Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-05 / 92. szám

12 üj Dunántúli napló 1990. július 5., csütortíjl ■usztriában az átlagos szőlőterület 1,2 hektár Szőlőtermelés- korszerűen * Szőlész és borász szakem­berek csoportjával Ausztriában jártunk. Megtekintettük a Becsben rendezett Vinova nemzetközi borászati kiállítást, ahol a világ minden részéről 500 kiállító mutatta be a sző­lészeti és borászati gépeit, berendezéseit és termékeit. iM'vel Ausztriában 58 000 hektár szőlőt 48 000 termelő műveli, a kiállítás igazodott az átlagos 1,2 hektáros szőlő- területhez. Minden üzemmé­rethez, talaj- és domborzati viszonyokhoz van gép, amely- lyel a kézi erőt minimálisra lehet csökkenteni. A szőlősor- közöket és a tőkék alatti sá­vot egymenetben megművelő (kaszáló) gépekre már vegy- szerezőt is szereltek, amely automatikusan lepermetezi her- biciddel a szőlőtőke környéké­nek néhány centiméternyi te­rületét, tehát azt sem keli kéz­zel megművelni. Érdekesek vol­tak számunkra a környezetkí­mélő és létakarékos permete­zőgépek, amelyek megakadá­lyozzák a vegyszer szétszóró­dását és elcsepegését, így igen gazdaságosak is. Az egy­szerű, kézi működtetésű vagy motoros gépekkel nemcsak a szőlő feldolgozása, hanem a bor kezelése, tisztítása, palac­kozása, címkézése is megold­ható, jó minőségben. A bo­rászati folyamatokhoz szüksé­ges sterilizálásban kisteljesít­ményű gőzfejlesztő, ill. por­lasztó berendezés segít. Az osztrák háttéripar, ill. a kiemelkedő kereskedelmi mun­ka biztosítja a szükséges anyagokat - egyszerű laboru- tóriumi eszközök, borászati anyagok, parafadugók, palac­kok, rozsdamentes hordó­abroncsok stb. —, amelyek könnyen hozzzáférhetővé vál­tak a kisgazdáknak is. Ezek a lehetőségek fellendí­tették a házi borpalackozáso­kat, a színvpnalas borkóstoló­kat, házi boreladásokat, ame­lyek a kulturált borfogyasztás szerves részét jelentik. Jelentős helyet foglaltak el a kiállításon az osztrák és külföldi cégek. bor-pezsgő bemutatói. Az ízlésesen kiala­kított standokon minden ter­méket meg lehetett kóstolni az osztrák Zöldveltelini és. Zweigelt bortól az olasz Chiantiig vagy a chilei Char- donnayig. Sajnos, országunk­nak igen szimpla volt a be­mutatkozása, csak az EGER­VIN és a Kiskunhalasi Állami Gazdaság állított ki. Bécs után Klosterneuburgbo mentünk, ahol a szőlő- és gyü­mölcstermesztési kutatóintézet­tel ismerkedtünk meg. Az in­tézményben a kutatás és szak­tanácsadás, borászati ellenőr­zés mellett főiskolái szintű ok­tatás is folyik. Stájerországiban ellátogat­tunk Gumpoldskirdhenbe és Silíberbergbe, ahol a .szőlésze­ti gazdaképző szakiskolák munkájával ismerkedtünk. El­mondták, hogy Ausztriáiban 5 —15 ha az a szőlőterület, ami már önálló megélhetést bizto­sít a családnak. Nagyon so­kan foglalkoznaik azonban 0,5 —1 ha-on szőlőtermeléssel. Szemet gyönyörködtető volt a szinte összefüggő szőlőültetvé­nyek látványa. A magyaror­szági üzemi ültetvényeknél keskenyebb sortávolságot al­kalmaznák, o sorok vezetése hegy-völgy irányú, a sorközök sóik helyütt füvesítettek. Álta­lános a magasmüvelés Guyot-, kordon-, Sylvoz-elemes met­szésmóddal. Főbb szőlőfajtáik: zöldvelte­lini, rajnai rizling, fehérbur­gundi pinot blanc, újvári, ct- tonel muskotály, rizlingszilváni, olaszrizling, piros és fűszeres tramini, cirfandli, oportó. zweigelt, kékfrankos, blau- burger. A szüret időpontját a helyi közigazgatás határozza meg. Az asztali boroknál többszö­rösen drágább minőségi és a késői szüretelésű borok (prä­dikatswein) készítéséhez fel­használt szőlőtermelés több­féle állami ellenőrzésen megy keresztül. November végéig szüreti jelentést kell készíteni. Minden fajta minden tételét hivatalos helyen le kell mér- legeltetni, ott minősítik is azo­kat a forgalmazási engedély­hez. A borokat országosan mintegy 1000 vizsgáztatott kóstoló szakember minősiti. A gazdák pincekönyvet vezetnek. Jártunk Seggauban, egy 300 éves érseki pincében, ahol 30 -35 hl-es ászokhordókban ér­lelték a borokat. A jellemzők azonban a fahordókkal és rozsdamentes fémtankokkal be­rendezett pincék. Minden üzemhez szervesen kapcsoló­dik a palackos bortároló pin­cerész, ahol értékesítésig ér­lelik cimkézetlenül a palacko­kat. A nagyobb tételeket fá­ból, fémből készült konténe­rekben tárolják, amelyek könnyen mozgathatók. A borok tükrösen tiszták, fi­nom illatúak és zamatúak vol­tak, elegáns szavakkal, kissé vékonyabbak, mint az ittho­niak. Utolsó szakmai programunk a Graz környéki kisvárosban, Gamlitzban lévő Weinkultur- kióllítás megtekintése volt. Az április 28—november 11. kö­zött nyitva tartó kiállítást ed­dig 50 ezer látogató tekintet­te meg, de 300 ezret várnak. A kiállításon Stájerország sző­lő-borkultúrájának történetét, a bor kapcsolatát a zenével, irodalommal, képzőművészetek­kel, motorizációval, egészség­gel kiemelten mutatják be. A szőlőtermelés-borászat ha­gyományos módszerei mellett helyet kaptak az új dolgok is, mint a szőlőnél a tőkemüve- lésmódok, gépek bemutatása, vagy az automatikus pero- noszpóraveszélyt jelző készü­lék. Mivel már könnyen utazha­tunk Ausztriába, és Gamlitz elég közel van, javasoljuk, hogy a téma után érdeklődők tekintsék meg a kiállítást. Dr. Lisicza István, Pintér Béla Környezetkímélő éi-létakarékos permetező Mentsd meg Velencét - a magyaroktól! Az „Adria királynőjét újra keleti hordák fenyegetik” — húzta meg a vészharangot az olasz sajtó az elmúlt hét­vége nyomán. Vasárnap dé­lig nem kevesebb, mint 1200, a délutáni órákra pe­dig több mint 1500 turista­busz érkezett Velencébe, ahol a Piazzale Roman, a buszvégállomáson már rég nem volt hely, ezért a kör­nyező községek területén tudtak csak parkolni. A bu­szok zöme csehszlovák rend­számot viselt, de szép szám­mal akadt köztük magyar is. Mindkét országgal a közel­múltban törölték el olasz részről a vízumkényszert. A hazai újdonsült utazási Iro­dák kedvelt kínálata a je­lek szerint a néhány száz vagy ezer forintos,. egy-két napos velenci kirándulás. A keleti turistatömeg egy­re terebélyesedik, nem kis aggodalmat váltva ki a ve­lencei idegenforgalmi szak­emberekből. A hullám a múlt vasárnap tetőzött: leg­alább 80 000 cseh, szlovák, magyar, lengyel és kelet­német látogató növelte a csúcsidényben amúgy napi 20—25 ezerre tehető egyéb külföldi turista számát. Velence — az emberiség „gyöngyszeme” és közős kultúrkincse — természetesen mindenkié, és az idegenfor­galomból él. A kereskedők és közterület-felügyelők azon­ban cseppet sem örülnek ennek az új áradatnak. A cseh vagy magyar lá­togatók lepusztult autóbu­szaikban általában éjszaka utaznak. Fáradtan, gyűrötten szállnak ki az áhított cél­ponton, és a városi kutak­nál tisztálkodnak. Általában gyalog közlekednek, mert a kishajók drágák. A méreg­drága üzleteknek csak a ki­rakatait bámulják. A drága éttermekbe se térnek be: a legtöbben nejlonzacskóban cipelik a szendvicseket és kóláspalackokat. „A Szent Márk tér és a Rakpart ezen a vasárnapon piknikező ki­rándulóhellyé alakult: min­denütt családok falatoztak a szabad ég alatt, iszonyú mennyiségű szemetet hagy­va maguk után" — írják a beszámolók. Az érem másik oldala per­sze, hogy Velence nincs fel­készülve a látogatókra: ke­vés a szeméttárohó, a meg­levőket sem ürítik, mert a köztisztasági hivatalnak nincs elég embere. Az éttermi árak (20—30 ezer líra, 1000—1500 forint egy ebédért) maga­sabbak, mint máshol.' A bel­földi turistáknak ez persze megfizethető, csak az „egy­napos látogatóknak” okoz gondot. Magyar nyelvű prospektusok ugyan nincse­nek a városról, de a bóvli­kat kínáló utcai árusoknál már megjelentek az első cseh és magyar nyelvű csa­logató és kínáló feliratok. A helybeliek, az idege­nekből élő kereskedők, szál­lodások megértik a vasfüg­göny mögül szabadulok „nyugat-éhségét”. Azt is. hogy pénzt áldoznak még az ilyen sanyarú körülmények közötti utazásra is. Érthető azonban, ha nem túl lelke­sek a kelet-európai áradat láttán. „Tennünk kell vala­mit” - jelentette ki a „top­rongyos turisták" miatt fo­kozódó elégedetlenség nyo­mán Mimmo Greco, a váro­si tanács idegenforgalmi fe­lelőse, és levelet írt a ró­mai magyar, csehszlovák és lengyel konzulnak, amiben közli: a városi hatóság fon­tolóra veszi, milyen módon lehetne esetleg szabályozni a látogatók áradatát. A La Republica főcíme pedig eképpen hangzik: „Vasár­napra be kell zárni Velen­cét a kelet-európaiak elől . . ." A tanácsos persze fino­mabban fogalmaz: „javas­latokat dolgozunk ki annak érdekében, hogy a város meglátogatása, a múzeumok megtekintése hétfőtől csü­törtökig legyen könnyebb”. Együttműködést kért e cél­ból a magyar hatóságoktól. A városi tanács minden­esetre felállított egy külön­bizottságot, amely a „vész­helyzet elhárítására'' részle­tesen kidolgozza a javasla­tokat, ötleteket. Első intéz­kedésként máris megerősí­tette a helyi köztisztasági hivatalt, a közlekedési vál­lalatot, a közterület-felügye­lők ügyeletéit. Nem ismert, mi lesz a magyar illetékesek válasza a felkérésre. Azt sem tudni, hogy a piacgazdaság viszo­nyai között lehet-e hatósá­gilag ajánlani vagy tiltani utazási irodáknak az „egy­napos utak” szervezését Ve­lencébe. Az viszont bizonyos, hogy akiket ilyen utakra csábíta­nak, azokat az utazási iro­dák valahol becsapják. Ve­lencét ígérik nekik, amiből - a pénzhiány miatt - vé­gül nem sokat kapnak. Leg­feljebb a lagúnák, hidak sikátorok festői képét. De már a Dozse palotában most látható, 500. évfor­dulóra készült gyönyörű Ti- ziano-kiállításra csak elő­jegyzéssel lehet bejutni, az egynapos látogatók hiába szeretnék megnézni. S ez a helyzet sok más látnivalóval is. Az is biztös, hogy a Szent Márk téren nejlonzacskóból ebédelő magyar turista még Velencében sem jutott kö­zelebb Európához, s rontja eséyünket, mindannyiunkét, hogy valaha is eljussunk oda. Ellenszenves (ha érthető is) a velencei tanács meg­nyilvánulása, amely kitiltás­sal, hátrányos megkülönböz­tetéssel véli megoldhatónak a problémát. Joggal vála­szolható erre: de hiszen Európában éppen a kölcsö­nös közeledés és együttmű­ködés korszaka jött el. Egyebek között éppen Ve­lence, a magyar—velencei kapcsolatok évszázados tör­ténelmi hagyománya talaján és egy velencei származású politikus (Gianni de Miche- lis) ötlete nyomán jött létre az ötoldalú együttműködés, amely az Alpok-Adria—Du­na térség lakóinak kölcsö­nös egymásra utaltságát po­litikai intézményi keretbe foglalja. Ez a kezdeményezés néhány hét múlva Velencé­ben kormányfői értekezleten kap remélhetően új lendü­letet. Sajnálatos lenne, ha a velencei kormányfői talál­kozón a kelet-európai turis­ták városromboló áradata is napirendre kerülne. Hogy ne így legyen, ezért otthon is tenni kellene va­lamit. Magyar Péter (Róma) „H bolgárok lámadtak, a németek pedig átengedték őket a hídon... Történelmi tévedés A z Új Dunántúli Naplóban olyan írások jelentek meg, melyek arra utalnak, hogy az olvasók köré­ben téves hiedelmek él­nek a németek 1945 márciusi áttörésével kapcsolatban. Ennek korrigálása érdekében