Új Dunántúli Napló, 1990. október (1. évfolyam, 179-208. szám)

1990-10-25 / 202. szám

io

aj Dunántúli napló

1990. október 25., csütörtök

HONISMERET

Bölcsőtől a koporsóig

A falusi bábák

MAO A VISELÉSÉRE RENDMüTATÓ

IREG ULÁK,

MBlLTCKtr

1 A’ TERHES, SZÜLŐ, ÉS GYERMEKAGVAS ASZSZUNXOKKAKHASZNARA ftEMEi KKEL- I v*k iu-Ai>orr

| STEIOBLE RAPHAEL,

/ Sebfyégyitdsnak Doktora, b Bet fi Közöméin IfpútéJynm «’ Sttittr /egft$ Tuimitynak ;

É* Magvakra roacnTATorr GELLEI MIHÁLY,

I A* Orvosló Tudománynak Doktora , és a' Bitsi íi> Iskolák béli Tirfkságnak «gyík Tájjá*

a*k gondviftléfe (Isit.

is költségével 1789.

Steidele bábakönyve Gellei Mihály fordításában, 1789. (Somogyi Könyvtár tulajdona, Szeged)

Régen a bábák a tapasztalt, idősebb asszonyok közöl kerültek ki, azok közül, akik egyéni adottságaik alapján önállóan segédkeztek a szülésnél, értettek a gyermekápoláshoz, a szülő nő és a csecsemők gondozásához. Az asszonyok tulajdonképpen egymástól tanulták el a szakmai fogásokat, a szülés levezetéséhez szükséges tudnivalókat, sőt az idősödő bába nem idegent, hanem a saját asszony- lányát avatta be a mesterség titkaiba. A bábaság irigyelt, 'jól fizető foglalkozás volt, művelőit azonban a rosszindulatú pletyka sokfelé kikezdte. Közmondás is járta róluk: „A

'kecskének négy a lába, mind

k.-ból lesz a bába!"

A megállapítás nem igaz, hiszen a bábák jelentős többsége rendes, tisztességes, családszerető asszony volt, aki a munkában és a magánéletben egyaránt becsülettel helytállt. Kiss Lajos, az ismert néprajz- tudós A szegény emberek élete című művében érdekességként jegyzi fel, hogy hen- tesnéből és mészárosnébál nem lehetett bába, mert hússal bánt.

Először 1876-ban mondta ki törvény, hogy a szülések levezetésére csak vizsgázott, képesített bábák jogosultak. Ettől az időtől kezdve cédulás bábáknak nevezték a 4-6 hetes tanfolyamot végzett, tisztiorvos előtt vizsgát tett asszonyokat, majd a szerveződő bábaképző intézetekben fokról fokra növekedett a képzési idő. Századunk első felében előbb féléves, majd egyéves kurzusokat szerveztek, s szülésznői oklevél tanúskodott a szakma elsajátításáról. 1910 körüli adat alapján az oklevél megszerzésének követelménye volt: becsületes előélet, férjezett vagy özvegyi állapot, és némi írás-olvasási készség. A negyvenes években már a 6 elemi, a 4 polgári elvégzése is feltétel volt.

A múlt század közepén készült kimutatás szerint Nógrád megyében, Balassagyarmaton

9, Szécsényben 2, Szügyön 1 tanult bábát tartottak nyilván. 1890-től minden 1500-nál nagyobb lélekszámú községet köteleztek a megyében, hogy szülésznőt tartson. 1913-tól 800 lakosra szállítják Je a határt.

Érsekvadkerten feljegyezték, hogy amikor 1910 körül egy Bicskémé nevű fiatal bába hazaérkezett a képzőből, még jó ideig azt az idős — mai szóval: képesítés nélküli - asszonyt hívták a szülésekhez, aki korábban is a falu bábája volt, mert a szülő nőknek több bizalmuk volt a gyakorlott öregasszonyhoz.

A községektől, városoktól távol eső majorokban, pusztákon, tanyákon még a századforduló után is egy-egy tapasztalt idős asszony vezette le a szülést. Több adat szól arról, hogy szándékosan későn küldtek a bábáért, s mire megérkezett, már „vánkuská- bon" volt az újszülött.

A bába alapvető kötelessége a szülés levezetése és a gyermekagyas asszony egészségügyi ellátása volt. Ha több bába volt a településen, a leendő anya családja már a szülés előtt kiválasztotta a bábát, aki szükség esetén megvizsgálta és tanácsokkal látta el a várandós asszonyt.

A szülést a bába irányította, s csak végső esetben küldött orvosért. A szülő nő körül szorgoskodó asszonyok a bába utasítása alapján segédkeztek, vigasztalták, biztatták a szülő nőt. Nehéz, komplikált szülés esetén a bába 1— 2 pohár pálinkát, rumot itatott a vajúdó asszonnyal, egyes helyeken pedig a férjet is behívták a szobába. Úgy vélték, az is segít, ha a szülő nő belekapaszkodhat az urába, mert ez erőt ad neki a nehéz percekben.

Volt olyan bába, akinek mosóasszonya volt. Ilyen esetben a bábaasszony csak a fürdetéssel foglalkozott, a csecsemő és az anya utáni mosást a mosónő végezte. Egyébként a csecsemő első fürdetéséhez számos népszokás

kapcsolódik. Ilyen volt, hogy a menyecske anyja ima könyvben őrzött virágszirmot dobott a fürdővízbe. A piros szirom egészséget, a fehér pedig ártatlanságot, szelídséget adott az újszülöttnek.

Ha a csecsemő betegen jö(t a világra, a bába azonnal megkeresztelte a kisbabát, nehogy keresztség nélkül haljon meg. Ez volt a bábakeresztség. Erre azért volt szükség, mert keresztelen gyermeket a pap rrem temetett el.

Másféle teendői voltak a bábának a halva született gyermekkel. Pintér Sándor 1891-ből származó leírása kitér arra, hogy a halva született csecsemőt a bába temette el minden felekezeti ceremónia nélkül, mégpedig késő este vagy kora hajnalban. A temetés helye vidékenként változott. Volt olyan, falu, amelynek a határában jelöletlen helyen temették el a gyereket, másutt viszont a nagyszülők, vagy közeli rokon sírjába tették a kis holttestet.

A szülés után a legnagyobb családi esemény a keresztelő. Ezen a ceremónián is sok tennivalója volt a bábának. Számos vidéken ő ment el felkérni a keresztszülőket. A keresztelőt követő ebéden, vacsorán, családi összejövetelen hangulatkeltő szerepet is játszott. Tréfás szöveg kíséretében adományt gyűjtött. Látszólag az újszülött számára tányérozott, az összegyűlt pénzt aztán maga tette el.

Szülés után legalább egy hétig, egyes vidékeken két hétig is járt a bába a szülőágyas asszonyhoz, s napjában egyszer vagy kétszer ellátta az anyát és az újszülöttet. Munkájáért pénzt vagy természetbeni juttatást, búzát, lisztet, baromfit kapott. A sokat foglalkoztatott bábák jól kerestek. Házat, földet, jelen* tős anyagi javakat tudtak szerezni munkájukkal, s öregségükre is jó körülmények között éltek, nem szűkölködtek.

Kiss György Mihály

Mohács tervezői

Egy rangos művészcsalád szerepe a város arculatának formálásában

Árkay Bertalanná Sztehló Lili (1897-1959) üvegablak-tervező művésznő halálának évfordulója teszi időszerűvé, hogy apósával és férjével együtt Mohács szépítése érdekében kifejtett munkásságuk néhány fő mozzanatát felidézzük. A 31 éve elhunyt Sztehló Lili a főváros mellett főleg Győrben és Mohácson hagyott az utókorra maradandó értékű alkotásokat.

Árka y Aladár (1868-1932) építőművész a húszas évek derekán a városháza és a fogadalmi templom tervpályázatán kezdeményezte Moháccsal az utóbb tartósnak bizonyuló kapcsolatot. Budapesten már számos tekintélyt biztosító épület igazolta tervezői invencióját: a Kallina Mórral közösen alkotott Budai Vigadó (a mai Népművelési Intézet), a Szent Gellért- emlékmű — Jankovits Gyula szobrával —, a Gorkij fasori református templom és a városmajori katolikus kápolna. A mohácsi városháza esetében azzal a követelménnyel kellett megbarátkoznia, hogy a megrendelők óhaja szerint „törö- kös” díszítőelemekkel érzékeltesse a hely szellemét. Bizonyos mór motívumok csakugyan alkalmasak is iszlám asszociációk fölkeltésére. A fogadalmi templomra kiírt pályázatot, melynek zsűrizéséről 1925 elején három cikkben részletes anyagot közölt a Mohácsi Hírlap, ő nyerte ugyan meg, de a megvalósulás során már fiának gyökeresen más koncepciót képviselő terve győzedelmeskedett. Árkay Aladárig vezethető viszont vissza a templomhoz két oldalról csatlakozó árkádsor, melynek — városképileg szintén sokat méltatott - változata Győrben valósult meg, a gyárvárosi templom keretezéséül.

Árkay Bertalan (1901-1971) már a városháza belső terveinek elkészítésénél bekapcsolódott atyja mohácsi szerepvállalásába. A díszterem menynyezete, csillárzata és falainak festett ornamentikája az ő leleményét és stiláris alkalmazkodóképességét dicséri. Pedig ha Árkay Aladárról még csak azt állapíthatta meg a szakirodalom, hogy az eklektikától a magyaros-szecessziós formavilágon át jutott el a korszerű építészetig, fia már indulásakor eljegyezte magát a legmodernebb európai áramlatokkal. A mohácsi fogadalmi templommal egyidejűleg hirdette tmeg Budapesten a városmajori templom merőleges mértani formáival a maga építészeti hitvallását, s ez utóbb az új magyar architektúra egyik pillérének bizonyult. Nem véletlen, hogy a városmajori harangtorony merészen magasba szökellő felkiáltójelének megtervezésekor ugyanaz a Folly Róbert (1889-1965) volt vasbeton-technológiai munkatársa, aki a möhácsi kupola létrehozásában is részt vett, s akinek kecsesen a tájba simuló völgyhídja Veszprém jelképévé magasztosult.

Sztehló Lili számára római és párizsi tanulmányok után Monzában és Milánóban elnyert aranyérmek birtokában, a városmajori és pasaréti, Győrben pedig a gyárvárosi templomok hozták meg azÁr- kayak családi együttműködésének művészi eredményét. Mohácson először a fogadalmi templomot gazdagította káprázatos ablakokkal, s ezeknek a francia gótikus ka- tedrálisok és a modern üvegművészet lehetőségeit szintézisbe ötvöző telitalálatai a párizsi világkiállítás aranyérmében kaptak méltó elismerést. A városháza főlépcsőjét is üvegkölteményeivel ékesítette, ám ezek martalékául estek a háborúnak. A ravatalozónak, Árkay Bertalan alkotásának csarnokában ugyancsak

Sztehló Lili ablaka áraszt mindmáig megrendülésbe oltott vigasztalást.

Bojtár László

Fa mívesek

Szuszék (hazai nyelven: szökröny) Baranya megye

A régi emberek azt tartották, hogy „Ormánsági embör- nek erdő a subája", de a mai kutató előtt is gyakran felrém- lik a már elpusztított ősi rengeteg. Az „Erdő", amely magához ölelte a bújdosót, s válogatás nélkül fogadta be a társadalom minden kitaszítottját. Az ,,'E-rdő", amely fűvel- imakkal táplálta a jószágot, s Jóhetővé tette, hogy értő kezek hajlékot, bútort, eszközt-szer- számot, talicskát, ikordét, szekeret készítsenek fájából. Az örökre eltűnt eszközvilág megteremtőit, a híres faragóembereket idézik meg az alábbi sorok.

'Latin forrásaink carpenta- rius-nak, rotarius-na'k nevezik a bognárt és a kerékgyártót. Hasonló tevékenységükre utalva írja az 1715. évi összeírás, hogy a hatalmas mocsarak között meghúzódó Okorágon virágzik a fafeldolgozás. A török után újjászerveződő községek pecsétjein földműves eszközök és kalászok társaságában fúróik, szekercék, 6—7kül- Jős kerekek jelzik e tevékenység korabeli fontosságát. Vá- Jyi András „Magyarország leírása" című könyvének 1799- ben megjelent második kötete már falvanként is tájékoztat a virágzás csúcsára ért faiparról. Megtudjuk belőle, hogy a mai Gyöngyfa (a régi Hernádfa és Rónádfa) katolikus és református lakói

„...bognár mesterség után keresnek pénzt", a monosoko- ri bognárok pedig „...fakó (azaz vasalatlan) szekereiket Bács, Pest- és Csongrád vármegyében ad já k el". A kő ki - csiak szekereiket a szomszéd vármegyékben árulják, Maró- csán (egyedül az Ormánságban) fakorsók, poharak, tányérok készülnek, s a példáknak koránt sincs vége. A feudális kor végéről visszapillantva, írja 1845-ben Baranya első monográfusa, Haas Mihály, hogy az erdők között szerte Baranyában „... csaknem minden parasztgazda kádár, kerékgyártó vagy másféle famíves”.

A néhai bognárok és kerékgyártók munkáját a 18. század közepéig semmi sem zavarta, de a vaseszközök térhódítása és a fa árának növekedése a keresletet és a jövedelmezőséget egyaránt sorvasztotta.

A pécsi Káptalan birtokában lévő Bogdása, Lúzsok, Kern se, Piskó, Vejti, Hirics és Kisszentmárton faragói mór 1753-ban 1—1 forintot fizettek minden eladott kocsi után. Ezekben a falvakban egy 1780 körül 'kelt pénztári bizonylat szerint 29 bognár 115 szekeret készített. Közülük lúzsoki Kun József 11, Czompó János, Kovács János és Mihály 6—6, kemsei Nagy Dávid 5, piskói Lőrincz Dávid, bíricsi Tóth Istók 4—4 és bogdásai Szatyor József több társával 2—2 szekér anyaga után fizette ki az 1—1 forintot.

Naszvadi Sámuel nótárius 1798-ban már a fenyegető válságot is felidézi gyönyörű kérvényéiben, amely szerint a vajszlói jobbágyok közül is sokan „... Bognározó szerszámokkal, úgymint paraszti munkához való Szekér és Kotsi tsinyálással szokták (ősidők óta) Adójukat, Partiójukat, s holmi házi szükségeiket pótol- gatni, de ennyihány esztendő últa az e végre való (ingyen) fa vágásátul eltiltottak...". Minthogy pedig sokuknak nincs pénze a fa megvásárlására, félő, hogy mind az „... Uraság, mind a Vármegye dolgainak végbe vitelére. . ." alkalmatlanok lesznek.

A fából való eszközvilág korában komoly tekintély, és jó parti volt a faragóember. A vajszlói Kis Tóth család 1830- ban megfogalmazott krónikájában találkoztam Kis Tóth Jánossal, akiről azt tartották a kortársai, hogy .. ritkán találtatik illyen Áts, polgár társaságban”, s nem arról emlegették meg első sorban, hogy mint esküdt és bíró sok éven át „... erős tagja volt a vázasnak”, hanem arról, hogy 1786-ban ő tette fel a torony címerét.

Bíró és esküdt által hitelesített, 1834. április 20-án kelt

pecsétes iratról vajszlói öreg Váczi Samu fia, János tekintett rám, okiról azt olvastam, hogy ..fóbul dolgozni igen jó mesterember volt”, maga kezével istállót, pajtát, kamrát épített egy fedél alá, s faragó színjében szekeret, taligát, ekét, karosszéket, sőt díszes tölgyfa-ládát is készített.

Míg a robot ideje le nem járt, az uradalmak is rendszeresen vették igénybe a faragóemberek szolgálatait. A Káptalani uradalom robotkönyvét 1818. esztendőnél kinyitva jutottam el a bogdásai számadó házához, ahova napi váltással nyolc embert rendelt az ispán „...fejszével, fúróval, vésővel” és más szerszámokkal. Tizennyolc társuk ugyanakkor három napon át hasogatott deszkát a Körcsö- nyei-erdőn a kanászok kunyhójához, a vejti robotosok pedig előbb kompnak való deszkát fűrészeltek, majd a borjak számára új jászolt, a tyúkólakra pedig ajtót készítettek ...

A faragóemberek (és fonószövő asszonyok) voltak a megsemmisült ősi civilizáció tartópillérei, ezért jár nyomukban az elhalt struktúra titkait kutató történész.

Kiss Z. Géza kandidátus