozgalom vezetője, elfogatása után, vallomásában kifejtette, hogy a nemzet színeiül a zöld-vörös- fehér szint kívánta bevezetni.) Az 1S40-es években egyre szélesebb méreteket öltött Magyarországon a nemzeti színnek forradalmi jelvényként való viselése. Egyesek, ugyancsak a francia forradalom példája nyomán, vörös szalagok felöltésével és vörös tollak viselésével nyilvánították ki radikális, republikánus érzelmeiket. A szabadságharctól napjainkig A reformkor országgyűlésein az ellenzék ismételten felemelte szavát a nemzeti színek és az ország címerének mellőzése miatt, különösen sérelmezve azt, hogy a magyar katonaság nem a magyar nemzeti színek és jelvények alatt szolgál. Az ellenzék javaslatait azonban visz- szautasították. Elérkezett azonban az 1848. március 15-i forradalom, amely kiharcolta a jobbágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenséget, ugyanakkor kivívta a jogot a magyar nemzeti szín és az ország címerének szabad viselésére is. A piros-fehér-zöld nemzeti zászló 1848-1849-ben a haladás, a szabadság, a nemzeti függetlenség és a haza jelképévé vált. így tekintettek rá a magyar emberek a szabadságharcot követő évtizedekben is. De mint tudjuk, legújabb- kori történelmünknek is volt közel négy olyan évtizede, amikor „talonba tették” eredeti címerünket, és háttérbe szorították a nemzeti trikolort. Napjainkra azonban már mindkettő visszanyerte méltó helyét és jelentőségét. (B. I.) A madár egy kalitkában lakott, ahonnan soha nem szabadott kirepülnie. A madár naphosszat gunnyasztott a kalitkáiban, és ha a gazdája enni adott neki, evett, ha vizet odott, ivott. Amikor befogták, eleinte nem akart beletörődni a sorsába, megpróbált kiszabadulni a kalitkából, és csaknem halálra verdeste magát a rácsokon. Már nem tudta, mióta van ott. A napok egybefolytak, kint volt a világ, és bent a kalitkában ő. Egy idő óta már nem is igen figyelte a kinti világot. Gazdája egy fiú volt, aki néha elfelejtette megetetni, máskor dupla adag magot szórt neki, kedve szerint. Úgy gondolta, ez így van jól, hiszen a madár az övé. És ő a gazdája. Ura és parancsoló- ja, ezenkívül ő gondoskodik róla, tehát a madár következésképpen hálás neki, és szereti őt. Egy napon változás állt be a kalitka körüli világban, megjelent egy lány, akit a gazda igen szerethetett, mert dédelgette, becézgette, csókolgatta. A madár eleinte figyelte kicsit, aztán magába süppedt megint, nem törődött a lány- myal sem. Pedig az kedveskedett neki finom magokkal, kockacukorral, beszélgetett vele. A madár ült megszokott sarkában és hallgatott. Behunyta a szemét. — Te — mondta a lány a fiúnak —, ez a madár beteg! — Dehogy beteg, mindig ilyen. Undok természete van, ennyi az egész. Mégcsak nem is hálás, amikor mindent megkap, amire szüksége van. — Honnan tudod, mire van szüksége? Megkérdezted tőle? — Ne hülyéskedj, cicukám! — nevetett" a fiú —, majd még társalgók is vele! A madárkereskedő mondta, mit eszik, és mennyit iszik. Kész. — Szerintem ennek a madárnak fáj valamije — mondta a magáét a lány. — Igen? Szerinted mije fáj? — A szive. Néha, amikor azt hiszi, nem látjuk, kinéz az ablakon. Látja ott azt a nagy fát, látja elröpülni az ablak előtt a többi madarat. Szeretne szabad lenni ő is. Azért fáj a szive, mert rabságban tartod. — Jaj, szivecském, olyan bolondokat beszélsz néha! - rándította meg a vállát a fiú. — Inkább velem törődj kicsit! Nem látod, hogy az én szívem is fáj, mert még meg sem csókoltál? — Nem is foglak — mondta durcásan a lány. — Nem csókollak meg, amig ezt a szegény madarat szabadon nem ereszted! Két napig vitatkoztak ezen, végül a fiú engedett. Kinyitotta az ablakot, kinyitotta a kalitka ajtaját és várt. Vártak mind a ketten. A madár úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Csak gunnyasztott a kalitka sarkában. — Tudod mit? Menjünk ki innen, hagyjuk magára! Majd kirepül akkor. Hát úgy tettek. Két napig volt nyitva a kalitka ajtaja, és a szoba ablaka, nem szórtak neki magot, nem adtak neki vizet, várták, hogy elrepüljön. A két nap alatt a madár százszor is elképzelte, hogy kirepül arra a nagy fára az ablak alatt, de emlékezett még arra a napra, amikor szabadulni akart, és véresre verte magát a rácsokon.- Ez csak csapda lehet — gondolta —, és azt sem tudta mór biztosan, tud-e még repülni ? Gyanakodva lapult a sarokban, és lehunyta a szemét. Amikor harmadnap bementek hozzá, a fiú és a lány, halva találták a kis madarat.- Látod, megmondtam! — intett fejével a kalitka felé a fiú. Nagyon jól megvolt ő eddig itt, mit is kezdett volna a szabadsággal? Tőlem mindent megkapott, miért is ment volna el? A lánynak könny gördült ki a szeméből, amikor a halott madárkát a tenyerére vette. — Túl sokáig volt rabságban ... — suttogta. - Túl sokáig. Már nem tudott mit kezdeni a szabadsággal. Dr. Szósz János felvétele