megpróbálok egyes té­vedéseket kiigazítani. Először is nem fedi a való­ságot, hogy a Drávaszabolcs— Donji-Miholjác közötti Dráva- hidon keresztül történt a né­metek áttörése. A híd az Osztrák-Magyar Monarchia legutolsó. hídjaként épült a Dráván és 1912-ben adták . át a forgalomnak. Három íves, 316,5 m hosszú és főleg vasúti közlekedésre épült. Mivel a triononi szer­ződés a Drávát, mint határ­folyót jelölte ki, a rajta lévő hidat is megosztotta. Éspedig, hogy az ország területének kétharmadát adta idegen kézbe, a hídnak is kétharma­dát adta Jugoszláviához, és egyharmadát hagyta nekünk. Vagyis két ivköz került át és egy maradt nálunk. É híd biztosította annak idején Pécs—Zágráb, Pécs- Eszék közötti vasúti forgalom bonyolítását. Alkalmas volt a közúti forgalomra is. A tria­noni szerződés után Pécs és térségének Magyarországhoz való visszacsatolásával az át­menő forgalom .megritkult, majd a vasúti forgalom vég­leg meg is szűnt. Normális vízállásnál a víz a magyar ív alatt folyt, míg a jugoszláv két ív alatt főleg ártér maradt. A Dráva ez időben, 1945 előtt, nem volt úgy szabályozva, mint ma. Szélessége 80-300 méter kö­zölt változott. Mélysége sok helyen elérte az 5 métert is. A Dráva akkoriban köztudot­tan az ország egyik legtisz­tább és legsebesebb folyója volt; tele örvényekkel, forgók­kal. Partszele legtöbb helyen erdős, bokros, az erdőkben, mivel ártéri erdők vannak, gyakori a limán és a mocsár. A németek 1941. április 6- án kezdődött jugoszláviai be­vonulásakor a jugoszlávok a Dráva-híd két ívét felrobban­tották. A magyar oldal íve épen maradt. 1944 őszén megkezdődött a szerémségi németek menekü­lése, melynek útvonala a szov­jetek előretörésével a hídhoz terelődött. Egy monitor után kapcsolt kompra 5-6 kocsit hajtottak, majd egy-egy öreg katona kíséretében 25—30 fo­gatot kitevő oszloppal elindul­tak Harkány felé, onnan pe­dig a drávavölgyi országúton tovább nyugatnak. A jugoszláviai menekülő né­metek átkelése még novem­ber 30-án is tartott, holott a szovjetek ekkor már Alsó- szentmártonnál voltak. A ba­ranyai és a jugoszláviai né­metek alig két napi előny­tartással haladtak az utolsó hátvéd alakulat, azok pedig alig fél, egy noppal a szov­jetek előtt. A németek igyekeztek lassí­tani a szovjetek előretörő me­netütemét. Ennek egyik formá­ja volt, hogy az utóvéd német alakulatok előtt egy nappal, december 1-jén este, egy utász alakulat haladt végig a drávavölgyi országúton és az alsó falvakon, hogy felrob­bantsa a térségben lévő hi­dakat. így került felrobban­tásra az Egerszegi, a Fekete­víz, a Pécsi-víz szinte minden hídja. Többek között a Drá­ván ekkor még álló Dráva- híd magyar ive is. Tehát a Dráván ettől kezdve csak ron­csok maradtak, melyek kisze­désére az új híd megépítése előtt került csak sor. Ezek a roncsok, a rendelkezésre álló fényképek szerint teljesen al­kalmatlanná váltok arra, hogy azokon bárkik is átkeljenek bármelyik oldalra. Még akkor sem, ha ,,a. . . bolgárok tá­madtak, a németek pedig át­engedték őket a hídon.».” vagy ha „a történetbe bele is fér a hídon átkelés a ruha­csere is . . ." és a „német ka­tonák olyan cselt sem csinál­tak, hogy átjöttek a hídon Jugó felől." A rendelkezésre álló fény­képeken tisztán látható a híd az 1941-es, április 6-i felrob­bantása előtt, után és az 1944. december 1-jei robban­tás után. A németek átjöve- tele tehát semmiképpen sem történhetett a Dróva-hídon ót, •főleg mivel az áttörés nem is a hídnál, Drávaszabolcsnál történt, hanem attól kilométe­rekre nyugatra, illetve keletre a tésenfai, palkonyai és a gordisai határban volt. Kovács Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents