Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-07 / 94. szám

1990. július 7., szombat 3 uj Dunántúli napló „Ennek az országnak erős értelmiségre és polgárosodásra van szüksége” — Széchenyi Szegény, beteg egészségügy! Dr. Kuhn Endre Beteg az egészségügy. Va­lahol, valami nagyon elcsú­szott. Nem orvosaink képzett segében van a hiba — szá­mos külföldi tudományos si­ker igazolja ezt vissza ha­nem a rosszul szervezett, ne­hézkesen működő egészség­ügyi gépezet az, ami az or­vosokat, egészségügyi dolgo­zókat tulterheltté, a fekvő- intézményeket túlzsúfolttá, a betegeket kiszolgáltatottá 'te­szi. Az egészségügy betegsé­geiről, az egyetemek lehető­ségeiről beszélgettünk c/r. Kuhn Endre egyetemi tanárral, a PQTE Radiológiai Klinikájá­nak vezetőjével, az egyetemi tanács tagjával:- A magyar egészségügyet o hallatlan egyenetlenség jel­lemzi. Vannak a csúcsot meg­közelítő intézetek, amelyek tu­lajdonképpen luxuscélokra épültek, s ezek gyakorta el­vitték az egészségügy egész évi kereteit. Ugyanakkor a korházak többsége, különösen a vidékiek, elképesztően rossz körülmények között dolgoznak. En tagja voltam egy ideig a Soros-Alapítvány azon bizott­ságának, amelyik az egész­ségügyi fejlesztésekre szánt penzeket elosztotta. Ott döb­bentem rá igazán, milyen mélyre jutott Magyarországon az egészségügy, hiszen sok­szor szinte filléres dolgokat kertek az alapítványtól, val.a- m;nt olyan alap-műszereket, aminek hiánya például a be­teg életébe kerülhet. És ez nemcsak egy-két egyedi eset voli.- Hogyan juthatott idáig az ország, valóban a sokat emlegetett pénázhiány volt az ck?- Az volt a jellemző, hogy ci minisztériumnak vagy nem volt koncepciója vagy ha volt, okkor az rossz volt, s ezt a losszat is állandóan váltogat­ták. Mert ennek a pénznek, amely rendelkezésre állt — s amely tényleg nagyon kevés volt — az elosztása a lehetet­len elvek alapján ésszerűtlen volt. .Hogy milyen is valójában a Színvonal, azt természetesen saját területemen a radioló­giával tudom érzékeltetni. Ha nem is a legfejlettebb nyu­gati színvonallal hasonlítom össze a pécsi egyétem ra­diológiáját, csupán a hasonló nagyságrendű grazi egyetem­mel, akkor is kétségbe kell esnem. Nálunk a dél-dunán­túli régióban egy korszerű Computer Tomográf van klini­kánkon, ami ma a diagnosz­tikában nélkülözhetetlen. Kín­lódunk az öreg röntgengépek­kel, rossz minőségű filmekkel. Ott kiváló minőségű filmekkel, előhívó automatákkal dolgoz­nak, az ultrahang-készülékek garmadában állnak, CT-jük több is van, és rendelkeznek a mai diagnosztika csúcstech­nikájával, a mágneses rezo­nancia elvén alapuló műszer­rel. Ám a diagnosztika helyze­ténél még katasztrofálisabb a betegek sugárkezelésének helyzete. Magyarországon erre a célra elsősorban kobalt­ágyúkat használunk. Ezek a ma működő kobaltágyúk mind selejtezésre érettek. Szinte na­pi javításokkal, házi barká­csolásokkal tudják csak a nagyszámú betegeket ellátni. Ha nem kap gyors segítséget ez a terület, akkor gyakorla tilag a magyarországi daga­natos sugárterápia összeomlik.- Sokan a társadalombizto­sítás reformját emlegetig mint azt a csodaszert, ami majd helyreteszi az egészségügyben a dolgokat.- Nem tudom, hogyan fog ez alakulni nálunk, de azt igen, hogy a társadalombizto­sítással nyugaton az orvos is és a beteg is jól jár. Ügy tudom, a POTE 1100 millió fo­rintos évi költségvetéséből 800 milliót jelenleg is a társa­dalombiztosítás fizet. Az biz­tos, hogy helyére kell tenni a dolgokat. S nemcsak a tárgyi feltételek megteremtése, ha­nem a fizetések terén is Mert ma Magyarországon az értelmiség fizetése teljesen képtelen és tarthatatlan szín­vonalon áll. Ma egy orvos számára .hazai kongresszuson való részvétel is anyagi gond, a külföldi kongresszusok — csőd. Pedig ezek a kongresz- szusok, tanulmányutak szol­gálják leginkább a szakmai fejlődést. Arról nem is beszél­ve, hogy a szakmai kapcsola­tok milyen fontosak.- Ha már képzésről esett szó, beszéljünk a hallgatók oktatásáról!- Az oktatás alapvető re­formra szorul. A reformnak pe­dig azt kell jelentenie — hisz orvosokat képzünk —, hogy a tantárgyak nagy részének or­vosi tárgyaknak kell lenniük. Az elmúlt években különböző szervezések során a szaktár­gyak óraszáma fokozatosan csökkent. Saját területemen is az a furcsa helyzet- állt elő, hogy amig a radiológia rob­banásszerűen fejlődött, s a külföldi egyetemeken ezért megnövelték a radiológia óra­számát, nálunk csökkent. Ne­künk ma már a jövő század számára kell orvosokat képez­ni, s ehhez nélkülözhetetlen a csúcstechnológiák, a legújabb eredmények tanítása. De nem­csak ezen a tanszéken ez a helyzet, a többi intézetvezető professzor is erről panaszko­dik. Az orvosi tantárgyak leg­többjét nem lehet csak könyv­ből megtanulni. Az előadáso­kon meg kell tanítani az or­vosi gondolkodást is, és az el­méleti alapokon nyugvó prob­lémamegoldó képességet is kifejleszteni. A hallgatót úgy kell kiengedni az egyetemről, hogy elméletileg jól felkészült legyen, ugyanakkor megfelelő gyakorlattal is rendelkezzen.- Miért, ma ez nem így van?- Sajnos, nem lehetünk elé­gedettek. Tudom, hogy a ma­gunk házatáján (nemcsak a tanszéken, az egész egyete­men) is rendet kell teremteni. Úgy vélem, az előadásokat a legképzettebbeknek kell meg- ‘artani, és pontosan kell azo­kat kezdeni és befejezni. A hallgatóknak ug'yanis nemcsak kötelességei, de jogai is van­nak.- Miért hangsúlyozza ezt ki ennyire? * - Mert sok a hallgatói pa­nasz az oktatásra, és meg kell mondani, nagyon sokszor igazuk van. Meggyőződésem; hogy a hallgató a következe­tes szigorúságot és fegyelmet nemcsak tolerálja, de meg is kívánja. A hallgatók akkor ve­szítik el az érdeklődésüket, ha nem foglalkoznak velük, ha nem állítják őket megfelelő követelmények elé.- Sokan szenvednek az egészségügyben divó merev hierarchiától, a leudalisztikus vezetési stílustól.- Nekem meggyőződésem, nem ostorral kell vezetni. Mert, ha így vezet valaki, akkor ab­ban a pillanatban, amikor a főnök kiteszi a lábát, össze­omlik minden. En a demok- rctrkus vezetés híve vagyok, ami nem egyenlő az anarchiá­val. Mert például természe­tes, hogy egy műtőben nem lehet demokrácia, ott katonai fegyelemnek kell lennie a be­teg érdekében. A demokra­tikus vezetésre, a vélemények szabad kinyilvánítására tulaj­donképpen szakmai szempont­ból is szükség van, hiszen ma már senki nem képes egy-egy orvosi ágazat valamennyi te­rületé; egyformán jól művein', (gcndo'junk csak a belgyó­gyászat vagy a sebészet kü­lönböző területeire), s alap­vető kötelesség, hogy egy-egy részterület művelői többet tud­janak árrá' a professzornál. — Mi o véleménye azokról a vezetőkről, akik nem hogy szorgalmaznák, de egyenesen meggátolják beosztottjaikat abban, hogy külföldi meg­hívásoknak eleget tegyenek? — A főnököknek alapvető kötelességeik vannak, ezek között az egyik, az, hogy biz­tosítsák a tanulás lehetősé­gét. Aki féltékeny a beosz­tottjai sikerére, annak a szak­mai kompetenciája is meg­kérdőjelezhető. Csak az félté­keny, akinek erre oka van. — Gondolom, itt az egyete­men is már körvonalazódnak a változás gondolatai. Ezek a változások feltehetően szemé­lyeket (eddig sérthetetlennek vélt személyeket) is érintenek. Mi erről a véleménye? — Amennyire én tudom, szeptemberben az egyetemi tanács le fog mondani és új tanács választására kerül sor, Erre feltétlenül szükség van, mert az egyetemi tanács tag­jainak hiteles személyeknek kell lenniük. — Sok szó esik manapság oz egyetemek autonómiájá­ról . — Az egyetemek autonómiá­jára szükség van. Ez alatt azt ke'l érteni, hogy a saját ügyeit függetlenül, külső be­avatkozások nélkül végezhes­se, hogy no szóljon bele az életébo, működésébe senki. Mert, ha feltételezzük, hogy az egyetem többé-kevésbé kompetens szakemberek gyü­lekezete, akkor fel kell téte­lező', ncgy saját munkáját is tudja irányítani. Az egyetemi autonómia bevezetése azon­ban most nem lenne célszerű, mert a jelenlegi helyzet kon­zerválását jelentené. Jönni kell előbb egy tisztító esőnek, s ha ez bekövetkezik, akkor kell valóban hiteles szemé­lyekkel, hiteles egyetemi ta­náccsal az egyetemi autonó­miát kidolgozni. Szeretnék befejezésül vala­mit elmondani - ha már a változásokról beszéltünk. Nem­rég voltam Sopronban, a XV, Magyar Radiológiai Kongresz- szuson, s a kongresszus részt­vevőivel ellátogattunk a nagy­cenki Széchenyi-kastélyba is DöÖbenetes élmény volt szá­momra most olvasni Széche­nyiek az 1830-as években le­írt szentenciáit. A 160 évvel ezelőtt kimondott megállapítá­sai mennyire igazak ma: „En­nek az országnak erős értel­miségre és polgárosodásra van szüksége." A legbiztosabb üt az lenne számunkra, ha azon az úton haladnánk, amit Széchenyi hallatlan éleslátás­sal megfogalmazott, s a mai napig nem valósulhatott meg. Úgy vélem, ez hozná az or­szág számára a felemelkedés lehetőségét. Sarok Zsuzsa Jegyzet Bányajárás Napjainkban, ha a bányá­szat kerül szóba, az emberek hajlamosok lemondóan legyin- teni, mondván: reménytelen válságágazat. És sajnos, bizo­nyos mértékben igazuk is van. Talán nincs is olyan nap, hogy ez újságokat kinyitva ne ta­lálnánk az iparág helyzetének okait boncolgató, következmé­nyeit firtató írásokat. A témá­val foglalkozva az utóbbi két ev során nekem magomnak is számtalanszor kellett leírnom a lehangoló szavakat, hogy vesz­teség, eladósodás, szonálás, sorbanállás, szrájk, létszám­leépítés, bányabezárás, felszá­molás. Mi, baranyaiak, a két nagy bányavállalatunk révén nap mint nap éreztük és érezzük a kialakult állapot következtében a megyére nehezedő nyomást. Közülünk is sokan talán kö­löncként tekintenek a bányák­ra, sőt olyan is akadhat, aki egyenesen az iparágban dol­gozókat hibáztatja a súlyos gondokért. Ez utóbbi azonban roppant szűk látókörre valla- na. Hiszen nem Pécsett álla­pították meg a Mecseki Szén­bányák alapvető veszteségfor­rását jelentő, a világpiaci árakat messze alulmúló hazai szénárakat, ahogy nem Pé­csett döntöttek a hatalmas adósságot hozó liászprogram beruházásáról sem. A veszte­séges urántermelés támogatá­sa sem helyi találmány. Ugyanokkor csak tetézte a bajt, hogy az elmúlt 40 év szellemében, a piacgazdaság, a versenyhelyzet alapvető hiá­nyában sok száz vagy ezer ha­zai céghez hasonlóan a bá­nyavállalatok nem voltak rá­szorítva a gazdaságosság út­jának keresésére. így alakul­hatott ki, hogy a termelőlét­számra hatalmas vízfejként te­lepedett a több szintű veze­tés, a gyarapodó adminisztrá­ciós szféra. Ne feledkezzünk meg azon­ban arról sem, hogy ugyan­ebben az időszakban mit kö­szönhetett ezeknek a vállala­toknak a város, a megye. Pécsnek csaknem egyharmada a két bányára, azok támoga­tásával épült. Talán nem is volt olyan sportesemény, ren­dezvény, társadalmi intézmény, úi kezdeményezés, amit ne fi­nanszíroztak volna a bányá­szok, és különböző formában jutott segítség számos bara­nyai falunak is. Mondhatják erre sokan jog­gal: Jó, jó, de most, amikora létért küzdő kitermelővállala­tok megvontak minden eddigi támogatást a várostól, megyé­től, attól, hogy a múltra em­lékezünk, nem lesz több mun­ka hely, jobb orvosi ellátás, színvonalasabb sport- és kul­turális élet. így igaz, ám az új felállásban ezek biztosítása nem is lehet a bányavállala­tok feladata Talán egyszer, ha talpra állnak, erejükhöz mé-ten újra kivehetik részüket a város, a megye építéséből. Most eg/ticre mindkét vál­lald hataimoi erőfeszítéseket tesz a létet jelentő gazdasá­gos termelés megvalósításáért. Amennyiben sikerül, az urán­bánya például első lehet a talpra álló veszteséges hazai nagyvállalatok között. Az esély megvan rá, ahogy a kérdője­lek tisztázása után a mecseki széntermelés is lehet gazda­ságos. Derűlátó lévén, én abban bízom, hogy hamarosan ezek­ről is írhatok. Kaszás Endre Valóban ez a lényeg? Az első tanácskozásra hív­ták össze a kuratóriumot, de volt, aki nem ment el. Be­jelentette, hogy nem hajlan­dó egy szobában ülni, kö­zös levegőt szívni egy másik kuratóriumi taggal. Azzal, aki X. párt tagja. Bizonyára jó oka volt elhatárolnia magát az ő szemében szálkát je­lentő máshova tartozótól. Még olyan áron is, hogy le­mond a kuratóriumi tagság­ról. Ö tudja, neki mi az oly sokat emlegetett szegé­nyek segítésének lehetőségé­géről. Ó tudja, neki mi az elsődleges, mi a fontos. Valószínűleg megtalálja majd helyét egy másik ku­ratóriumban vagy egy egye­sületben, mozgalomban, amely szintén az elesettekért szerveződött. Mert mostaná­ban egyre több ilyen van. És ez jó. Mert az egyre la­posodó állami pénztárca nem győzi, mert kell a tá­mogatás az állami nevelt gyerekeknek, a vakoknak, csökkentlátóknak, a beteg gyerekeknek, a mozgássérül­teknek, a hajléktalanoknak, a kisnyugdíjasoknak, a több gyermekes egyedülállóknak, c . . Szóval, mindazoknak, akik rajtuk kívülálló okok miatt nem tudják előterem­tem a mindennapos megél­hetésükhöz, illetve az egész­ségi állapotuk javításához keliő feltételeket. Sokan van­nak. Oly annyira, hogy az ér­tük egyre többen szövetke­zők sem képesek érezhetően javítani a sorsukon. Legfel­jebb arra tudnak vállalkozni - és ez sem lebecsülendő -, hogy legalább rosszabb ne le­gyen nekik. Vannak olyan hát­rányos helyzetű csoportok, amelyeknek több figyelem és többféle támogatás jut és vannak olyanok, amelyek még mindig nem a gond­jaiknak megfelelő sűllyal szerepének a társadami ér­deklődés mérlegén. Az amúgy is kusza, sokakat megalázó, másokat meg szükségtelenül előnyökhöz juttató támogatási rendsze­rünket puszta jószándékból ujubb párhuzamosságokkal fejeljük meg, akaratlanul is tovább aprózva azt az egyre kevesebb energiát, amit a periférián lévőkre tudunk for­dítani. A hitek szerint a szegényt ség, a szociálpolitika egyre gyakoribb téma felelős bi­zottságok, személyek eszme­cseréjén. Vannak, jzkik a megreformálását, vannak, akik a teljesen új alapokra helyezését szorgalmazzák. Ezen 's el lehet egy darabig vitatkozni. Időnk van. Még aira is, hogy válogassunk. Nem aszerint, hogy kiknek kell és akarunk segíteni, ha­nem aszerint, hogy kivel igen és kivel nem vagyunk hajlandók ezért együtt tevé­kenykedni. Valóban ez a lényeg? Török Éva Randevú A találkát - gondolom - délután hatra beszélték meg. A lány már 2-3 perccel a város harangjainak megkon- dulása előtt feltűnt a téren, csíkos naprágjában látszó­lag közönyösen tipegett be az Elefántos ház előterébe. A szórakozóhely utcai aszta­lainál csak néhány vendég kortyolgatta sörét, üdítőjét. A párocskák összedugták fe­jüket, bizonyára itt beszélték meg a világ- kisebb és na­gyobb dolgait. A csíkos nadrágos végig­futtatta tekintetét a söröző és kávéházi részben ülőkön, majd visszatért a kirakatok­hoz. Ahogy a toronyóra nagymutatója távolodott a 12-es számtól, úgy nézett mind' gyakrabban karórájá­ra. Egyébként szinte sajnál­tam, hogy nem velem beszélt meg randevút. Látszott rajta, hogy órákat készülődhetett a nagy talál­kozásra. Minden hajszál a helyén volt formás kis buksi­ján, mégsem tűnt mester­kéltnek gyapjas frizurája. A csöppnyi póló izgatóan ágas­kodott, kurtaságával szabad teret engedve a deréktájé­kot kutató kíváncsi férfi­tekinteteknek, Az arca- nem volt túlsminkelve, fenekén a nadrág " éppen úgy állt, ahogy azt nagy tudású rek­lámszakemberek álmodták volna meg, ha történetesen tízezer darabot szerettek vol­na piacra dobni a csíkos nadrágból valamely nehezen meghódítható piacon. Még két percet vár és odébbáll - gondoltam 6 óra után nyolc perccel, hisz sa jót tapasztalataimból merít­ve úgy ítéltem meg, hogy 10 perc az az idő, amit ké­sésként — természetesen ta­láló és megfelelően bűn­bánó magyarázat után — if­jonc szerelmesek még meg tudnak bocsátani egymás­nak. Egy idő után már szin­te zavart, hogy nem tudom 'evenni róla tekintetem. Ha észrevesz — és nem igaz, hogy nem vesz észre —, az­zal már én is befolyásolom az eseményeket. Felkeltem hát az asztalomtól, és a csíkos nadrágos szépmellű­től húsz méternyire levő valu­tásbolt kirakatánál próbáltam meg még legalább égy per­cig feltűnés nélkül figyeni. Én lepődtem meg a legjob­ban, amikor elmozdult addi­gi helyéről, s tőlem talán egy méterre áftt meg, kissé odalra fordulva. Talán ekkor kellett volna megszólítanom, hogy „Bocs a késésért, nem iszunk meg egy kólát?" Dehát nem vol­tam randevúhoz öltözve. Nem készültem a találkára órákat, s nem öltöztettem ünneplőbe már jóelőre a szívemet. Meg azt hiszem, a sörre nem is igazán passzol a kóla. Balog Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents