Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)
1990-05-26 / 52. szám
iij Dunántúli napló 1990. május 26., szombat Könyvespolcomon Varázstükör Pécs élő színházi lexikona Tomanek Nándor a Tavaszi keringő című daljátékban Kevesen sejtik Pécsett, hogy milyen „élő lexikona" a város régi színházi életének dr. Gesztesy Emil, az Állami Biztosító nyugalmazott fiókvezetője. Színház iránti rajongása kisdiák koráig nyúlik vissza, hiszen édesapja, a Pécsi Lapok munkatársa, Gäbet Károly már a 20-as évek elejétől rendszeresen elvitte színházba, ahol máig sem feledett élményekben volt része. Remek színészi alakításokat látott. Arról is tanúskodhat, milyen keserves, küzdelmes, de változatos volt a színház munkája, hiszen előfordult, hogy hetenként 2 premierre is sor került. Gesztesy dr. azon kevesek közé tartozik, aki még láthatta a 130 évvel ezelőtt született Márkus Emíliát, az egykori „Aranyhajú Szfinkszet”. Emlékezete szerint csodálatos volt a Pécsi Nemzeti Színház színpadán Stuart Mária szerepében, amikor az utolsó felvonásban gyószruháját királynői pompával felcserélve indult a vérpadra. Nem kevésbé volt emlékezetes a nagy Pethes Imre pécsi vendégszereplése. 1922-ben, két évvel halála előtt —, 58 évesen csodálatosan zengő orgánummal és a vívójelenetekben korát meghazudtoló bravúros mozgékonysággal alakította Rostand színművének hősét. Gesztesy dr, természetesen látta a pécsi színpadon az ünnepelt vendéget, Fedák Sárit is. Régi, hűséges gavallérja, Reéh Gyuri városi tanácsnok, a Tettye „koronázatlan királya" A városi tisztviselőt úgy hívták: Tomanek Nándor várta mindig az állomáson a város díszhintójávol az „isteni Zsázsát". Nem találkoztam mégolyán színházrajongóval, aki Gesztesy Emilnél jobban kiismerte volna magát a történelmi korok egyenruhái között. így nem csoda, ha tüstént észrevette, hogy az 1927-ben bemutatott Sasfiókban, Rostand romantikus verses drámájában a címszerepet játszó, új drámai hősnő, a kissé regényes nevű Málnalfy Ottilia, piros hajtókás, fehér egyenruhája nagyon szép volt ugyan, de nem hiteles, mert a tragikus sorsú reichstadti herceg a zöldhajtákás egri magyar gyalogezred ezredese volt. Azt is kifogásolta, hogy a címszereplő nem lovagló- nadrágot és csizmát viselt uniformisához, hanem fehér térdnadrágot és selyemharisnyát - a rosszmájúak szerint bizonyára feltűnően szép lólábaival is hatni akart a pécsi közönségre. Az sem kerülte el Gesztesy dr. fiqyelmét, hogy Herczeg Ferenc A híd c. Széchenyi- drámájában nem volt pontos Széchenyi eayenruhája. A szerepet vendégként játszó Kür- thy György uayanis a 12-es Nádor huszárok ezüst zsinó- ros, kék egyenruháját viselte, jóllehet, Széchenyi az ötös huszároknál szolgált, akiknek zöld dolmány és vörös nadrág volt az uniformisuk. A következő héten Kürthy már zöld dolmányt és vörös nadrágot viselt. A híd 1926 tavaszának volt nagyon komoly prózai sikere. A nagyhét első három napján játszották, parádés szereposztásban. Talán ennek emléke késztette Gesztesy Emilt arra, hogy amikor az 1940-es évek elején, a Pécsi Belvárosi Egyházközség jótékony céllal Tavaszi Napok rendezésére készült, és Mádly Dezső ciszterci rendi tanár őt bízta meg a színdarab kiválasztásával, Gesztesy A híd III. felvonásának előadását ajánlotta, ö kérte fel a szereplőket is, akik valamennyien műkedvelők voltak. József nádor szerepét, az akkor városi aljegyző Gesztesy egy fiatal városi tisztviselőre bízta, aki ezredesi egyenruhában, korát meghazudtoló fejedelmi méltósággal, bölcsességgel és zengő orgánummal játszotta a 70 éves főherceget. „Azt hiszem — emlékezik vissza most, 50 év távolából Gesztesy Emil —, nem tévedtem a szereplő kiválasztásánál: Tomanek Nándornak hívták." Dr. Nádor Tamás Rózsa Endre: Ima minden asszonyomért Elmehetsz most már panaszkodni, kivel etetted föl ifjúságod. Csókjaim benned kagylók lepik, halak fürkészik körbe ágyad. Futhatsz a siket Nagymedvéhez, a lepecsételt forrásokhoz, ahol megállsz, pőre szobor vagy, tűzrepkény kúszik combjaidhoz. Fekhetsz a földbe, a tenger alá — öledből éger nő az égnek, két melledből két hamvas gyertyán. Körükbe zárnak. Bennük élek. Csanády Dános: Orkán ordít ... forgatja csáklyáját a vérpiros este, mint vitorla fátylát, egy-egy felhőt ránt le - nem fújja szél fent: a lobogó selyme kókadozik, pedig hej-de-égrekelnel A zászlórúd orra Nyugat felé mutat, Keletnek integet, recseg-ropog a tat, a komp forgolódik visszavágyva egyre mondát morzsolgatva a mesés Keletre I De nem, nem lehet ezt, arrafelé nincs nyom, viharok seprője elverte-törölte, lelked-szíved-lelked ha oda is húzna az éji Hold-fényben, visszatérsz reggelre, itt kell tusakodni, itt kell hadakozni, a két roppant part közt lánccal horgonyozni, mesés napnyugatról új verset koholni... itt kell, itt kell, itt kell... míg viharos este göngyöli be felleg vásznait vörösbe, orkánját ordítva a fülünkbe fújja, lobogót, vitorlát bont és szaggat ujjal Dúsa Lajos: A nénike szobája A forradalom után az egyik orosz faluban a tanítónő hiába vár egy fontos értesítést. Mint kiderül, a postás rendre felbontotta a leveleket, s azok tartalmával mások előbb megismerkedhettek, mint a címzett, akihez legtöbbször el sem jutott a küldemény. Ezt a szokványosnak tűnő esetet Andrej Platonov meséli el Csevengur című regényében, ám mikor a tapasztalt (úgy értem, kelet- vagy közép- európtfi) olvasó fásult bólin- tással továbblapozna, az elbeszélő megjegyzi: „A könyvtárak nem működtek, könyvet nem árultak, a boldogtalan emberek pedig lelki vigaszra vágytak. Ezért a postás háza lett a könyvtár." így hát a levelek kézről kézre járták, hiszen az emberek szomorú és érdekes dolgokról írtak. S lám, az eayszerű esetből máris történet lett, amit a század egyik legjobb és legeredetibb orosz írója mondott el ebben a kafkai erejű látomásban, mely a gogoli próza hagyományaiból táplálkozik. A könyv sorsa akár külön történet is lehetne: szerzője 1929-ben fejezte be, természetesen betiltották, majd 1988-ban (!) közölte ey moszkvai folyóirat. Magyarul nemrégiben a budapesti Magvető és az ungvári Kárpáti Kiadó közös vállalkozásában jelent meg. De nézzünk egy másik történetet! Brenner úr, egy szegedi kereskedő, Aradról kocsizik hazafelé két gimnazista lányával, még a monarchia idején, de soha npm érkezik meg. Hát igen, gondolnánk, ez az út bizony ma sem veszélytelen. Csakhogy: a rablógyilkosságot az otthon maradt harmadik kislány, Berta szemével látjuk, akinek gyöngyház borítású kis tükrében jelenik meg a szörnyű esemény. Ezt Danilo Kis meséli el remek elbeszélésfüzérében, A holtak en- ciklopédiájá-ban, melyet az Európa adott ki. Berta varázstükre számomra az egész megrendítő könyv jelképévé váilt, melyben, mint Athéné pajzsának fényes felületén Perszeusznak, megjelenik a rémítő Medúza: századunk golyók lyuggatta képe. Amikor még a szerelem is, mint a vörös Lenin-bélyegekről szóló elbeszélésben, a pusztító, embereket és kéziratokat megsemmisítő erők hadsegédjévé válhat. Bár a novellákat a halál motívuma fűzi össze, ez a kegyetlen könyv mégis felemelő olvasmány. Nem csupán azért, mert Danilo Kis, úgy látszik, mindent tud Európának erről a feléről, hanem mert az a különös, már-már rejtelmes hangulat, mely átlengi írásait, a szemléletmódnak az a telítettsége, mely minden mondatából sugárzik, még valami titkos üzenetet is sugall. Hogy mit, nem tudom. De eszembe jut, hogy Perszeusz mégiscsak legyőzte a rémet: éppen a tükörként szolgáló fényes pajzs segítségével. Tadeusz Konwicki is közép-európai történetet ad elő Kis Apokalipszis című regényében, mely a lengyel szamizdat irodalom nagy sikere volt, s most a pécsi Jelenkor Kiadó hozza ki a könyvhétre. Egy öregedő férfinak, neves, bár újabban inkább csak hallgató írónak, az ellenzék azt a feladatot adja, hogy égesse el magát a Központi Bizottság épülete előtt. Az elbeszélő főhős utolsó napjának története a könyv, miközben vívódva, kétségekkel küszködve készül tettének végrehajtására. Varsói Odüsszeiája során, málló vakolaté házak között és elhanyagolt tereken, hol tüntetőkkel, hol zarándokokkal, hol pedig partizánokkal találkozik, hatósági közegek toppannak eléje, ellenzéki (de a hatalom által is „eltűrt") film- bemutatón és titokzatos fogadáson vesz részt, nyomában két alvilági lénnyel, Pikus kutyával és a kétes múltú Tadzióval, aki a világoskék marmonkannát cipeli. S közben Nagyezsda várja, későn meglelt szerelme, akinek a neve, ironikus fintorként, Remény. Ez a könyv: a gyötrődő lelkiismeret lázálma. Esterházy Péter legújabb munkája, a Hrabal könyve (Magvető) is a könyvhétre jelenik meg. S ez is középeurópai történet. Bár a mennyei keretjáték bensőségesen groteszk távlatba helyezi, s az utolsó lapokon az Úr fanyar szaxofonszólója zengi be a mindenséget, tétje a legparányibb lények egyike: az író feleségének negyedik terhességéről van szó, azaz mintha mégiscsak egy világ sorsa dőlne el itt. A szerző a három fejezetben három különböző nézőpontot alkalmaz, de a szöveg alaprétegében Anna mondja el férje, illetve kettejük történetét - Hrabal- nak, Hasek földi helytartójának, s e megoldással Esterházy finoman utal a motívum eredetére. Ezért is idéződik fel az események hátterében a Sörgyári capriccio, a szabad felelősségvállalás játékos tankölteménye. Aztán a nézőpontok vil- lódzó fénytöréseiben egyszer- csak sorssá magasztosulnak kínzó élményeink. Mert a titkot kapjuk a rejtvénnyel szemben, a történetet a sztorival szemben és az emlékezést a nosztalgiával szemben. Varózstükör tehát ez is. S még valami, amire ismét csak a bölcs Anna utal: „talán tudja, Bohumil, milyen a magyar mondat, se egy szerkezet, se egy tisztességes vonatkozó névmás, szavak öszehordva ... és mégis. A magyar mondat ez az és mégis.” Azt hiszem, ez a megállapítás manapság Esterházy Péter prózájára nézvést a legigazabb. Amikor könyvét olvastam, néha úgy éreztem, hogy az uími székesegyház tornyán állok. Aki követ, megérti, miért mondom ezt. Négy kitűnő alkotásról szóltam, hangom ezért is volt talán emelkedettebb a szokásosnál. Négy eredeti könyvről, melyek mégis titkos rokonságban állnak egymással: „ezek ugyanaz a történet, a jelzők mások, a szín, a szenvedély, de ugyanaz a szenvedés, ugyanaz a meztelenség ...” - hogy megint Annát idézzük. De némi vigaszt jelent arra gondolni, hogy tapasztalataink nehéz bátyújából, íme, mik kerülnek elő: kínokkal, szétfoszlott hitekkel és bűnbeesésekkel teli életünk keserédes gyümölcsei. Nagy Imre A szóba északkeletre nézett, ablakában zöld műanyag redőnyök szabályozták a fényt. A nénike szobájának nem volt külön bejárata, csak a fürdőszobán ót vagy a másik szobán keresztül lehetett megközelíteni. A bejárás a másik szobán át bajos volt, ott túl drága és kényes szőnyegek és bútorok voltak, porcelánok, csipkék, nippek. Állítólag a szekrényekben aranyak, valuták és betétkönyvek rejtőzködtek. Oda nem volt jó bemenni sem. Túlzsúfoltan rideg volt az ebédlő is. Az álantik bútorok nem egy belvárosi, szűk lakáshoz készültek, így ki is szorítottak belőle minden mozgási lehetőséget. Az sem lehetett a nénike birodalma, hiszen ott mindenre vigyázni kellett, nehogy valami elmozduljon a pontosan kimért helyéről. A hamutartóba nem lehetett hamuzni, a telefont sem volt ajánlatos használni. így a fűthetetlen fürdőszobán kellett átjárni, de megérte. A tér egyszerre világos és tágas lett, s meglepte a látogatót az otthoniét bizonyossága. Pedig a nénike szobájában semmi különös nem volt. A főfalat piros-fehér gyermekbútorok uralták, emlékeztetve arra az időre, amikor legalább a gyermek- bútorok kaptak árkedvezményt. A nénike nem volt buzgó magyar, de azt tudta, hogy a piros kiegészítő színe a zöld. Zöld térítőkét - nem harsányakat - tett hát az ágyra, az ülőkékre, a fotelre. Zöldeket fekete, apró mintákkal. A nénike a fotelben szeretett legjobban üldögélni, amely kicsit kilógott a szoba szögletes piros-fehérjei közül. A fia egyszer ebben tolta el hozzá az unokáját a város esti csúcsforgalmában. A kis hároméves nagyon élvezte a foteltaxit, hozott a nagymamának egy egész fotelnyi nevetést. A görgős fotel kényelmes volt, s ha a nénike elbóbiskolt, az sem volt baj, hiszen a két könyöklő megtartotta. A nénike lakása eredetileg csak az övé volt, de a jó rokon lassan a szobába szorította vissza. Szívósan, feltartóztathatatlanul terjeszkedett. A jó rokon tulajdonképpen nem volt barátságtalan. A pénzével jogot szerzett, azt érvényesítette aprónként. Nem volt rosszabb, mint egy hivatali könyvelő. Kiszámította, hogy mire tarthat igényt, s csak azt érvényesítette. Azt viszont könyörtelenül. A nénike visszaszorult saját lakásából saját szobájába. A szobán belüli gyarmatosítás önzetlen ajándékozással kezdődött, egy guruló asztalkával, aztán folytatódott a rö- kamiéval, a műanyag redőnynyel. Egyre több nipp lett a nénike szobájában. A jó rokon tevékeny volt és élelmes. Az ebédkiosztásból hazahozta a maradékot, a kávéfőzésből a hasznot, felgazosodott kertjét is sikerült eladni a hódolójának. A nénike nem ette meg az üzemi maradékot, amúgy is keveset evett. Csak azt szerette volna, hogy kapcsolják be a konvektort, ha hideg van. Még ennél is jobbon szerette volna, ha nem hagyják magára, legalább hétvégeken nem. Ebből is látszik, hogy a nénike telhetetlen volt, hiszen valójában azt akarta, hogy szeressék. Ilyen pont azonban nem szerepelt az eltartási szerződésben. A szobájában halt meg, a nevetős fotelben. Egyedül volt. Amikor felkötötték az állót, akkor is mosolygott, hiszen a szekrényében mindig volt a vendégeknek egy kis ropogtatni való, sőt itóka is. A ha- lottszálítók is kényelmesen elfértek nála, csak az előszobában akadt egy kis probléma a szűkre apasztott tér miatt. A szoba nem sokáig maradt a nénike szobája. Az osztozásnál az is kiderült, hogy itt már tulajdonképpen semmi nem volt a nénikéé. Az osztozók szinte vidámak voltak, egyikük fel is kiáltott viccesen. — Kinek kell egy műfogsor? E gy ajtó véglegesen bezárult .mögöttem. De vajon mitől is volt olyan barátságos a néniké szobája? A titok nyitja alighanem maga a nénike volt. Ám ki kíváncsi itt a nénikékre?
