Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-20 / 258. szám
1990. december 20., csütörtök aj Dunántúli napló 11 Ki miért (nemi szavazott? Megcsalt pártok - csalódott választók Á hetedik parancsolat Ahol a jelölt minden ajtón bekopog Izgalmas beszélgetésre invitálta az érdeklődőket a TIT nemzetközi politikai szakosztálya és a pécsi Politikai Klub. A klub vendége, dr. Szobosz- lai György, a Magyar Politika- tudományi Társaság titkára nemrég tért haza amerikai útjáról, ahol is az Egyesült Államok választási rendszerét tanulmányozta. A beszélgetés témája pedig: ki miért ment vagy nem ment el szavazni? A kérdés rólunk szólt, de a válaszokba óhatatlanul belekerült egy kis összehasonlitás. Miért csak ennyien? A politológus egy vaskos kötettel bizonyította: az MTA Társadalomtudományi Intézete részletesen vizsgálta a magyarok tavaszi és őszi választói magatartását. A fő következtetés: tavasszal még aligha beszélhettünk kialakult politikai és pártstruktúrákról, ezért a választási eredmények inkább egyfajta pillanatképet tükröztek, a választópolgárok inkább - a múlttal szembefordulva - pillanatnyi szimpátiák alapján döntöttek, semmint kialakult politikai értékek szerint. Viszonyítás kérdése, alacsonynak tekinthetö-e a részvétel (a tavaszi választások első fordulójában 63, a másodikban 46%; ősszel az első fordulóban csak a 10 ezernél kisebb lélekszámú településeken volt érvényes a szavazás, összességében 30% alatti részvétellel). Nemzetközi összehasonlításban - stabil körülmények között - közepesen aktív részvételt könyvelhetnénk el, de mindnyájan tudjuk: sorsforduló előtt álltunk, és így már jogos a kérdés: miért csak ennyien mentek el szavazni? A kutató szerint azért, mert a tavaszi választás idejére lényegében már minden eldőlt: az MSZMP felszámolta önmagát, létrejött az új alkotmány, a többpártrendszer - valahogy nem volt tétje a dolognak. Ezt mutatja a két forduló közötti részvételi különbség is: voltak, akiket csak addig érdelkelt az egész, amig a rendszerváltás kérdése eldőlt de hogy az új pártok közül melyik alakít kormányt, már lényegtelen volt számukra. Azt már 1988-ban elég pontosan meg lehetett jósolni, hogy a baloldali párt(ok) parlamenten kívülre szorul(nak), fia egyszer többpártrendszer lesz. Anélkül, hogy észrevettük volna, az egyesülési törvény elfogadásával eldőlt a hatalom kérdése is. 1989 tavaszán 20% körülire becsülték az MSZMP választási esélyét - a megosztott baloldal pártjaira végül is összesen 18% jutott. Á politikai névtelenek Végső soron nem az aló csony részvétel a baj - mivel a távolmaradás is állampolgári jog -, csak az lenne az, ha bármi módon akadályoztatva lennének a polgárok, erről pedig nincs szó. Magyarország felnőtt lakossága nagyjából három csoportra osztható. Az első harmadba tartoznak a politikailag aktiv polgárok, akiknek viszonylag pontos politikai ismereteik vannak, és stabil, kialakult értékrendjük Ide sorolhatók a középrétegekhez tartozó munkások, alkalmazottak: területileg pedig a fejlettebb régiók lakosai. A második harmad magatartása hullámzó: tavasszal elment, ősszel nem. Ök azok, akik érzelmileg könnyen befolyásolhatók, szavazatuk változó. Nem egységes összetételű csoport, nehéz jellemezni. Végül a harmadik harmad a „ politikai névteleneké". Egymásfél millióan vannak, akik nem vesznek részt a politikai közéletben. Más országokban is vannak ilyenek, de nálunk túl sokan vannak, és nem tudunk róluk semmit, ezért elég nagy merészség a pártok részéről az a kijelentés, miszerint éppen órájuk számítanak. Ezek a rétegek ugyanis politikailag nem, vagy csak nehezen aktivizálhatók, mert ehhez hiányoznak a késztetéseik és a készségeik. Lényegesebb kérdés, hogy hol vem, kiben bízik a munkások és az alkalmazottak többsége, azok, akik soha nem válhatnak vállalkozóvá. A tulajdonreform mindenesetre átalakítja majd a társadalom szerkezetét, és akkor a frontok is jobban elválnak majd. Komoly szelekció Maga a választási rendszer nemzetközi mércével mérve is jó, komoly szelekció után juthatnak el a pártok a parlamenti padsorokig. Ez év tavaszáig például 65 pártot jegyeztek be, közülük 29 tudott egyéni jelölteket, 19 pedig területi listát állítani, de országos listát már csak 12. A 4 százalékos küszöb közülük is kiszűrt hatot, így került be hat párt a Parlamentbe. (A 4%-os küszöb a politológus szerint túl szigorú, indokolt lenne lejjebb szállítani, mivel a szelekció amúgy is erősen „megdolgoztatja" a pártokat.) őszre a kis pártok többsége eltűnt, jelentősen meggyengült az MSZDP és az Agrárszövetség. A legnagyobb politikai bomba azonban a pártok megcsalatása volt: a választók nem a pártokért versengtek. A kormánykoalíciónak nem sikerült bebizonyítania, hogy jogosan kormányoz, az ellenzéknek pedig, tioqy a nép szerint valójában neki kellene kormányoznia. Ennek fő oka az lehet, hogy a hatalomgyakorlás a társadalom szempontjából nem lett demokratikusabb: a nép nem érzi, hogy egy eqészen más típusú hatalom jött letre. Nem ö küzdötte ki magának, hanem az elitek önmaguknak (itt szólni lehet az értelmiség szereptévesztéséről is, amely a hiányzó polgári középosztály helyett „csinálja" a politikát). Az emberek többsége számára a pártok egymással könnyen lelcserélhetők, a közvetlen demokrácia intézményei (például a népszavazás, a népi kezdeményezés) pedig nem működnek - a népszavazás nyári kiírása az intézmény megcsúfolása volt. Pedig talán kevesen tudják — a népszavazás az USA-ban is igen gyakori, de a választásokkal egyidőben tartják. Egy-egy ilyen alkalommal vaskos pak- samétát vehet kezébe az állampolgár. Az alacsony részvételi arányt értelmetlen dolog a választók „túlterheltségével" magyarázni. Az USA-ban nemhogy kopogtatócédulát nem küldenek, hanem — állami népesséq- nyilvántartás híján - magának a választópolgárnak keli önmagát regisztráltatnia, méghozzá azt is elárulva, melyik párt mellett (később persze, a szavazófülke magányában arra szavaz, akire akar). Az is elgondolkodtató, hogy a jelöltek — „ajtótól ajtóig" akcióik során - személyesen keresik tel a magukat az ő híveikként feltüntető szavazó- polaárokat. sőt, mivel a kampány a választás napián sem tilos, rá is telefonálnak a ké- nyelmeskedő oolaárra, vagy érte mennek, ha betegségére hivatkozik. Fontosabbak a helyi ügyek Az amerikai polgár egyébként sem rohan szavazni. A 30—40%-os részvételi arány őzt jelzi, hogy a fejlett demokráciában, stabil politikai és gazdasági szerkezet mellett az emberek számára fontosabbak a helyi ügyek, mint az országos politika. Ami egyben orra is utal: a demokráciát nem lehet egycsapásra „bevezetni”, szükség van hozzá egy erős polgári középosztályra, és az őket képviselő proli érdekképviseleti szervezetekre. Ehhez viszont fejlett gazdaság, és sok-sok idő szükséges. Ennek hiányával magyarázható a politológus szerint, tlogy nálunk minden túl van politizálva, a taxis blokádot is „túlreagáltuk", és ezzel egyáltalán nem használtunk az ország nemzetközi hírnevének. Sóvári Gizella Szavazók a helyhatósági választásokon . . . A családfakutatás reneszánsza Az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt azok száma, akik őseik után kutatnak, időt és fáradságot nem kiméivé járják a plébániákat és a levéltárakat, utaznak és leveleznek, hogy valamit megtudjanak maguk és családjuk eredetéről. Régen nagy társadalmi presztízst jelentett az, ha valaki előkelő ősöket volt képes „fölmutatni", az „úri társaságban" nagy keletje volt a nemesi rangnak —, lehetőleg minél magasabb legyen, annál jobb! Hosszú évszázadok óta ismeretesek azok a kiadványok, amelyek egy-egy terület nemesi családjait tartották nyilván. Az ezzel foglalkozó tudományágnak, a genealógiának is •megvoltak a maguk tudósai, -mások jó pénzért vállalkoztak arra, hogy előkelő ősöket „hajtsanak föl”. A polgári kórban a pénzhez pénzen vett előkelő származás is dukált... 1945 után hazánkban gyökeresen megváltozott a helyVissza a gyökerekhez! zet. Egyszerre bűn lett az előkelő származás, a genealógia is üldözötté vált, az életrajzokban megnőtt a munkás- és parasztősökre való hivatkozás. Ez a méltatlan helyzet egészen a legutóbbi időkig tartott. Most már azonban itt is „demokratizmus" uralkodik: ami eddig csak keveseknek jutott osztályrészül, az hovatovább mindenki számára elérhetővé vált, egyre többen élnek is vele. Vissza a gyökerekhez! — ez lett a jelszó. Az anyakönyvek tanulmányozása azért képezi az alapját a kutatásnak, mert a születési, a házassági és a halotti anyakönyvekben találhatók az illető személyre, illetve családra vonatkozó adatok. 1895ig, az állami anyakönyvezés bevezetéséig, az egyházi anyakönyvek tartalmazzák ezen adatokat, így ezeket az illető község plébániáján, lelké- szi hivatalában találhatja meg az érdeklődő. 1895 után az illető községi elöljáróság őrizte az űnyakönyveket, 1950-től egészen a legutóbbi időkig a községi tanácsok. A megyei levéltárakba az anyakönyvi másodpéldányok kerülték. A kutatónak tehát nagy türelembe és esetenként nerh kevés költségébe kerül az ősök utáni „nyomozás”, mivel mindegyik őrző hely csak az illetékességi körébe tartozó anyakönyveket tárolja, és ha a család külföldi származású -, ami nálunk is gyakran megesik —, akkor a „nyomokat oda is követni kell". Van, akit ez sem „tántorít el": a Pécsett élő dr. Dlusztus József időt és fáradságot nem kímélve tárta föl a család történetét, kutatásait évkönyvbe rendezte, s ezeket a könyveket megküldte a világ minden táján élő rokonságának, de jutott belőle a Baranya Megyei Levéltárnak is. Az ezzel a tudományággal foglalkozók időről időre konferenciákon találkoznak, előadásokon ismertetik kutatásaik eredményeit. A Baranya Megyei Levéltár azonban egy időre „kiesik" a kutatóhelyek sorából, ugyanis a Kossuth utcai épület átalakítása miatt anyakönyveik nem kutathatók. Dr. Vargha Dezső Ne lopj! De sokan megszegik a hetedik parancsolatot, úgy. hogy nem tartják morális szempontból elítélendőnek. Évezredek bölcsességét, emberré levésünk, társadalmi együttélésünk kereteit, normatíváit, erkölcsi magatartásának módját ösz- szefoglaló tízparancsolat nem ok nélkül tiltja a lopást. Mégis, nincs még egy parancs, melyet egyénenként, társadalmi rétegenként, és esetenként annyira más és másként ítélnének meg, mint a lopást. Egyes országokban levágják a tolvaj kezét, — míg másutt lopott holmival díszítik a diákszoba falát teljes szülői jóváhagyással és a látogatók dicsérő értékelésével. Ez a „másutt” természetesen nálunk van, ahol a lopás bizonyos fajtáját nem tartják szégyellnivalónak, ül- dözendőnek, hanem jópo- fáskodó csínytevésnek, szórakoztató balhénak, szellemes megoldásnak. Nem feladatom a számos okból eredő lopások szakszerű értékelése, s nem is tartozom a kézlevagdosók közé, de feltétlen kifogásolnom kell a fiatalság körében elterjedt „gyűjtőszenvedélyt", melyet mindenki elnézően kezel, kivéve a kárvallottakat. A szokottnál is többen ; reagáltak a rádióban elhangzott tárcámra, melyben a nyugati autók márkáját jelző emblémák lop- kodásáról, sokszor komoly anyagi kárt jelentő rongálásáról szóltam. Megerősítést nyert, hogy a mai diákszobák dekorációját a pornómagazinok kivágott lapjai mellett a Ford, Mercedes, Citroen emblémák díszítik, sőt hatalmas Kresz- táblák, - rajta, „Behajtani tilos” és más feliratnak gyűjteménye jelzi a tulajdonos és a család igen alacsonyra leszállított moralitását és ízlését. Ismeretes az a jópofáskodás, mikor iskolakirándulók, csapatok egyes tagjai a vendéglőkből sörös kancsót, tányért, sótartót, evőeszközöket visznek el és azzal dicsekszenek csodálkozó látogatóiknak, hogy terítékben nincs két egyforma darab, mert mindegyiket máshonnan lopta. Miért nézi ezt el a szülő, miért történik mindez atyai áldással, sőt a társadalom egy részének jóváhagyásával. A gyökerek mélyek. Valamikor 30—40 évvel ezelőtt kezdett terjedni az a nézet, hogy az államtól lopni nem szégyen. Köztudomású, hogy egy bizonyos és nem kis réteg ennek a nézetnek mily derekasan megfelelt. Néhol szinte egy gyárat is felépíthettek volna otthon, annyi alkatrészt cipelt haza üzeméből a családfő. S miközben dohogunk a boltban vett áruk súlycsonkításán, — aminek óriási mérvű százalékos arányát az ellenőrzés is elismeri —, szemünk előtt nassolgatják a kereskedelem ifjabb palántái a tőlünk elcsalt többletmaradékot. Regényeket lehetne írni a legalizált lopásokról, a hirtelen fékezésre ’„kényszerült” sörszállító autókról, a „bontott" anyagokról, a le- és felértékelt házakról, telkekről, a temetői virág- lopásokról, a „kényszer- vágásokról és még ezer dologról. Ebben nőttek fel gyermekeink, unokáink, ezt a szellemet szívták teli tüdőre. Tehetnek-e róla, hogy olyanná váltak, amilyenek? Azért nem teljesen ártatlanok. Tudják ők is nagyon jól, hogy amit elvittek, annak nem adták meg az ellenértékét, azért valakinek fizetni kell. Csak éppen elnézik ezt saját maguknak, mert a társadalom is kissé rózsaszínű szemüvegen nézi ezt a jelenséget. Pedig ide sötét szemüveg való. Kissé paradox, hogy a kukában turkáló öregasszonyt, aki néhány kiflit, vagy egykét darab vajat szoknyája bő ráncai közé rejtve igyekszik a boltból kisomfordál- ni —, elítélik, de azt, aki ennek az értéknek a százszo.- rosát kitevő KRESZ-táblát elviszi, azt helyes, vidám fiúnak tartják. Vajon a leendő jogász milyen erkölcsi magaslatról sóz börtönbüntetést a sárgarézkábelt tolvajlókra, ha majd hivatalába lép, amikor még mindig abból a söröskrigliből iszik, amelyet szigorlata előtt „jópofásko- dott" el valamelyik vendéglőből. Mit gondol a közgazdász —, ki fizeti meg az összességében többszáz ezer forintot kitevő KRESZ-táblá- kat? — Megmondom: én, te, ő, . . . az egész ország. Vajon megfordult-e a leendő orvos fejében, hogy ha leszereli az egyirányú forgalmat jelző táblát, akkor két autó összeütközhet és annak sérültjei, sőt halottai is lehetnek? Vajon hol a határ, ki állapítja meg azt, hogy kitől, mit, mennyit lehet lopni? Ki hova teszi a határvonalat, amelyen innen valaki még szellemes gyűitö, azon túl pedig tolvaj? Bíz- zuk-e annak meaítélését az emblématolvajokra? A kérdésre a rendőrséqi krónikában olvasható a válasz, amely szerint qépkocsifeitö- rő fiatalok lakásán a kocsi belsejéből lopott holmik, a tartályokból leszívott benzinen kívül külföldi autók emblémáit találták. Bizonyított, hogy a kezdeti szelle- meskedő gyűjtögető tolvaj- lás nem fejeződik be mindenkinél azzal, hogy szobáját lopott holmival díszíti. A gengszteriskola alsó tagozata ez —, amelyből a felsőbb osztályba jutás, az „érettségi" merituma a börtön. No és a kedves szülő sohasem lép be gyerekei szobájába? Sohasem kérdezi meg: „fiam, honnan való ez a holmi”? Miért csak akkor csapja össze tenyerét kétségbeesve, mikor gyerekét viszik a rendőrök? Dr. Szalai István Elvtársi robotkep Az év végéhez közeledve, számos világlop elkészíti a leggazdagabb tíz vagy száz hölgy és úr vagyoni toplistáját. A viszonyítás alapja a bankbetét, az ingatlan, egyáltalán a gazdagodás mérhető és pénzben kifejezhető értéke. Hogyan történik mindez „elvtársi körülmények" között? A Moszkovszkie Novosztyi erre tett kísérletet, igaz, rangsort még nem állított össze, de a „szovjet újgazdag robotképét" már megrajzolta. Eszerint a moszkvai újgazdag Mercedes autón közlekedik, Marlborót szív, bőrzakót visel, és az esetek döntő többségében valamilyen szövetkezet élén áll. Vállalkozása azonban a fekete piacra dolgozik, s hogy ezt nyugodtan végezhesse, meghatározott összeget fizet a maffiának. Am hogy ki menynyit keres újgazdagék osztályában, erről még becsült adatok sincsenek, hiszen a mérce nem a rubel, hanem az egyéb értéktárgyakban gyarapodó vagyon. Ezzel kapcsolatban biztos pont a szovjet álomkocsi, a Mercedes vagy a BMW birtoklása. Melynek az ára a szovjet fekete piacon annyi, amennyit egy miniszter, ha a havi fizetését az utolsó kopejkáig félreteszi, 30 év múlva vehet meg. Használtan. A kutatás „alfája és ómegája” - az anyakönyv
