Új Dunántúli Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-27 / 26. szám
flczél Endre - jelenleg állás nélkül „Több más kiváló pályatársamhoz hasonlóan, néhány írásra szóló szerződés köt csupán a Népszabadsághoz, így a státusom nem változott. Szél I e m i szabad fog lal'k o zás ú ként különböző irodalmi és ■hírlapírói munkákat végzek” - ■mondja bevezetésiképpen Aczél Endre a Televízió Híradó volt főszerkesztője. Az ország egyik kiváló külpolitikai újságírója állás nélkül van. — Novemberben hagytam ott a Kurírt. Elsősorban, mert társfőszerkesztői pozícióm gyakorlatilag nem sok beleszólást engedett a lap arculatának alakításába, márpedig a kezdetekkor munkaadóimmal nem ébben állapodtunk meg. A Kurír tehát rövid kitérő volt csak Aczél Endre életében, bár az igazat megvallva, a nagyközönség tán nem is igen tudja elképzelni, hogy a volt híradós főnök ikomo- 'lya'n gondolta volna, hogy végleg felcseréli a képernyőt a nyomtatott sajtó világával. — Pedig a Nap Tévén kívül, melyben hetente egy külpolitikai jegyzettel szerepelek, a közönség sehol nem láthat a képernyőn. Egy éve váltottak le a Híradó éléről — úgyhogy ez az interjú akár jubileumi beszélgetés is lehet —, s azóta az MTV-vei semmi 'kapcsolatom sincs. — Felmentésében — mint a „Híradós-puccs" című könyvében "írja — nem kis szerepet ■játszott Pozsgay Imre, aki a kormány részéről akkoriban a Televíziót (is) felügyelte. Azóta Pozsqay is eltűnt a reflektorfényből. — Amit Pozsgay Imréről írtam, nem saját kútfőmből merítettem. Mint a ri portkönyvben is említem, a Pozsgayra* vonatkozó információkat Ne- meskürty Istvántól tudom, így nem tettem mást, mint Nemes- kürtyt idéztem. Igaz, ő később ■nem vállalta, amit mondott, és Pozsgay is tagadta, hogy bármi köze lett volna a Híradó élén történt fejcserékhez. ■Aczél azóta — mint mondja - nem foglalkozott az ügygyei, bár nem tagadja, Így 'utólág is érdekelné a teljes igazság. Főiként, mert a váltás korántsem a szakmai színvonal emeléséhez kellett. — Hónapokkal ezelőtt is elmondtam, hogy szégyennek és gyalázatnak tartom, ami a Híradóban történik, s ehhez képest csak annyi a változás, hogy a fejlődés iránya még- ■inlkább lefelé mutat... Az omatőrizmus és dilettantizmus olyan fokra emelkedett, amilyen Magyarországon - a Híradó esetében - még sohasem volt. Érthető ez, hiszen 'Pál'fy G. Istvá ■n.nal a szak- emíberek közül kevesen hajlandók együtt dolgozni, így nincs más választása, mint azokat szerepeltetni, akik vállalják, hogy vele egy lapon említsék őket. így történhet meg, hogy olyan emberek szerkeszthetik egy-egy esetben a Híradót, akikről az elmúlt húsz évben kiderült: még egy hírt is alig tudnak megírni. ■Aczél Endre szavait ezúttal hadd ne kommentáljuk - aki egyetért vele, nyilván tapasztalatai alapján teszi. Kérdés persze, az ‘ ex-főszenkesztő mikor kívánja megmutatni újra, hogy másként is lehet? — A hírekkel ellentétben eddig egyetlen leendő magán- lévé vezetője sem keresett meg, bár nem tagadom, a televíziózást nem szeretném élfelejteni. De miért is tenném? - pauska — vasárnapi Legyen a no gyönyörű, a főhős nagyon jó Krimifrék receptje: ■ » Találkozott in már fcalandroginrofc írójávalt Bizton állíthatom, nehéz felismerni eket, ugyanis álruhában közlekednek. Hiányzik szájukból az elmoradhatatlannak ítélt pipa, kezük nem remeg idegesen a vértől ragacsos konyhakésen, és nem lapul zsebükben titkos térkép sem. Éppen így álcázzák magukat tökéletesen, pontosan olyanok, mint a többi járókelő. Lehetőleg feltűnést kerülő foglalkozást választanak, például a Szigetvári Állami Gazdaságban jogász az illető. A főnőké gyanútlanul hivotja időnként, és nem is sejti, hogy esetleg éppen egy terrorcselekmény eseményeiből zökkenti ki munkatársát.- Kedvenc játékom voít, hogy egy krimi néhány oldalát elolvasva megpróbáltam rájönni arra, hogy a szerző angol neve mögött kit is tisztelhetek valójában — mondja dr. Kovács Csaba. - A legrosszabb eredményem 30 oldal volt, amikor rájöttem, hogy magyar vagy a szomszédos országokból való az illető. Ekkor gondoltam arra, hogy tudnék olyan regényt írni, amiről nem mondanák meg azt, hogy nem amerikai az illető. — Ha az ember kimegy az utcára, ott 10 méterenként állnak az árusok, asztalukon szinte csak krimit látni. Nem reménytelen egy ilyen vállalkozás? — Azt majd 1—2 hónap múlva megmondom, amikor már teljesen belebuktam anyagilag, egyelőre csak nehéznek tűnik. Teljesen ismeretlen név vagyok a piacon, igaz hogy angolszász ólnevet választottam. Kovács Csaba névvel Magyarországon nem lehet krimit eladni! — Hogyan kell felkészülni a munkára és miért éppen ezt a műfajt választotta? — Azt látom, hogy az em- berek tele vannak a. politikával, szeretnének egy kicsit elringatózni. Erre nagyon jó egy kalandregény. Lehet izgulni, a főhősnő hivatalból gyönyörű, a férfi bátor és nagyon jó. Megpróbálok slágertémákat feldolgozni, amik valóságalapon nyugszanak. Első könyvem az 1988-as kábítószerellenes amerikai eseményekről szól. Belekapok egy témába, irány a könyvtár, és mindent összehordok, ami a történethez kapcsolódik. A legnagyobb dicséret az volt, amikor egy libanoni orvos, aki Szigetváron dolgozik, megkérdezte, hogy jártam-e mór a hazájában, mert olyan hiteles volt a helyszín. Sajnos, nem, mondtam, úgy tűnik, jók voltak az útleírások! — Miért kell ahhoz raagszkod- ni, hogy ne itthon játzzádjon a cselekmény, ne magyarok legyenek a szereplők? Tóth Jenő bádogosról nem lehetne krimit írni?- Magyarország nem elég izgalmas, ezzel a nagy felfordulással együtt se. Nekünk anyagi gondjaink, napi problémáink vannak. Nekem felpörgetett szituációra van szükségem, olyanra, ahol történik valami, van fény és csillogás, kontrasztban a borzalmakkal. Biztosan jobban meg kellene tanulnom írni, hogy izgalmas legyen az, amikor a bádogos nem kapja meg a hatos anyát, amikor az eladó rossz szemmel nézi Tóth urat az üzletben. Ha ezt meg tudnám csinálni úgy, hogy több száz oldalon is lekösse az olvasót, akkor én lennék Joseph Heller. Zsoldos D. László Várják a magyarokat Somogynak egyre mélyebb kapcsolatot sikerült kiépítenie oz osztrák síparadicsomnak nevezett Schladminggal: a Salzburgtól 80 kilométerre fekvő 4000 lakosú településen két évvel ezelőtt mór több hétig tartó kiállításon mutatkoztak be a somogyi képzőművészek. A tárlatot akkor Kurt Waldheim nyitotta meg. Nyugati szomszédaink arra számítanak, egyre több magyar keresi majd föl a Schlad- minget. Herbert Theller, a síközösség ügyvezetője újságírók előtt elmondta: Magyarországon is kialakul egy réteg, amelynek tagjai megengedhetik majd maguknak, hogy télen ott töltsék szabadságukat. Magyar szemmel bizony nem a legolcsóbb passziók közé tartozik egy hét eltöltése a Dachstein hegyéről temérdek számban lefutó sípályákon. Még akkor sem, ha a december elejétől április végéig tartó szezonban vannak olcsóbb időszakok is. Szobát lehet már 120 schillingtől kapni, igaz, az átlagos ár 200 körül van. Egy sífelvonó heti bére pedig az 1200 schillinget is meghaladjaTermészetesen lehetne olcsóbb szolgáltatásokat is nyújtani — mondják az itteniek, ám az már a minőség rovására menne. Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. Hiszen a Dachstein környéki falvak a legmagasabb — ötcsillagos — minősítéssel rendelkeznek. Az elmúlt esztendőben mintegy ötezer honfitársunk kereste fel óz osztrák síparadicsomot. Ez természetesen nem jelentős tétel a schtadmingi évi 400 000 vendégéjszakából. Elsősorban Nyugat-Magyaror- szógröl várják a vendégeket, hiszen Róba'füzestől 230 kilométer csak a Dachstein, s tudják, hogy a keleti országok síelésre alkalmas hegyei ezentúl éppen olyan drágák lesznek számunkra, mint a nyugatiak. A szolgáltatósok pedig minden valószínűség szerint egyelőre még náluk lesznek kedvezőbbek. Varga István Márai műveinek reneszánsza „Emlékképek nagybátyámról” Az alkotó polgár eszméje Utoljára harminc évvel ezelőtt jártam Pécsen, de azért remélem, eltalálok a Művészetek Házába — mondta a telefonba dr. Iáky János ügyvéd, aki a „Két évszázad magyar színészetéből" elnevezésű •kiállításra, és legfőképpen nagybátyja, Márai Sándor Kaland című színművének pécsi nemzeti színházbeli bemutatójára érkezett. Márai Sándor művei — melyeket -méltatlanul mellőzött a magyarkönyvkiadás és az irodalmi, színházi élet----reneszánszukat élik. O r. Jáky János a Vörösváry Publishing Ltd. Co. Toronto magyarországi képviselője is, s az ő munkálkodásuk eredménye a már eddig is napvilágot látott négy Márai Sándor- könyv, köztük az „Egy polgár vallomásai" és „A gyertyák csonkig égnek”.- Nagybátyám végrendelé- ben rám hagyta szellemi, írói hagyatékát. Vörösváry István torontói cégével még 1978-ban szerződött, s így alakult a mostani tevékenységem a kanadai céggel. A Vörösváry Kiadó az ott élő és az amerikai magyar diaszpóra legnagyobb kiadója - mondta beszélgetésünk elején Jáky János. Hozzátette, hogy még az idén további négy Márai-könyvet adnak ki. és együtt dolgoznak Püski Sándorral is. így jelenik meg az író utolsó harminc évi munkásságának csúcsa, a ..Garrenek műve” című regényciklus. Étben egy kassai pal- qár és családja életútiát írig le Márai, aki maaa is sze- oesséai szász eredetű kassai üayvédcsaládból származott.- A független,' alkotó, szabad polgár volt nagybátyám ideálja. A polgár a fogalom klasszikus értelmében. Ez a fogalom a magyar közélet utób- jbi negyven évéből kjpsett. A mai húsz-negyven évesek úgy tekintik, mint egy ismeretlen qyümölcsöt. ízlelgetik, nem biztosak benne, miként kell hozzányúlni. Az ötvenen felüli generáció viszont újraolvassa fiatalkori regényeit, amikor Márai-könyvet vesznek a kezükbe. Pesten nagy sikerrel játsszák darabjait, s a Kaland, amelyet most Pécsen is bemutatnak, Márai talán egyik legörökebb darabja. A Radnóti Színpadon tavaszig előjegyzésben elkeltek a jegyek.- ön milyen személyes emléket őriz nagybátyjáról? — Márai Sándor és az én édesanyám testvérek voltak. Sokat találkoztunk, összejárt a család. Budán lakott, a Mikó utcában, a vár alatt. Az ostrom. alatt porig égett a házuk, s feleségével együtt Leányfalun húzta meg magát. Amikor elhagyta az országot, én tizenhárom éves voltam. Arra, hogy elmenjen, Rajk László biztatta, de erről akkor még nem tudtunk. Utolsó emlékem róla, hoqy kézenfogott, és elvitt a város legiobb játékboltjába. A választék persze", még ott is szeqényes volt, de nekem sikerült egy hatalmas vitorlást találnom, amely remekül úszott a vízen. Sokáig őriztem ezt a hajót. Amikor mentünk hazafelé, azt mondta a nagybátyám, örül, hogy a .hajót kértem, mert ieqyezzem meg: navigare necesse est! Akikor én ezt nem értettem, és iqazából csak mostanság jöttem rá, mit is akart ezzel mondani.- A kapcsolatot tartották?- Igen. Levelezett velünk és másik testvérével, loaz, ő álnéven „I. Mórái" feladóval és öleimre küldt° nekünk a leve. leit. de mea'kaohjk az ismerősöktől. A Rókosi-kors7ok alatt fiqye'ték a családunkat, de a kitelepítésünket csak 1955-ben kezdeményezték. Véqüí is, hogy az ÁVH határozatát megsemmisítették Kodálynak köszönhettük. aki elment, és szót emelt az érdekünkben.- Kijllöldön nem látogatták meg? — Talán furcsának hanqzik, de nem volt rá lehetőség, hoqy elutazzunk Amerikába, hiszen az utóbbi időben ott élt a nagybátyám, San Dieqó- ban. — Mondjon valamit a családjáról. — Budapesten lakunk, feleségem a Néprajzi Múzeumban dolgozik, a népi kerámiák jó Ismerője. Lányom angol szakos tanárnő. B. A. Radio mellett... Hallom a Rádió elnökének nyilatkozatát, miszerint köny- nyen előfordulhat, hogy egyszer csak leállnak a műsor sugárzásával, mert — nincs, illetve nem lesz pénzük. E szomorú perspektíva enyhén szólva meghökkentő. A magyar állampolgárok zöme újságot olvas, tévét néz, rádiót hallgat. így értesül zaklatott világunk eseményeiről, beleágyazva saját sorsának alakulásáról. Mindenki politizál (nem baj), még az is, aki azt mondja, nem érdekli a politika. (Ez sem baj.) A baj ott kezdődik, amikor állami vagy kormányszerveik — valami őrült költségelvonási szemlélet alapján — magára hagynak egy olyan tömegkommunikációs intézményt, mint a Rádió, amely egyébként a legközvetlenebb eszköz arra, hogy gyorsan és a nap huszonnégy órájálban éppen a „központi akarat” elterjesztését végezze. Micsoda állami szemlélet ez, hogy lefaragunk o fönntartási költségékiből, s kőiben egy vállalat, a távközlési vállalat duplájára kívánja növelni a műsorsugárzás órát? És egyáltalán: a távközlési vállalat ugyan milyen meggondolásból kér dupla összeget a Rádiótól? Ha a sertéstápot - szinte folyamatosan emelt áron kapja meg a tenyésztő —, következésképpen növekedik a tenyésztési költség, majd nyomában a felvásárlási ár (persze, már nem olyan ütemben), máris ott vagyunk, hogy az amúgy is drága hús fogyasztói á ra hó rom szó z ötven re e me I - kediik. Ebben van valami - bár eléggé el nem ítélhető — logika. De mi indokolja a műsorszórás árnövelését? Gondolom, az a tény, hogy míg a közelmúltban - legföljebb csak 30-45-50 százalékos drágulásoknak lehettünk szemtanúi —, ma már 100—150—250 százalékkal ugrik föl az ára nemcsak napi fogyasztási cikkeknek, hanem villanynak, lakbérnek, fűtésnek, telefonnak (!), a jó ég tudja, még minek nem? Ez szégyen. Miképpen szégyenteljes helyzetben van hazánk közbiztonsági állapota is. Már nem is említem a sorozatos postarab- lásókat, vad gyilkosságokat, útonálló so kát, hanem — e fentiekhez mérten — csak egy bagatellnek tűnő jelenséget. Az Ifjúság úti újságos pavilonok egyikébe tavaly pontosan Wmnmmmmmmammmmm—mmmmmmmmmmrnm—m—i tizennégyszer törtek be, az idén — január egytől múlt vasárnapig — négyszer. A rendőrség kiszáll, ujjlenyomatot vesz, kihallgat, jegyzőkönyvez és kész. A rendőrség nyakig van a nagy ügyekkel. A Posta pedig képtelen arra, hogy a pavilonokra dróthálót szereljen, vagy rácsot, vagy valami más alkalmatosságot, hogy legalább megelőzzék a betöréseket. Inkább „lenyeli" az ellopott, drága színes lapok, folyóiratok okozta károkat. Így egyszerűbb. A lapokban olvashatunk amerikai tanulmányúton részt vett magyar rendőrtisztek tapasztalatairól. Kemény fickók. Mármint az USA-beli zsaruk. El hízott — mozgásképtelen — rendőrrel nem találkoztak. Igazoltatásnál — az első gyanús mozdulatra — lőnek. Mindenkit — akit valamivel meggyanúsíthatnak — azonnal megbilincselnek. Ám a gyanúsított ütlegelését o rendőrállomáson szigorúan tiltják. A mi rendőreink ellen tavaly előtt és tavaly is valóságos hadjárat indult. A fölpiszkált közvélemény felhördült — a valós tények ismerete nélkül persze —, amikor itt-ott, az országban a rendőr erélyesebben lépett fel. Ma az a sikk, hogy a rendőröket Ipngossal etetik, és forró teával itatják pesti házmesterek és nyugdíjasok, a politikusok nagy megelégedésére, akik ebben a „nép és a rendőrség" nagyszerű kapcsolatát vélik igazolni. Elpu- bították a rendőrséget, a bűnözési hullám pedig az egekig csapódott. Szégyen. Miképpen szégyen az is, hogy — a rádióban elhangzott interjú szerint — egyik tudományos intézetünk munkatársainak negyven százaléka már Nyugaton végzi áldásos munkáját. Van köztük, aki végérvényesen kinnmarad, van, aki talán hazajön. A szürke- állomány kiáramlását mivel lehet meggátolni? Az átlagos (!) tizenkét—tizenhárom ezer forintos havi keresetükkel aligha. Ám a költségeket ezen a vidéken is lefaragták, de nemcsak most, hanem tulajdonképpen évtizedek óta, megállás nélkül. Kongresszusokra, tudományos ülésszakokra kaptak meghívót elismert hazai szakemberek, kutatók. Mi volt a gyakorlat? Saiát költséqen kimehet, fizetett szabadsága rovására. Meg az ötvendolláros devizakerete rovására, amellyel a kinti ko'léoák előtt csak szégyenkezni lehet. Ám ha mégis kijut Európába vagy az amerikai kontinensre egy-egy kiváló - mondjuk, orvos —, és szakmáiénak kint is becsületet szerez, és felmérhetetlen értékű tapasztalatokkal tér hazo, még meg sem melegszik otthonában, már fúrják, már kétségbe voniák tehetségét, vaay éppen jogát a kinttartózkodáshoz. Csák a levelek szerzőinek nincs szégyenérzete. Csak írják pocskondiázó soraikat, az élet minden területén, többnyire névtelenül. Szégyen / Síparadicsom Ausztriában
