Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)

1990-11-03 / 211. szám

aj Dunäntüli napló

1990. november 3., szombat

(Az Aranypille színházi plakátja) Ami az Aranypilléből megmaradt...

A tanár ür operettje

Ez a villa eladó

„Aranypille. Eredeti operettbemutató — ürmössy Magda felléptével. Remek zene! Új jelmezek!” — hirdették a plakátok 1936 májusában a Pécsi Nemzeti Színház újdonságát, Kutor Ferenc operettjét.

Talán még emlékezünk néhányon a 20 évvel ezelőtt, 82 éves korában elhunyt Kutor Ferencre, a tanárra, karmesterre, aki még nem sokkal halála előtt is vidám anek- dotázó kedvvel mesélt hosszú életéről, Wagner-tenor hangú édesapjáról, a nagyatádi kántortanítóról, a poros, foghíjason szuszogó orgonáról, a pécsi „prepa" évekről, a Zeneakadémiáról, Bartókról és Kodályról. Valamint arról a felejthetetlen bálról a simon- gáti gazdatisztéknél, ahol a falusi kúria zongorájának billentyűin megszületett a világhírűvé vált nóta: „Lányok, lányok, simongáti lányok. . ." Sok nótája közül igazán csak ezt ismerik, éneklik a mai napig rádióban, nótaesteken, hanglemezeken, szinte népdalként.

„Simongáti lányok — közölte a Pécsi Napló 1936. május ötödiki számában dr. Balázs Győző visszaemlékezését. — Három éve lesz pünkösdkor, hogy egy orvosi kiránduláson Ischlben ültünk a gyógyszálló teraszán. A fürdőzenekar a

magyarok tiszteletére magyar nótákat játszott. Az egyik német vendég hirtelen oda intette a karmestert: Most az én nótám következik! A fúvósok hátrahúzódtak, a karmester kezébe vette a hegedűt, és felhangzott a Simongáti lányok, olyan tüzesen, frissen, hogy akármelyik cigánybandának becsületére vált volna. Ez a kis epizód jutott eszembe, amikor olvastam, hogy Kutor Ferkó, a Simongáti lányok szerzője operettet ír. Nem tudtam elképzelni, milyen lesz a tangója, foxija, rumbája ennek az ízig-vérig magyarnó- ta-szerzőnek. Ezért kerestem fel Damjanich utcai villájában, és most már tudom, hogy a Mecseki fox, a sok szép tangó, méltó párja a Simongáti lányoknak."

Az Aranypille melódiái 1936. május 9-én csendültek fel ősbemutatóként a Pécsi Nemzeti Színház színpadán. „A szezonvág sivár eseménytelen- ségében jól esett az a forró, őszinte fogadtatás,' amelyben a közönség a színház újdonságát, az Aranypillét részesítette" — írta a bemutató utáni napon a Pécsi Napló kritikusa. A másik napilap, a Dunántúl tudósítója szerint „. . .az egész estének egyetlen szenzációja volt: a Simongáti lányok és sok más szívhez

szóló magyar nóta országos nevű szerzője, Kutor Ferenc mutatkozott be egész operettet kitöltő muzsikájával. Ujjongó örömmel állapítjuk meg a zsúfolt nézőtér egyhangú véleményével, hogy ez a szenzáció az operett zenéje volt. Amit Kutor Ferenc a mai estére így csokorba kötött, elegendő volna egy tucat operettre.”

A korabeli plakát tanúsága szerint a librettót Szegő (Steinitz) Sándor írta, a dalok szövegét pedig dr. Dómján Gyula. A rendező az a Szobó Ernő volt, akinek emlékét főleg a Hannibál tanár úr filmszerepe őrizte meg.

Az Aranypille melódiái hamarosan feledésbe merültek. De Kutor Ferenc tovább komponált, hiszen termékeny zeneszerző volt. is jó pedagógus. 1928—40. között tanítók százai kerültek ki keze alól, és terjesztették országszerte a zene szeretetét: Nyugdíjazása után is tovább tanított, zon- rázott, improvizált az orgonán és komponált. Vaskos kotta- papír-nyalábot mutatott látogatóinak: élete utolsó éveiben oratóriumon dolgozott.

De nem feledte az Aranypillét, melyet a színházban zsúfolt nézőtér előtt játszottak, majdnem eqy álló hétig. . .

Dr. Nádor Tamás

Tüskés Tibor

A

mikor ezt a telket harminc éve megvettem, itt körben még kukoricát zörgetett ászéi. A kerítést magam emeltem. A kutat magam ásottam. A fenyőket és a gyümölcsfákat magam ültettem. A ház alaprajzát én vetettem papírra, csak a végleges, szakszerű tervrajzot készítette mérnök. A falakat rokoni ösz- szefogás emelte. Itt minden bokorhoz, minden fűszálhoz emlék tapad.

Bárkivel előfordul, hogy a körülmények arra kényszerítik: bocsássa áruba nyaralóját. v«vőt keressen telkére, házira.

A legegyszerűbb mód az új- sáahirdetés. Tömören fogalmaztam: „Balatoni villa készpénzért eladó. Irányár: 1,3 millió. Érdeklődni telefonon az esti órákban.” És következett a telefonszám.

Szerdai nap jelent meg az újságban a hirdetés. Egész este csöngött a telefon. A hívásokra elmondtam, hol van a villa, mikor épült, hány helyiségből áll, mekkora telek, mi található rajta. Az érdeklődők adatait föliegyeztem. Késő este összefoglaltam az eredményt. Huszonegyen jelentkeztek. Az ajánlkozókat csoportosítani lehetett. Hamar kiszűrtem azokat, akiket láthatóan nem az én villám érdekelt, hanem maguk is eladók voltak, s csak azt latolgatták, hogy a saját kínálatuk vajon előnyös vagy hátrányos a számukra: Aztán voltak, akik unatkoztak, akik örömet kerestek abban, hogy valakivel szóba elegyedhetnek, beszélgethetnek. Ezek el se jutottak addig, hogy rögzítsük az időt az eladásra kínált ingatlan megtekintésére. És volt az érdeklődőknek körülbelül az egyharmada, azok, akiket valóban komoly vevőknek, potenciális vásárlóknak tekinthettem. Volt köztük olyan is, aki azt mondta: - Nagyon kérem, addig senkivel ne tárgyaljon, amíg nem beszél velem. Tekintse úgy, hogy a villa megvan véve ... — Dörzsöltem a tenyeremet. Úgy látszik, nem lesz nehéz a „műtét", nem kell újból és újból újsághirdetést föladni. Azt kértem, hogy a hét végén, szombaton és vasárnap keressenek az érdeklődők a helyszínen, a nyaralóban.

Az első érdeklődő szavából megtudtam: előbb neki kell eladnia a nyaralóját, és csak ezt követően tud újat vásárolni. — És miért akarja eladni a nyaralóját? — kérdeztem. — Kérem szépen, az a nyaraló anyám nevén van. öreg és beteg. Valószínű hamarosan meghal. Nem akarok örökösödési illetéket fizetni. Ha új tulajdont vásárolok, alacsonyabb az átírás költsége.

A következő érdeklődő a „biztos vevő" volt. Szakértőt hozott magával. Megdöngette az épület falát. Fölmászott a kerti asztalra, ágaskodott, mert az épület tetőzetét is látni akarta. Finnyásan vizs- gálgatta a fal hajszólvékony repedéseit. Azt mondta, készpénze neki sincs. Előbb egy másik nyaralót kell eladnia.

— Hát nem a maga számáré akarja ezt megvásárolni? — kérdeztem. Zavartan válaszolt. Szavaiból megsejtettem: ő „hivatásszerűen” foglalkozik ingatlanok adás-vételével. Kiskereskedő. Vásárokra jár. Turkálóboltja van. Befekteti a pénzét. Ha ma megvesz egy nyaralót 1,2 millióért, jövőre eladja 1,6 millióért.

Vasárnap reggelre elfogyott a türelmem. Az újabb érdeklődőt már a kapuban vártam.- Mondja, van önnek 1,3 millió forint készpénze, és van önnél foglaló? Mert ez a villa csak akkor eladó. Olvashatta a hirdetést ... - A férfi a feleségére nézett: - Mi csak nézelődni akarunk ... - Elöntött a méreg: - Nézelődni? Nézelődni a kerítésen kívül tessék. Azt ott lehet. . . Ide csak az tegye be a lábát, aki vásárolni akar.

Gyűlt a tapasztalatom, o megfigyelésem az adás-vétel fortélyairól, a piac lélektanáról.

Végre megjelent az „én emberem”. Az autóból egy idősebb, gyászruhás asszony, két gyermek, valamint a férj és a feleség szállt ki. Volt készpénzük, és volt náluk előleg. Akkor már tudtam, hogy nem nem kell a nyomukban járnom. A döntést nem szabad sürgetni. Hagyni kell, hogy tapasztalataikat megbeszéljék egymással.

A férfi hozzám fordult:

— Milyen messze van innét az országút?

Elképedtem: az országutat kérdezi és nem a Balatont?- ötven méter... Az első keresztutca után következik . . .

Megegyeztünk. Némi huzavona csak a kiköltözés ideje körül támadt. Szerettem volna ezt a nyarat még a víz mellett tölteni. A férfi erőskö- dött: - Nekem már júliusban szükségem van a házra. Diny- nyét hozok az Ormánságból .. .

Vagyis a villa nem mint családi nyaraló, hanem mint lerakó- és tárolóhely érdekli. A Balaton nem víz, hanem piac a számára. Van becsületes szakmája: autófényező. De nyáron még keresni akar hozzá.

Lehajtottam a fejemet. Harminc évig eszembe se jutott, hogy ebben a villában „pénz van”. Harminc évig egyetlen hazai vagy külföldi fizetővendég nem lakott a szobákban.

A

mikor a kiürített villa ingóságával hazafelé döcögött velem a teherautó, úgy éreztem, országomból elűzött király vaqyok. Csak az vigasztalt: a villa eladási árából talán marad annyi, hogy vásároljak egy üres telket valahol a Mecsek oldalában. Ezen a parlag földdara'bon talán még lehetek újabb honfoglaló' és honalapító. Ha lesz rá időm és erőm, még berendezhetek egy másik országot. Ha nem is lesz már olyan, mint az a régi.

Polgar András

Irmuska

K

épek a szobák falán, mozifotók, újságkivágások, kezdetleges festmények: egykori hírességek mutatják magukat a lehető legelőnyösebb arckifejezéssel: Csortos Gyula, Gombaszögi Ella, Ágay Irén, Jávor, Páger, Kabos Gyula, Gázon . .. Irmuska portörlés közben meg-meg- áll előttük, a legtöbb időt azonban Jávor Pál előtt tölti. Fájdalmas-hosszan nézi az imádott szempárt, Egyet töröl az üvegen. Sóhajt. Aztán indul tovább.

E késő délutáni órán lábujjhegyen közlekedik, a tárt szárnyasajtóban egy pár láb nyújtózik. Sándor alszik. Nem szabad zavarni.

Csendes, puha mozdulattal forgatja meg a régi ablakki- lincset; csodálattal és végtelen szeretettel pillant a fészekre. Fejét csóválja.

— Ej, ej, te csavargó Ram- zesz . . . szabad így eltűnni? — mondia némi szemrehányással a félrebillentett fejű, nagy testű galambnak, aki csőrében valami szállal éppen asszonyát készül etetni. — A feleséged bezzeg komolyan veszi a hivatását! Két napja 0! a tojásokon!... Te közben kereket oldasz? Nem szégyelled magad?

Becsukja az ablakot, sietve tipeg az ósdi szekrényhez, veszi a damasztabroszt, az ezüstöket, terít. Sebesen térül- fordul, ólomkristály poharak kerülnek, a vázába szál művirág. Butácska dalt dúdol: „A pénzem ma éjjel mind elmulatom, Kala-pompom, pom, kala-pom, pom, pom . . ." Jó kedve van. Megáll, megnézi munkáját: ez igen! Ezt nevezik terített asztalnak! Többszöri, türelmetlen csengetés töri meg a délután csendjét.- Jövök már!... nyitom!

Zsóka ingerülten, kivörösödve lép be, két kezében szatyrok, vállán táska, hóna alatt papírtekercs.- Minek hagyja bent a kulcsot mindig?!... az ember szeretne lepakolni, kilépni a vizes cuccokból!. .. Az a nyomorult kulcs mindig a zárban van felejtve!

Irmuska szelíden nézi a vet- kőződő, göndör hajú nőt. Amúgy nem fenne csúnya, de elviselhetetlenül nagy a szája.- Nem én hagytam benne, hanem az urad! Mit hisztizel? .. . Rejtvényújságot hoztál?- A hülye fejemet, nem elfelejtettem?- Az meg micsoda? Az a papírtekercs?- Magának mindenbe bele kell ütni az orrát? . .. mikor hagyja abba ezt a minden lében kanálságot? Megőrülök, Irmuska, meglátja, az lesz a vége! Be fogok dilizni!- Jó, jó, ezt a rövid időt már kibírod . . . Nincs már sok hátra, légy nyugodt. .. Úgyis azt várjátok, hogy a koporsóban legyek!- Az Isten szerelmére, nagyon kérem! - kulcsolja össze kezét Zsóka. - Hagyja már a francba ezt a koporsó dolgot! A könyökömön jön ki! — mered Irmuskóra, és hóna alá csapja a tekercset. — Új munkát kaptam! Most kezdek hozzá!... Most jó?

Sándor az asztalnál ül, bedagadt szemmel, égnek álló hajjal, BKV-egyenruhában.

Zsóka tányérokra rakja az ennivalót. Irmuska szokott helyén ül, kipárnázott karosszékében, szemben a fiatalok szobájában álló tévével.

— . .. egyszeresek, eltűnt a Cleopátra! Nézem a tetőn, a Zugonitsné párkányán, sehol. Tudniillik, Zugonitsné olykor megeszi a galambokat! . . . Odaédesgeti, aztán zsupsz!... elkapja, kitekeri a nyakát, mehet a lábasába!... Na, mondom, ha elkapta a Cleopátrát, átmegyek hozzá . . . amit kap tőlem, azt nem teszi a kirakatba . . .

— Mi van? Mit evett meg ki? — ásít Sándor.

— Valami rohadék galambot - mondja Zsóka. - Zuhanyozz le, és gyere enni.

— Zsemle nincs? — kérdi Irmuska.

— Máskor ne bömböltessea rádiót, ha tíz percre lefekszem! Mikor érti már meg, hogy ki kell aludnom magam! Száz ember élete van a kezemben! Tiszta latyak minden! Egy rossz fékezés és . .. — mutatja Sándor, neki vége. Kimegy.

— Honnan vette ezeket a baromi galambneveket?

— Kitaláltam - nevetgél Irmuska.

— Tele van a kád! Ágyneműk tömkelegé — jön vissza Sándor. - Büdös van! Kibírhatatlan! Mit művei már megint, Irmuska?

— Az nem büdös, az hypós vízben ázik. Ne szekirozzatok!

— Évek óta levisszük az ágyneműt! Mért áztatta be? Ráadásul a fürdőkádat se használhassuk? Ilyen gonosz maga?

— Ne kiabálj! Azért olyan magas a gázszámla, mert mint a kacsák, örökösen az a zuhanyozás!... Bezzeg az étellel spóroltok?! Mindig az a párizsi?! Nincs egy zöldpaprika! Eqy zsemle?!

— Mért nem vett? A galambjait leste! Alig várja, hogy valamilyen jelenetet rendezhessen. Hol ezért, hol azért?! NEM TELIK KAVIÁRRA! Mit gondol, mért lakunk eltartási szerződésben? Jókedvünkből?

— Elég legyen! - ordít Sándor. — Hat éve minden nap egy cirkuszt rendeztek! Az embernek kimennek az idegei! Elég! Kajálni akarok!

— Nekem volt gyerekszobám! Nörszöm. És mikor feleségül vett boldogult uram, stílusom is . . . Ami neked nincs, angyalom! Ezt a terítéket megnézheted. Valódi damaszt. Hollóházi porcelán. Ezüstök. Az mindegy, párizsi vagy borjúsült, az asztalnak mutatnia kell!

— Mert a maga férje vendéglős volt, az enyém trolivezető! - ordít Zsóka. - Magának lehették gyermekei, itt is hagyták, nekünk nem! Hat év alatt kétszer voltam terhes, mindkétszer el kellett vetetni!

— Mert a szerződésben ki volt kötve, gyerek nem lesz! Engem zavar a sírás!- A jóságos házinéni! A nagy katolikus! Ne hivatkozzon a szerződésre! Mikor letettük a százezret, ki lett kötve, tataroztat?! Közben hullik a mennyezet! Sárga a fal! — kiáltja Sándor. - Jöjjön, nézze meg!- Van foaalma arról, mit szenvedünk Magától? Nyaralni is el kellett vinnünk! Rátelepszik az ép eszünkre! Az életünkre! Megfojt! ülj le! - ri- vall Sándorra, aki menekülne a hangzavarból. - Ha eqy kicsit is férfi lennél . . . rég megölted volna . . .- Megölnél?! - Irmuska felkel, levegőért kapkod.- Úgyis azt a rohadt koporsót emlegeti fdlyton!- Meg ok ... akar. . . akartok ölni...?! — kérdi döbbenten, félig felemelkedve, aztán elzuhan, magával rántva hímzett damasztabroszót.

Szeretkezés után Sándor rágyújt, Zsóka felül.- Mi van? Nem jó? . .. nem szeretsz?- Dehogynem. - Sötéten néz, gubbaszt a férfi, sóhajt.- Lakásunk van! Vendégeket hívhatunk! Reggeliq táncolunk! maqnózhatunk!? ...és gyerekünk lesz!- Azért ez őrület - mondja Sándor. - Eay embernek meg 'kell halni azért, hogy egy másik a világra jöhessen?!

Zsóka, elgondolkozik. Felkel, meztelenül járkál.- Te!... hol lehet a százezer? . . . mit nézel? . . . Semmi beruházást nem csinált, a fiai Ausztráliában! Annak a pénznek meq kell lenni! — Fúriaként esik a lakásnak, módszeresen kutakodik, szekrény, fiókok, heverő alja, mozsár, kamra, fürdőszoba. Éjfél után dühödten liheg, trüsszög. Sándor a használaton kívüli kandallóban túrkál, kihúz egy nejlonba csomagolt, köteg pénzt. Kiborítják az asztalra, a csatatérré vált lakás romjai fölött bámulják egymást. Zsóka szétpergeti a pénzköteget: ötszázasok és ezresek. Egy zárt boríték.- Bontsd fel!

Sándor az asztal előtt áll, karba tett kézzel.- Mi öltük meg!- Hülye vagy te? A szíve vitte el!... eleget tűrtünk! Szenvedtünk! Miatta kapartat- tam ki magam, és ha nem lehet többé gyerekem? . . . Most akarod tönkretenni a házasságunkat . . . hogy lakásunk van, meg pénzünk?- Nem. Csak . . .- Semmi csak! Bontsd fel.

Sándor remeqő kézzel gyújt

rá, tépi fel a borítékot. Zsóka elsétál a szoba másik végébe, fedetlen keblére borítja a damasztabroszt.- „Kedveseim! - olvassa Sándor. - Kizsaroltam a sze- retetet tőletek, mert féltem, és nem akartam egyedül lenni! Olvan voltam, amilyen, bocsássatok meg nekem. A pénz a tiétek volt, és az is marad, legyen a gyermeketeké! Temessetek el tisztességgel! Köszönöm. Irmuska."

Zsóka égő szemmel mered a férfira.

Sándor háttal áll. kibómul az ablakon: a fészekben két csupasz fióka kandikál elő Cleooátra szárnya alól.- A rohadt életbe!... — mondia Sándor. A hainali csendet Zsóka keserű nevetése töri meo. Nevet, nevet, megállíthatatlanul.

Sándor megfordul, aztán pillantást sem vetve feleségére, kimegy a szobából.

jpjgjjfcf i It»r ^f^rn iTtm "T»1 BEBB