Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)

1990-08-15 / 133. szám

1990. ougusztus 15., szerda ui Dunántúli napló 11 Cattanl Jött és hódított Ha kedd, akkor Cattani felügyelő. Azazhogy Michele Placido, A polip (nálunk) legújabb tv-sorozatában. A maffia esküdt ellensége, a megalkuvást nem tűrő ko­runk hőse tizenhárom estén sikerre számíthatott. Elsősor­ban a hölgyek körében, mint az életben is. Nemrég írták róla az olasz lapok, hogy 14 évi együttélés után törvényesen is házasságot kötött Simo- netta Stefanelli színésznő­vel. „Éppen amerikai turnén voltam, amikor Simonetta bevallotta, hogy negyedik hónapos terhes. Számomra nem volt más lehetőség, mint összeházasodni" — nyi­latkozta Placido. A kénysze­rítő körülmény súlyát nem csökkenti, hogy az első gye­rek, Violante a neve, meg­ismerkedésük évében szüle­tett. Placido azonban akkor hallani sem akart a „szabá­lyos” családi életről. - „Én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy hűséges legyek. Ha szép színésznőkkel for­gatok, rögtön kisértésbe esem. És nem akarom bű­nösnek érezni magam" — mondta elismerésre méltó őszinteséggel. Ez olyannyira igaz, hogy nem is kellett szép színész- j nő, Rómában is született jj egy fia, az anya még csak | nem is a filmszakmában dolgozik. „Én és Michele Placido már hosszabb ideje nem láttuk egymást, csak az ügyvédek útján érintkezünk- nyilatkozta Virginie Alexandre, majd hozzátette:- Biztos vagyok benne, ha Simonetta Stefanelli nem jött volna vissza hozzá az Egyesült Államokból, ma már férj és feleség lehet­tünk volna, és talán boldo­gok is." A vélemény nem nélkülözi a derűs, ámde egyoldalú helyzetfelfogást, hiszen Placido például azt mondta magáról: „Lusta, melankolikus alak vagyok. Nem szívesen kezdek semmi újat. Hamar megunok min­dent. különösen a magán­életben." Tegyük hozzá: már a fel­ügyelőséget is elunta, hagy­ja, hogy lelőjék a negyedik sorozatban. De ezt még csak az olasz tv-nézők tudják. Matthias Edler-Goüo III. dijat nyert a Marlboro 1990-ben meg­rendezett formatervezési pályázatán műanyagból készített szo­bamérlegével. A habszivacs lábtartó alatti nagyobb zacskóban kékre festett folyadék van, amely a ránehezedő testsúly hatá­sára felszökik a skálával ellátott csőbe. Túladott 21 férjen Linda Essex az Egyesült Ál­lomok Anderson városának anyaikönyvvezetője előtt ki­mondta a boldogító igent. Az esemény voltaképpen magán­ügy. Hogy mégis beszélnek róla, nos ennek az az oka, hogy Linda asszony huszon­kettedik alkalommal fogadott örök hűséget. S ezzel meg- döntötte a Rekordok könyvé­ben is jegyzett saját házassá­gi rekordját. „Huszonegyszer mentem férjhez, az utolsótór azért váltam el, mert ivott és vert. Utána kilencen kérték a kezemet, de én mégis egy tizediket választottam, és ta­lán most már ez lesz az utol­só." A nyilatkozathoz hozzá­tartozik, hogy életének 48 esz­tendeje során Linda asszony tulajdonképpen 15 férjjel pró­bálkozott. A bűvös 21 úgy jött össze, hogy tíz férfinak egy­szer, négynek kétszer, egynek -pedig háromszor mondott -igent. „Akarják tudni, hogy miért mentem férjhez huszon­egyszer?" A sajtó természete­sen akarta tudni, hogy eset­leg tovább adja a receptet azoknak, akik az egyszeri igent is soknak érzik. „Nos, azért, mert, ha szerelmes va­gyok valakibe, a rabszolgá­jává válók, árnyékként köve­tem, valósággal az ikertestvé­re leszek. Védem, gondozom, segítem őt, mintha nem is a felesége, hanem egyúttal az anyja is lennék. És annyi gyermekkel ajándékozom meg, amennyit csak akar. Termé­szetes, hogy én is elvárom ugyanezt az életfelfogást. Hát ez nem mindig jött össze. Volt, aki vert, volt. aki része­ges lett. Jack Gourley három­szor vett el, de most már ve­le is végeztem, mert rájöttem, hogy megcsalt. Meglehet, sze­rencsétlen csillagzat alatt szü­lettem." Minden jót a huszonkette­dikkel, Linda! Bár még a kez­dő szerencsejátékos is tudja, hogy 21-nél be kell dobni a lapot. A világ első elektronikus gyorsfényképezőgépe, amellyel a ké­pet is azonnal ki lehet nyomtatni „Ha nem sikerül telefonálnom, beleülök és felugróm hozzád!” Ehhez természetesen nem kell más, mint az, hogy a gépkocsi telefon alakú legyen. V an egy régen bevett szo­kás és elmélet Nyuga­ton, ahogy a nálunk újabban megjelent kiadványok is propagálják már: -moso­lyogj, mindig mosolyogj, és csupa mosoly lesz körülötted a világ! Én egyáltalán nem vagyok ellene annak, hogy sok min­dent átvettünk Nyugatról, ami bevált, azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy kudarcainkba fulladva ezt tegyük, de azért ne mindent, kritikátlanul! Bizonyos mértékig egyetér­tek azzal, hogy ha problémáid vannak, igyekezz magad meg­oldani, ahogyan tudod, és ne terheld vele a környezetedet. Mert ha állandóan savanyú vagy elkeseredett képpel jár­kálsz, vagy nevetség, vagy mások rosszkedvének tárgya leszel. De nem a patológiás esetekről beszélek. Nem azok­ról, akik örökösen világfájda­lommal néznek mindenki sze­mébe. Én a mindenáron való ra­gyogó mosolytól viszolygok. Mert hazugság és képmuta­tás. Bizonyos esetekben egye­nesen szemérmetlenség vagy cgylágyulásos tünet. kellemes benyomást kelts a környezetedben, hogy ki ne gúnyoljanak, hogy ki ne be­széljenek! Az ezektől való fé­lelem gyávaságot feltételez. Valahogy olyan szánalmas, jük le vele, mindannyiunk ká­rára. A magyar emberre mindig is érzelemgazdagsága volt a jellemző, ahogy például az olaszokra is, ha nem is pont ugyanolyan megnyilvánulások­ban. Én értéknek tekintem azt, amelyet megőrizni és nem el­vetni kell. Vegyük át hlyugat- ról, amit érdemes, de ne búj­junk egy amerikai álarca mö­gé, csakhogy minden jobban menjen. Mert amit megnye­rünk a réven, elveszítjük a vámon. S ok ilyen tanácsot olvas­hatunk mostanában, de akiben megvan a kel­lő emberi méltóság, tudja, mi­lyen mértékben alkalmazza, és mennyit ér el vele. Mert ne­hogy úgy járjon, aki azonosul ezzel a szemlélettel, hogy úgy marad, és vigyorogva talál el­menni saját szerettei temeté­sére is ... Amerikai mosoly Azt hiszem, semmit nem sza­bad eltúlozni. Ha valakinek gyásza van, bánata van, ne­tán halálra rugdossák, tönkre­teszik őt és családját, nagyon disszonáns tünet, ha körben a fogpasztareklám mosolyát vil­logtatja. Én az őszinteséget mindennél többre becsülöm. Az emberi méltóság nélkülöz­hetetlen velejárója, és éppen ezt veszítjük el, ha elhisszük, hogy mindig, minden helyzet­ben mosolyogni kell. Csak, hogy mint a gyerek, aki, ha meg­ütik, azt kántálja remegő száj­széllel : Nem fájt, köszönöm a lekvárt! Felnőtt emberhez méltatlan ez a viselkedés. Éppen az em­berek empatikus, veleérző ké­pességét sorvasztja el, ha so­ha nem merjük másoknak be­vallani, hogy fáj a szívünk, hogy megbántottak, megaláz­tak, igazságtalanul bántak ve­lünk. Saját és mások lelki ár­nyaltságát, gazdagságát épít­A labdarúgásnak mondott üzlet A világ legszebb labdarúgó­bajnokságának tartott olasz futballszínjáték viharos epi­zódja továbbra is beszédtéma. A lapok vezércikkeket írtak róla, és nyilatkozott számos üzleti szakértő. Hogy tulaj­donképpen milyen eredmény­nyel jár, és megéri-e, hogy Roberto Baggio, a Fiorentina 23 esztendős csatára az ősszel már a Juventus erőssége lesz? „Tudomásul kell venni, hogy a labdarúgás üzlet, amelyben azonban nem min­den klub vehet részt azonos eséllyel” - írta a La Repubb- lica. Baggio adásvételében például a két klub pénzembe­reinek megegyezése volt a döntő. Az érintett lakonikusan annyit mondott az ügyletről, hogy a Juve 25 milliárd lírát fizetett a firenzei csapatnak, s ö kénytelen volt ezt tudo­másul venni. Mire a Fioren­tina elnöke megjegyezte: „Mi egymilliárdot ajánlottunk neki, hogy maradjon, de még csak nem is válaszolt." Egymilliárd, hivatalosan is 53 millió forint. És ha ez nem volt vonzó, mi lehetett az erősebb ellenté­tel? Tény, hogy a tárgyalások utolsó szakaszában a Juve már kijelölte a villát, és meg­vette a legújabb Ferrari ko­csit. Is. Baggio elkelt. Kétszer többet fizettek érte, mint a rekordáru Maradonáért. Van Basten 2, Gullit is csak 10 milfiárdba került. Érthető te­hát, hogy megkérdezték az egyik bankárt: „Csakugyan 25 milliárdot ér a játékos?" A válasz, a legjobb, ha azt mondjuk, piacorientált: „Egy Van Gogh 100 milliárdot ér. De ha én egy jó csapatot akarok, mire megyek egy Van Gogh képpel?! Megveszem te­hát Baggiót, kerül, amibe ke­rül . . ." összehasonlításul a vb-pré- miumok, ugyancsak lírában. Az angolok 120, a spanyolok 117, a nérpetek 9p milliót - és nem milliárdot! - vághat­nak zsebre, ha elsők lesznek. Az orrvitorlát állítja be Ty-phoo nevű, kb. 11 méter hosszú, pa­lack formájú hajóján a kalandvágyó brit Tom McClean, amint kifut a new york-i kikötőből az angliai Falmouth felé 1990. jú­lius 10-én. Az egy hónaposra tervezett út egy angol gyermek- segélyező szervezet támogatását szolgálja. Állványra helyezik az Argyle Könyvtár tojását egy kiállítás meg­nyitása előtt, 1990. június 14-én. A 15 kg súlyú aranytojást egy Kutchinsky nevű brit ékszerész készítette, és egy ismeretlen ja­pán magánember vásárolta meg. A tojás a benne levő mint­egy 20 000 brilliánssal együtt kb. 35,7 millió dollárt ér. Lemondó szerelem Normandia egyik szép fek­vésű kolostorának főnöke a szokásos délelőtti mise előtt nem a megszokott öltözékben, hanem polgári ruhában jelent meg a szerzetesek előtt. Rö­vid nyilatkozatot olvasott fel, amely tulajdonképpen lemon­dó nyilatkozat volt. Közölte, hogy többé nem kíván részt venni a szerzetes közösség életében. Dom Philippe Aubin ezt követően autóba szállt, és ismeretlen helyre távozott. A közeli zárda főnökasszonya, Saint-Marie Ephrem - vég­zettsége szerint pszichológus - majdhogynem pontosan le­másolta a fenti közjátékot. Az történt, hogy a két egyházi ember - 50, illetve 55 évesen - úgy határozott, hogy tovább nem titkolja a köztük kialakult szerelmet. Az evreux-i püspök megfogalmazása szerint: „Le­mondásukat érzelmi kapcsolat diktálta". A francia lapok fel­tűnő rokonszenvvel adták hírül ezt a szokatlan love story-t, mint amely alkalmat adott ar­ra is, hogy a cölibátus, a pa­pi nőtlenség mai gondjairól értekezzenek. A Le Figaro ez­zel kapcsolatban megírta, hogy az utóbbi évek hivatás- tudatának lanyhulása főleg a papi nőtlenség fenntartásával magyarázható.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents