Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-14 / 101. szám

1990. július 14., szombat uj Dunántúlt napló 9 Ordas luan: Az elfelejtett őrnagy Civil kurázsi - mundérban Az eperjesi poígárcsolád- ból induló, később alezredes­sé előlépett Sztankó Soma életútja a reformkoron. a szabadságharcon át vezet az aradi kazamatákig, majd évti­zedekkel később az önmagá­nak szánt halálos pisztolylö­vésig. Ez utóbbi, némi deto­nációval járó dörrenés a Rác fürdő falait, egyik legdrá­gább, újonnan csempézett fülkéjét óhajtotta volna szét­vetni 1896. november 30-án. A Monarchia századát átfogó történelmi dokumentumregény, Ordas Iván kitűnő, fölényes tárgyismerettel megirt történe­te ezzel a pisztolylövéssel kezdődik, mintha csak egy szokványos krimi agyafúrtan tálalandó izgalmait előlegez­né. A környezet leírásában olyan klasszikus pontosságú bevezető, az atmoszfératerem­tő epikai lendület persze már a regénykezdettől sejteti, hogy a mindössze 160 olda­las, pergő cselekményei köny­vecske nem elégszik meg egy bármiféle halálba torkolló karriertörténetnek, mint kurió­zumnak a felmutatásával. Pe­dig Sztoriké Soma személye, és méltánytalanul elfelejtett szerepe, tettei a 48-as sza­badságharcban igazi kuriózu­mot jelentenek a mai olvasó számára: a magyar szabad­ságharc legnagyobb „fegyver­csempésze.” Alakját olyan író fedezte fel, portréját olyan író rajzolta meg Ordas Iván személyében, aki az 1971-ben ki­adott Damjanich tábornoktól Hadik Andrásig, a Simonyi Óbestertől a közelmúltban, 1988-ban megjelent Az aradi tizenhárom cimű könyvéig fi­lológusok által is nehezen követhető kirándulást tett ab­ba a történelmi korszakba, ahonnan most próbáljuk is­mét újrakeresni önmagunkat, historikusán is újragombolni azt a bizonyos, mindig rosszul begombolt kabátot. A könyv igen gazdag forrásjegyzéke, száraz do'kumentarizmust sej­tet, azonban a históriai hű­ség nem zárja ki a nyelv elevenségét, sőt, miként Móra írja Tömörkény Istvánról. Or­das is a valóság párnáján álmodik. A patikáriusbál lett, kiváló nyelvérzékű katona portréja kitűnő jellemrajz is, amelyhez fogódzót, tettein túl egy kis napló, az „Életem le­írása" no és a (ak)nyomozó kíváncsiság ad. A katonáiban is a kisember leleménye, bá­torsága, helytállása —: a ci­vil kurázsi természetrajza - izgatja a szerzőt, a történel­mivé nemesülő hétköznapi morál. Hiszen Batthiány- szárnysegédje, Lábner György tábornok jobbkeze, Pulszki Ferenc barátja a legfelsőbb körökben is jelleméhez méltó, szolgálattévő szerénységgel forog, dicséri becsületessége és lélekjelenléte, aki tépelő- déseivel az emlékező utókor­ra hagyatkozik, azokat csak a kéziratpapirnak vallja be. (Móra Könyvkiadó, 1990). B. R. Mátyás Ferenc Tavasz|esen Szellő, mely földünket ringatod, Cg, ki esőt permetezel, s holtak lelkeit a keresztről könnyes szemünk elé tereled, ne bántsd az ibolya bimbóját, halaszd el a durva fagyot, koszorút fonunk homlokára hazánknak, hozd el tavaszod, ne bomolj fel, nyílj ki reménység a szabadság ölelésében, dühöngő gyűlölet felhői ne tornyosuljanak az égen. Hadd szívjuk magunkba a napfényt, virágozz hóvirág, kamillakörmenet, isteni példa nélkül teremteni a Duna-völgyben sem lehet, csak szégyenkezni, kihalni végleg, s temetni testet, szellemet, a tél-gyanakvás szakadékba lök, s elveszted saját hitedet. Nyílj ki bimbó, rügy, te vigasztalj, mondd el, hogy holnap tavasz van, értsék mindenütt, ez a kezdet, létünkre a bimbók szavaznak. Mert varjak közt az énekesmadár dala nem hadik ékesen, a károgóitól elszürkül a táj s megfagyunk a tavaszlesen. Vég-telenség Hólyagos lábbal bicegtek az égen o felhők. (Mi ez? Beve­zetés a semmibe? Én még el­hinném minden létezőről, hogy von, és ezzel odadobja magát a halálnak, de magom nem akarok osztozni sorsukban.) S Május volt, mert az minden évben van. Alföldi papucsban átcsoszogtunk a Helóták-domb- jára, Meki hozta lúpákrócot meg a Szokolt, és egy szál semmiben kihevertünk az épp csak leveledző szőlőtövek mel­lé. Innen szinte már messzinek látszott jobbra az apátság. A gimnázium is félig eltűnt a dünnyögő levelű nyárfák mö­gött, a forró levegőben reme­gő kép alig tetszett többnek, mint egy szuvenir-golyóstollban le-föl úszó kis makett. Két nap volt még hátra, hogy aztán végképp hátra le­gyen minden, miként megtör­tént, és kifene tudja, mi lesz előre. (Mára világos: a felej­tés stációi.) A társaság fele még vizsgázgatott. A piar atya és az állami főfelügyelő néni — igazi szocreál fejjel — szinte kart karba öltve vonultak ki kávézni, ha jó szándékúlag megsúgták nekik, hogy az el­következőkben kísértetiesen gyenge feleletek várhatóak. Meki bekapcsolta a Szokolt. Eszembe jutott, mikor elsőben, villanyoltás után a paplan alatt rádiózott - izgatott han­gon körbesúgta: „Meghalt Ká­dár!" Ez végre hír volt, nem olyan, mint hogy kinek mek­kora pattanás van a fenekén. Éjfélig tárgyaltuk a várható fejleményeket. Aztán az álmos szemű reggeli torna után ha­marosan kiderült, hogy csak a Meki Nagyadó járatta velünk a bolondját. Aznap se történt semmi ér­dekes. Figyelemmel kísértük a vízállást Gönyünél, Dunafeme- ténél, utána már csak a nap­sütés maradt, mintha egy nagy forró, leplet dobtak volna ránk. A búcsúvacsorán ott volt a főapát, beszédet is mondott, de egy szavára sem emlék­szem már, csak arra, hogy H. atya - aki kijelentette, csak akkor fog tejet inni, ha a te-! henek szőlőt esznek - nem akarta elfogadni az ajándék­ba kapott állólámpót, neki ilyen rusnyaság nem kell. Bort ittunk, ami addig tilos volt, és cseresznyét ettünk, aminek a megdézsmólása szintén meg volt tiltva. Van egy elrontott diám erről a vacss»ráról, ha kivetítjük, minden fekete rajta, csak a papi gallér keskeny fehér csíkja dereng. Néha be­lémhasit, egyszer majd ért is csak így tudom fölidézni ezt az „egészet". A rácsos, alagsori szekré­nyekből előkerültek a bőrön­dök. Pakolásztam. Négy szán­kó és egy puha bordó takaró mindenképpen a veszteségek listájára került, viszont ma is használok egy idegen számmal megjelzett zöldcsikos törölkö­zőt, és az autó ablakát is va­laki más atlétatrikójával mo­sogatjuk évek óta. Ha a búcsú napja szomorú, akkor nem lehetett panasz: esett. Esett, mint négy év alatt annyiszor októberben, novem­berben, februárban vagy áp­rilisban, jó ürügyet szolgál­tatva, miért dögöljünk a háló­ban egészségügyi séta idején. De ez az eső már semmire sem volt jó. Másodikban, halottak nap­ján ilyen időben kellett le­menni a falusi temetőbe, öl­tönyben, a kezünkben kis gyer­tyával. Dezsőt és Kancsalt visszazavarták, mert farmer­ben állítottak oda a sorakozó- hoz. Ezért többen irigyelték őket, mert így lemaradhattak, sőt a 232-es számú italboltban még egy fröccsöt is bekap­hattak . . . De megálljunk! Akkor még nem emlékeztem. Kóboroltam a kiürült házban, legfeljebb afféle banális-nosztalgikus ér­zések keveregtek bennem, mint hogy vajon hány millimé­tert koptak ezek a lépcsők az én lábam alatt? Nem fárasz­tottam magam búcsúzkodással. Valahogy éreztem, úgyis lehe­tetlenség. Utoljára elmenni a kerengőbe, a bazilikába vagy a könyvtárba! Inkább nem. Odaálltam egy eső-csíkos ab­lak mögé, lestem, mikor fordul be a szürke bogárhátú VW. Tartottam tőle, hogy nem fog beférni az összes cuccom. Az udvaron turistacsoportok topo­rogtak az esernyők alatt, az idegenvezetők fölhajtott gal­lérral, jó tíz percet megspó­rolva a kinti látnivalók elha­gyásával, fedett helyre igye­keztek. Egy-két öreg atya, akiknek már semmi sem árt­hatott, hajadonfőtt sétálgatott a párkány alatt. Mikor legurultunk a szerpen­tinen, el a presszó, a mozi, a fodrász és az ABC előtt, ki a jegenyesorig, kínosan ügyel­tem rá: csak nem hátranézni. Nem kimondani: volt. Hisz úgyis. Azóta a legkülönbféle helyeken érzek tömjénfüstöt. És elhiszem, hogy van „most és mindörökké". Kalapos lány Kiss Attila rajza Fecsegjünk a nőkről (III.) Ereszkedjünk még mélyebb­re az idő kútjóban. Ki tudja, mily mélységben járunk már, de érdemes, mert igazgyön­gyöket találunk. A hinduk egyik eposza, a Rómójana, Visnu isten hete­dik megtestesülését beszéli el. Mondani sem kell, ugye: az Isten megtestesülése mindig a megváltásért való, a gonosz legyőzéséért. A hős Ráma el­indul a száműzetésbe, és ki­rályi palotájában akarja hagy­ni szépséges feleségét, ki ekként válaszol: „Nem érde­melném meg hitvesi nevem, ha pillanatig is gondolkod­nám azon, mit kell tennem. Anya, atya elválhat fiától, a gyermek szüleitől, de az asz- szony nem hagyhatja el fér­jét: amerre ura tér, ott az ő helye is." Rég hangzott bizony el mindez, hiszen, ugye, a hin­duk idejében járunk, ki tudja, mily mélységében az időnek. Szitának hívják ezt a ne­mes lelkű királynőt. Sokkal- sokkal később, mikor Ráma megvívja harcát a gonosszal, megszabadítja hitvesét is a főgonosztól, ki gálád mód el­rabolta. A győztes hős magá­hoz ölelné ugyan nejét, de az ősi törvény, a rend nem engedi, próbatételt követel, hiszen felesége mégiscsak egy idegen férfi fogságában senyvedt. Ki tudja .. . Olvas­suk most az eposzt, melyben Szító királynő így szól: „Ahogyan ez a szív mindig érted dobogott, ahogyan egye­dül hozzád ragaszkodott hű­séges érzésével, úgy segítsen engem Agni, a Tűz örök iste­ne, úgy tegyen tanúságot mel­lettem a láng! S ekkor Szító felugrott a lobogó máglyára. A magasba csapó lángok sistergő tűzfüg- gönnyel vonták be alakján . . . Ám ekkor földöntúli fényesség árasztott el mindent, ragyogó alakzatok jelentek meg a máglya fölött. Égi lények so­kasága népesítette be a leve­gőt, istenek, félistenek, szen­tek, nagy ősök alakjai lebeg­tek ott a dicsfényben. Közé­pen Indra, az Egek Királya, mellette Jama, a Halál Ura . . ." Majd ez történt: A mág­lya égig lobogó lángjai ket­té váltak, és közöttük megje­lent Agni, a Tűz Istene. Szító kezét fogta, s a páratlan asz- szony sértetlenül állt a szét­nyíló lángnyelvek dicsfényé­ben. Agni lelépett a tűzből, és Ráma elé vezette Szítát: „íme, fogd a kezét kezed­be... Szító igaz szíve ma­kulátlanabb a színaranynál!” (Mindez az Indiai regék és mondók cimű könyvben talál­ható. Trencsényi-Waldapfel Imre szerkesztésében.) Hát igen, bizonyára létez­tek valaha, ki tudja mikor, ilyen nők, de mint mondottuk volt, mindez mérhetetlenül messzi időben történt. Ki tud­ja, igaz volt-e . . . De röppenjünk vissza a mába a szép boldog időkből. A mában pedig a nőkről szól­va semmiképpen sem hagy­hatjuk ki a Koránt, mely Szent Könyv évszázadokkal korábban született ugyan, de az igazhitűék talán ma is jobban figyelnek rá, mint egyéb vallásúak más könyvek­re. A Korán (pár éve megje­lent a Helikon gondozásában Simon Róbert fordításában, egy magyarázó könyvvel egye­temben) valójában az élet egészére útmutatással szolgál, természetes, hogy a nőkkel is bőségesen foglalkozik. Még­hozzá : védve, óva a nőket a kisemmizéstől! Anyagilag is gondoskodva róluk. Talán mond valamit az is, hogy a 114 szura között a nőkkel a Korán már a 4.-ben foglal­kozik! De ne bonyolódjunk bele, maradjunk csak néhány ide illő résznél. Az ugye, tudott, hogy a Ko­rán sok mindent tilt, például az italozást, a disznóhúst, az igazhitűek egymás gyilkolószá- sát (hajjöjj!), de például en­gedi a több asszonyt. Ezt sem csak úgy hűbelebalázs mód­jára. Mert: „...ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, ak­kor vegyetek feleségül csak egyet. . ." Érdemes megfontol­ni a következőt is: „Azok el­len, akik asszonyaitok közül paráználkodnak, hívjatok négy tanút. Ha ők valóságnak megfelelően tanúskodnak, ak­kor őrizzétek őket (mármint a paráználkodó asszonyokat) erősen házaitokban, a míg el nem szólítja őket a halál, vagy amíg Allah valami más utat nem jelöl ki nekik!" Állítólag az is előfordulhat, hogy férfiak csapongnak ki. Valaha ez is előfordult. Ször­nyű! Mi legyen ilyenkor? Íme: „És ha közületek, férfiak kö­zül követnek el paráznaságot, akkor büntessétek meg őket! Ám ha megbánást tanúsíta­nak, és megjavulnak, akkor hagyjátok őket bántatlanul! Allah a kiengesztelő, és kö­nyörületes." Kinek füle van, szeme van, máris érzékelheti: másként ítéltetnek meg a nők cseleke­detei, másként a férfiaké. Azt is: Allah (a nagy és bölcs) csakis „ a férfiakhoz beszél. Ö tudja, miért. Meg az em­ber azon is eltöprenghet, hogy amikor Mohamed zöld zászlós hívői hazánk várait rombolgatták, meg hosszú időre le is telepedtek nálunk, talán mégsem csak disznó­farkak küldözgetésével kellett volna őket sértegetnünk, halá­los párviadalra hívni ki leg­jobbjaikat, még a töltött paprika megtanulása is ke­vés volt. Átvehettünk volna tő­lük egyet s mást a Koránból is. Tessenek csak nézni: „A férfiak fölötte állnak a nők­nek ... A jóravaló asszonyok engedelmesek. Akiknek nya- kaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg ... és lássátok el a bajukat!" No igen, az értelmes dol­gokat át kellett volna ven­nünk. Ápolnunk, továbbfejlesz­tenünk. Persze, még most sem késő. Hiszen Allah nagy és hatalmas! Méhes Károly Priska Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents