Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-09 / 39. szám

1991. február 9., szombat ű 3 Dunántúli napló 11 KCezrä tetei lel gyogyítt?) a csertői parafenomen Hogy megmaradjon a remény Idős nénik járnak hozzá, izomsorvadásos kisgyereket kezel Sándor nem szereti a show-t Amíg készült a riport, mellette, oz ágyon békésen aludt a mé­dium Kóródi Gábor felvételei Próbálom Sanyit rávenni: tegyen újabb kísérletet velem, csakhogy sikerüljön eloszlatnia kételyeimet. — Nem akarok én bizony­gatni senkinek, semmit. Azt hiszem, nem vagy fogékony az ilyen dologra —, de megpró­bálhatjuk még egyszer. Csukd be a szemed, lazítsd el tna- gad és állj egyenesen! Azt teszem. Eleinte imboly­gók kicsit - dehát ilyen eset­ben az emberek többsége ugyancsak nehezen találja egyensúlyát. Aztán megálla­podok. Egyenesen állok, mint a cövek. Később mintha az orrom előtt a levegő mele­gedni kezdene. Meg is szó­lalok: — Igen, valamit érzek. Bi­zsereg is . .. — Nem, ez nem fog sike­rülni — válaszol a csertői pa- rafenomén. — Hiába, vannak, akik nem fogékonyak. Kinyitom a szemem, leülök a kanapéra, s már-már bi­zonygatni kezdem, hogy tény­leg éreztem az orrom körül a forróságot, amikor a szúrós szemű fiatalember leint: — Nem erről van szó. Ha fogékony lennél, hátra kellett volna dőlnöd, talán el is esel. De ha akarod, behívok egy srácot a pincérek közül, vele azt csinálok, amit akarok. Szigetvár mellett, a domo- losi Kastély Szállóban va­gyunk. György Sándor, húsz­éves, csertői, képesítés nél­küli nevelőotthoni tanár alig másfél hete, január közepén kezdte meg rendeléseit, s mi­óta híre kelt, hogy gyógyító ereje van, délelőttönként egy­re több itt a vendég. Idős né­nik járnak hozzá, izomsorva­dásos kisgyereket kezel, a ne­velőotthonban pedig egy kol­léganője trombózisos lábát gyógyította meg. Kézrátétellel dolgozik. — Behívjam a pincért? — is­métli meg az ajánlatot. A pincérrel még várunk. Előbb fotós kollégám ajánlko­zik. Rendben van, gondolom, ha ő nem fogékony, hát sen­ki. Tavaly egész évben táp­pénzen volt, állandó, kínzó derékfájását csontritkulással magyarázzák az orvosok, de mióta „AgykontrolT-gyakorla- tokat végez, állapota egyre javul. Január óta - igaz, csak részmunkaidősként - újra dol­gozik. Ugyanaz a próba, amivel Sándor először nálam is kísér­letezett. A fotós összekulcsolja kezeit, a fiatalember kupola­szerűén fölé borítja tenyerét, koncentrál néhány másodper­cig, majd megszólal: — Próbálja széthúzni . . . A kezek azonban nem ra­gadnak össze. Másodszorra sem. Ráadásul a „döntögetős”- próba sem sikerül. Hát, jöjjön a pincér.. . Amíg felhívják a konyhából a szállodai szobába, ahol Sándor rendel, beszélgetni kezdünk: — Régóta érdeklődöm a megmagyarázhatatlan dolgok iránt. Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy magam is fur­csa képességek birtokában vagyok — ez csak tavaly nyá­ron derült ki, amikor Igna- tyenkó a „Nulladik tipusú találkozások" című műsorban, egy élő adás keretében kísér­letre szólította fel a nézőket. Balatonon voltunk a nevelő- otthonnal, az egész tábor a tévé előtt ült. Oda kellett állni a készülék elé, s amikor Igna­tyenkó azt mondta: most el fognak dőlni balra, úgy tör­tént . . . Sándor, mint mondja, már a műsor ideje alatt kipróbálta, sikerül-e neki is megtennie a csodát. Sikerült. — Nemcsak ez a kísérlet jött be. Volt, hogy azt mondtam az egyik gyereknek, vedd fel a szappant és próbáld meg­nyalni. Próbáld csak, olyan, mint a fagyi. Nyalni kezdte, mosolygott és azt mondta, va­nília fagyit eszik. Történetből, persze, van több is. Sándor azt mondja, el tudja hitetni velem, hogy levágta a karomat, előbb csak a fájdalmat érzem, aztán sem­mit. Vagyis nem érzem, hogy lenne kezem, de látom, hogy ott van lenn, előttem a föl­dön. Ha akarja, visszaadja ne­kem, ha akarja, nem. Utóbbi viszont, mint mondja, soha nem fordul elő.- Nem is szeretek ilyesmit csinálni. Ha kérik, akkor sem. A paranormális jelenségekben sokan csak a show-t akarják látni, pedig nem ez a lé­nyeg ... . Mielőtt folytatná, megérke­zik a pincér. Fiatal, nyurga srác, gyerekarcú még. Leül és ö is mesélni kezd: — Óvodába is együtt jár­tam a Sanyival, de soha nem gondoltam, hogy ilyesmire képes. Amikor idejött a szál­lóba, velem is kísérletet tett. Képzelje, rám nézett és azt mondta, menjek oda a portás­hoz és kérjem fel táncolni, legjobb, ha angolkeringőzök vele. Nem is tudok angol­keringőzni, mégis megcsinál­tam. Aztán azt mondja, nézd csak, ki ez! Nem látod? Ö a Gobbi Hilda. És én tényleg úgy láttam, hogy a portás a Gobbi Hilda . . . Nevetünk, a kezdeti, mind­két fél — tehát az újságíró és a parafenomén — részéről megnyilvánuló bizalmatlan­ság oldódni kezd. Hogy két­ségeimet Sándor teljesen el­oszlassa, megkérdezi a pin­cért, hajlandó-e néhány kísér­letre? Miután a válasz igen, jön a felszólítás: „Aludj el!". A médium eldől az ágyon, majd az „Ébredj!" felszólítás­ra, törölgetni kezdi a szemét, s azt kérdezi, mi történt vele? . . . Szabó János, a szálló igaz­gatóhelyettese velünk együtt nézi a történteket: — Magam sem nagyon hi­szek a dologban, eleinte leg­alábbis nem hittem. De Sanyi két felszolgálóval is azt csinál, amit akar. Magam is kipró­báltam néhány kísérletet, de mint kiderült, nem vagyok ideális alany, vagy, .ahogy' Sanyi mondja, nem vagyok eléggé fogékony. Kértem, se­gítsen leszokni a dohányzás­ról, hát. . . Azóta csíp a füst, de még mindig szükségem van rá. A főnök azt sem tagadja, hogy a csertői fiatalembert üzleti megfontolások miatt csábították a szállóba. — Délelőttönként rendelke­zésére bocsátunk egy szobát, s mert nemcsak a ,,show”-ban jó, hanem a kézrátételes gyó­gyításban is, két hete nálunk rendel. A környékről azóta egyre többen jönnek, de az utazási irodák által szervezett csoportok is igénybevehetik Sándor szolgáltatásait - egy éjszaka árában nemcsak a reggeli, de ez is benne van. A menedzselésében szintén igyekszünk segíteni, így, ha minden igaz, a „Nulladik tí­pusú találkozások" című Déri­műsorban is szerepelni fog. Az egyszeri kezelés egyéb­ként - szállás és reggeli nél­kül — kétszáz forint. Jutányos ár, főleg, ha azt vesszük, sok helyen a kézrátételes keze­lésért alkalmanként 500-1000 forintot is elkérnek egyesek. Mint Sándor mondja, a fogfá­jást, a migrént azonnal gyó­gyítani tudja, még újabb ke­zelésre sem kell visszajönni hozzá. A komolyabb bajokra persze több időt szán, érke­zésünkkor éppen egy mere- nyei nénit fogadott, akinek egy hét múlva kell újra jön­nie -, de fájós válla már et­től az egy kezeléstől is szem­mel láthatóan javult. Mikor bement a „rendelőbe”, még emelni sem tudta a karját, tá- voztakor viszont már a kendő­jét igazgatta, s ha a pincér altatását sokak megrendezett jelenetként magyarázzák, ez utóbbi példa azért valami­féle bizonyítékként talán el­fogadható. A merenyei néni kezelésé­nek sikere láttán fotósunk is úgy gondolta, nem sokat ve­szít vele, ha kipróbálja Sándor kezét, mert bár dolgozni tud, derékfájása, ha tompább is, mint egy évvel ezelőtt, de nem sokat javult. A kezelés után viszont igen.- Ahogy rátette a kezét, azonnal melegedni kezdett a derekam. Úgy éreztem, olyan, mint a harkányi víz, s tényleg elmúlt minden fájdalom. Most úgy tudok menni, mint két év­vel ezelőtt. . . Sándor pedig — miközben a fotóriporter lelkendezik — csak sejtelmesen mosolyog. „Ha alszik rá egyet, még na­gyobb lesz a javulás" - mondja, s újabb kezeléseket javall. örülünk, hogy végre meg­van a bizonyíték. Megyünk is vissza Pécsre, de mikor meg­érkezünk — mintegy másfél órával a kezelés után — a de­rékfájás újra előjön — és saj­nos tart azóta is. Sándor persze azt mondta, csupán kisebb bajokat tud azonnal hatásosan gyógyítani, kór lenne tehát haragudni rá. És egyébként is . . . Azt hi­szem, akár kézrátételről, akár a legfejlettebb műszeres terá­piáról van szó, a beteg em­bertől valamit semmiképpen sem szabad elvenni - s ez a valami, a remény. Ez az írás is csak ezért szü­letett. Pauska Zsolt Nagy a bizony­talanság A Központi Statisztikai Hivatalnak a januári ár­emelkedések mértékéről legkorábban március ele­jén lesznek részletes fel­mérésen alapuló adatai. A hivatal szakemberei je­lenleg még becslésekbe sem bocsátkoznak. A bizonytalanság több tényezőből fakad. Bizo­nyos mértékben, még a statisztikai számbavétel módszerein is változtatni kell, mivel Magyarorszá­gon az idén számottevő árliberalizációra kerül sor: ma már az áraknak több mint a 90 százaléka sza­bad. Ugyanakkor jelentő­sen megnövekedett a ke- reskedelmben a magán­szféra részaránya, a ma­gánkereskedők reakciói, üzletpolitikája nehezeb­ben vizsgálható, számítha­tó, mint az állami bol­toké. A KSH havonta két­szer készít meghatározott körben felméréseket, ezek feldolgozása azonban egy hónapnál is hosszabb ideig tart. Az infláció következő hónapokban várható ala­kulásával kapcsolatban sem bocsátkoznak becslé­sekbe. A Magyar Nemzeti Bank illetékeseivel egyet­értőén, a KSH-nál is a túlfűtött inflációs várako­zásokat tartják az egyik legnagyobb veszélynek. A termelők és a kereskedők szerint is kialakult már az a gyakorlat, hogy az előre jelzett áremelkedést nagy rátartással, már jóelőre beépítik termékeik fogyasz­tói árába, nehogy a ké­sőbbiekben rosszul járja­nak, nehogy a bevétel ki­sebb legyen az időközben megnövekedett költsé­geiknél. Magyarországon azért különösen nehéz ellensú­lyozni a túlfűtött várako­zásokat, mert a piac még nem működik megfelelő­képpen és a termelőknek és a kereskedőknek le­hetőségük van arra, hogy az indokolatlanul meg­emelt áraikat elfogadtas­sák a fogyasztókkal. így csak egyetlen tényező kor­látozhatja a túlzott ár­emelkedést, ha a lakosság fogyasztóképes kereslete alacsony szinten marad vagy tovább csökken. Ebből a szempontból nagyon fontos, hogy az idén ne kerüljön sor bér­liberalizációra, vagyis a bérek teljes felszabadítá­sára. Amennyiben ugyanis a lakossági vásárlóerő nem növekszik, úgy egyre nehezebbé válik a jelen­tős inflációs várakozások következtében az indoko­latlan áremelések érvé­nyesítése. Az újságiróval is próbálkozott a parafenomén. Képünkön balról: György Sándor és Pauska Zsolt. Emlékek A z emlékeimmel ölelke­zem. Azok vesznek kö­rül, mint magzatot az anyaméh. Belőlük táplálkozom, rajtuk [keresztül élem újra vi­lágom és életem. Már az sem zavar, hogy tudom, ftt-ott biz­ton érzem: hamisak, jótékony szelídséggel meghamisítottak. De tüzülk-fényük van, s nekem újra meg újra erőt adnak. Ilyenkor, amikor kitavaszodik, felfokozódik bennem a múlt, felködlenek emberek, esemé­nyék, emlékek és én megfür­detem magom bennük. Sze- dett-vedett ez az emlékhad, még arra sem gondolok, hogy rendszerezzem őket, csak ha­gyom, hogy felburjónzzanak, hogy elhódítsanak, visszavi­gyenek egy soha vissza nem térő múltba, simogatások, ró­zsaszínű emlékek közé, fiatal, sőt gyermekkorom pillanataiba. Amikor írok, nem egyszer friss, jéghideg sör illatozik mellettem, agyagpohárban, hogy soká tartsa hűvösségét, s hogy felforrósodó emlékei­met öntözhessem véle. így jut­tatja eszembe gyermekkorom nyári aludttejeit, a hűs pincé­ből elővarázsolta!, agyagkö­csögben, friss kenyérrel, me­lyet talán Mami gyúrt, talán Bözsi, de illata az életet le­helte, ize pedig a mái napig itt bujkál szóm szegletében. Kukacvirágok özönére em­lékszem, amelyek a kaputól az ámbitusig elborítottak min­den téglaközt, az ember raj­tuk lépkedve holmi perzsasző­nyeget képzelhetett a lába alá. Színük és illatuk - mert hihető-e vagy sem, illatuk volt - kiváltképpen estefelé, beitta magát emlékeimbe, s ilyenkor, ha látom és érzem őket, mindent látok és érzek, ami köröttük volt. A kerítés mellett gazdag bokrokban pompáztak az ibolyák. Nem holmi ibolya-epigonok, hanem igenis ibolyák. Szirmaik na­gyók voltak, színük haragosan kék, illatuk bóditó. Sohasem mertem letépni belőlük, csak hasrafekve szagolgattam, ízlel­gettem őket, ha otthon lehet­tem. A kerti lugas még ma is eltölt valamiféle félelemmel, öt vagy hat cölöplábon állt. Oldalát sűrűn benőtte az om. pelopsis. Egy kis padra s egy cseppnyi asztalkára emlék­szem. Sokszor bujkáltam ott, s azt hittem, senki sem tudja, tudhatja, hol vagyok. De azért bárhogy sütött is a nap, egy picit mindig féltem az egye­dülléttől, az elhagyatottságtól. Mint ahogy mindkettőtől félek ma is. Még élt mindkét diófa. IMa már csak az egyik él, azazhogy inkább éldegél. Én a déli diófát tiszteltem. Merthogy egy picit féltem tő­le. Agai merevek voltak, egyenesen törtek az ég felé, terpeszükben nem volt semmi­féle hívogató. Rideg volt, mél­tóságteljes. Nem is emlék­szem, másztam-e rá fel valaha is. A másik, az szívesen tárta ki szívét mindig kalandravágyó énemnek, lombjaival átölelt, otthont adott, eltakart. És ko­ra ősszel, még Veni Sancte előtt, nagyon sok és nagyon finom csemegével ajándéko­zott meg. Iskolakezdés előtt szertelenül hámoztam a még meg sem pattant zöldhátú diókat. Kezem ébenfekete lett. de én csak ettem, ettem, ettem. Tán nem is mohóságból, ha­nem, hogy fekete ujjaimat hetek múlva is nézegetve visszacsa­logathassam az internótus hű­vösségébe az oly nehezen ott­hagyott otthoni meleget. A szeptember eleji vásárok min­dig megkínozták gyomromat. Bár szigorúan tiltotta édes­anyám, én rendszeres vendége voltam a Laci-konyháknak. Gyomrom aztán rút felháboro­dással vette tudomásul az el­lene elkövetett merényletet, arcomra sápadtas zöld szint, homlokomra fájdalomkreálta ráncokat varázsolt, hogy fi­gyelmeztessen bűneimre. De az is lehet, hogy reményeket ébresztett bennem, csak annyit, hogy egy-két napig még ott­hon maradhatok, maródion, betegen, s nem kell bevonul­nom az iskolába. Évek múltán, elfeledve a sok könnyelműsé­get, újra nekiestem a vásári bódék ínycsiklandozó cseme­géinek, s újra megszenvedtem könnyelműségemért. Mi minden ötlik elő, jut eszembe ilyenkor. Pedig csak gyermekkoromból mazsoláztam. Abból az otthonból, amely ma már csak emlékeimben épít­hető fel újra. Amelyben Mami meleg szeretete ölelt át. öre­gedésemben meg-megújuló ér­zékenységem és szeretetéhsé- gem vágyát ebben az otthon­ban, ebben a szeretetben gyökereztetem. Most megint tavasz van. Vagy az készülő­dik. Nem tudom, miért nem nézek előre, miért nem színe­zem jövőm horizontiát hazug és félhazug színekkel. Miért a régmúlt halovány emlékeibe törölköznöm. De jó volna tudni, vajon tényleg: miért? Bokrétás András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents