Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-16 / 46. szám

1991. február 16., siombat uj Dunántúlt napló 9 lűl Jl uf oly mértéktartó i iieri a hazai kö. zönség? Miért juttat oly ritkán bukáshoz vagy si­kerhez egy-egy színházi produkciót? 'Miért idegenek tőlünk a világ nagy színházi szentélyeiben természetesnek tartott látványosabb tetszés- nyilvánítási formák? Miért csodálkozunk rá egy-egy rit­kán felhangzó füttyre, avagy 'hurrázó bekiabálásra? Talán azért, ímert a közép­szer-központú értékrendhez idomult szokásrendnek va­gyunk rabjai. Talán azért, mert még mindig féltve őriz­zük és zárjuk magunkba a színházi élmény és az élet­tapasztalatok szembesülése ál­tal kiváltott gondolatokat és érzelmeket. Talán azért, mert a hosszú ideig lefojtott élmé­nyek csak lassan oldódnak. És talán azért őrizzük oly tartósan emlékezetünkben for­ró színházi esték látszólag ap­ró, ám mégis jelentős moz­zanatait. Talán ezért is hisz- szük, hogy a 'közönség min­denkori értékítélete többnyire a hivatalos kritikákat megha­ladó jelentőségű mércéje az alkotásnak. Meg azt is, hogy e gondolati-érzelmi megnyilvá­nulások — mint a jó színház maga is - művészt és nézőt egyaránt a tükör elé állíta­nak: önvizsgálatra, önelem­zésre késztetnek. Akkor is, ha az elismerést az ambíciók és a vágyak beteljesülése később nem követik. És akkor is, ha a siker megérdemelten emel fel, tesz ismertté, ha új lehe­tőségek, új horizontok megte- remtésénék forrásává válik. Előbbiről közel negyedszá­zados emlékként a Tisza-parti város egyetemének nagy elő­adója, az Auditórium Maxi­mum íjut eszembe. Ez volt ugyanis akkor irtéhány meg­szállott fiatal — és néhány szó z, nézők ént-vi tópart ne rk é nt e munkát figyelemmel kísérő szimpatizáns — közös élmé­nyéinek színhelye. A hely, ahol o napközbeni tudós elő­adásokat estértként a színház meghitt, ám izgalmas világai váltotta fel: Jonescu és Mro- zék, meg Aristophanes és Illyés színházáé. Amit Okkor és ott ugyancsak amatőrök csi­náltak, ám azzal a hittel és reménnyel, melyekkel — min­den bizonnyal — naponta a profik színpadra lépnek. (Az akkori műkedvelők némelyike azóta ismert színházi rendező, elismert színész vagy népszerű tévériporter). Történt pedig, hogy a vidé­ki intézmény amatőrjei az egyetemi színjátszóik európai fesztiválját vették célba. És ab­ban az esztendőben - nemes versengésben, szakmai zsűri által is megerősitetten — or- szógelsők lettek. Ám közbe­szóltak az illetékesék. A győ­zelem ugyanis — akkor még az amatőr mozgalomban is érvényesülő — monopóliumot sértett. Hónapok kemény mun­kája vesztette másodpercnyi döntés alatt értelmét, semmi­sült meg a nagy cél, úszott el az akkor még igencsak nagyértékű franciaországi uta­zás. A sikert mélységes csaló­dás követte, meg — tán a gyengéknél vagy a megszál­lottaknál — az értetlenség és a keserűség kiváltotta köny- nyék. Melyek más helyzetben az örömé is lehettek volna ... De más emlékeik is kísér­nek. Ezek már o profi világ­ból valók, amolyan igazi nagy színházi pillanatokhoz kötő- dőek. A vihar előtti csend, majd a hirtelen kitörő tetszés- nyilvánítás feszültségét hor­dozzák magukban. Olyan pil­lanatok emlékei ezek, melyek feltehetően színész számára a legtöbbet jelentik: az ezer­fejű Cézár elismerését. A pil­lanatot, melyért érdemes vál­lalni a pálya minden nehéz­ségét, kínját és keservét. így villan fel gondolataim közt az alig néhány hetes emlékkép: a nézőtérnek háttal álló éne­kesről, aki meghitten fogadja a publikum - produkcióba „belépő", ám mégis jóleső — vastapsát. Sajátos köszönet- nyilvánítás ez az élményért — Hevesi Sándor találó szavait idézve —, azért, mert azon az estén feltehetően „megadták a közönségnek a nagy élményt, a fájdalom nélküli fájdalmat, a szenvedés nélküli szenve­dést, o nézőnek azt a felejt­hetetlen életszenzáoióját, hogy járhatott a pokolban, de egy hajszála sem pörkölődött meg, s betekinthetett a mennyor­szágba, s nem vakult meg a fényességtől". TaIán ezen ritka és ■ I nagy pillanato­kat is félti és védi író és olvasó egyaránt, ak­kor, amikor struktúraalakító koncepciók, szerkezetátépítő ötletek, építő vagy romboló (ki tudja ezt ma eldönteni) sajtóviták köznapi tanúja. Amikor szakmai és/vagy poli­tikai motívumokból fogant nyi­latkozatok hű olvasója. Ami­kor — feltehetően az olvasók jelentős részével együtt nem szeretne semmi többet, mint egyszerűen olyan színhá­zat, melynek — Sütő Andrást idézve — „a suttogása is messzire Maliik". Szirtes Gábor Rózsa Endre: A szülői ház N incs sajgóbb, égetően fájóbb emlékezet, mint amit a növényzet őriz meg gyarapodó és vastagodó gyökereiben, kiterebélyesedő lombjaiban, évgyűrűket gyűjtő és sorakoztató törzseiben, ne­hezedő és megátalkodott gö- csörtjéiben, itt-ott már lehulló fakérgeiben, a nagyok mellé kéretlen odacsöppent süvöl- vény (ócskáiban. Abba a visz- szavonhatatlan ténybe pedig egyenesen beleborzongok, hogy a régi, kedves diófa nincs többé, április táján nem potyogtatja körbe az udvart zöld kukacaival, örökös játé­kos kedvével — mint egy nagy­apó — nem nyúitía ágait ki segítőén, hogy hintát, vagy tornagyűrűket aggassanak rá; hogy lényegében az egész ud­var apraját-nagyját szórakoz­tassa. A diófáról, amely már nincs, eszembe jut egy emlék. Anyám combjába kapaszkodva meg- szeppenten állok, hosszú ideig a diófa tövénél fevő pince­bejáratnál, a harmadik-negye­dik lépcsőfokon toporogva. Anyám is szorongva, aggoda­lommal teli figyeli, mint zúg­nak, bőgnek az acéldongó zümmögésénél százszoroson erősebben el felettünk a libe- rátorok, a szolgálatot teljesítő angol repülőgépek. Szerencsé­re nem nyitnak géppuskatüzet ránk, nem is bombáznak. Majd másutt — nem itt, nem most. Ilyenkor hallgatom ijedten bal­oldali szomszédunk, Gizi né­niék rádióiáiban: „Figyelem! Figyelem! Baja, Bácska, Bara­nya térségében repülés, zava­rórepülés." Ilyenkor aztán elvi­selhetetlen, agykápráztató hangon felüvöltenek a város szirénái is. Eduard Munch Si­koltás című világhírű képe — amit ekkor még nem ismerek, hiszen csak hároméves va- avok — a lényeget illetően és alapvetően megtörtént. Tanú­síthatom : a fényerőmmel erő­sen betapasztom mind a két fiilemet, s mint a fába szorult féreg, ordítok, és artikulátlan hanaokat hallatok a véakime- rüfésia — amía a szirénák ab­ba nem haqyiák. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy ezt a szégyent, gyalázatot, ezt az emberkin- zást miért kell csinálni még külön, hiszen a repülőgépek, ha arra járnak, amúgy is meg­teszik a magukét - ha tetszik ez az emberfiának, ha nem. A következő emlékem, amit örök­re megőrzők, változtatott vi­szont ezen a kétségemen. Ak­kortájt — 44 októbere felé — szigorú parancsba adták a la­kosságnak, hogy építsenek maguknak úgynevezett bunke­reket. Nos, a mi udvarunkon — miután arróf b földdarabról már betakarították a háziné­niék a kukoricát — annak rendje és módja szerint, a felnőttek ástak egy bunkert. Én is ott okvetetlenkedtem, a kis ásóval szorgalmasan lapá­toltam kifelé a sárga agyagot. Belefeledkeztem a tevékeny­ségbe, vagy valahogy figyel­men kívül kerültem — nem tu­dom —, csak azt, addigra az egész háznép a bunkerben volt már. Amikor rémült kiál­tásokat hallok — egymás sza­vába vágva, torka szakadtuk­ból kiáltják: Aaaadriskaaa! Aaaandrás! Én nem hallottam a repülőgép zúgását, bizonyo­san azért, mert túl alacsonyan mentek fölöttünk. Csodálkozva vettem észre, hogy porzó kis szökőkutak támadnak hozzám egészen közel, majd azt érez­tem, hogy egy kéz beránt a bunkerbe. Anyám jött ki a fe­dezékből, és vitt le, léleksza­kadva . .. Amikor hálát adtak a jóistennek, hogy megmene­kültem, már pityeregtem. Gép­puskalövedékektől menekültem meg, vagy inkább — mentett meg anyám. Szó szoros értelmében a leglélegzetelállitóbb kalandom abból az időből egy aknatalá- latnak a közelünkben történt becsapódása volt. Akkoriban nem a Sándor utca 14-ben, hanem a Kiss szomszédéknál, a 12-ben voltunk, biztonságo­sabb pincében. Csak arra em­lékszem, hogy iszonyatos lég­nyomás szorított a falhoz apá­mat és engemet. Az akna rézsút fúrta át a házat, és a következő utca egyik szuterén lakásának az ablakában rob­bant, ahol — mint később megtudtam - szerencsére sen­ki sem volt otthon. De ami pusztítást a légnyomás Kissék- nél végzett! Én például nem hallottam percekig semmit. A pince előtt, a falikút jókora félkávája leszakítva, és átvet­ve az udvar túlsó oldalára. Még meleg, kimúlt kacsák, tal­puk az ég felé ímeredez. Az utcai bejárattal szemben Cső- dör bácsi éppen borotválko­zott, abban az időben a fér­fiak az ajtó-ablakkeresztfájára akasztották a tükröt — mentőt kellett hívnunk hozzá, annyira benyomta a légnyomás az üve­get, és törte ripityára a tükröt — szegény öreg arcát pedig összekaszabolta, merő vér lett. Anyám furamód nem volt ott az aknatalálatnál. Ö hazaug­rott — a szomszédiban laktunk —, és reggelire kávét melegí­tett mindnyájunknak. Az volt a szerencséje, hogy a kávés- ibrik egyszerűen odakozmált csikótűzhelyünkre, és — gondos asszony lévén — éppen a „sparhelt"-et tisztogatta, ami­kor a robbanás hallatszott.. . Tulajdonképpen hálát kell adnom a sorsnak, hogy szülő­helyem — ezt is „szó szerint" kell érteni, itt születtem egy őszi napon, este fél kilenckor, mivel édesanyám még azon a napon is műszakban volt — ez az egy-szoba-konyha-kamra még ma is megvan, ma is áll. Korai eszmélkedéseim, révüle­teim, fél- vagy egész álmaim közül nem is tudom, hogy utó­lag melyek a fontosak. Azt hiszem, azért mégis a legélesebbek visszatérő ál­maim képei. Az egyik, hogy állők a konyhaablakban, s egyszercsa'k megjelenik tőlünk jobbra a háztetőn egy kopasz, időtlen korú, de pici ember, egész testét kifordított suba fedi, végtelenül hallgat, és a kezében egy — ár! Igen, az a cipészeknél nélkülözhetetlen ár! A másik ólmom: megyek az utcán, egy gipsz oroszlán szobrot látok, amely mintegy varázsütésre megelevenedik és elkezd üldözni. Persze bárhogy is futok — utolér. Tapintása hideg, barátságtalan — de hi­szen még most is gipszből van. Birkózunk, gyötrődünk, nem bírunk egymással. Érde­kes módon az oroszlán nem használja legfélelmetesebb fegyverét, a fogait. Én viszont előveszem a kiskésemet, és be­leszórok. Megint mintha csak falba igyekezném vágni a bicskámat. Izzadton ébredek. A harmadik visszatérő álmom előtt el kell mondanom, hogy akkoriban igen nagy hallgató közönsége volt azoknak a mendemondáknak, szóbeszé- deknék, amelyek gyermekek rejtélyes eltűnéséről szóltak. Ezeket a kisfiúkat, kislányokat egyszerűen — mint a rémál­mokban — megették. Az egyik ilyen émberevőnél például az ünnepi lakoma után vette észre az elbesrélő, hogy a csirkelábcsontok erősen emlé­keztetnek egy kisfiú ujjpere­céire ... Szóval én egy olajos szemizzású, fekete kalapos emberrel találkoztam. Vissza­térő álmom szerint egy disz­nóölő késsel megcéloz, ketté akaria vágni hosszában a ko­ponyámat. Mielőtt történhetne valami, verejtékben úszva fel­riadok. Nemigen ettünk akkoriban mást, mint babot, krumplit és melaszt. A melasz jó a kukori­calisztből sütött prószához is, de a hagymával kisütött zsírt a prószához inkább a férfiak eszik. Egy este megkérdem apómat: hogy lehet az, hogy mi délben vagy bablevest eszünk krumplifőzelékkel, vagy krumplilevest babfőzelékkel? Apóm szeme hirtelen könnyel telik, feláll, és valósággal ki­szalad a lakásból. Persze van­nak jobb napjaink is. Apám a Pécsi Dohánygyárból kincset érő két zsák Cigarettát hozott a németek kivonulásakor. Anyám húsz csomagért cseré­be egy körülbelül tízkilós son­kát Cipelt haza a piacról. Amint fő, gyanús szagot érzék először én, aztán anyám is: borsőkós az egész sonka. Apám fölmegy a Mecsekre ve­le és elássa. Aztán, emlék­szem, sikerült szereznünk egy kismalacot is, amit apám Rá­kosi elvtórs tiszteletére Matyi­nek nevezett el. Szépen nőtt, nődögéit, míg egyszer anyám­mal éppen Gerdében voltunk, távoli rokonoknál, és kapják a hírt: azonnal haza kell men­nünk, a Matyi „haldoklik”. Irány a szántóföldek, a végki­merülésig futunk, s éppen még a vonatot is elérjük ... Ez az akkor 100 kiló körüli keshedt kisdísznó volt egész életünk­ben, amit vágtunk. H átsó udvar? Ott fantasz­tikus dolgok estek meg! Apóm a fáskamrában csapta le, és nyúzta meg a nyulakat -, hogy gyűlöltem akkor érte! Nem is ettem a nyúlpörköltből, vagy vadasból soha, csak negyvenéves korom után kaptam rá. De az értelmem is ott kez­dett el nyiladozni, a Sándor utcában. Míg nővérem a tész­tát gyúrta, megtanította velem Ady: Proletár fiú versét, ame­lyet én, még ötévesen se, elő is adtam a Budai II. Katolikus Körben. Ma a Sándor utca 14. ud­varán mindent elborítva két óriás körtefa áll. Azt hiszem néha, apám és anyám. Miért nem maradtam? Válasz Bartos Csilla - Miért maradok? című cikkére Jobban, mint én, talán, sen­ki sem szereti a szülőföldjét, de az agóniát nem bírtam végignézni! OTTHON Nemzeti ünnep. Kirándulás. Máskor úgysincs idő. Hargita, Szent Anna-tó. Táborozni, tü­zet gyújtani természetvédelmi okok miatt szigorúan tilos. Szá­munkra. Bukaresti rendszámú Dacia kerekeit mossa a tó. Egetverő lángok, hangos kurjongatás. Pár száz méterrel odább apró tábortűz, halk, sóvárgó dal, gitárpengetés, majd csend. Éjszakai razzia, szedhetjük a sátorfánkat. A szabály reánk vonatkozik! (Csak?) Egyforma szürkeöltö­nyösök egyelőre csak igazol­tatnák. y Nárciszmező. Május 1. Tá­volról észreveszik a műúton közeledő kis csoportunkat. Karszalagos egyetemistát kül­denek elébünk. „Sajnos, nem szabad, sugárfertőzés!" Nem hisszük. Ö sem. Tippet ad: „Arrafelé kevesebb a rendőr." Most épp egy járőrkocsi kö­zeledik, jobb lesz kitérni! Le- sótorozunk egy patakpartra. Éjszaka, felhő mögött a hold. Itt az alkalom! Nárcisz-illlat- ban fürdőzünk, macskaléptek­kel kerülgetjük a felfedezni vélt virágszálakat. Furcsa, idegen hangok, nagy tivornya az óriás tábortűz mellett, az erdő kellős közepén. Vissza­ballagunk. Másnap az állo­máson találkozunk a buka­resti „egyetemista" csoporttal. Kirí közülük pár öltönyös alak! Fehéregyházo: Petőfi-mú­zeum. Július utolsó vasárnapja. Néhányon lézengünk a múzeum előtt, körül, ünnepély lefújva. A mezőgazdasági kampány miatt. Csöndben helyezzük el a vérvörös kardvirágok csokrai közé a mezőről szedett vad­virágcsokrot. Emlékezünk. Szür­keöltönyös nyakkendősök fi­gyelik minden mozdulatunkat. Kis lalu. Nevét veszítette, immár sokadszor. Vecsernye utón irány a kocsma. Sűrű füst, zsivaj. Mégis otthonos. „Hallottad, hogy a tanár és a pap is román tagozatra Íratja be ötödiktől a fiát, uno­káját? Azt mondják, így job­ban érvényesül!” Döntőbíró­nak kérnek fel. „Kinek van igaza? Attila háborúzott-e Árpáddal? És ez Decebál idejé­ben volt vagy előtte? Vagy utána?" Hiányos ismereteim­mel próbálok igazságot tenni. „Hallottad, hogy holnap je­lentkezni kell apádnak és má­sik tizenegy társának a »sze- kusoknól“"? Keserű a sör. ÚTON Visszatekintek a dombtető­ről. Ilyenkor, májusban a falu szinte elvész a zöld falombok között, önszáműzésem elkez­dődött. De még visszatérek! ITTHON Kápráztat a sok fény, el­bűvöl a. nagy választék, de belül üres vagyok. Kérlelő pil­lantásomat nem fogják fel, értetlenül haladnak el mellet­tem az emberek. Jelentkezem. Rendőrség, görcsös félelem. Miért? Mióta? Hol? Meddig? Hogyan? Feloldódok. Itt nem ordítanak velem! Munkahely. Csodabogár vagyok. Mindenki kérdez. „Ott még élnek ma­gyarok?" Néha megalázó a részvét, máskor sértő a fenn- héjazás, beképzeltség, nagy­képűség. Beolvadni! Beolvad­ni? Mégse! Hasonszőrűeket keresni, találni, egymáson se­gíteni, alkalmazkodni, de nem beleolvadni! A fényes máz alatt szürke hétköznapok. Aka­rat, küzdés, nulláról indulás. Első megvásárolt tányér, ka­nál, kés, villa. Az enyém! Az első fizetésből megspórolt, fél­retett pénz. A jövőre. Hon­vágy? Van. Lesz. De oda . . . oda nem vágyódom vissza! Megoldás? Az álmainkban visszatérő örökszép szülőföld. Ilyenkor lepereg róla a szeny- nye, a gyűlölködés, az egy­más elleni uszítás, a kilátás- talanság, a szomorú és igaz pusztulás, agónia. Kettős élet, itt és ott. „Magyarnak lenni itt egy állapot, veleszületett jog. Ott? Kin, szenvedés, fog­csikorgató akarat (mindenna­pi) megalázás." Értetlenül néznek rám. Nem értik. El­esem, sérülten nyújtom a ke­zem. Megragadják, felemel­nek. Rájönnek, én is sérthető, esendő vagyok. Segítenek. Befogadnak. Itthon vagyok! Bandi András Egyedül. Takács Dezső rézkarca. Siker

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents