Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)

1990-11-14 / 222. szám

1990. november 14., szerda aj Dunántúlt napló 11 Utcáról utcára Lépéselőnyben a hagyománytisztelet- a Schlauch-lakótelepen - Autóbuszok nem, taxik igen? Gyertek ide!... Egy zsúfolt autóbuszon két tizenhat-tizennyolc év körüli bőrzekés ifjú beszélgeté­sét voltam kénytelen végig­hallgatni. Amint a beszéd­ből kiderült, „félhivatású” labdarúgó-szurkolók voltak. Szó sem esett csodálatos gólokról, kihagyott tizen­egyesekről - egyáltalán, a ,,labdarúgás" szót ki sem ejtették. Ellenben az autó­busz utasai megtudhatták az ellenfél szurkolóival való nyomdafestéket nem tűrő szópárbaj, majd az azt kö­vető verekedések, rendőri intézkedések történetét. Kivi­láglott, hogy ezek a vere­kedések nélkülözték a leg­primitívebb emberi közössé­gek által is elfogadott férfi­lovagiasságot. Legkevesebb öten támadtak egyre (a ha­todik már nem fért hozzá). Megtudhatta az egész autó­busz, hogy egyikük miként rúgta többször fejbe azt a földön fekvő, ellentáborba tartozó szurkolót, akit hú­szán már előzőleg összever­tek. Külön kihangsúlyozta, hogy a ,,csaj", aki vele volt, ezt mennyire élvezte, s úgy nézett rá, mint egy hősre. Nincs illúzióm arról a gyermekről, aki esetleg eb­ből a frigyből fog származ­ni. S szegényke, amíg édes­anyja — a hajdani „csaj" — keblén szunnyadozik, nem sejti, hogy húsz év múlva minden valószínűség szerint vagy a fejberúqók vagy a fejberúgottak táborába fog tartozni. Kiábrándító, visz- szataszító volt az előadásá­nak módja is, tárqya is. Oly szenvtelenül, oly tárgyi- laaos kÖ7Ömbösséaqel be­szélt a feiberúqósról. mintha az a rendes napi feladatai közé tartozna. Teliesen vilá- aos, hogy ez a kérdés túl­nőtte a sport kereteit. Unván miért kell kirakatokat betör­ni, autókat megrongálni, metrók ülését felhasogatni azért, mert mellérúgtak egy tizenegyest, vagy éppen be­rúgtak. Világjelenség az if­júság viselkedésének eldur­vulása, o brutalitás és van­dalizmus felé való eltolódá­sa. Intézményes kifejezésé­nek legkönnyebb módja, ha valaki egy labdarúgó-csapat szurkolótáborához csatlako­zik. Ne áltassák magukat a nagy klubok vezetői, hogy csak öt-tíz felelőtlen elem­ről van szó, abból kiindulva, hogy csak ennyi fiatal ellen indul meg hivatalos intézke­dés garázdaság miatt. Szá­muk ezrekre rúg, viselkedé­sük kisugárzása a gyenge akaratú, önmagában cse­lekvőképtelen, vezéregyénisé­geket igénylő fiatalok köré­ben felmérhetetlen. Hamis, negatív ideálok tanfolyama, továbbképzése egy-egy mér­kőzés. Félre ne értsék; nem a tömeges biztatást kifogáso­lom. Nem a síppal, dobbal, sőt akár nádi hegedűvel való szurkolást kárhoztatom. Ész­re kell venni, hogy ezek o mai ál-szurkolók már lemér­hető, kiszámítható kárt okoznak saját egyesületük­nek is, országunknak is. Ez a folyton növekvő társaság túlnyomó többségében nem olyan egyedekből áll, akik kiváló tanulók, kiváló leendő iparosok, kereskedők, szere­lők, hivatalnokok, akik ki- kapcsolódásként néha-néha bohökás csacskaságokat müveinek. Ne áltassuk ma­gunkat! A fejberugdosók a jövőben sem fognak azok közé tartozni, akik az or­szág szekerét kihúzzák majd a kátyúból. Sőt, egy jelentős részük a száraz kenyérre valót sem fogja megkeres­ni. Ezeket mi etetjük, és mi fogjuk eltartani felnőtt ko­rukban is. Ez a társaság or­vosi, pszichiátriai, szocioló­giai eset. Egyedei általában gyenge fizikumúak és gyá­vák, épp ezért csak tömeg­ben érzik jól magukat, ma­gányosan teljesen veszélyte­lenek. Fizikai és szellemi ki­sebbrendűségük oltalmat ta­lál a személytelen tömeg­ben, ezért csapódnak a va­lódi szurkolókhoz, mert itt intézményesen, a szó szoros értelmében is zászlót bont­hatnak. Jelentős részük egyáltalán nem is ért a labdarúgáshoz, nem is sze­reti. Tulajdonképpen mind­egy, hogy milyen eseményen vannak, a feltétel: legyen alkalom a „balhéra", és le­gyenek elegen hozzá. Tevé­kenységük már nem korlá­tozódik a sportpályákra. Ki­sebb csoportjaik a mozik, színházak, szórakozóhelyek rendbontói közé tartoznak. Sokkal veszélyesebb, hogy politikai életünk fontos meg­nyilvánulási formáinál, a tö­meggyűléseken, felvonuláso­kon a tömeg közé vegyülve országunk helyzetét, javát nem ismerve, visszataszító vi­selkedésükkel nemes célú tö­rekvéseket árnyékolhatnak be. Van-e igazi, jóérzésű sportoló, akit lelkesítenek ezek a fiatalok, aki szár­nyakat kap attól, ha a mu­táló hangú kórus a nőgyó­gyászati könyvek szakkifeje­zéseiből összeállított balla­dákat szaval? Játszhat-e jobban valaki, ha botlado­zik a lábára csavarodott pa­pírtekercstől, ha nem lát a petárdák füstjétől? Felesle­ges a válasz. A randalíro­zók miatt betiltott pályák, üres nézőterek, milliós anya­gi veszteségek azok pénz­tárcáját apasztják, akikért állítólag lelkesednek. Ha ez így igaz, akkor egyszerű a válaszlépés. A sztárok, akik­nek szól a rajongók ütemes „gyertek ide . . ., gyertek ide . . .” hívása, ne csak in­tegessenek szurkolóiknak, ha­nem a legnépszerűbb cso­dacsatár ragadjon egy mik­rofont és ott mondja el, hogy ezt a fajta biztatást nem igénylik, és ne keresse­nek összefüggést békés já­rókelők inzultálása, betört kirakatok, összetört metróko­csik és a kihagyott vagy be­rúgott gólhelyzetek között. S ha ezekután az ál-rajongók egy része meqsértődik és el­marad, uayan kinek hullik értük a könnye? Dr. Szaloi István, sportfőorvos Emelkednek a kincstárjegyek kamatai A minap bőséggel kaiphat- tun'k esőt. Néha már úgy érezhettük: most esett le mind, ami az elmúlt hónapokban el­maradt. De hát ebből mi jut­hat ebbe a rovatba? Nos, el­mondom. Jön-megy az ember a száraz utcán, ahol semmit sem vesz észre abból, amit láthat eső idején. Ilyenkor óriási nagy vízfelületek keresz­tezik az útját mindenfelé, s az ember nem tudhatja: pró­bálja-e hatalmas vargabetűk­kel kikerülni a tócsákat, vagy vágjon át rajtuk? Mivelhogy nem tudni, milyen mélyek a tócsák. No, persze, nem mé­lyek, többnyire egy-két, leg­feljebb három centi mélyek, amin pl. a férfiember cipő­sarkon billegve átevickélhet. De mit tehet egy leheletvé­kony talpú, tűsarkú cipőben libegő hölgy? Miért vannak ezek az ir­datlan nagy tócsák? Egy ré­szük félreérthetetlenül a jár­da, az útalap megsüllyedé- se miatt, más részük viszont a semmivel sem mentegethető pontatlan munka miatt. Ugyan­is nemegyszer megfigyelhet­tem, esős • időben tekintélyes tócsákat frissen, vagyis pór napja, esetleg egy-két hete elkészült útfelületeken is. Más helyeken meg — írtam már erről is! — eső idején azt látni, hogy az utcán höm­pölygő víz gondosan kikerüli a víznyelőket. Ugyan miért? Es miért hömpölyög a víz? Ha ennek a nyomába ered az ember, azt tapasztalhatja, hogy ahonnan jön az ár, ott nincs víznyelő. Illetve van, de mintha nem is lenne, hiszen tökéletesen hasznavehetetlenné tömi el mindenféle szemét, s oly régóta, hogy vidáman zöl­déit benne mindenfajta gaz. Érdemes lenne esők idején feltérképezni azon helyeket, ahol száraz időben tenni le­hetne valamit. • A november 9-i Ablakban Nádasi Antal azon elmélke­dett, hogy valószínűleg tud­tunk nélkül hatályon kívül he­lyezték a KRESZ-t, csakis en­nek tulajdonítható, hogy köz- utainkon egyre nagyobb az életveszélyes divat: a szabá­lyok be nem tartása. Való igaz: bárki tapasztalhatja, hogy a járművezetők egy nem túl nagy, de mindenképpen agresszív része magára néz­ve nem tartja kötelezőnek a Az emberi jogok vizsgála­tánál abból az egyszerű tör­ténelmi igazságból kell kiin­dulnunk, hogy az emberek a földön hosszú évezredek óta nem elszigetelt remeteként, vagy Robinsonként élnek, ha­nem egyre fejlettebb, tagol­tabb és finomodottabb társa­dalmi közösségeket alkotnak. Az ilyen társadalmi közössé­gek közül a legfontosabb az állam, amely a területén élő népesség felett főhatalmat gya­korol, azok akaratát irányít­hatja és gyakran korlátozhat­ja. A társadalmi együttélés természetes rendező elveinek, valamint az állam által alko­tott jogszabályoknak alávetett emberek szabadsága nyilván­valóan nem lehet korlátlan, tartózkodniok kell attól, hogy mások jogait és szabadságát megsértsék, sőt tevőlegesen együtt is kell működniük ve­lük, az állam iránt és ember­társaik iránt is bizonyos kö­telezettségeket kell tel jesíte- hiök. Az embert - az állam tagját — viszont megilletik olyan alapvető és pontosan meghatározható szabadság- jogok, melyektől sem az ál­fám, sem a társadalom nem közlekedési szabályokat, s en­nek legtöbbször a szabályok vétlen betartó! látják a kárát, nem ritkán az életük elvesz­tésével. A közlekedési önké­nyeskedés fogalomkörébe uta­lom, hogy Pécsett, a Bem ut­cában, a Kossuth téri busz­megállóval szemközt újabban illegális taxiállomás működik, tovább nehezítve az utca egyébként is anarchikus köz­lekedési viszonyait. Annak ide­Hangulatos utcasor Pécsett, a Szabadság és a Jókai utca között jén, amikor ez a buszmegálló létesült, a Volán azért zárkó­zott el attól, hogy a 30-ast is megállítsa itt, mert — úgy­mond — az ellenkező irány­ból érkező csuklós autóbu­szoknak nincs megállási he­lyük. Hát igen, az autóbuszok egy-két percnyi megállására nincs hely, öt-hat taxi folya­matos itt-tartózkodására vi­szont van. De milyen áron! • Egyre több frissen felújított házon látni, hogy a lábazat­ról tekintélyes felületeken előbb csak felhólyagosodik, majd lehullik a festékréteg. Ugyan miért? Lehet, hogy nem tartják be az újabban akalmazott, korszerű műanyag foszthatja meg anélkül, hogy a természettől, illetve az is­tenhivő ember szerint az Is­tentől megjelölt alapelvekkel ne jusson ellentétbe. Az állam által is feltétlenül tiszteletben tartandó egyéni jogok indo­ka, hogy az emberek időbeli- leg előbb voltak és fogalmi­lag előbbre valók, mint az állam, hisz az állam is em­beri alkotás. Eszerint pedig az állam van az emberért, nem pedig megfordítva. Követke­zésképp az emberi személyi­ség nem vethető teljesen az állam alá, hanem kifejtése számára az államnak biztosí­tania kell a szükséges sza­badságot. A hajdan volt jogászprofesz- szoraim által belémoltott, és az elmúlt évtizedek etatista, jogpozitivista irányzatai által mélységesen elítélt gondola­tok jutottak eszembe, amikor elolvastam a Baranya Megyei Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat dél-dunántúli cso­alapú festékek technológiai előírásait? Ha Így van, ho­gyan lehetséges ez? Vagy az alapok szigeteletlenségében keresendő a hiba forrása? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy mégis csak a régi, meszes festés a jobb? Nem tudom, mi az ok, csak a nagy, festékhiányos felületeket látni a nemrég méregdrágán felújított házakon. • Pécs egyik igen érdekes, figyelemreméltó kis lakóterüle­ti egysége a Szabadság út- Jókai utca közötti, ún. Sch'lauch-féle „lakótelep". Schlauch Imre a századfor­duló körüli évek jeles pécsi építésze volt, aki maradandó, máig is meghatározó jelentő­ségű építményekkel gazdagí­totta városunkat. Munkásságá­nak egyik jelentékeny emléke ez a kicsi, mindössze néhány utcára kiterjedő, igen hangu­latos villanegyed. A házakon letagadhatatlanul látszik, hogy egy alkotó szülöttei, annyira azonosak az alapvonások, mégis különbözőek ezek a vil­lák a .puritánul egyszerűtől a díszesig terjedően. Pár éve ebbe o csodálatos egységbe befurakodott egy kakukkfióka: lebontották az egyik házat, s helyébe egy, az együttesbe szemlátomást nem illőt építet­tek. Nem tudom, hogy az egyébként érzékeny építési hatóság hová is tette akkor a szemét. Megvallom, az eset akkor félelmet keltett ben­nem. Félelmet amiatt, hogy itt egy veszedelmes precedens született, s ezután már sem­mi sem mentheti meg az át- épüléstől Schlauch Imre kö­zel egy évszázados művét. Most viszont azt láthatjuk, hogy a hagyománytisztelet ke­rült lépéselőnybe. Éppen az említett kakukkfióka szom­szédságában most fejeződött be az egyemeletes sarokház példamutatóan igényes felújí­tása. Szemlátomást a korhű ‘elú'j'ításra törekedtek — teljes sikerrel, bebizonyítván azt, hogy nem szükségszerű eg> mai felújítással megfosztani egy épületet az eredeti szép­ségeitől. Remélem, hogy a Schlauch-Jakótelep” jövőjé­ben ez a példás felújítás lesz az irányadó, és nem a ka­kukktojás. Persze, ezt serkent­hetné, ha végre kimondanák e kis épületegyüttes helyi vé­dettségét. Megérdemelné! Hársfai István portja és az MTA Pécsi Aka­démiai Bizottság közös kiadá­sában megjelent könyvet, amely a nemzetiségi oktatás történetével foglalkozik, illet­ve azt vizsgálja az 1945 utáni időben. Igen fontos és érde­kes témakör ez, mert hisz o demokrácia teljességéhez két­ségtelenül hozzátartozik a nemzetiségi szabadság is, amelynél fogva az államnak a nyelvi kisebbséghez tartozó polgárai számára is biztosí­tania kell a jogegyenlőséget, vagyis az emberi jogok vala­mennyiének az élvezetét. „A hon minden polgára, bármi legyen is az anyanyel­ve, a magyar nemzet egyen­jogú tagja” - vallották már a magyar reformkor nagy po­litikusai is, és a nemzet, ál­lam fogalmak tisztázása mel­lett vallhatjuk mo is úgy, hogy a magyar állam egyenjogú tagja. A magyar törvényhozás tehát nem mondott újat ak­kor, amikor a demokratikus A pénzügyi kormányzat dön­tése alapján november 15-től emelkednek a kincstárjegyek kamatai. Az intézkedés azért vált szükségessé, mert csak így lehet biztosítani a kincs­tárjegyek versenyképességét. Ezek az értékpapírok fontos szerepet töltenek be az állami magyar államrendnek a ké­sőbbiek során gyakran meg­sértett aloptörvénye, az 1946: I. te. leszögezi, hogy az ál­lampolgári jogokat hazánk „minden irányú megkülönböz­tetés nélkül . . . egyformán és egyenlő mértékben", tehát a polgárok anyanyelvének kü­lönbözőségére való tekintet nélkül biztosítja. Az anyanyelv oktatása, ápo­lása és használata a nemze­tiségi politika és egyben a nemzetiségi lét alapvető kér­dése - szögezte le a Magyar- országi Németek Demokrati­kus Szövetsége VI. kongresz- szusán 1983-ban elhangzott beszámolójában a szövetség főtitkára. A nemzetiségi kul­túra ápolása a nyelv ismerete nélkül nem képzelhető el, az aktív nemzetiségi lét is ennek ismerete nélkül elvész. Szomo­rúan tapasztalhatjuk ezt ép­pen mi itt Magyarországon, amikor a szülőföldjéről soho el nem vándorolt őslakó, de költségvetés finanszírozásához a forrósok előteremtésében. A 3 hónapos lejáratú kincs­tárjegyek kamatai 23-ról 28 százalékra emelkednek. A 6 hónapos lejáratú kincstárje­gyek esetében a kamat 25-ről 29 százalékra nő. A 9 hóna­politikai okokból kisebbségi sorsba került ötmilliónyi ma­gyarság pusztulását, nemzeti identitásának az elvesztését látjuk napjainkban is, és ami­kor az elmúlt évtizedekben - mint „testvéri állam" belügye - az iskoláinkban ezt a folya­matot észrevenni sem volt szabod. A nemzetiségi oktatás fon­tossága a gyakorlatban a századfordulón nyilvánult meg, és jelentősége a két világhá­ború között bontakozott ki. Füzes Miklós tanulmányában logikus összefüggésében mu­tatja be a nemzetiségi okta­tás szervezési gyakorlatát eb­ben az időben, és ehhez szo­rosan kapcsolja az 1945—1949. közötti szakaszt. Ez az időköz pedig azért is érdekes, mert itt egyoldalú, talán legjobban szlavofilnek mondható oktatá­si rendeletek jelentek meg Hisz a szovjet katonai pa­rancsnokságok a német nyelv oktatását mindenütt tiltották. Nagyon jól látja a szerző az ebben az időben lezajló „dik­tatórikus" szervezési formákat is, ahol gyakran a szülők akarata ellenére történtek a tanítási nyelvről a rendelke­zések. Ezt követően a kiala­kult pártállam irányítása alatt mindig a napi politikai elvek­nek volt alárendelve az okta­tás kérdése is, és talán csak 1972 után alakult ki olyan pos lekötésű kincstárjegyek korábbi 26 százalékos kamata 31 százalékra növekszik. Az értékpapírok vásárlója o lejáratot követően a bruttó ka­mat 20 százalékos adóval csökkentett összegét kapja kézhez. iskolapolitika, amely már meg­felelt az addig is hangozta­tott elveknek. A két világhá­ború utáni Magyarország leg­nagyobb nemzetisége a né­met, 1945 után súlyos kollek­tív büntetéssel sújtva csak ezekben az években kezdett magához térni, és igyekezett nyelvét és kultúráját újra meg­felelő szintre emelni. Az egész politikai és ideológiai beren­dezkedésünk hozzájárult ah­hoz, hogy a nemzetiségtörté­neti kutatások - és benne természetesen az anyanyelvi oktatás kérdése is - nálunk a legújabb időkig „kényes kérdésnek" számított. A Bara­nya Megyei Levéltár munka­társainak az 1945 előtti nem­zetiségi iskolaüggyel foglal­kozó tanulmányain kívül nem is igen jelent meg ezt a té­mát tárgyaló munka. Most, amikor Füzes Miklós könyvét olvasom, vele együtt vallom, hogy nem napi politikai ér­dek, hanem az egész magyar társadalom és benne a nem­zetiségek érdeke kívánja a múltbeli együttélés módjának tisztázását a jövőbeni előrelá­tás. az együttélést veszélyez­tető tényező, a nemzetiségi lét tartalmának gazdagítása érdekében. És ezt a nemes feladatot igen jól szolgálja Füzes Miklós könyve. Dr. Rajczi Péter Anyanyelv és állam a demokráciában (Füzes Miklós: Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története a Délkelet-Dunántúlon 1945-1985)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents