Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-15 / 41. szám

1990. május 15., kedd uj Dunántúli napló 3 A gömbszenet mind eihordták, a csilléket is ellopták... Híres múzeumok sorakoznak Pécs belvárosában. Az idelá­togatók nem mulasztják el megtekinteni a Vasarely- múzeumot, a Csontivá ry-gyűj- teményt és a többit, amelyek­nek a híre messzi tájakra el­jutott. Ezek közé sorolható a maga nemében egyedülálló bányászati múzeum, különösen annak a föld alatti része, a Vasarely-múzeum pincéjében. (Eretnek gondolat: vajha együtt lehetne a Baranya történelmi hagyományú iparát reprezentáló két múzeum­rész . . .) De mit is jelent a „maga nemében egyedülálló” kifejezés? Részben a szakmai 'jelleget is, hiszen a soproni központi bányászati múzeum után ez hazánk második leg­jelentősebb ilyen gyűjtemé­nye, különlegességét pedig fokozza, hogy a feketeszén és az uránérc bányászatát mu­tatja be. A kifejezést most •mégis inkább arra értjük —, mert ez közelít jelen témánk­hoz is -, 'hogy' ez a fenntar­tók gáláns ajándékaként in­gyen látogatható. A múzeum jelenlegi igaz­gatója, Huszár Zoltán, (aki valójában a MÉV műszaki fő­osztályának a főmunkatársa) mondja, hogy évente kb. 50 ezer látogatója van az intéz­ménynek, ami a legszerényebb - fejenként 10 forintos belépővel számolva is félmillió forintot jelenthetne. De nem jelent. Miért? — Mert az adminisztráció állítólag nem tudná hová könyvelni, ezért belekerülne a mi bevételünk a vállalati nagykalapba. Pedig ez a be­vétel a legfontosabb dologi kiadásainkat fedezhetné. Huszár Zoltán bemutatja a „birodalmát", különös figye­lemmel arra, hogy a díjtalan múzeumlátogatásoknak milyen következményei vannak. Hát igen . . . Sok a terem, kevés a teremőr, a rendetlenkedő lá­togatók magukra hagyatva „emléktárgyakat" gyűjtenek. Ott van pl. az egyik terem­ben a komplett, működőképes aknamodell, de nem működ­tetik, mert a csilléknek mór rég lábuk kélt. Az urán­koncentrátumgyártás folyamat- ábrájáról rendre elcsenik azt a kis üvegcsét, amiben a koncentrátumot imitáló por van. A föld alatti ásványtár üvegvitrinéiből is ki - kilopj j k az értékes ásványokat. A „bá­nyából" egy szálig elvitték már a gömbszeneket.. . — Pedig ezeket — Vasason van még elég —, akár pén­zért is árusíthatnánk . . . Ez különben később még szóba kerül, amikor arról cse­rélünk eszmét, hogyan is le­hetne vállalkozóvá tenni ezt a szegény, pénztelen, jobb sors­ra érdemes múzeumot. Amire különben van is elképzelés. De előbb a szomorú jelenről. Az igazgató: — Ez egy fiktív intézmény. Valamennyi dolgozója - akár­csak én -, a két bányavállalat valamelyikének a „futballis­tája". Mivel olyan státus sincs, hogy muzeológus, tár­sadalomkutató, teremőr... A szándék, ami létrehozta an­nak idején, tiszteletreméltó volt, mégis szerencsétlen öt­let volt, hogy az erre felké. születlen bányák nyakába varrták ezt a múzeumot, ami­nek sem önállósága, sem pénzügyi lehetősége nincs. Én pl. a múzeum vezetőjeként egyetlen forint felhasználásá­ról nem dönthetek. Elégedetlen a viszonyokkal, amelyekkel tavaly ősz óta -, akkor jött ót a Janus Pan­nonius Múzeumtól - birkózik. A térképtárban másfélszáz bál, tárgyból végre múzeumi tárgy lehet. Szóba kerül a megyei mú­zeummal való kapcsolat, ami jószerivel csak a személyi kapcsolatokra korlátozódik. Felmerül a kérdés: nem len­ne-e jó a múzeumnak, ha a megyei múzeum keretébe ke­rülne. A válasz nem kétséges. A Janus Pannonius Múzeum érthetően ódzkodik a mai helyzetben még egy púpat venni a hátára, arra pedig dr. Kékes Ferenc munkaügyi és szociális ellátási osztály- vezetőtől kértünk az elhang­zottakkal kapcsolatban véle­ményt.- A jelenlegi, enyhén szólva is felemás helyzet rendezését egy sürgősen létrehozandó alapítvánnyal gondoljuk meg­oldani, amelyben a két bá­nya lenne az alapítványtevő, (az MSZ pénzen kívül to­vábbra is biztosítaná az épü­let ingyenes használatát), s A pécsi Bányászati Múzeum föld alatti része Fotó: Läufer László Múzeum a föld alatt éves bányatérképek küszköd­nek az elporladás rémével, a sokat látott bányószzószlók rúdon lógva az enyészettel néznek farkasszemet, az ab­lakokon akadálytalanul be­zúduló napfény sem használ a kiállított tárgyak többségé­nek, Az állandó kiállítás 1977 óta létezik, de azóta nem volt restaurálás, tudatos állagmeg­óvás, a 'begyűjtött tárgyak konzerválása. — A szénbányászattörténeti kiállítás muzeológiai szem­pontból rengeteg kívánnivalót hagy maga után, pedig rop­pant jelentős, sok tekintetben egyedülálló értéket őrzünk, és számítunk még továbbiakra is, hiszen - főleg az Urán­nál -, ismét fellendült a gyűj­tőmunka. Az újságíró véleménye, (aki egykor maga is az uránku­tatásnál dolgozott), hogy a kiállítás urános része sok mindennel kiegészíthető len. ne még annak ellenére, hogy már most is jelentős és értékes kiállítási tárgyak lát­hatók. A gyűjtőmunka fon­tosságát indokolja, hogy ez idő szerint több mint kétséges az uránbányászat jövője. Per­sze tudjuk: a közel négy év­tized számos emléke azért nem kerülhetett a gyűjte­ménybe, mert a vállalat te. vékenységét o szigorú titkos­ság, mi több: titokzatosság övezte a közelmúltig. Most talán az utolsó órában va­gyunk, amikor sok-sok „Szi­gorúan titkos" dokumentum­semmi biztosíték nincs, hogy a hanyatló korszakában lévő két vállalat meddig folyósítaná külső működtetőnek azt a támogatóst, amit ma bármily szűkösen is, de azért biztosít „saját magának". S itt a kö­vetkező kérdés: mi lehetne, ha kilépne a két bánya? — A bezárás — közli lako- nikus rövidséggel az igazgató. — De megengedhetné-e ezt magának az a megye, amely olyan büszke két évszázados bányászatára? — Természetesen nem. Ba­ranyában, ahol nincs család, amelynek ne lenne ilyen vagy olyan kapcsolata a bányá­szattal, sem képletesen, sem valóságosan bezárni egy bá­nyászati múzeumot nem sza­bad. De az sem tűrhető el, hogy az összegyűjtött anyag megsemmisüljön. Ehhez pedig pénz kell. Mennyi? Csak becsülni lehet. Az alább elmondandók érde­kében ugyanis megpróbálták összeszedni az 1989-es költ­ségeket. Nem sikerült, mert annyira el vannak bújtatva a bányavállalatok különböző költséghelyein. De vélhetően 4-4,5 millió kellene évente ahhoz, hogy létezhessen, szin­ten maradhasson, csekély mértékben fejlődhessen is a múzeum. Van-e erre kilátás? Jó hír, hogy van. A közelmúltban Huszár Zol­tán sürgetésére újjáalakult a két vállalat képviselőiből álló múzeumfenntartó tanács, melynek szenes társelnökétől, bárki más is csatlakozhatna hozzá. A múzeum érdekeltsé­gét is meg kell teremteni az­által, hogy saját bevételekre tehessen szert. Az alapítvány keretében ez már nem okoz­hat gondot, de ha valamiért is késne az alapítvány létre­hozása -, mi július 1-jei ha­táridőt tűztünk ki magunknak —, akkor egy vezetői utasí­tással kell az adminisztratív akadályokot elhárítani. A belépőkön kívül milyen bevételről lehet még szó. Huszár Zoltán fentebb emlí­tette mór a vasasi gömbszén emléktárgyként történő eladá­sát, ugyanígy lehetne szó ás. ványokról, ásványcsiszolatokról, a MÉV-nél eddig csak aján­dékozási célra gyártott bá- nyászlómpák, bónyószfokosok árusításáról, múzeumi kiad­ványokról, stb. Szerényen számolva 3-3,5 millióra számítanak az alapít­vány révén, ami ugyan keve. sebb a fentebb említett ösz- szegnél, de jó gazdálkodással ez is elegendő lehet. És miért jó az alapítvány a fenntar­tóknak? Legfőképpen azért, mert ezáltal a jelenlegi ille­gális fenntartó tevékenységet legalizálhatják, s a támoga­tás költségét levonhatják az adóalapból. Ezért is jelent­hette ki a beszélgetés végén dr. Kékes Ferenc:- Nagyon bízom abban, hogy az alapítvány célszerű­ségét ' nem fogják megkérdő­jelezni szubjektív megfontolá­sok. Hársfai István Országos ingyenkonyha-hálózatot hoznak létre Országos ingyenkonyha- hólózat kialakítását tervezi a hátrányos helyzetűek megse­gítésére hirdetett akcióprog­ramja keretében az Orvosok Világszövetsége - mondotta Diener György, a hazánkban negyedik hónapja működő francia jótékonysági szervezet magyarországi igazgatója. Kifejtette: a szegényprog­ram kezdeti lépéseként, pró­baként megnyitják az első in­gyenkonyhát június elején, Budapesten. A próbaüzem egy hónapig tart, száz személynek napi egyszeri étkezést nyújt. A próbahónap eredményeként döntenek majd az országos hálózat megszervezéséről, ar­ról, hogy milyen módszerben működjön az étkeztetés. A mostani próba alatt 50 sze­mély közös étkezdében kapja az ételt, ötven ágyhoz kötött betegnek pedig házhoz vi­szik. Az ingyenes étkeztetés meg­szervezésére a francia szerve­zet magyarországi képviselete számos magyar intézménnyel, illetve testülettel vette fel a kapcsolatot, s kérte aktiv köz­reműködésüket. Ennek ered­ményeként a Magyar Vöröske­reszt lett a társalapító. Az in­gyenkonyha működtetésének költségei kapcsán a magyar származású Diener György hangoztatta: a konyha próba- üzemeltetése mintegy 150 ezer forintba kerül, amelyet a két szervezet egyenlő arányban oszt meg. A későbbiekben a térítésmentes étkezésre jogo­sultak körét a Vöröskereszt a helyi szociálpolitikai csoporttal együtt választja ki, s a tervek szerint fényképes igazolványt kapnak a rendszeres, ingyenes étkezésre jogosultak. A köz­konyha kialakításában részt vesz még az ELTE szociálpoli­tikai tanszéke, amely figyelem­mel kíséri és tanulmányozza annak működését. A Csepel Vendéglátó Vállalat kedvező áron bocsátja rendelkezésre az ételek elkészítéséhez szol­gáló alapanyagot és gondos­kodik az ételek kiszállításáról. Diener György szólt arról, hogy az Orvosok Világszövet­ségének magyar képviselete számit a magyar kormány, va­lamint a francia, s más euró­pai intézmények, szervezetek támogatósára annak érdeké­ben, hogy létrejöhessen egy országos szintű ingyenkonyha- hálózat hazánkban. Heller László- alapítvány Heller László nevével fémjelzett oktatási alapít­ványt írtak alá hétfőn a Budapesti Műszaki Egye­temen. A Kossuth-díjas gépészmérnök magyaror­szági hagyatékának felét, mintegy 10 millió forintot unokaöccsei, Stewen és Charles Heller ajánlották fel a magyar gépészmér­nök-hallgatók képzésére és a kiváló eredményeket elért, főleg a hőtechnika, energetika területén tevé­kenykedő kutatók támoga­tására. A letét két és fél millió forint évi kamatá­nak elosztásáról, illetve odaítéléséről kuratórium dönt a beküldött pályá­zatok elbírálása során. I----------Például— S zerkeszti: Bozsik László és Pauska Zsolt A Paktum (II.) Király Zoltán, a méltán népszerű szegedi képviselő, a Magyar Hírlapban nyilatkozott a nemrég megkötött MDF- SZDSZ egyezségről. Véleménye már csak azért is érdeklődés­re tarthat számot, mert füg­getlen képviselőként indult ugyan, de az MDF által tá­mogatotton —, s ez persze, fordítva is igaz, hiszen o Fó­rumnak bizonyára jó reklám volt. Király Zoltán neve. ...az a módszer nyug­talanít, amellyel a képviselő­ket kirekesztették a döntésből és kész tények elé állították őket, úgyszólván szavazógé­pezetté alacsonyítva le a parlamentet. A tárgyalásokról és a megegyezés részleteiről az MDF-nek csak azon kép­viselői tudtak, akik egyszer­smind az elnökségnek is tag. jai . . . Antalinak nincs joga az általa is oly sokszor kár­hoztatott — ne kerteljünk! - bolsevista módszereket alkal­maznia. Az újonnan kialakuló struktúrában végképp nem lehet helye az antidemokra­tikus módszereknek. Ráadásul Antall ezúttal fölöslegesen „konspirált", hasonló egyez­ségre demokratikus módon is lehetett volna jutni." (Jó néhány napja hasonló gondolatokat fogalmaztunk meg ,,Paktum" című írásunk­ban. Ettől persze még lehet, hogy nincs igazunk, minden­esetre az idézetet Staub Ernő, MDF-aktivista figyelmébe (is) ajánljuk, s egyúttal köszönjük „ kedvesen" elfogult leve­Lakás-tanács (II.) Több olvasónk kérdezte, vajon a tanácsi lakások eladásával kapcsolatos rovatunkban megjelent információk közül Solti De­zső mb. osztályvezető Írását, vagy az általunk idézett tanácsi rendeletet kell-e autentikusnak tekinteni? Nos, szeretnénk eloszlatni a félreértést, sem Solti úr nem akarta cáfolni a rovatunkban megjelenteket, sem mi az általa közzétett információt. Mindkét hír igaz. Iqaz tehát, hogy a nyugdíjasok és a tanácsi lakásra jogo­sultak feje fölül senki nem adhatja el a lakást, de az is igaz, hogy bizonyos esetekben (lásd szombati számunkat) a tanács meghirdetheti értékesítésre az eladásra szánt lakást, ha a bér­lők nem kívánják azt megvenni. Tanácsunk tehát továbbra is az, hogy aki tudja, s lehetősége van rá, vásárolja meg bérle­ményét, Így jár a legjobban hosszú távon. 200 dollár Némileg módosították Jugo­szláviában azt a rendeletet, mely a keleti turistáknak 200 dollár beváltását írja elő az országba való belépéskor. A Magyar Szó című újvidéki lap közleményének részletét idéz­zük : „Döntés született a nem konvertibilis útlevelű külföldi­ekre vonatkozó, kötelező 200 dolláros rendelet pontosításá­ról. A módosítás mentesíti a beváltási kötelezettség alól azokat a külföldi vendégeket, akik tudományos, kulturális, humanitárius és sportcélokból érkeznek, továbbá családi, il­letve egészségügyi okokból. Az SZVT (Szövetségi Végre­hajtó Tanács. — A szerk.) ugyanakkor kötelezte az ille­tékes szerveket, hogy az érde­kelt országokkal folytatandó megbeszéléseken találjalak módot a problémák további megoldására keleti határain­kon". Rendőrbravúr — Nem is tudtam hirtelen mit mondani, annyira örültem — hívta fel rovatunkat Lengyel József egy, a hét végén nyíló ven­déglő tulajdonosa. - No, nem annak, hogy a nyitás előtt egy héttel feltörték a „boltot" és 100 ezer forintnál többet érő áru­készletet vittek el, hanem annak, hogy mikor bejelentettem a rendőrségen, azzal fogadtak: ne aggódjak, már elfogták a tet­teseket és az áru is megvan hiánytalanul. Farkas László őrnagyot, a belvárosi állomás parancsnokát kerestük meg további információkért: — Május 10-én és 11-én egy négy fős banda több helyre is betört, de két kollégám, Szűcs János őrmester és Alföldi Géza tizedes járőrözés közben egy Rákóczi úti butiknál (amit szintén fel akartak törni), tettenérték őket. A négy közül kettőt sikerült elfogniuk, s a vizsgálat alatt kiderült, több betörés is nyomja a lelkűket. Akkor még nem vallották be, hogy az „Árpád­gyöngye" vendéglőt is ők törték fel, de miután megkaptuk a bejelentést és az árukészletet is megtaláltuk náluk, nyilván­való volt az összefüggés. A „hiányzó" két betörőt egyébként Várnagy Gyula százados irányításával azóta elfogták kollégáim. (Mit is mondhatnánk mást: így tovább, fiúk . . .) Még egyszer a székely himnuszról „Dévai Nagy Kamilla azt a dalt énekli, amit két évszázada a izé* helység himnuszának tartott." E szavakkal vezette be a rádió Va­sárnapi Újság cimű műsorának egyik tavalyi adásában Király Edit szerkesztő az ,,En Istenem, jó Iste­nem" kezdetű szép, archaikus, ma­gyar hangvételű dallamot. Ezzel egy tévlavina indult el országszerte, melynek egyik ,,áldozata" a komlói ónozó Lajos. Az Új Dunántúli Napló 1990. május 14-i számában AZ ÓSI SZÉKELY HIMNUSZ cimű Írásának illusztrációjaként le is köz­li a jelzett dal kottáját, szövegét. Miről is van szó? Azok a zene­szerzők, akik szívesen fordulnak a népi dallamkincs felé, két módon is fölhasználhatják azt alkotásaik­ban: 1. földolgoznak egy eredeti népi dallamot, vagyis többszólamú- sitják, hangszeres kíséretet írnak hozzá, 2. csupán a népzenekincs jellegzetességeit (ritmus, hangnem, dallamvonal) építik bele saját műzenei kompozícióikba. Nos, a fent jelzett dallamban ez utób­biról van szó. Bartók Béla 1908. júniusában fejezte be TlZ KÖNNYŰ ZONGORADARAB című sorozatát, melynek 3. tétele ezt a címet vi­seli: ESTE A SZÉKELYEKNÉL. (E rendkívül népszerűvé vált müvét Bartók később, 1931-ben MAGYAR KÉPEK című zenekari szvitje 1. té­telében is fölhasználja.) A szerző szó szerint ezt írja erről: „Eredeti mű, azaz tőlem származnak a dal­lamai, de az erdélyi magyar nép­dalok stílusában . . .". Ismerve Bar­tók fantasztikus precizitását, kétség nem férhet e megállapításhoz. A Dévai Nagy Kamilla által éne­kelt dallam tehát Bartók lelemé­nye. 1908 táján keletkezett, így fa­tális tévedés azt „két évszázados székely himnusznak" titulálni. Va­laki — jelenleg nem tudjuk, kicso­da — szöveget irt hozzá (természe­tesen 1908 utáni). Az igazat meg­vallva szép, megkapó, de hangsú­lyozzuk, müdal-jellegű kompozícióról van szó, amit mi is szívesen éne keltünk és énekelünk cserkész tá­bortüzeink mellett. Tehát érdemes terjeszteni, énekelni, de nem „ősi székely himnusz" gyanánt. S ha már a székely himnusznál tartunk, említsünk meg egy pécsi vonatkozást: a Mihalik—Csanády­féle „Ki tudja, merre . . ."-kezdetű, valódi székely himnusszal kapcso­latban a nemrég elhunyt pécsi könyvkereskedő, dr. Kari Lajos a 30-as években plágiumperbe keve­redett; saját nevén adta ki a mü­vet. érdemes lenne levéltárosaink­nak nyilvánosságra hozni ennek részleteit . . . Ivasivka Mátyás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents