Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)

1990-09-01 / 149. szám

1990. szeptember 1., siómból uj Dunántúlt napló 11 MlcdalUxé« m» aiapeliátős Az orvosképzés reformja előtt Döntés decemberben? Pécsi utcanév­rendezés Tervezet készül Sokon kifogásolják, hogy a pécsi utcanévrendezés még mindig a tervezés stádiumában von. Bár a városi tanács június 28-i ülése elfogodta a név- bizottság írásos indítvá­nyát, a szükséges és in­dokolható utcanév-változ­tatásokra csak a helyha­tósági választások után kerülhet sor. A döntés 'kényszerű elodázása azzal a haszonnal jár, hogy több idő jut a lakossági vélemények mérlegelésére, hasznosítására. örvende­tes, hogy az ÚDN-ben kö­zölt olvasói levelek sze­rint városunk lakói - lé­nyegében - elfogadják és támogatják az utcanév- ] rendezés tervét. A meg­erősítő és bíráló vélemé­nyeket egyaránt köszön­jük; de egyúttal azt is meg kell említenünk, hogy a kritikai észrevételekben nem kevés a megalapo­zatlan, inkorrekt, a sze- mélyiséget-közösséget sér­tő megjegyzés. Bizottságunk jelenleg az új városrészek és az épülő új utcák nevének tervezé­sével foglalkozik. Ha ezt az utolsó részletmunkát szeptemberben sikerül be­fejezni, még ez év őszén elkészítjük az utcanév­rendezés végleges és tel­jes tervezetét, A város lakosságának lesz módja az újabb véleménynyilvá­nításra, ugyanis még a helyhatósági döntés előtt nyilvánosságra hozzuk a névváltoztatás teljes listá­ját és a hozzá kapcsoló­dó rövid indoklást. A hely- hatósági döntés 1990 de­cemberében várható. Pécs város utcanévbizottsága Úgy tűnik, most lehetőség nyílik a várva várt ésszerű át­alakításokra a felsőoktatás­ban is. Vannak intézmények, amelyek „saját szakállukra” már elkezdték összegyűjteni a reformjavaslatokat. Dr. Szilárd István, a POTE docense, tägjo az egyik szakértői bizottság­nak, melyet a népjóléti kor­mányprogram kidolgozása, il­letve annak előkészítése céljá­ból hívtak össze. Azokról a ta­pasztalatokról beszélgettünk vele, „melyeket a közelmúlt­ban szerzett több európai or­szágban, s az orvosképzés át­alakításához igen fontosnak tart.- Úgy tapasztaltam, az eu­rópai orvoslásban előkelő he­lyet kapott az az irányzat, melyet itthon is el kellene kez­deni megvalósítani: a megelő­zés és az alapellátás hangsú­lyozása. Teszik ezt Nyugat- Európában és az Egyesült Ál­lamokban is. Igaz, ott már egy csúcstechnika mellett, amit mi sajnos, egyáltalán nem tudhatunk' a magunkénak, és ami elengedhetetlen a gyó­gyítás színvonalának megőrzé­séhez. Az Egészségügyi Világ- szervezet törekvéseivel párhu­zamosan tíz évvel ezelőtt 19 ország részvételével létrejött egy másik jelentős mozgalom is: olyan egészségügyi prog­ramok kifejlesztését tűzte ki célul, melyek elősegítik, hogy a hallgatók otthonosan mo­zogjanak mind közösségek, mind családok és egyének kö­zösséggel kapcsolatos egész­ségi problémáinak megoldásá­ban. De idézhetném egy sheff ieldi vagy egy edin- bourgh-i konferencia következ­tetéseit, melyek arról szólnak, hogy az orvoslásban és orvos­képzésben egyaránt az egész­ségfejlesztés új modelljeinek a kifejlesztése szükséges.- A közösségi orvoslás mennyiben jelenthet előrelé­pést az emberek általánosan rossz egészségi állapotának javításában?- Az úgynevezett pszicho­szomatikus betegségek, példá­ul a szívinfarktus vagy a ma­gas vérnyomás, a gyomorfe­kély, igen elterjedtek, s ha­sonló nehézséget jelentenek az idős emberek problémái. Ezekben az esetekben nem elegendő a felületi tünet­együttesek kezelése, ha a be­teg újra a korábbi betegsé­géhez is hozzájáruló környe­zetbe, gondokba kerül vissza.- ön szerint az orvos meg tudja oldani páciense környe­zeti problémáit?- Ha megoldani nem is, de mindenképpen tud tanácsokat nyújtani, ha részletesen ismeri az illető, a család gondjait. Szakkifejezéssel, már a „tükör­tartás” is sokat segít az egyénnek,' hogy az orvossal együtt áttekintse a problémá­kat és tisztában legyen lehe­tőségeivel. Azonkívül, ha a körzeti orvos, de jobban sze­retném, ha a család orvosá­nak nevezhetném ezt a dok­tort, látja a gondokat, jobban tudja, mikor kell szakellátás­hoz vagy máshova fordulnia a beteg érdekében. — Ön is azok pártján van, akik azt mondják, vissza kel­lene állítani a régi háziorvosi rendszert?- Mindenképpen. Egészsé­günk egyik alapvető problé­mája, hogy tisztelet a kivétel­nek, de kiveszett belőle a HUMÁNUM. A 'betegnek em­berként való számbavétele. A nagy 'intézetekben a beteg Orvosra várva .. . legtöbbször csaik egy eset, egy anyag, amin ki lehet pró- 'bólni egy módszert. Erre a káros szemléletre rá -is szorít­ják az orvost. Nem azt mon­dom, hogy gyakorló orvosok ne folytassanak tudományos munkát, de csaik azért, hogy három közleménnyel többre hi­vatkozhasson, nem érdemes a betegeiket 'háttérbe tenni. A mai érvényes szempontok, sa­ját előmenetele viszont ezt-dik­tálják neki. A család orvosá­nak viszont lenne ideje a be­teggel, mint emberrel is fog­lalkoznia.- Úgy gondolom, egy szem­lélet megváltoztatása a legne­hezebb 'feladatok köré tarto­zik. S mindenképpen elő kell segítenie a hivatalos kormá-ny- program(ok) nak is, melyhez pénzre 'is szükség van. -Pénzre, és szintén szemléletváltásra, hiszen az egészségjavítás sem léhet csupán egy tárca fel­adata. — Egészségügyi kormány- program volt imá-r régebben is, de azután az összes tárca rendelkezései az ellen hatot­tak. Romló életszínvonal mel­lett tenrvi is egyre nehezebb. Mindenesetre a szemléletvál­tásra m'i-nd a -minisztériumok­ban, -mind a gyakorlatban, mind az orvosképzésben szük­ség van. 'Megint külföldi pél­dákra hivatkoznék. Az NSZK- ban az egységesített állam­vizsga követelményeiben a kor­szerű társa da lom-orvostani is­meretek komoly súllyal szere­pelnek, csakúgy, mint például az amerikaiban, ahol külön kiemelik az orvos-lbeteg kap­csolat, a kommunikációs kész­ség, a csoport és közösség be­folyásolásával kapcsolatos is­meretek fontosságát. — ön szerint milyennek kel­lene lennie egy ideális egész­ségpolitikának, kormányprog­ramnak? — Az európai -mintákat is fi­gyelembe véve: a kurativ me­dicina felszereltségét fe'jleszte­Fotó: Proksza László ni -kell. Másodszor: be kell ve­zetni a hatékony megelőzést, s a családi szemléletű alapel­látást. A -harmadik tényező, amiről már szintén esett szó, az az, hogy a környezetvéde­lemmel, az élelmiszergazda­sággal, a kereskedelemmel, az oktatással foglalkozó tárcák­nak is ilyen szellemben kelle­ne tevékenykedniük. — Vajon mi, a betegek, a lakosság, hogyan szemléljük egészségünket? — Készült egy reprezentatív •fölmérés, ami ‘igazolta, hogy nem múlt el „eredmény nél­kül” az eltelt negyvenvala- 'hóny év. Miután minden azt sugallta, hogy az egészség huszadrangú dolog, az embe­rek sem tulajdonítottak neki eddig jelentőséget, bár a tra­gédiák nem múltak el nyom­talanul. Kitűnik a felmérésből, igazából nem is tudják, mihez várjanak komoly segítséget, mitől lehetnének egészsége­sebbek, s így munkabíróbbak. A megfelelő tájékoztatásnak óriási a felelőssége, csakúgy, mint annak a lehetőségnek, hogy most, az orvosképzés re­formjakor ne menjünk el -me­gint azok mellett, amelyek fe­lé egyébként -nemcsak Európa, de az egész világ halad. Barlahidai Andrea Hol vannak a kommunisták? A megújulásnak magából az emberből kell kiindulnia Hová tűntek a kommunis­ták? Lehetséges volna, hogy negyven évi hatalomgyakorlás után csak úgy kivonulnak a hatalomból, és lemondanak egy új erkölcsi értékrenden alapuló társadalom építésé­ről? - tette föl a kérdést két­kedőén Unka Ernő Ödön, a sao paulo-i magyar bencés rend Szent Imre kollégiumá­nak apátja. Az MTI dél-amerikai tudósí­tójának adott interjújában Lin- ka atya annak az aggodalmá­nak adott hangot, hogy Ma­gyarországon a remélt kultu­rális és erkölcsi megújhodás helyett hanyatlás megy végbe a valódi értékek mentéséhez szükséges korszerű nemzeti összefogás híján. „Nem elég címert változtatni. Egy új, sza­bad világhoz új erkölcsi ma­gatartás is kell" - mondta. Az apát zavarosnak nevezte a magyarországi állapotokat, és feltette a kérdést: vajon amit Magyarországon demok­ráciának neveznek, nem fából vaskarika-e, s csupán hangza­tos jelszó a pártok önös cél­jainak leplezésére? Hiszen a pártcsatározások és az erők szétforgácsolása végül is meg­akadályozhatja a szükséges nemzeti összefogást. Szerinte a gondok egyik forrása, hogy a kormánypár­toknak nem volt idejük felké­szülni a hatalom gyakorlására. „Sajnos, gyakran folyik vita lényegtelen, mellékes kérdé­sekről, miközben megfeledkez­nek a lényegesről” - véleke­dett. Azt tartotta a legsúlyo­sabbnak, hogy még mindig nem tárult fel a kiút a vál­ságból, és semmi sem jött még rendbe. A demokrácia önmagában még nem teremti meg egy er­kölcsösebb közösségi életfor­ma alapjait. Nyugaton pél­dául nem volt szocializmus, mégis tapasztalható az erköl­csi szétzilálódás, különösen a fiatalabb generációk körében. A magyarországi keresztény- demokrata pártok az egyház­tól várnak csodát. Azt remé­lik tőle, hogy egycsapásra rendbe hozza majd a dolgo­kat, ez azonban képtelenség. Az egyháznak is hozzá kell szoknia még az új körülmé­nyekhez, új munkastílust kell kialakítania, fel kell nőnie a kor követelményeihez. Le kell küzdenie megosztottságát - mondta az apát. Azt is meg kell vizsgálni, hogy mi az, ami megbukott a szocializmusból: egy adott rendszer-e, vagy pedig az esz­me maga. Hiszen az eszmét láthatóan sokan képviselik még szerte a világon. Emellett Magyarország földrajzi helyze­te sem hagyható figyelmen kí­vül. Magyarországnak nem vá­lasztania kell a Nyugat és a Kelet közül hanem mindkettő­vel jóban kell lennie. A közjó szolgálata csak a világnézeti türelem jegyében váltható valóra. Senki sem kényszerít­heti rá vallásos vagy politikai­ideológiai meggyőződését a másikra, még akkor sem, ha igényt tart arra, hogy nézeteit mások a magukévá tegyék. Tudni kell együtt élni és dol­gozni egymás és az ország ja­vára. Linka apát szerint mindun­talan visszaköszön a kapita­lizmus és a szocializmus eré­nyeit ötvöző „harmadik út" kérdése. Az értékszintézisnek és a megújulásnak azonban magából az emberből kell ki­indulnia. A legfontosabb tehát az ember formálása. Ebben kell összefogniok a különféle társadalmi erőknek, a pártok­nak és az egyháznak is. Kü­lönben korunk világának sza­badsága — mint Nyugaton bőven akad rá példa - a de­kadencia szabadságává vál­hat a remélt kulturális és er­kölcsi felfrissülés helyett, Ma­gyarországon is — mondta Linka Ernő Ödön apát az MTI tudósítójának. Simó Endre (Sao Paulo) Visszanézve és előremutatva F elelősségteljes munkát vállal az magára, aki a megélt történelemmel foglalkozó könyvről kíván értékelőén megemlékezni. Hisz az elmúlt negyven év­ben maga a megélő is vál­tozott, és ma öreg fejjel kell visszanézni fiatalságára, akkori magatartására, gon­dolkodására. Mindezt pedig indulatok nélkül kell meg­tennie, hacsak nem akar az elmúlt évtizedék antihistori- kus módszerébe süllyedni. A napokban jelent meg a Baranya Megyei Tanács, a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja, a Baranya Megyei Levéltár, a Baranya Megyei Művelődési Központ és a Baranya Me­gyei Könyvtár közös kiadá­sában Bernics Ferenc: 'Köz­oktatás és tanügyigazgatás Baranya megyében 1945— 1985 c. tanulmánykötete, amelyben a szerző — a'ki a tárgyalt kor tanügyigazgatá­sának évtizedeken keresztül aktív résztvevője, vezető tisztviselője volt — kellő történelmi visszatekintéssel, gyakran ma már nehezen hozzáférhető iratok alapján tárgyalja ezt a kort. össze­függő tanulmányok alapján mutatja be a megye közok­tatásügyét, főleg az általá­nos 'iskolákat a baranyai sa­játosságok figyelembevételé­vel, az országos közoktatás- politikával összefüggésben. A könyv öt nagyabb feje­zetre oszlik. Az első rész­ben a történelmi örökség is­mertetésével Baranya megye közoktatásának fejlődését vizsgálja az adott korban, 1950-től 1985-ig. Majd rész­letesen tárgyalja az iskolák államosításának kérdését. Ezután a közoktatás taná­csi irányításával és felügye­letével foglalkozik, majd számba veszi az iskolakörze­tesítés és tanügyigazgatás problémáit. Végül igen ér­tékes, válogatott dokumen­tumgyűjtemény teszi teljessé a munkát. A közoktatás ügye, mint az államélet és a társada­lom minden megnyilvánulá­sa, állandó fejlődésben van, és rendszeres reformokra szorul. A természetes fejlő­dés által szükségessé váló reformok megoldása aztán elsősorban jogi munkát igé­nyel. Ezt a jogi munkát ter­mészetesen nagyon megne­hezíti az a tény, ha a szük­séges reformokat jogtalan eljárások sorozata is aka­dályozza. Ez a helyzet 1945- ben Baranyában, ahol a II. világháborút követő hatal­mas népmozgás (ki- és be­telepítések) során radikáli­san megváltozik a népesség nemzetiségi, vallási összeté­tele, és az évszázadok so­rán kialakult egységes fa­luképet - vele együtt a népoktatás képét is — gyak­ran természetellenesen meg­bolygatja. És ebben a meg­bolygatott társadalmi kép­ben kell egy új iskolatípust, az általános iskolát meg­szervezni akkor, amikor a népoktatási intézmények do­logi fenntartása a politikai községek kötelessége, a po­litikai községek pedig álta­lában azonosak voltak az egyházközségekkel. A temp­lom és az iskola együttmű­ködése volt jellemző a köz­oktatásra, és az 1945 utáni politikai helyzet alakulása ezt az együttest megzavar­ja. A megoldás természetes folyamatban a dologi kiadá­soknak és a személyi ellá­tásban az illetményeknek is az állam által való átválla­lása volt, és ez a munka­jogi síkon fokozatosan és megfelelő lépésekben ha­ladt is. Amikor azonban az iskolai kérdést pórtkérd'éssé tették, a kibontakozó párt­állam nem a jog, hanem a kultúrharc eszközeit használ­ja fel, még az akikor élet­ben levő törvények rendel­kezéseit is semmibe véve az erőszakot alkalmazza, és ideológiai indoklással, erő­szakkal próbálja megbonta­ni a templom és az iskola egységét. Ezt a politikát tu­datosan vagy tudatlanul nagyban elősegítették, an­nak megvalósításához de­mokratikus mázt adtak egyébként komoly, magukat nyugati kultúrájúnak tartó politikusok is. A szerző a rendelkezésre álló forrásai alapján valóban elfogulat­lan képet ad erről a kor­szakról. Nagyon jól mutatja azt a folyamatot, amelyben az iskola a pártállamban pénzügyi kérdéssé válik, és másodrangú szerepet tölt be. Különösen értékessé válik a szerző munkája akkor, amikor az 1950-ben kibon­takozó tanácsi rendszert, az iskolának a sztálini mintájú tanácsi rendszerben való szerepét vizsgálja. Alapos és kellő kritikával szemléli az iskolakörzetesitési problé­mákat, az ún. gyorsított fej­lődés eredményeit, illetve eredménytelenségét, a gyak­ran illuzórikus célkitűzéseket. A szerző olyan konkrétumok­kal foglalkozik, amelyek lét­rejöttét, illetve megvalósulá­sát Baranya megyében ta­lán nála alaposabban sen­ki sem ismerheti. És ez igen nagy érdeme a műnek: hi­teles forrásként használható a további kutatások számá­ra. A munka értékét fokozza a szerző szubjektív vallomá­sa: „A szerző kritikusan szemléli az elmúlt több mint négy évtized közoktatását, tanügyigazgatását, s benne a maga tevékenységét. Sze­reti szűkébb hazáját, s ezért kerüli a .kincsátri optimiz­must’, nem védi minden­áron az általa egykor viselt mundért, mert tudja, tudni véli, hogy azt meg kell tisz­títani, sőt át kell szabni, de talán mégsem kell eldobni". A történelem az élet ta­nítómestere, tanították valamikor az iskolák­ban. Ezt ugyan az elmúlt évtizedekben nem vették fi­gyelembe, de most, amikor „új szelek nyögetik az ős magyar fákat", talán újra ez a szemléletmód válik uralkodóvá. A mostani re- cenzor pedig — mint a régi tanügyigazgatási rendszer egyik még élő szereplője - úgy érzi, hogy a történel­münk megismeréséhez igen értékes munkával gazda­godtunk Bernics Ferenc munkája révén. Dr. Rajczi Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents