Új Dunántúli Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-12 / 11. szám
aj Dunflntüli napló 1991. január 12., «lombot A Jelenkor januári száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR januári számát szerkesztői szinte teljes egészében a most hetvenéves Mészöly Miklós munkásságának szentelték. Mészöly évtiredek óta a folyóirat megbecsült munkatársa; a várossal való irodalmi kapcsolata a háború utáni években kezdődött, első. Vadvizek című novellásköte- tét a Batsányi Társaság adta ki, s ez a kapcsolat folytatódott a hatvanas évek első felében, a Tüskés Tibor szerkesztette Jelenkorban, majd később, a hetvenes évektől teljesedett ki. Szederkényi Ervin fősrerkesztő- sége idején; ekkortól már azok az írók is rendszeresen publikáltak a lap hasábjain, akik a mesterség értelmében tanítványainak, követőinek számítanak. Az itt szereplő írások több csoportba sorolhatók: Nemes Nagy Ágnes köszöntő verset írt, Csorba Győző egy hosszabb életrajzi beszélgetés részeként Mészöllyel kapcsolatos emlékeiről szól, Nádas Péter, Lengyel Balázs, Márton László, Kukorelly Endre arról beszél, mit jelent számára a Mészöllyel való személyes és mesterségbeli viszony. Parti Nagy Lajos egy Mésröly-novella mondataiból állított össze egy verset, s maga az író verssel és novellával szerepel az ösz- szeáflításbaa: Az ügynök és a lány című elbeszélése Wilhelm Droste fordítósában németül is olvasható. Esterházy Péter, Berták László, Krasznahorkai László, Marno János, Géczi János, Darvasi László egy-egy művét ajánlotta Mészölynek, s a pálya egészét vagy egy-egy részletét bemutató esszét, illetve elemzést írt Karátson Endre, Balassa Péter, Thomka Beáta, Károlyi Csaba, Mészáros Sándor, Tokáts Józsel, Piszár Ágnes, valamint Erdödy Edit. A számiban további két írás található, melyek valamilyen módon egy-egy aktuális eseményhez kapcsolódnak. Sándor Iván a nagy port felvert Csoóri-ügyröl írt, Weber Kristóf Vidovszky Lászlóval pedig a zeneszerző Schroeder halála című művéről beszélgetett; e mű pécsi bemutatójára januárban, a Művészetek Házában kerül sor, éppen az itteni kérdező, Weber Kristóf előadó sóban. Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása- mexikói házifeladat (Egy afféle mai prózairó folyamatosan hálás lehet MM-nek, aki ugyan szintén afféle mai prózaíró, de ő nem lehet hálás MM-nek. Ezért (ezért is) neki nehezebb. Egyébként egyfolytában azt látni, hogy neki nehezebb. Talán így is lehetne definiálni: az ember, akinek nehezebb. Sok falnak ment néki fejjel, mi meg itt korzózunk az ütött lyukakon át, olykor róla el is feledkezve. - Neki ajánlom, jobb híján, ezt az alkalmi dolgozatot, mely egy Mexikóban tartott „regényíró- kongresszus” alkalmából készült.) Hosszan lehetne arról beszélni, hogy miért nem lehet beszélni a regényről, és ezen elmélkedés könnyen igaz lehetne, - de ettől most tekintsünk el. És a továbbiakban attól is eltekintek, hogy mindezekről más is lehetne a véleményem, ami mintha azt is jelentené, hogy nincsen véleményem — legyen ez az úgynevezett mexikói fölfogásom a regényről. Azért sem volna jó hallgatásunkkal definiálni a regény helyzetét (noha ez precíz és nagyvonalú meghatározás volna), mert ki kéne használni azt a nagyesélyt, melyet az okos szervezőbizottság biztosított számunkra akkor, amikor tiz percben limitálta hozzászólásainkat. Minden műnek teljesnek és végesnek kell lennie, de talán a regény az, amelyet ez a két fogalom határoz meg a leginkább, merthogy állandóan e 'két ponton van megtámadva Bizony azt szeretjük, ha a regény zárt, opera aper- ta ide, opera aperta oda. Igaz, mindez a regényről szóló írásra is (bár vélhetően az is igaz, hogy amiképpen holló a hollónak nem vájja ki a szemét, ózonképpen regényről csak regény tudhat szólni — ez nyilván ugyanaz, mint a hallgatás vonzása), tehát a regényről szóló írás is itt van fenyegetve. Kilenc percig beszélhetvén fönnállna a veszély, hogy csak jelzünk valamit, - nem az, hogy fragmentum lesz, fragmentum és teljesség nem állnak ellentétben egymással, a fragmentum éppen azt mondja, hogy valami nem lehet egész, hogy ez a valami így, törötten, csonkán teljes —, ha pedig valami nem teljes, az azt jelenti, hogy ott valami hiányzik. Ezt jelentené a kilenc (perc. Ha pedig tizenegy percig beszélhetnénk, akkor miért ne beszélnénk tizenkét percig, s ha tizenkét percig, akkor. . . nem tudnánk abbahagyni, bizony úgy járnánk, mint Musil vagy Proust, a teljességet nem bírnánk a végességgel egyeztetni (ahogy egy Balzac vagy Joyce), s ahogy nekik is, nekünk is csak a halál siethetne a segítségünkre. Az irodalom- történet a Mexikói Vész kifejezéssel ünnepelné a regényírók e váratlan, együttes, posztmodern távozását az árnyékvilágból. Egy regényt elkezdeni, az, mondhatni, az Ég ajándéka, befejezni egy regényt, az a Föld ajándéka. A halálra pedig még majd visszatérek. Tíz percig arról beszélni, hogy milyen jól lehetne tíz percig beszélni a regényről — ezen már túl van a regény. Hol? Kundera azt mondja, hogy a regény története egy kaland, s hogy minden kaland, mint jól tudjuk, egyszer véget ér. Ebben nem vagyok ennyire biztos - de hát húsz évvel fiatalabb, értsd éretlenebb vagyok a kollégánál -, mindenesetre munkahipotézisként fogadjuk el, mert az viszont valóban igaz, hogy közeledvén ehhez a föltételezett véghez, a regény egyre többet meditál önmaga, illetve a regény, mint olyan történetén. Én inkább egy szimmetriát látok. A regény ifjú műfaj, de története valóban viharos volt. A szokásoknak megfelelően tekintsük Cervantes Don Quijote-ját az első regénynek. E regény világa leírható, mint a könyvek világa, a lovag, mint egy könyvember, sőt egy regény hőse (lásd második rész), akinek meghalnia is azért kell, nehogy „illetéktelen kezek megint tovább írhassák kalandjait”. Könyv-világ, könyvember, könyv-könyv. Klasszikus iposztmodern szituáció. . . Cervantes vagy Sterne épp olyan rémült, mint John Barth vagy iPynchon. Szerintem ez a regény első fázisa, a regény rémülten nézi önmagát. A második, amikor a regény unja önmagát, ez a regény euklideszi korszaka, a magabiztosság ideje, az úgynevezett XIX. századi regény, elvileg nem rökonszenves ez a diadalittasság, olvasni azonban mégis szeretjük őket (Effie Briest I). A helyzet, mint mindig, Flaubert-ral változik: a regény, amint gyűlöli önmagát, evvel a kifejezéssel lényegileg az egész modern leírható, hogy azután most visszakanyarodjunk, ahonnét rémülten indultunk: a regény, amint írja önmagát. De abba is hagyom ezt a nagyképűséget, és egy másikat választok, amely közelebb áll hozzám. Inkább kézművesként szólnék hozzá, vagy kőművesként, ezt a hiú önképet szeretem leginkább a regényíróról: a regényíró mint kőműves. A kőműves nem ostoba, de azért egy kicsit mégis. Egyszerű lélek. A kőműves látja ugyan az egész házat (hiszen titokban ő a tervezőmérnök is, sőt titokban minden ő, még a megrendelő felesége is ő. . .), van elgondolása tehát az egészről, de pontosabb úgy mondani, hogy volt elgondolása, most inkább nyakig mal- teros, egyik téglát teszi a másikra, függőlegesekre és vízszintesekre ügyel, és káromkodva veszekszik a lusta segédmunkásokkal, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Valóban mindent neki kell megcsinálnia, és nincsen sem- tni, semmi sincs, se isten, se ember, se kert, se megrendelő, a felesége sincs, csak a szavak vannak, szavak egymás hegyén-hátán. De ne feszítsük túl ezt a hasonlatot sem. Van egy magyar közmondás, hogy minden hasonlat sántít, lassacskán ez is csak annyira lesz hasonlat, amennyire sántít. A hozzászólásom címe egyszersmind a készülő regényem címe 'is, és eredendően úgy gondoltam, hogy a regény bemutatásával, amit szintén kértek tőlünk, válaszolnék, a föltett regényelméleti vagy futurológiái kérdésekre. És ez meg is felelne a poétikai helyzetinek, lám, a regény tényleg írja önmagát, önmagán és önmaga történetén tűnődik, ha tehát mesélek kicsit a regényemről, nem tudok nem mesélni a regényről. Hahn-Hahn grófnőről a gonosz Heine tesz említést, a nőírókról állapítja meg, hogy azok olyanok, hogy egyik szemükkel a papírt lesik, de a másikkal mindig egy férfit - kivétel Hahn-Hahn grófnő, aki félszemű. Hahn-Hahn grófnő pillantása, ez a regény címe, mert ezt a pillantást irigyeltem el. ennek a vak szemnek a mindenen átható pillantását. Vannak regények, melyeknek írói éppen ellenkezőleg, minél jobb távcsöveket szereznek be maguknak, az ilyen regények azt állítják, a világ ilyen. Azok a könyvek, melyeket én szeretek, azok inkább kérdeznek, s ha mégis rákényszerülnek mondani is valamit, tikkor azt mondják: a világ ne legyen ilyen. 1953. január 12. A pécsi stúdió avató ünnepsége után Kodály Zoltán zeneművészekkel a rádió kertjében. Amíg megszólalt a Pécsi Rádió Kodály Zoltán 70. születésnapja tiszteletére - az orszá gos ünnepségekkel egyeztetve -, Pécsett 1953 januárjában rendeztek nagyszabású hangversenyeket. A Mester is Pécsre érkezett, és másnap, január 11-én meghallgatta a kórusok és kamaraegyüttesek hangversenyeit. Utána ellátogatott Agócsy László otthonába. Január 12-én délelőtt, az esti díszhangverseny próbáján jó tanácsokkal segítette a Psalmus Hungaricus első pécsi bemutatására készülőket. Délután részt vett a Magyar Rádió pécsi stúdiójának avató ünnepségén. Ekkor készült a rádió kertjében az itt látható fénykép. Kodály mellett Antal György, Molnár Klára, Grál Tildi, a vezénylő Melles Károly, továbbá a stúdió akkori vezetője és néhányon a Liszt Kórusból. Kodály nyilatkozott is a .pécsi rádió mikrofonja előtt. A riporter kérdésére a meghallgatott hangversenyekről elmondta: ,,Ezek a gyermekkarok az új nevelési elv alapján alakultak, ez meghallatszik nemcsak a zenei biztonságban, hanem a hangszépségben is." Arra a riporteri kérdésre, hogy miképp érződött ez a Psalmus előadásán, azt felelte: ,,Ügy hogy a karnak a tagjai nagyrészt ennek a nevelésnek az eredményeit mutatják. Azt lehet mondani, hogy semmi vidékiesség nem volt benne. A vidékiesség ezentúl is legyen meg, de jó értelemben, hogy mindegyik vidék a maga egyéniségét, sajátos színét érvényesíthesse, de ezt ugyanolyan minőségű tokon, mint a főváros. És ez nem elérhetetlen, ezt épp itt, Pécsett látjuk." Megkezdte hát működéséta pécsi stúdió a Mór utcai hosz- szú, földszintes épületben, melynek termeiben egykor a népszerűségnek örvendő Gamb- rinus étterem várta a szórakozni vágyó pécsieket. Naponta 17.30-tól 19.00 óráig sugárzott műsort, egy órát magyar, félórányit a délszláv hallgatóknak a 223.8 m középhullámon. Az önálló műsoradással a pécsiek régi álma, vágya teljesült. Hiszen már 1930-ban felvetődött az olcsóbb, detektoros készülékekkel is 'jó vételi lehetőséget biztosító reléállomás létesítése. A lelkes pécsiek azonban mór akkor azt szerették volna, ha ez a reléállomás nemcsak a Budapest I. műsorát erősítené fel, hanem saját műsort is adna. E javaslatokat, vágyakat, álmokat a Dunántúl c. napilap 1930 márciusában több „Közérdekű levél" formájában hozta nyilvánosságra. „Egy buzgó pécsi rádió- és zeneértő” aláírással ezt olvashatjuk: „Alel- állitandó leadó tervénél érvényesüljön a decentralizálás szelleme. Miért lenne Pécs más város kultúrájának terjesztője, s miért nem a saját magáé? A reléállomás eszméjét tehát csak részben valósítsuk meg olyképpen, hogy Budapestről pl. csak az operaelőadásokat közvetítse. A műsor többi száma kikerülne Pécs saját erejéből is." A Dunántúl március 28-í számában Révész Amadé dr. részletesen felsorolta azt a „soksok kulturális értéket, ami Pécsett van. Mily nívósak az Egyetem tudományos szakosztályainak, a Szabad Líceumnak, a Múzeum Egyesületnek előadásai, amelyeket helyszínről lehetne közvetíteni, beillesztve az iskolán kívüli népművelés előadásait is." Irt a város fejlett zenei kultúrájáról, országos hírű ének- és zeneművészekről, a Nemzeti Színház előadásairól és gondolta gyermekműsorokra is, valamint arra, hogy az „új adó megépítése sok embert tudna foglalkoztatni, o műsorban szereplők is a tiszteletdij révén mellékkeresethez juthatnának, ami nem megvetendő akkor, amikor a társadalom úgyszólván minden rétege a megélhetés nehézségeivel küszködik." Akkor ez az álom nem vált valóra. Az 1946-ban megrendezett pécsi kultúrnapokkal kapcsolatban vetődött fe'l ismét a gondolat, hogy a változatos programot bizonyára érdeklődéssel hallgatná az egész ország lakossága. E sorok Írója tette fel a kérdést a Független Néplap 1946. máius 19-i számában: „Lesz-e Pécsett önálló műsoradó?" Idézet a cikkből: „Nem úi ez a gondolat. Pécsnek mindig szívügye volt önálló rádióstúdiót kapni. A vidéki városok közül jelenleg Pécsnek van a legtöbb jogalapja ezen terv • megvalósításához, hiszen Pécs Dunántúl kulturális központja." A tervet a városi tanács is maaáévá tette, vállalta a stúdió céliára épület rendelkezésre bocsátását. Elkészültek a műszaki tervrajzok és egy bizottság háromhavi részletes műsortervet állított össze. A cikkben azt javasoltam, hogy az egyik or- száqos nagyadó műsorát osz- szák fel a vidéki városokban felállítandó stúdiók között. Addig is teljesen kielégítené az igényeket, ha a közvetitőállo- más a nap bizonyos óráiban pécsi műsort sugározna. Voltaképpen ez valósult meg 1953. január 12-én, amikor elkezdte önálló műsoradását a ma már egész Dél-Dunán- túlra eliutó, 3 nyelven napi 8 és fél órát suqárzó körzeti és nemzetiségi stúdió. Dr. Nádor Tamás Birtalan Ferenc Lány, piros szoknyában A lány a villamos második kocsijában áll a peronon, mintha örök időktől fogva ott lenne. Nem 'is érti, hogy nem vette észre eddig, s egyelőre azt sem, miért érdekes, hogy az a lány ott van, mi az, amiért átbámu'l a másik kocsiba. Nem a lány arcát nézi. A blúzát, a szoknyáját. A pipacspiros, apró virágokkal te- 'leszárt, térközépig érő szoknyát, s a keményített, fehér vászonblúzt. Emlékei közt kutat: miért érdekes ez a lány, ez a ruha? . . . Majdnem elvéti a megállót, ahol le kell szállnia. Nem néz a villám os után. Megy a gesztenyés utcán végig. A lány arcát meg se nézte. Tudta, hogy szép. De hol látta már ezt a 'blúzt, ezt a szoknyát? Ö a másik kocsiban állt, s mégis szinte érezte, érzi a lányból, a ruhából áradó mezőtiszta nyárillatot. Talán Annamária? Talán az a nyár? .. . A gesztenyefák gyökerei ten- gerhuliómosra görbítették a járdán az aszfaltot. A 'hullámok tetején lépked. A zivatarra mélyk'ék tócsák emlékeznek. Lombok között tündérke- dik a búcsúzó nap. Hol van Annamária, a pa- talkinevetésű, a fecskekarcsú, a gyerekkor? . . . Lépked a hullámokon. A piros szoknya, a fehér blúz elment a ‘villamossal. Már ez a csoda is a múlté. Talán most találkoznak Annamáriával, most keresik helyüket, hogy besorol janak a soha - nem felejthetőkhöz . . . Lépked a hullámokon. Mint megannyi tenger a sok kicsi tócsa. Egyre erősebben érzi a nyáril latot. Annamária arca tükröződik a pocsolyákból, nő, megalakosodi'k, fut a gesztenyés utcáin, int: fusson ő is, és iramodna, de nem gyorsul a lába, csak néz a tünemény után, csak 'kiáltana: Annamária (!), de a fehér blúz, piros rakottszoknya lebukik egy távoli hullám mögé. .. Otthon papírt vesz elő, főI- írja: Lány, piros szoknyában, fehér blúzban, s mire odaér, ahol Annamária eltűnt, mát nemcsak érzi, már tudja: 'közeledik a találkozás.
