Új Dunántúli Napló, 1990. október (1. évfolyam, 179-208. szám)

1990-10-27 / 204. szám

\ 10 Új Dunántúli noplö 19»0. október 27., szombat Könyvtáralapítás Csíkban (Romfeld Ákos felvétele) Bernsteinre emlékezve Leonard Bernstein egyik legjelentősebb egyénisége volt a 20. szazad máso­dik fele zenéjének és ze­nei életének. Szülővárosa az észak­amerikai Massachussets államban fekvő Lawrence. Muzsikussá és a művé­szetek értőjévé a Cam­bridge-! Harvard Egyete­men lett, ahol zenét, iro­dalmat és filozófiát tanult. Művészeti ismereteit, ahogy irta: „egyetlen mes­ter markolta össze szá­momra, David Prall pro­fesszor, a filozófia tan­szék tanára. Sokat tanul­tam tőle a szépség filo­zófiájáról.” Bernstein nem csak ki­váló karmester, zeneszer­ző és zongoraművész volt, hanem egy újabb zenei szakterület, a zenei isme­retterjesztés kiemelkedő mestere is. Példásan tu­dott a zenéről beszélni szakmabelieknek és laiku­soknak egyaránt. Közön­ségének hallgatni és bot­lani tanította a zenét. Szeretet áradt minden szavából, amikor a mu­zsikáról szólt. „Fanatikus zenergjongó vagyok — vallotta. - Életem egyet­len napia sem múlhat el a zene hallaatása, játszó­sa, tanulmányozása, vaay a róla való gondolkodás nélkül." LeafőkéDnen az a kér­dés foalalkoztatta. hony „hová tart a zene?". Mi­közben kereste-kutatta er­re a választ, az a gondo­lat is lázba hozta, hogy „honnan iön a zene?". Hitt nhbnn. hnav előbb vaav utóbb, de sikerül meqraaadhatóvá tenni a zene különös nvelvtanát. A zenei nyelvre is célozva hirdette: „A nyelv faj­meahatározó sajátosság: közös sajátossága mind­annyiunknak”. Meggyőző­déssel állította, hogy „sa­játos és messzeható me- tafórikus erejével a zene nevet tud adni^ a meg- nevezhetetlennek, és kö­zölni tudja a megismerhe- tetlent". Zeneszerzőként musical­jei, elsősorban az 1957- . ben bemutatott West Side Story révén lett híres. De más színpadi zenéivel és három szimfóniájával is növelte hírnevét. „Mindig hallgatóságra gondolok — nyilatkozta -, amikor kom­ponálok —. ami nem a tervezést jelenti, nem is a tényleges kottázást, ha­nem valahol a zeneszer­zés aktusában kísért ez az érzés, hogy azokra vagyok tekintettel, akik majd hallgatják." A vezénylés kapcsán ezt mondta: „Nagyon gyakran érzem, amikor kilépek a színpadra vezényelni, hogy valaki kilök oda, egy kis manó a hátam mögött.” A karmesterség rejtelmeit asszisztensként Kousse- vitzkytől és Mitropoulostól leshette el. A karmesteri állványon olyan felszaba­dultan és magabiztosan tudta irányítani a zene­karokat, ahogy kevesen társai közül. A New York-i Filharmonikusok és más együttesek élén éveken át csodálatos életet lehelt örökbecsű művekbe. Egy olvasóihoz írt nyílt levelét 1966-ban ezekkel a szavakkal zárta: „És a zene mindent túlél, fenn­marad.”. Mi más is lehetne erről a vélekedésünk, ha ezt Bernstein „üzeni", hogy bizonyára így is lesz. Dr. Várnai Ferenc Város a völgyben: Balánbánya Tizenöt baranyai népművelő 'könyvtárat alapított. iNem itt­hon — 800 kilométerre innen. Erdélyiben, Csíkban. Hivatalos kezdeményezés és személyes kapcsolatok szerencsés talál­kozásáról van szó. A Baranya Megyei Művelődési Központ különböző formában évek óta ápolja kapcsolatait a határa­ikon túli magyarokkal — eddig leginkább á horvátországiak­kal, de az idén mór jártak az MMK 'munkatársai Munká­cson is. Hasonló célokat fo­galmazott meg a Művelődési Egyesületek Szövetsége. Az MMK kérő levelére tiz intéz­mény mozdult meg pénzzel és könyvvel. A cél az volt, hogy szépirodalmi művekből és ké­zikönyvekből olyan választékot állítsanak össze, ami az ok­tatást segíti valamely határon túli magyar iskolában. Dr. Bihari Lajos pécsi kör­zeti orvos, a Magyareg regyi Baráti Kör elnöke pécsi dia- porá mafesztiválok révén tíz éve ismeri Romleld Ákos fotómű­vészt, a 'bálánbányai RMDSZ elnökét. S amikor hírét vette, 'hogy az erdélyi kisvárosban nincs magyar könyvtár, azt ja­vasolta, oda irányítsák az adományt. így indult el a na­pokban az autóbusz tizenöt népművelővel és 800 kötet könyvvel (amelyben ott volt az Új Dunántúli Napló küldemé­nye is). * Balánbánya 15 ezer lakosú kisváros a Kárpátok szűk völ­gyében, nem messze a Gyil­kos-tótól. 'Lakóinak 40 száza­léka magyar, a románok a rézbánya termelésének felfut­tatása idején ikerültek több­ségbe. A bánya négyezer em­bert foglalkoztat. Igazgatója húsz éve magyar: Rácz Attila Árpád. A város polgármeste­re román, a tanácstitkár ma­gyar. A decemberi forradalom után megalakult a Romániai Magyar Demokratikus Szövet­ség (RMDSZ): a választások utón a legerősebb ellenzéki párt a román parlamentben. Bolánbá-nyán ezer tagja van. Februárban ők is kaptak a magyarországi terjesztő válla­latok (itthon) leértékelt árú könyvadományaiból, de úgy határoztak, eladják a könyve­ket a balánbányai magyar családoknak, s a bevételből fedezik az RMDSZ választási kampányának költségeit. A most Baranyából érkezett könyvek a tanács épületében kapnak majd 'helyet. Az RMDSZ helyi csoportjai megpróbálják képviselni a ma­gyarságot, de mozgásterük elég szűk egy olyan politikai berenderkedésben, amely sok tekintetben a korábbi megkü­lönböztetések konzerválására rendezkedett be, s ahol a ma­gyarellenes hagyományok erő­sek. Még ott sem könnyű, ahol — mint pl. Székelyföldön, Csíkban — egy tömbben él­nek a magyarok. Mindeneset­re minden apró győzelemnek örülni kell. Erről beszélgettünk Romfeld Ákossal, aki főállás­ban fotóriporter a bányánál. (Művészi fotóalbuma a Gyil­kos-tóról nemsokára megjele­nik Budapesten.)- Korábban csak román nyelven volt kiírva a bánya neve, mi megszerveztük a ma­gyar nyelvű tábla elkészítését, és két év után ismét olvasha­tó magyarul is a Jószeren­csét! a tárna bejáratánál. Ko­rábban Szent Borbála nézett a leszálló bányászokra, de el­távolították a szobrot. Elővet­tük, felállítottuk, és az egész város megelégedésére a ma­gyar katolikus és a román or­todox papot is megkértük: szenteljék fel. Március 15-én gyertyás felvonulást, kultúr­műsort rendeztünk. Az RMDSZ segítségével el tudtuk intézni egy asszonynak, hogy ne csak négy-, hanem nyolcórás mun­kát kapjon a bányában. A marosvásárhelyi véres esemé­nyek után lefestették a hely­ségnévtáblán a Balánbánya feliratot, és ráírták: Erdély = Románia. Mi meg ezt festet­tük le, és feljebb tettük a táblát. Egyébként a hétközna­pi életben nincsenek román­magyar összecsapások, az em­berek elviselik, ha nem is sze­retik egymást. Együtt tudnak élni, különösen a bányában, ahol a munka az egymásra utaltság érzését erősiti. Tegyük ehhez hozzá: ha kí­vülről nem érkezik ösztönzés az ellenkezőjére. Amikor már­cius 19-én Marosvásárhelyen a felhecceit hodáki parasztok a magyarokra támadtak, 20- á-n reggel a közeli Csikszent- damokos magyarjai kaszával, vasvillával állták el a Balán- bányára vezető egyetlen utat, nehogy a Vatra Romanesca erősítést küldhessen a romá­noknak a magyarok ellen. 8a- lártbányán nem indult meg o munka, a románok is, a ma­gyarok is féltek. A polgármes­ter kérésére az RMDSZ tekin­télye és Romfeld Ákos szemé­lye volt a csillapító erő Do­mokoson. * Fából, kőből épült családi házak és panelházalk húzód­nak o keskeny völgyiben. A baranyai vendégek családok­nál laktak: magam Xantus Csabáéknál egy panelbárban. A lakás négyszobás, irigylésre méltóan tágas és jó elrende­zésű, ám nagyon igénytelen ki­vitelű, amit csak a házigazda 'barkácsoló kedve tud valame­lyest enyhíteni. Központi fűtés von, de nem működik a nyolc évvel ezelőtti átadás óta. Ezért o háziak fafűtéses kályhát ál­lítottak a lakószobába. Köz­iponti melegviz-szolgáltatás he­tenként egyszer: a megoldás újabb kályha vízmelegítőnek az előszobába. A' lakás szeré­nyen és ízlésesen Iberendezett. Csaba szakoktató a bánya szakközépiskolájában, felesége mezőgazdasági mérnök a bá­nya melléküzemágában. A könyv mellett a budapesti fá- dió jelenti számukra a legfon­tosabb kapcsolatot Magyaror­szággal. — Az elmúlt években a val­lás és a táncházi mozgalom volt magyarságunk lő megtar­tó ereje — mondja Csaba. — De lelkes emberek sok mást is kitaláltak. A Hargita című lapban Bedet Tibor földrajz­tanár löjjön velünk! címmel mozgalmat indított: kirándul­tunk, túráztunk, beszélgettünk. 1979 óta már a négyszázadik túrát szervezzük, mi is ott is­merkedtünk meg Anikóval. Csabááknak két gyermekük van: Ákos 10 éves, Csilla 15. Ákos most olvasta harmadszor az Egri csillagokat, és minden vágya, hogy megnézhesse az egri várat. * „A forradalom előtt" kifeje­zést, mint időhatározót hasz­nálják Erdélyben, s legfeljebb o temesvári eseményeket fo­gadják el forradalomnak. Ha a bukaresti december 1 kerül szóba, annak neve: a puccs. Tőkés Lászlónak óriási nimbu­sza van, s az erdélyi magya­rok szinte személyes bánfaiam­ként élik meg azt a hivatalos és sajtóbeli kampányt, amely a püspök lejáratására folyik. Mindenesetre december óta o 'magyarság felemelhette fe­jét, és legálisan, a törvény adta keretek 'között harcolhat jogaiért. Büsrkén említette egy iskolaigazgató, hogy a nagy vérveszteség ellenére, amit az értelmiség egy részének kiván­dorlása okozott, hirtelen, szin­te a semmiből állt elő egy kiváló, új e-ntellektül csapat, amely a kulturális és politikai harcok élére állt. Domokos Géza, Szőcs Géza és a töb­biek parlamenti tevékenységét igen élénk figyelem kiséri. Erdély belsejében az együtt- ma.radós vágya erősébb a 'me­nekülés vágyánál, de például 'Kolozsváron, ahol nem decem­ber előtt, hanem most változ­tatták meg a Petőfi, Rákóczi és Petru Groza utca nevét, szívszoritó vallomásokat hall­hattunk arról, hogy egyre ne­hezebb ellenállni annak a szellemi nyomásnak, amely a magyarokra nehezedik. Kulcskérdés természetesen az iskola és a sajtó. December óta rengeteg lap született- a megyékben, városokban: vál­tozó színvonalon, szenvedélye­sen, de toleránsán és önfe­gyelmet tanúsítva állnak ki a magyar érdekék mellett. A te­levízióban megnőtt a bukares­ti magyar adás ideje (heti 2,5—3 óra), a marosvásárhelyi rádió magyar műsorát (heti 2,5 óra) közéleti bátorságáért hallottuk dicsérni. Az RMDSZ jelentése fejlő­désről számol be az oktatás­iban. Az óvodai igényeknek 'mintegy 70 százalékát tudják kielégíteni, de kevés az óvó­nő és tanítónő '(1200-ra van szükség, és évente csak 72 végez). Most sikerült 1090-re emelni o képzésben részesü­lők számát. Ma már öt ön­álló és három vegyes tanító­képző működik. -Nehezen ha­lad az önálló középiskolák megteremtése (visszaszerzése), a kormányzat formális és in­formális módon hátráltatja ezt. Mégis: Erdélyben a ma­gyar nyelvű oktatás hagyomá­nyos központjaiban két megye kivételével mindenütt létre tudtak hozni magyar iskolát. De a tanárhiány óriási: öt­ezerre lenne szükség. És mert az önálló magyar egyetem lét­rejötte egyre húzódik, felme­rült az egyházakkal közös ma­gánegyetem alapítása. Demény Lajos szenátor így fejezte be jelentését: „össze­fogássá/, ragaszkodással, ma­kacs következetességgel, kö­römszakadtáig kell küzdenünk: állítsuk vissza, állítsuk lel azo­kat a műhelyeket, ahol erköl­csi magatartásunkat, tudásun­kat, megmaradásunkat, jövőn­ket biztosítják. Itt, ezen a föl­dön, és nem másutt". •k Soroljuk csak az adásidők perceit, a magyar iskolák és magyar lapok számát, hogy erősítsük egymást! De nem le­het nem észrevenni, hogy Er­délyben ma nem ritka és nem szégyell nivaló a férfikönny sem. Az ünnepi ebéd fölött köszönti csoportunkat az egyik házigazda: „szegények va­gyunk, de szeretettel látunk benneteket", és elcsukli'k a hangja. Kolozsvári alkalmi idegenvezetőnk alig tudja be­fejezni elköszönő szavait. A falusi kocsmában belefolynak a sörbe az öreg paraszt köny- nyei: „csak ti segíthettek raj­tunk". A székely falvakban, ahol élnek még a régi szokások a napi érintkezésben is, ma fel­szabadultan tegeződnek a Magyarországról érkezettekkel: talán, mert úgy tudják, nálunk így szokás, talán, mert köny- -nyebb a beszélgetés Így. És amikor megszorítják a karod, hogy „gyertek el hozzánk mi­nél többször", a szó olyan meghitt és esdeklő, mint egy szerelmi vallomás. Igen: mivel segíthetünk mi? Félreérthető politikai nyilatko­zatokkal aligha, hiszen az egy­értelmű megfogalmazások fél­reértésére is oly nagy a haj­landóság odalent, Bukarest­iben. A deklarációknál fonto­sabb, hogy o magyar állam támogassa, ösztönözze az egyéni kapcsolatokat, az uta­zást. Az erdélyi magyarok szá­mára ugyanis ma ez a leg­fontosabb: érezni, hogy szá- monta-rtják őket, hogy erőt meríthetnek a közös nyelvből, irodalomból, s hogy boldogan megmutathatják a közös múlt emlékeit a magyarországiak­nak. Sokakat megkérdeztünk: mi­vel segíthetünk, mit hozzunk, mit küldjünk. Élelmiszert nem kértek (bár szívesen elfogad­ták, hiszen alapvető cikkekből is ellátási nehézségek van­nak). Könyvet kértek sokan (óh, a könyvet szobadísznek használó itthoni barátaink, ha látnátok a ronggyá olvasott Jókaikat, Milkszáthokat és Tö­mörkényt!), és látogatást kér­tek, hogy beszélgethessenek. A beszélgetés - amely sokkal inkább érdeklődés az itthoni esemény felől, mint panaszko­dás a helyi viszonyokra — úgy tűnik, ma a legfontosabb se­gítség azoknak, akik távolabb lévén az anyaországtól, rit­kábban fogadhatnak szemé­lyes 'hírhozót. Itthon szerencsére, lefutott az első nagy segélyező-aján­dékozó hullám, s kialakulóban vonnak a nem látványos, de sokkal hasznosabb kapcsola­tok: énekkarok, tánccsoportok, pedagógusok, családok, gye­rekek kölcsönös látogatása. Mérhetetlen o jelentősége en­nek az erdélyi magyarság szempontjából: segít megőriz­ni a nyelvet, o nemzeti ön­érzetet. Azt mondta Vajdahunyadon a vár teremőre, amikor nehe­zen találta meg a magyar szavakat: „Nem csoda: négy év óta maguk itt a második magyar csoport". 'Ha hihetünk Rácz Attila Á rpá d 'bá nyalga zga tónak, a k - -kor az erdélyi magyarságon múlik a mai helyzet megvál­toztatása. „Az a baj, mondta, hogy a magyarországiak nem ismerik a román történelmet, a románok nem ismerik a ma­gyarok történetét. Csak az er­délyi magyarok tájékozottak mindkettőben, csak mi tudjuk megoldani, hogy kiegyensúlyo­zottabb, szabadabb viszonyok között élhessünk". it Miről kellene .még írni? Láttuk magos Déva várát, Hu­nyadi szarkofágját, megkoszo­rúztuk Segesváron az Ispán- -fcutat, és igyekeztünk felejteni a nemrég összetört 'Petőfi- damboirművet. Megcsodáltuk a nagy becsben tartott maros- vásárhelyi kultúrpalotát, ahol érintetlenek Erkel, Liszt, Jókai portréi, de amely o televízió­ból túlságosan is ismerős tér­re néz: március 19-én itt kez­dődtek az összetűzések. Ko­lozsvárról a hózsongá'rdi te­mető élményével jöttünk el. Aradról azzal a meggyőződés­sel, hogy óvakodjunk a felüle­tes ítéletektől. Az a 12-13 éves kislány, aki a virágokat rendezgeti a vértanúk emlék­műve körül, nem magyar, ha­nem román, és a koszorúkon nem azért nincs nemzetiszínű szalag, mert valaki tiltja-, ha­nem azért, mert jönnek a fia­talok, leszedik és elviszik ha­za — emlékbe. Kolozsvár, kora reggel, az autóbuszunk (útra kész. Idős -férfi jön -széles kari-májú ka­lapban, falusias csizmában. Ősz bajsza lóg, szögletes ar­cát mintha fából faragták vol­na. Nézi a rendszámtábla kis pi ros-fehér-zöldjét, 'ka lapot emel, és azt mondja: „Isten áldja meg Magyarországot!". Aztán elballag a Jiaijnali pá­rásságban. Gárdonyi Tamás Erdélyi útijegyzetek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents