Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-09 / 39. szám
1991. február 9., szombat aj Dimantüli napló 3 Vezetőváltás és privatizáclá a Hunornál A kiút garanciája: a minőség Három hónapos „gazdátlanság" után karácsony óta új vezérigazgatója van a Hunor Kesztyű- és Börruházati Vállalatnak. Mint tápunkban is ■megírtuk, a korábbi vezérigazgató - ibár többséget szerzett — nem kapta meg a megerősítéséhez szükséges kétharmados szavazatarányt a vállalati tanácstól, ezért pályázatot írtak ki, amelynek első fordulója eredménytelenül zárult. A második pályázat határideje december 10-én 'járt le, s a vt december 22-i ülésén - két esélyes jelölt közül - Horváth Ferencné addigi gazdasági igazgatónak szavazott bizalmat. A helyzetet nehezítette, 1 hogy — a vt múlt év májusi döntése alapján - már javában folytak a vállalat privatizációjával kapcsolatos tárgyalások, amelyek folytatására a korábbi vezér- igazgató kapott megbízást. Az új vezérigrízgató, Horváth Ferencné az első fordulóban nem pályázott, a másodikat pedig „simán" megnyerte. Döntésének okairól, az örökségről, elképzeléseiről kérdeztük a vezérigazgató asszonyt.- A második pályázaton valójában a vt felkérésére indultam. Az elsőn azért nem, mert soha nem voltak különösebb vezetői ambícióim. Azért hagytam meggyőzni magam, mert hat évi gazdasági vezetői munka után úgy vélem, jól Ismerem a vállalatot. Múltja, kultúrája, az itt végzett munka minősége miatt bizom a cég jövőjében, még akkor is, ha most nincs a legjobb gazdasági helyzetben - de ebben nem áll egyedül a könnyűipari vállalatok között.- Mint korábbi gazdasági igazgatónak, önnek bizonyára nem okozott meglepetést az átvett örökség. Mégis, milyen okokra vezethető vissza a nemrég még jóhirü vállalat megrendülése, mi az, amit másként kellett volna tenni?- A jó hírünk, azt hiszem, nem rendült meg, csak gazdaságilag kerültünk nehéz helyzetbe. Műszakilag nincs gond, termékeinkre is hosszú távon szükség van, s a kiút legfőbb garanciája a külföldiek által is elismert minőség. Gazdasági nehézségeink egyik okozója tevékenységünk jellege. Többnyire importált alapanyagból, szezonális jellegű terméket állítunk elő, 80-90 százalékban exportra, és a saját forgóalapunk nem elégséges ennek áthidalására. A mostani, 30—40 százalékos kamatozású hitelekkel viszont képtelenék vagyunk a termelést finanszírozni, csak a kamatteher 120 millió forint évente. Az exporttámogatás megszűnését sem tudja ellenFutnak a képek tételezni a forintleértékelés, mert az import ugyanakkor megdrágul számunkra. A másik fő gondunk — és talán ezzel kellett volna kezdenem - a szovjet piac ösz- szeomlása. Korábban ennék megfelelően építettük ki évi kétmillió pár kesztyű előállítására alkalmas kapacitásunkat, s a biztos piac mellett nem okozott gondot a nyugati export ingadozása. A nagy, homogén piacnak megfelelően épült fel a vállalat központi termelésirányító, anyagbeszerzési és -értékesítési szervezete, amely mindig „megóvta” a gyáraikat a piaci kockázattól. A tanulság az, hogy korábban kellett volna elkezdenünk a saját külkereskedelmi tevékenységet, többféle piac felkutatását, és a gyárakat már jóval előbb önálló elszámolású egységekké kellett volna alakítani. Vagyis nekem meggyőződésem, hogy a vállalati szervezet vált korszerűtlenné, és nem a termék, amelyet gyártunk. Ezen pedig most a privatizáció log segíteni.- A privatizációs tárgyalások régóta folynak, hol tartanak most?- A privatizálást mi kezdeményeztük, s bár szerettünk volna bekerülni az Állami Vagyonügynökség által meghirdetett második privatizációs programba, ez nem járt sikerrel, járjuk tehát tovább a magunk útját. Egy jónevű szakértő céggel felértékeltettük' a vállalat vagyonát, és külföldi tőke bevonásával gazdasági társaságokat alakítunk. Bár a vezetőváltás némi törést és bizalomvesztést okozott, azért vannak már jó híreim. A napokban volt az alakuló közgyűlése az első, általunk létrehozott társaságnak. A Hunor—Skandinávia Kft. pécsi székhellyel jött létre, 120 embert foglalkoztat, évi 120 ezer pár igényes divatkesztyűt állít majd elő (ez az összes kapacitásnak mintegy 10 százaléka). A 26 millió forintos alaptőkét felerészben svéd, felerészben magyar cégek adták össze: a 30 éve nálunk vásárló, Witbom nevű svéd nagykereskedelmi cég és egy svéd magánkereskedő az egyik oldalról, a Finombőr- gyártó Rt. és a Hunor magyar részről. Előkészületben van a társasági szerződése egy másik, ennél sokkal nagyobb vegyes vállalkozásnak, amely 350 ezer párás termeléssel április elsején indulna, szintén Pécsett. Az alaptőke megoszlása itt is 50-50 százalék, a külföldi partner a német Offo Kessler cég, amely csaknem 2 millió márkával lép a kft.-'be. Hasonló konstrukciót tervezünk a bőrruházati gyár esetében is, itt az USA-lbelí Estéé Lauder cég lenne a partnerünk (a megrendelések 80 százaléka már tavaly is tőlük származott). Ami vonzóvá tesz minket, az a kiváló minőség, omelyet az olaszok mellett csak a magyarok tudnak produkálni. Leuderéktól mintegy másfél millió dolláros befektetésre számítunk. A megvalósíthatósági tanulmány már elkészült, a tárgyalások folyamatban vannak. Vannak még egyéb terveink 5s; a privatizáció során ösz- szesen mintegy 300 millió forintnyi tőkét szeretnénk bevonni, és — belső tartalékainkat mozgósítva - gazdaságosan működő egységeket kívánunk kialakítani.- E radikális átalakítást hallva önként adódik a kérdés: mi lesz a központtal és ezzel az óriási irodaházzal?- A vállalati központ a megmaradt vagyonnal gazdálkodna és különféle (pénzügyi, számviteli, modellezési, marketing) szolgáltatásokat végez majd. A legfontosabb azonban az, hogy sürgősen kiépítsük saját külkereskedelmi szervezetünket, és mielőbb magunk végezhessük az export-import tevékenységet. Túl nagy karcsúsításra egyébként már nincs szükség, de mindenképpen olyan kiszolgáló apparátust szeretnénk kialakítani, amely maximálisan elősegíti a világpiacon való helytállásunkat, anélkül, hogy beavatkozna a társaságok önállóságába. Az irodaház nagy részét pedig bérbe adjuk, két emeletet máris kiadtunk.- Saját személyes sorsában hozott-e változást a kinevezés, a vezérigazgatói székből milyennek látja a jövőt?- Ami a személyes sorsomat illeti: nagy könnyebbség, ihogy férjemtől és két gimnazista gyermekemtől minden segítséget megkapok. A másik: lehet, hogy furcsa, amit mondok, de korábbi pozíciómban inkább a számokkal, a pénzügyekkel foglalkoztam. Ami lényeges változás: most érzem, hogy 2000 ember sorsáért vagyok felelős. Tudom, hogy kemény döntésekre van szükség, de azzal is tisztában vagyok, hogy a számok mögött emberek, családok sorsa áll. Szeretnék mindent megtenni azért, hogy megőrizzük az emberek munkahelyét. A munkától nem félek, érzem munkatársaim bizalmát, és azt is fontosnak tartom, hogy az általunk hozott vezetői döntéseket, azok hátterét nyilvánossá tegyük, megértessük az itt dolqozó emberekkel, mert csak együtt tudunk talpraállni. Sóvári Gizella Tisztelt olvasóink! Beszélgessünk... A szerkesztőségbe érkező „posta” napról napra női Már a boríték felbontásánál elönti a szerkesztőséget olvasóink íegélykiáltása, apró és nagy sérelmek orvoslásának kérelme (követelése), s nem ritka a kétségbeesett, a sarokba szorított emberek dühödt fenyegetőzése, miszerint mindenért az újság a hibás. Bizonyára sok olvasónk türelmetlenül várja levelére a választ, gondjainak megoldását. A szerkesztő szeretne segíteni, legalább mindenkinek egy-egy vigasztaló szót válaszolni, de rá kell döbbennie: naponta még egy egész újság sem lenne elegendő gyógyírt találni tisztelt olvasóink bajaira, akkor sem, ha csodatevő erővel rendelkeznénk. Mégis állíthatom: egyetlen sort sem irtok Önök úgy le, hogy ne figyelnénk szavukra, hagy minden héten ne beszélgetnénk a nehezen — a nem azonnal — és a megoldhatatlan gondokról. „Olvastam szívet, Teliket facsaró írást az újság emeléséről , maljdnem _ sírni Ikezdtem, de tudtam, hogy az árak emelése előbb-utólbb bekövetkezik . . Pethő János mohácsi olvasónk következő soraiban logikusan levezeti az országban zajló, fáncreaikciószerű áremelkedések okait: mindenki egyszerre alkar óriási hasznot lehúzni! (Bezzeg Kohn bácsi: Kis haszon — nagy forgalom! Megy az üzlet...). Levelének további részében arról szól, hogy mór csak az Új Dunántúli Naplót olvassa, bár azt is egyire idegesebben, újszerű tördelési elveink szerint, nevezetesen, hogy sok írásunkat zsúfoljuk az 1-es oldalra, s aztán más oldalakon folytatjuk. „Imába foglalom — írja — ennek a tördelésinek a szülőatyját..." Aztán vitriolba mártott tollal ad tippeket: csináljunk kettő 1-es oldalt... s még jó néhányat, amely biztosítaná, hogy ugrásszerűen elforduljanak tőlünk olvasóink. Maijd felhívja figyelmem: ,,.. . Remélem, kedves Főszerkesztő Úr, nem akar vérbe mártott írógéppel válaszolni. Ne tegye!” (Már most mondom, nem teszem. L. J.) Aztán enyhültebben: „...Kívánok sikerekben gazdag, békés további mortkát”. Mikor a lévőiét most sokadszor ismét elolvasom, megpróbálom elemezni, milyen érzés is van ben- nemf Talán leginkább: szomorúság. fi Dr. Somogyi Ferenc lírai szavakkal kezdi elgondolkodtató levelét: „80 éves, 18 év óta nyugdíjas ügyvéd vagyok, aki Sásdon születtem, itt élek, és itt is kívánok majd a családi kriptánkban végleg megpihenni. A Dunántúli Naplónak immár ismeretlen idő óta előfizetője vagyok, és ez bátorít fel arra, hogy annak szerkesztéséhez hozzászóljak . . .”. Levelében ő is arról ír: több ismerősének és barátjának egyetértésével, hogy huzamosabb idő óta újságunk 1-es oldalán a cikkek nincsenek befejezve, bosszantó időtöltéssel keresgélni ike'll a folytatást, s ibár könnyű megtalálni, mert ott ismét megtalálható a Martin Luther hangja Bruce Beresford filmjét megelőzte a híre. Méltón, hiszen négy Oscar-díjat kapni manapság — nem akármilyen megtiszteltetés. Most, hogy végignéztem a pécsi Apollo mozi esti előadásán (úgy látszik, mifelénk csupán napi egy vetítésre jogosítja a nemzetközi elismerés), eljátszom egy gondolattal, s a Miss Daisy sofőrje sikerét próbálom a magam számára megindokolni. Van egy kézenfekvő, bár kissé rosszmájú magyarázatom. Lehet, hogy a dijat odaítélő bizottság jeles tagjai még gimnazista korukban megszokták, hogy a remekművek bizony, gyakran próbára teszik az olvasók türelmét, s így később is mindig különleges értékre gyanakodtok, ha egy művet unalmasnak találtak. Ezért aztán ezúttal is, látván, hogy meglehetősen vontatottan csordogál a film cselekménye, feltételezték, hogy nem akármilyen alkotásról lehet szó. Valóban, e két évtizedet felölelő történetben nincsenek látványos fordulatok vagy váratlan események, még csak drámai helyzetekről sem beszélhetünk, mert azt a tényt bizonyára nem minősíthetjük meglepőnek, hogy a szereplők annak rendje és módja szerint lassan megvénülnek, hiszen Miss Daisy és a sofőr már a mese kezdetekor sem volt éppen fiatal. Vagy talán éppen ez a visszafogottság nyerte meg a bírálók rokon- szenvét, akiknek nagyon is elegük lehetett az eseménydús szuperprodukciókból? Bátor fickó ez a rendező, gondolták magukban, akinek van mersze két öreg hétköznapjairól csevegni. Ráadásul ilyen furcsa párról! Egy nyugdíjas tanárnő meg egy gépkocsivezető, az egyik jómódú, a másik viszont örül, hogy megkeresheti a kenyerét. Mi is történhet velük? Legfeljebb any- nyi, hogy a bizalmatlan és ri- golyás öreg hölgy egyszeresek megszorítja a türelmes és önérzetes Hoke kezét, mintha barátok lennének. Ez az eszköztelen egyszerűség aztán, furcsa módon, szinte észrevétlenül hatalmába keríti a nézőt. A lassan pergő képek érezhető súlyt kapnak. Egy gyertya lobogó fénye, egy havas faág, mezők közt kanyargó országút, s a kitűnő Jessica Tandy, aki Tol- nay Klári hangjával elmeséli egy kislánykori élményét, amikor meglátta a tengert: egy pillanatra lehunyja a szemét s alig észrevehetően megérinti nyelvével az ajkát, hogy szinte mi is érezzük a sós víz keserű ízét. A korfestés - néhány jelzés csupán: Martin Luther Kingnek például csak a hangját halljuk, amint arról beszél, hogy az erőszak világában a jók, a fény fiai sem hallatják a szavukat. De a jogfosztottságot is mindössze két rendőr képviseli egy villanásnyi jelenetben. Mert Hoke néger (és keresztény), Miss Daisy pedig zsidó. Annak a kézfogásnak ezért nő meg a jelentősége. Hiszen nemcsak ők tartoznak egy-egy kisebbséghez, hanem, mondjuk, a bulgáriai török, a törökországi kurd vagy a kolozsvári magyar is, sőt mi mind, valamennyien, ha másként nem, hát a foglalkozásunk, a kedvtelésünk vagy az álmaink alapján. így hát ez a keresetlenül egyszerű film valójában rólunk szól. Szeretném hinni, hogy az „Oscarok” hullásában ez a körülmény is szerepet játszott. Nagy Imre cím, ami szerinte helyet foglal el más információik elől, s ezzel őik meg vannak rövidítve . . . Somogyi úri (Szivem szerint szeretném tisztelt Somogyi bácsinak szólítani). Észrevételeire még akkor is válaszolnék, ha vélt igazát nem olyan megfontolt, udvarias, kitűnő stílusban fogalmazta volna meg, mint ahogy tette. Az ok pedig az, hogy aki szülőföldjéhez, községéhez ragaszkodása, hűsége, s lapunkhoz való kötődése között párhuzamot von, azzal az emberrel beszélgetni kell I * Maradjunk a sásdi szónál: Vajda József, a Sásdi Honismereti Kör vezetője lapunk egykori állandó tudósitója Közéleti Napilap vagy Reklámújság ci mímel ír levelet, szám orv leérve a sok hirdetést, különösen a „Plusz”-jelzéssel megjelenő lapokban sokallja a lap terjedelmének csaknem felét elfoglaló reklámokat. Évtizedek óta a DN — az Új DN — előfizetőije, nem titok, hogy bár iritkábban találkozunk, barátok vagyunk (L. J.„ külön reklámújságokban látná a 'hirdetési igények és az Új DN megélhetési lehetőségének összehangolását. Ez esetben a jelenlegi lapfelületen a politika1, kultúra, az életünkkel összefüggő egyéb érdeklődésre igazán számottartó írások jelenhetnének meg. „Az olvasók és az idő igazolni fog benneteket" — fejezi Ibe levélét. Kodvos Vajda Józsi bácsi I Biztos igaza van, de a papíripar, a nyomdaipar és a posta amikor visszaigazolja, hogy tartozásainkat kiegyenlítettük, ez esetben annyi pénzünk sem maradna bankszámlánkon, hogy a szerkesztőségi villany- számlát kifizessük. Kicsit majd bővebben is . . . Szabó Lajos aprópénzű pécsi nyugdíjasként mutatkozik be, akinek már csak az Új DN-re telik. Megdicsér: .......a F őszerkesztő legalább vállalta a népszerűtlen bejelentést, meg is fogadtam, hogy az emelés ellenére sem mondok lé — lassan már egyetlen — újságomról.” Az ezután következő sorok kevésbé barátságosak: papírhiány, papírár- emelés, hiszen az újságárus- standokon annyi régi újság van, hogy tárolni sem lehet. Miért nem osztják ki a nyugdíjasok között, az orvosi rendelőkben, szociális otthonokban, hogy legalább szellemi táplálékhoz jussanak, ha már nincs ennivalójuk. „Gondolom, azt .is megmagyarázzák, mert magyarázkodni, azt tudunk, de ésszerűen cselekedni nem . . .". Bajban vagyok, ugyanis a válasz olyan magyarázatforma lesz. (L. J.) K. Istvánné 'és villányi nyug- díjas társai (kérte, hogy nevét ne közöljük) félreérthették az évi előfizetési dijat. Az ugyanis nem 4700 Ft, hanem 2388 Ft. Persze, ez is sok, és ezt Is jól meg kell nézni, hogy miire költi és mire jut belőle. Azt tanácsolja: ha nem közölnénk a pénteki rádióműsort, kevesebb papirkellene, olcsóbban tudnánk árusítani. Kedves néni I Eit nem tehetjük, sok tízezer ember kedvében szerettünk volna ezzel járni, olvasóknak őket is megtartani, s talán tetszik emlékezni: 1990 májusától jelentetjük meg — októberig nem kényszerültünk áremelésre. Az o papírmennyiség, amit a TVR-melték- letre felhasználunk, egyébként sem befolyásolja .jelentős mértékben az árat. Másik kérését szívesen teljesítjük: azt kéri ugyanis, hogy az árakkal — hol lehet olcsóbban vásárolni, többet foglalkozzunk. Megtesszük) „. . . Hogy ne kelljen lemondani az újságomról” — írja. Köszönjük I „Szomorúan olvastuk — 'bár .nem meglepődve — az Új Dunántúli Naplóban — hozzánk, olvasóikhoz - írott levelét, melyben az újság árának emeléséről tájékoztat" — ínja id. Szalontai János pécsi nyugdíjas. A továbbiakban azt írja, hogy a (piacgazdaság közepette kénytelen megérteni kényszerű lépésünket, valószínűleg — ha még bírják — megkísérlik továbbra is járatni az Új DN-t, de akkor mi is nyújtsunk olyan szolgáltatásokat, túl azon, amit eddig tettünk, ami segíti az embereket eligazodni ebben a zavaros világban. Például a már-már nyomon követhetetlen, a . lakosságot közvetlenül érintő törvényeket egy meghatározott napon és helyen kellene közölni. Ha az terjedelmi dkak miatt lehetetlen, akkor csak a címet, és annak a Magyar iKözlönynek a számát, amelyben a közérdekű törvények megjelentek. Szalontai bácsi I A lecke nem könnyű, de kérésük teljesítésére nem találni megoldást, jóvátehetetlen bűn lenne. Egy kevés időt kérünk. Ezért is kell a több oldal. 'Nem válaszoltam még több kérdésre — megkísérlem csoportosítani a válaszoikat. Az Üj DN új ára: Néhány mondattal magunkról: szeretnénk valóban közéleti független lop lenni. Ehhez az szükséges, hogy kizárólag önerőből képesek legyünk fennmaradni. Nem kérhetjük az állam, az önkormányzat, a pártok, bankok, vállalatok támogatását közéletiségünk és függetlenségünk veszélyeztetése nélkül. A lap árából mintegy 30 százalék a papir ára, 20 százalék a nyomdai költség és 35 százalék a terjesztési díj. A szerkesztőség, a kiadóiroda bérköltsége, a fenntartási, energia-, közlekedési költségek töredékére sem lenne elég a lapárbevétel megmaradó kis hányada. A hirdetési igények kielégítése és a mi érdekeink alapvetően összefüggenek. Hiszen a hirdetés nálunk is, mint minden lapnál, létkérdés. Szerdai és csütörtöki 16 oldalas számunkban esetenként 5—6 oldal hirdetés von valójában, de ez svm hatódja meg a 33 százalékot. Osz- szes többi számunkban a lapfelület 1/5-ét, az Új Vasárnapi Dunántúli Naplóban pedig töredékét teszi ki a reklám. (Megjegyzem: a hirdetés is tartalmaz információt. Sokan éppen ezt szeretik böngészni. A tördelés: Ha mód lenne, egy hétig ismét a régebbi statikai tördelési módszert alkalmazni, Önök lennének, tisztelt olvasóink, akik először kérnék, hogy inkább úgy, mint most: sok rövid információt, az 1-es oldalon! Tudja meg az olvasó, mire számíthat a lapban. A belső oldalon a folytatás olyan íráshoz vezet, amit szintén szeretnénk elolvastatni. Elismerem, több esetben nem indokolt az anyagok szétválasztása, 3—4 cikket szabad az olvasó nyugtalanitása, idegesitése nélkül belső oldalon folytatni. Erre törekszünk . . . Hozzátenném: az 1- es oldal olyan, mint az emberi arc, amely valamiképpen az egész embert, esetünkben pedig az egész lapot kifejezi. Szabó Lajos úrnak igaza van. A postások, az újságárusstandok valóban fuldokolnak a megmaradt újságokban, de nem az Új DN-ben. Sajnos, inkább az a jellemző, hogy már a délelőtti órákban elfogy lapunk, remitendánfc (megmaradt újságok) oly kicsi, hogy a lap önreklómozására sem elég. Más megmaradt újságtömegről etikai okokból nem akarok beszélni. Tény, hogy a fennálló rendelkezések értelmében (a rendelkezéseket, persze, lehet vitani) nem lehet a remitendát szétosztani, mert az visszaélésekre adhat okot. Én viszont szeretnék továbbra is visszaélni türelmükkel. Tisztelettel:
