Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)
1990-07-26 / 113. szám
1990, július 26., csütörtök aj Dunántúli napló 11 Rose Kennedy száz éve Az a száz esztendő, amit Rose Kennedy maga mögött tud, olyan volt, hogy akár írói fantázia műve is lehetne. Persze a diadalok és tragédiák valóságosak voltak. Ezt tükrözi a századik születésnap: a vasárnapi ünnepségen a Massachusetts állambeli Hyan- nisportban a törékeny egészségű, tolókocsijához láncolt öreg hölgy körül kilenc gyermekéből csak négy lehetett jelen. A legidősebb, Joseph bombázógépének lezuhanásakor halt meg, 1944-ben. Négy évvel később az egyik leány, Kathleen repülőgépszerencsétlenségben vesztette életét. Ismét egy fiún volt a sor .1963- ban: John Fitzgerald életét gyilkos golyó oltotta ki. Az ő elnökké válásában édesanyja nagyon nagy szerepet játszott, öt évvel később megismétlődött a merénylet: most Robert, a harmadik fiú, a de-1 mokrata szenátor és potenciális elnökjelölt volt az áldozat. Az ötödik hiányzó — élőhalott: Rosemary 1941 óta zárt intézetben él. Rose Kennedy életét nemcsak gyermekeinek tragédiái keserítették meg. Férje, Joseph a sikeres üzletember, bár több millió dolláros vagyont tett a lába elé, de nem volt a hűség mintaképe, s a pletykák tucatnyi botrányos szerelmi kalandjáról sok bánatot, megaláztatást okoztak. Egyetlen életben maradt fia, Edward sem csupán büszkeség forrása. Már szinte a Fehéz Ház urának érezhette a család, amikor egy tragédiával végződött nőügy miatt esélytelenné vált. A csapások a tágabb családot sem kímélték: David, Robert fia 1984-ben kábítószertúladagolás következtében halt meg; ifjabb Edward lábát 1973-ban csontvelőrák miatt amputálták. S a többi1 unoka közül nem egynek szinte leküzdhetetlen nehézséget okoz az az elvárás, amit Amerika népe az egyes számú „királyi család”-dal szemben táplál. Rose Kennedy vasakarattal és szilárd katolikus — sokak szerint fanatikus — hittel maradt talpon. Vallásos megszállottsága oly erős volt, hogy kitagadta Kathleent, amikor felfedezte viszonyát egy nős férfivel. Mindez persze visszanyúlik a gyermekkorba. Apja, John Fitzgerald, ír bevándorlók támogatása révén jutott a bostoni polgármesteri székbe. Ez a támogatás mindennél fontosabb volt számára, s hogy megőrizze, leányát nem engedte továbbtanulni az egyik keleti parti liberális egyetemen. A tudásra vágyó ifjú leány Európában tanult. Később ugyancsak katolikus férjével együtt sokat bánkódott amiatt, hogy az igazán előkelő, ám protestáns bostoni társaság soha nem fogadta be. Talán mindezt ellensúlyozandó vetette bele magát teljes elánnal és igen ügyesen John F. politikai felemelkedésének egyengetésébe. „A családban a legjobb politikus mindig is a mama volt" — mondta egyszer Kennedy elnök a Fehér Házban. Később az ebédlőasztalnál gyermekei kötelesek voltak beszámolni neki a világ legfrissebb híreiről. Amikor Johrf 1946-ban indult a képviselő- házi választáson, a hadjáratot mamája tervezte meg. Ö maga a háttérben maradt; füstös kocsmákba, a helyi politika hátsóudvarába húzódva női hallgatóság, ír szervezetek és néha gyanús részegek előtt agitált fia mellett. 1969 óta özvegy. Korával járó gyengeségei ellenére ő a klán feje — a születésnapi ün-l népségén gyermekein kívül 29 unokája, 22 dédunokája és meghívott vendégek százai gyűltek össze. Az amerikai kongresszus is fejet hajt a hölgy előtt, aki három nemzedéken át gyámkodott Amerika legismertebb családja felett: július 22-ét Rose Kennedy napjává nyilvánitották. Sokan jósolják, hogy ráfizetek Panzió a virágok között ,,Megnyílott o Virágvár. Tégedet is ide várj Ne tétovázz, siess már!" biztat a tábla Jágónak főutcáján. Ugyanez a felhívás fogad néhány lépéssel odébb, a „vár" bejárata fölött. A panzió körül, amely július 1- jén nyílott meg, Ihatalmas virágoskert. Rózsák, kardvirágok, fák, bokrok, ameddig a szem ellát. A tulajdonos. Bánó Ferenc saját bevallása szerint kicsit fecsegő. Mégis, amit mesél magáról, kálváriájáról, érdekes és elgondolkodtató.- Falusi turizmus címen szeretném üzemeltetni felújított, régi házamat - kezdi. - 1983-ban a Tolna Touristtal volt egyéves szerződésem. A meghalásboz sok volt, a megélhetéshez kevés. Abbahagytam. Ahogy nőtt- az épületem, jött az ötlet, vendéglátói egységet létrehozni. Amit eddig akartam, még mindig véghez- vittem. Bátorságot ad, hogy azok az emberek, akik pár évvel ezelőtt vendégeim voltak és itt megszálltak, visszatérnek. A kőrengetegből az emberek falusi csendbe vágynak. Hogy idecsalogassám a vendégeket, plakátokat Írok. ■Egyelőre kint az utcán és tt az épületen van. Az út mellé, a leágazóhoz is rendeltem két táblát. Saját ötletem, hogy hangos plakát, avagy „szendvicsember" leszek. Elől- hátul és kétoldalt tábla, ebbe belebújok, rajta a szöveg, képek, hol van, mi ez, sőt magnóra^ veszem föl, amit ajánlok. Ezt én személyesen viszem strandokra, vásárokra, és Budapestre, a Váci utcára vagy a Nagykörútra. Legyek nevetséges, az sem érdekel, nem feltűnési mániám van, de nem akarok ráfizetni. A kölcsönöket törlesztene ti kell. A gondokról azonban nem akarok beszélni. Virágkertész-féle vagyok 1982 óta. Nincs szakképesítésem, tehát csak gumós növényekkel, dáliával, kardvirággal, tulipánnal, rózsával foglalkozom. Háztartási boltban voltam hol vezető, hol eladó. Nem volt nehéz eladnom bármit is. (Elmosolyodom: ezt nem ikell külön bizonygatnia .. .) Aztán a virágokkal jártam az országot. Az utóbbi időben Győr és Sopron környékét látogattam.- Szombaton és vasárnap is. Boldog voltam, hogy dolgozhattam. Aztán jött egy nagy változás, 1989 áprilisában az APEH. Meggyülöltették velem a munkát. Úgy megadóztattok, illetve megbüntettek, hogy annak a betege vagyok. Két hete nyitottam, július 1- jén. Valamikor júniusban kaptam az első kölcsönt, és már holnap 35 ezer forintot kell fizetnem, csak kamatot, 800 ezer forintra. Hiába szerettem volna ugyanis vállalkozói világbank kölcsönt felvenni, a dombóvári bank azt mondta, nincs rá pénzük. Ekkor már kezemben volt egy szerződés. Az NSZK-ban egy Tourist lekötött nyolc ágyat. Valószínű azonban, hogy szélhámos karmaiba kerültem, mert a vendégek nem jöttek. Vagy vendég nincs vagy ez a Tourist nem is létezik. Hogy mennyi kezdőtőkével indultam, nem „mondom meg, mert jöhet az APEH. Azt nem veszik figyelembe, hogy 57 éves vagyok, gyerekkorom óta dolgozom. Ami szüleim halála után megmaradt, az is itt van. Akartam még kérni kölcsönt a 800 ezren felül is, de csak 300 egynéhány ezerről tudtam számlát bemutatni, így nem adtak többet. Hogy miért? Fusiban dolgoztattam. A legelső árubeszerzésemkor még pecsétem és vállalkozói igazolványom se volt. A szomszéd községbe, Meződre mentem sörösüvegeket leadni. Ott volt a Badacsonyi Állami Gazdaság két embere, sofőr és rakodó. Ez a nyitás előtt nyolc-kilenc nappal történt. Felállt a sofőr és azt mondta: Uram, tessék nálunk rendelni! Nem akartam elhinni: nyitás élőit négy nappal meghozták az árut, csak egy aláírásra. Úgy tervezem, hogy a panzióban hideg-meleg konyha lesz, de még nem üzemképes. Nincs szakképzett szakácsom sem, és a tanács nem megy abba bele, hogy Bözsi néni. Maris néni vagy bárki főzzön, noha nekem az lenne a vágyam, hogy házias ételeket tudjunk felszolgálni. Jelenleg italunk van csak. Folyó borok, sörök, üdítők és rövid italok. Szeretném, ha lenne „Jágónaki tál". Ez a szakács dolga lesz, kitalálni, hogy akár csak egy sült szalonnával egészíteni ki valamit, s attól lenne Jágónaki tál. Tervezek egy érdekes, bár nem olcsó ételkülönlegességet is. töltött galambot vagy galambbscsináltat. ünnepek közelednek. Augusztus 20-án lesz a Szent István napi búcsú, szeptemberben pedig szüreti bált rendezünk. Bíróval, birónéval, csőszlá- nyokkal, csőszlegényekkel, parádés fogattal. A magyar- hertelendi táncegyüttes ad majd műsor. Batyusbált is tervezünk. Mindenki hoz egy kis elemózsiát, ki egy darab kolbászt, ki sonkát, és megkínálják egymást - s persze hat is rá a kedves vendég. Szeietném fellendíteni a falut, jöjjön a környék lakossága is, és — mulasson. Az ide látogatókat számtalan meglepetéssel várjuk. Minden kedves hölgyvendég egy szál virágot kap távozáskor. Ha születés- vagy népnapját ünnepli, amit igazol, akkor hórom szál virágból álló csokrot kap. Hangszerek is lesznek. Egyelőre zongorám és citeiám van, de veszek harmonikát, hegedűt, trombitát is. Aki tud, játszhat rajta. Jágónak eldugott hely. Sokon jósolják, hogy ráfizetek. Erre nem is merek gondolni. — Belefogna-e még egyszer, ha tudná hogy mi vár önre? - kérdezem búcsúzóul.- Igen. Kérem, én vállalkozó vagyok. Sz. Lelovics Ilona Pécsett, a malomi Alsó utcában egyre több családi ház épül mindegyik egyéni stílusban. Az utóbbi egy-két évben legalább harmincon építkeztek a régi, de most újjáalakuló utcában. Fotó: Proksza László Bethlen István azt üzente... Meg is hatódnék. Meg is hatódhatnék! Meg is hatódhatnék! Próbálgatom, hogy milyen hanglejtés, papírra vetve milyen írásjel illenék leginkább e rövidke félmondat végére? Mert nem mindegy! Bevallom: az elmúlt héten többször csavartam ki az írógépemből a papírt, azzal, hogy alszom még rá egyet, mielőtt döntenék, mert ez korántsem szűk ' szakmai kérdés. Meg is hatódhatnék — írhatnám egyszerű kijelentő módban —, azért, hogy az Országgyűlés az elmúlt napokban oly sokat foglalkozott a sajtóval, illetve a pártatlan tájékoztatási bi- zottsáa létrehozásának mikéntjéről, valamin a köz- szolgálati tömegkommunikációs eszközök vezetőinek kinevezési rendjéről, vitázva a sajtószabadságról. Elérzéke- nyülhetnék már a puszta tényen, hogy a Parlament bokros és sürgető teendői közepette ennyi időt szakított a téma megtárgyalására. Ez egyenesen megtisztelő. Egy újabb forrása lehetne meghatottságomnak, hogy ez az — egyes értékelések szerint magas szellemi szintű — vita komoly és figyelmeztető tanulságokkal szolgált a sajtószakma számára: hányféleképpen is lehet értelmezni a sajtószabadságot. Ahány párt, annyi értelmezés, sőt egyes pártfrakciókon belül is mutatkoznak értelmezési mutációk. Az évtizedeken keresztül uralkodó egyféle értelmezés utón ez a változatosság igazán gyönyörködtethetne. Ha pedig úgy tekintem ezt a parlamenti vitát, hogy honatyáink és, honanyáink e nemes gesztussal kívánták viszonozni a sajtó felfokozott érdeklődését a Tisztelt Ház munkája iránt, akkor meg- hatottsáqon túl talán cset- tinthetnék is ujjaimmal: ez igen! Meg is hatódhatnék! Illetve illene meghatódnom, mint a magyar sajtóban dolgozó újságírónak, de a Parlamentben elhangzott hozzászólások szerint nem ezt teszem. Szemrehányást érdemiek: fanyar rosszkedvvel ellendrukkerként Írok, pedig a több évtizedes diktatúra után ujjongást várt volna tőlem, tőlünk, a magyar sajtótól a kormánykoalíció pártjainak néhány képviselője. Azt nem mondták meg pontosan, hogy milyen hangerővel s időtartamában meddig lenne kívánatos a sajtó ujjon- gáso: a választások eredményhirdetése utáni, vagy a kormány hivatalba lépésétől számított 100 napig, netán a mostani parlamenti ciklus végéig? Az elsőnek említett időtartam már letelt, a harmadik betartásához viszont talán túl nagy levegőt kellene venni. Akkorát, amennyit .a több évtizedes -diktatúra után a magyar sajtónak ;nemcsak a tüdeje, de a gyomra sem tudna bevenni. Részint azért, mert már elszokott tőle, hiszen nemcsak az utóbbi hónapokban, de a diktatúra utolsó éveiben fém produkált már hosszan ] kitartott, egyöntetű, s legfőképpen nem harsányan lelkes és ellenpontozatlan ujjongást. A szakmai szempontból pedig úgy élte meg, úgy értelmezte a rendszer- váltást, hogy nem lesz többé vezényszóra, vagy sugalmazásra, netán szemrehányás hatására általános uj- jongás. Meg is hatódnék? A felkiáltó jelhez tartozó nyíltan megfogalmazott, vagy sejtetni engedett szándékok után? Azért, mert a pártatlan tájékoztatási bizottságot egyesek úgy képzelik, hogy az hivatott lenne a magyar újságírók nevelésére is. Nyilván neveletlenek vagyunk. Megérdemeljük, s mindenért bűnbakként, sőt Luciferként hallgathatjuk egy másik Úr - urak — egyre haragosabb figyelmeztetését: hódolat illet csak, s nem bírálat! Miért írunk folyton negatívumokról, s miért nem többet a lelkesítő változásokról és eredményekről? Negatívumok persze akadnak, de nem az a jellemző, vagy nemcsak az a jellemző. Ez a lemez azonban a magyar sajtó számára több, mint ismerős: ugyanaz, ami évtizedeken át hallható volt, legfeljebb most mór forgatja. S ha azt hittem, hogy sajtó „fanyalgósa" miatti rosszallás csak néhány kormánypárti képviselő kósza észrevétele, akkor ebből a reménykedésből alaposan kijózanított az MDF hétvégi lakiteleki országos értekezlete, amelyen a párt alel- nöke ismételte meg a vádakat. Meghatódhatnék-e azon, hogy rendszerváltás ide, vagy oda, országunkban a vezető politikai erő megint- csak hiú dómaként viselkedik, s a tükröt hibáztatja, ha nem szeplőtlenül szépnek látszik benne. Meg is hatódhatnék, hogy történelmünkben erre a hely- i zetre is van figyelmeztetően a mára mutató példa? Tör- | ténelmünk tanulságaitól azonban javarészt nem meghatódni, hanem megborzongom lehet. Ilyen megborzongató élmény Bethlen Istvánnak, a Horthy-korszak legjelentősebb politikusának 1944-ből származó „A magyar politika a második világháborúban" címet viselő politikai tanulmánya. A mindenkor liberális konzervatív eszméket valló politikus a katasztrófába torkolló folyamat elemzésében az okok között előkelő helyen említi a sajtószabadság megnyirbálását. Miután elismeri, hogy háborús helyzetben a katonai és külpolitikai érdekek védelmét szem előtt kell tartani, így folytatja fejtegetését! „Másfelől azonban fokozott érdeke a nemzetnek, hogy d kormány, úgy a parlament, valamint a közvélemény és a sajtó szigorú és fokozott ellenőrzése alatt álljon, hogy minden kormányzati hiba azonnal jóvátétessék, mert hiszen az ilyen hibák vagy mulasztások a nemzet ellenálló erejét vagy háborús erőfeszítését éppoly mértékben, sőt néha méq sokkal fokozottabb mértékben áshatják aló, mint ; maga a rosszindulatú vagy helytelenül gyakorolt kritika, j amelynek szintén lehet dest- ruáló hatása." Hogy meghatódhassak, Bethlen István sorait én a jövőnek, a mának szóló üze- j netként tekintem. Aki hallja, - adja át a most éppen ille- I tékes háborqóknak, mielőtt még a sajtószabadság qya- I korlati megnyirbálásában kezdenének. Dunai Imre
