Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)
1990-05-13 / 39. szám
Hogyan látja Howard Williams? A rossz akusztika megöli a zenét Számadás is az évad vége, mit lehetett teljesíteni a szezon eleji vállalásokból, tervekből? A Pécsi Szimfonikus Zenekarhoz tavaly szerződött vezető karmesternek az angol Howard Williams. A zenekar és a vezető karmester több közös koncerten bemutatkozott Pécsen, Baranyában, s Budapesten. Most készülnek az évadzáró hangversenyre, s ebből az alkalomból találkoztam Howard Williams- sel, aki, amikor nem tartózkodik Pécsen, sokfelé jár Európában. Gyakran vezényel holland, francia és angol zenekarokat. Először kicsit magyarul is beszélgettünk és meggyőződhettem arról, hogy a karmester szeptemberi nyilatkozata, miszerint szeretné megtanulni a nyelvünket, nemcsak puszta kijelentés maradt, jó úton halad a magyar nyelvtudás felé.- Hogyan értékeli az első évadot, a zenekar és a saját munkáját? — Új karmesterrel, illetve új zenekarral dolgozni mindig ösztönző erő - mindkét fél számára. Én igyekeztem felkészülten,- fegyelmezetten dolgozni és ugyanezt tapasztaltam a zenekari tagoknál is. Úgy érzem, sokat fejlődtek az eltelt idő alatt, s nyugodtan mondhatom, hogy képesek arra, hogy rendszeresen magas színvonalon játsszanak, figyeljenek egymásra. — Mennyire elégedett a zenekar próba- és fellépési körülményeivel?- Szeretném, ha jobbak lennének. Az orvosi egyetem aulájának rossz az akusztikája, és ez megöli a zenét. Van egy elképzelésem arról, miként lehetne ezen javítani. Pénz kell az ötlet megvalósításához, de nem rengeteg. Nagyon örülnénk, ha jelentkezne egy vagy két cég, aki támogatna minket. A terem világítása sem megfelelő. Hiányzik a különböző erősségű fények nyújtotta hangulat, ráadásul a nagy lámpák melege alatt eltikkad a zenekar. Vannak gondjaim a próbateremmel is. Ezektől függetlenül remélem, a következő évadban a zenekar teljesítményének színvonala még az ideinél is kiemelkedőbb lesz.- Milyen kapcsolatot si- kcr'ilt kialakítania a zenekarral? — Elég jónak találom, annak ellenére, hogy viszonylag ritkán találkozunk. A hosszabb vendégszereplések viszont remek alkalmak arra, hogy alaposabban megismerjük egymást. A próbákon keményen dolgoznak, figyelnek rám és türelmesek velem, hiszen mondandóm nagy részét még németül vagy angolul közlöm velük, csak elenyésző hányadát magyarul. Igaz, a kevés beszédnek is megvan az előnye: többet dolgozunk . . .- Azt hallottam, foglalkoztatja a gondolat, hogy létrehozzon egy kórust, akikkel rendszeresen dolgozhat.- Ez még csak egy ötletcsíra, de valóban gondoltam ró. Úgy vélem, Pécsen, ahol olyan szép hagyományai vannak a kóruséneklésnek, nyílna is erre lehetőség.- A következő évadban mikor vezényel Pécsen?- A Zenei Világnapon, októberr 1-jén tartjuk az első koncertet, melyet én vezényelek. Egy másik októberi hangversenyen angol és amerikai szerzők műveit adjuk elő. Decemberben és áprilisban is dolgozom a zenekarral, s az idei programhoz hasonlóan, tartunk általános és középiskolásoknak is koncerteket. A zenekar természetesen még jóval több Ortcrg után Buci cipeset El A hölgy nem svéd, csak szőke és beszél magyarul Emlékek a leragasztott ajtók mögül Ultimé Thule? Norvég gra- fikuscsoport Pécsett? Az észak egzotikuma? Mire szómithat a tárlatlátogató a Pécsi Kisgaléria intim termeiben? Szálkás, darabos felületek, az akciófestészet temperamentuma, a púhán kezelt pasztell valósághű, „lelkes" nyugalma — mindez Norvégia? — Pontosan erről vitatkozunk a kollégámmal, Helge Roed- del — mondja a szőke oslói szobrászművésznő, aki most grafikáiból mutat be néhányat. Wenche Gulbransen olyan kedves közvetlenséggel, és mi több, kifogástalan magyarsággal fordul felém, hogy a 'hallottakat csak utólag tudom magamban összerakosgatni. Mitől ne lenne a művészet „világnyelve" egyre közösebb — értek egyet vele —, amikor majd valamennyi számottevő művész megfordult Európa - legrangosabb iskoláiban, műhelyeiben, vagy kötődik azokhoz? És természetesen a romántól, a gótikától kezdve a ma művészetéig ez a hagyomány is egyre inkább mindenkié. Mellesleg, mint megtudom tőle, Norvégiában, van a kölni után, a világ második legnagyobb gótikus ka. tedrálisa is. — ön egy Norvégiában élő magyar, aki a férjével hazalátogatott? Wenche elneveti magát. — Ha Roed úrra céloz, ő nem a férjem. Az Ultimé Thule tagja, amit némileg felfogásbéli hasonlóság és baráti szálak is összetartanak. Magyarul pedig Budapesten tanultam meg.- Budapesten? — A hatvanas évek végén a pesti képzőművészeti főiskolán. Ék Sándor volt a mesterem, és sokat tanultunk a nagyszerű kis öregtől, Barcsay Jenőtől. Igen, igen, ott volt még annak idején Pátzay Pál is. — Hogy került egyáltalán Budapestre? — Kíváncsiságból! Norvégiából mindenki az akkor nagynevű lengyel, az olasz vagy nyugatnémet iskolákba igyekezett, én azért is a bécsi akadémiát választottam. Itt olyan jó híreket hallottam a pestiekről, hogy csak félévet maradtam. Hogy nem értettünk egyet mindennel Pesten? Hát persze, én is marxizmust, marxista esztétikát tanultam, de a főiskolán nagyon jól szervezett, kemény munka folyt. Reggeltől estig dolgoztunk, felkészült tanárok vezetésével. Engem mindenki csak úgy hívott: a „svéd". Azok is, akik tudták, hogy norvég vagyok. Ráadásul én voltam az első „kapitalista" a háború után, aki a képzőművészetin tanul! Emlékszem a vasárnapok, ünnepek előtt gondosan leragasztott ajtókra, lezárt tantermekre, grafikai műhelyekre is. Főként tőlem féltették . . . hogy majd röplapokat gyártok!? — ön ezt különösen sértő, skizofrén helyzetnek tarthatta. — Létezik épeszű skizofrénia is — mondja Wenche, ismét csak jót derülve az emlékeken. - Az erős ideológiai kényszerek, a vonalba, állás ellenére tanáraim remek emberek voltak, még ha ez sokszor csak szűkebb körben, négy- szemközt derülhetett is ki. Én itt szerettem meg a magyarokat, és nálunk, Norvégiában most nagyon szorítanak Ma- gyaro rszágért. Ultimé Thule - az „utolsó lakott hely". Az oslói művész- csoport önmeghatározása? Ha igen, akkor ma mór az elnevezés öniróniától sem mentes, paradox tartalmára esik a hangsúly: arra, hogy Ultimé Thule, ez a valahol „messze Skócia fölött elterülő földrész, ahol sohasem süt a nap” - ahogy a görög földrajztudós, Strabon fogalmaz; csak a mi fogalmaink szerint van távol. De vajon honnan? Ök tőlünk - úgy érzik - csak érintésnyi- re. Vagy annyira sem? B. R. Magyar partner kerestetik Francia mérnök üzletet kötne — Diákkapcsolatok után kereskedelem Az ünnepi beszédek megszokott fordulata - mely szerint a kulturális kapcsolatok utat törnek a gazdasági kapcsolatok számára - egy magyar és egy francia iskola barátkozósa nyomán ismét igazolódni látszik. A pécsi Széchenyi István Gimnázium franciául tanuló diákjai a Grenoble melletti Saint Marcellin városka középiskoláival kötöt. tek ismeretséget tavaly. A kölcsönös látogatások után (a költségek fedezéséből francia ipari és kereskedelmi vállalatok is kivették részüket) most egy üzletember utazott Pécsre tájékozódni. Jacques Lascou- mes mérnök, kis cége azzal foglalkozik, hogy egy-egy teherautó, kamion alaptípusát megvásárolja, és különböző célokra átalakítja részben saját műhelyében, részben tervezőirodájának tervei alapján más cégeknél átalakíttatja.- Mely országokkal van kapcsolatban? - kérdeztük tőle a héten pécsi látogatása alkalmával, amikor a Mezőgép, a Pannonautó és az ÉPGÉP illetékeseivel tárgyalt.- Olaszországi, belgiumi, holland cégekkel kereskedem, Magyarországról a Hungaro- camiont és az Ikarust ismerjük.- Mit vesz és mit ad el?- Mindent, ami a tehergépjárművek körébe tartozik. Például megveszek egy kamiont: kompresszort szerelek bele, hidraulikus emelőt, így adom el. Alaptípusból kialakítok nehéz terepen járni tudó műhelykocsikat, mentőautót, stb. ezek közúti munkákban, erdő gazdaságban, bányában hasz nálhatók. Vevő vagyok min den olyan alkatrészre, ame lyeket ezekhez fel tudok hasz nálni. Kifejezetten keresek kismotorokat, és például csörlődob gyártására keresek partnert: ezeket eddig Dél-Koreá- ból vettem, mennyivel olcsóbb lenne Magyarországról.- Hallani nálunk itthon, hogy külföldi üzletemberek panaszolják: nehézkes a magyar ügyintézés, önnek mi a tapasztalata?- Még nincs tapasztalatom, először járok itt. De abban a GREX nevű exporttársulásban, amelynek tagja vagyok, azt a „használati utasítást" adták nekem, hogy ne minisztériumokhoz, felső szervekhez menjek, mert nagy bürokráciával találkozom. Tárgyaljak maguk, kai az üzemekkel, vállalatokkal. Azt azért jó, ha tudják a partnereink, hogy kevés az időnk, szeretünk gyorsan dönteni. — A diákok barátkozása adta az ötletet, hogy Pécsre jöjjön? — Magyarországgal és Lengyelországgal már korábban szorosabbra akartuk fűzni üzleti kapcsolatainkat, hiszen ez a két ország nyitott leghamarabb Nyugat felé. De Pécsre sohasem kerültem volna el, ha a két iskola ismeretsége fel nem hívja a figyelmet erre a szép városra. G. T. Szemenszedett igazság „Amikor kajakversenyen voltam, feltettem magamban a kérdést: mi történne, ha egyetlen ember evezne, a többiek pedig csak az iramot diktálnák? Az történne, ami a politikában, ahol a többség mondja a maga szövegét, az elenyésző kisebbség pedig forgatja az evezőt." Aldo Cammarota, mexikói publicista „Brigitte Bardot csodálatos nő. Inkább egy beteg kutyát sirat, mint a rég eltűnt szépségét.” Joan Collins, amerikai színésznő „Nagyon hasznos dolog, ha megváltoztatjuk az állam nevét. A polgárok ugyanis nem szidják, amiért nincs rizs, mert még nem szokták meg oz új nevét.” Egy burmai politikus szövege „Hogy mi a szerelem? Két válás közötti csodálatos idő." Brigitte Nielsen, manöken Radíö mellett... Ha egy szociológus akár tízezer embert faggatna: „Uram, mi az, ami a legnagyobb gondot okozza ön- nek'?” —, biztos vagyok abban, hogy a válaszok zöme eképpen azonos: az árak szüntelen mozgása, fölfele. A másik; a lakáshiány. Ez utóbbi orvoslására még csak remény sincs. Legalábbis belátható időn belül. A rádióhoz küldött levél egy részletét olvassa föl a műsorvezető: „. . . Tizenhét évig dolgoztam az utolsó munkahelyemen, ebből tizennégy esztendőt laktam a vállalat munkásszállásán. Elérkezett a nyugdíjazás napja. A szálló felmondott, tovább nem lakhatok ott, mert a lakhatáshoz való jog a munkahelyhez kötődik. Tehát rövidesen az utcára kerülök. Mi lesz velem?" Terhes anya, férjével éveken át egy pécsi panelház pincéjében lakik, néhány esztendős kislányával. Férje nettó keresete nem éri el a tízezer forintot sem. Elérkezett a várva-várt nap: levelet kapnak a Hivataltól, kiutaltak számukra egy összkomfortos lakást. Az ára 2 millió 110 ezer forint. Ebből egymillió-száztízezer a „beugró”, amit azonnal be kell fizetni. A többi egymilliót majd törlesztéssel. Nem hogy egymilliójuk, de még tízezer forintjuk sincs. Miből is lenne? Ennyi hitelt még az úristen ó-té-péje sem képes folyósitani. Ám ha igen - mondjuk -, ugyan miből törlesztik a másik milliót? Sem erre, sem az előbbi kérdésre senki emberfiától nem várhatnak érdembeni választ. Száz és tő volt. Ma már millió forintokról van szó. Akiknek nincs és soha nem is volt anyagi hátterük, hanem csak az átlagfizetésből éltek egyik napról a másikra, ma reménytelenül élik életüket. Kiestek a lakásra várók sorából. Száz és százezrek. Vagy milliók? Anyák százezrek nyomasztó gondja ez. Senki nem tagadhatja: évtizedeken át szerte az országban épültek új és új lakótelepek modern lakásokkal. Volt idő, amikor még nem ismerték ezt a fogalmat, hogy „beugró”. Aztán később fizetni kellett néhány tízezret lakásmegváltás címén, de az még elviselhe Jónak ígérkezett a rádió egyik kabaréműsora: neves újságírók, humoristák, továbbá egy színész-rendező és író (!), ez utóbbi címre ő tartott igényt néhány éve —, szóval, jópofa társaság vallott arról, hogy bizonyos tárgyakhoz mennyire kötődnek ők, akár kora ifjúságuk, akár gyermekkoruk emlékei között kutatva. Jókat derültem, mig aztán egy merész fordulattal a Szinész- Rendező-iró lepörgetett egy kis riportot, amelynek másik szereplője egy egyetemi tanár volt, aki mellesleg a kitüntetéseket, azok eredetét, jellemzőjét, előfordulását tanulmányozza, tehát a témában profi. A riportban elhangzott - többek között- az anyasági kitüntetés, ezek közül is azon érmek, amelyeket a Szovjetunióban adományoznak talán a mai napig is a sokgyermekes anyáknak. Ez éppen aktuális — gondoltam magamban, mert éppen az elmúlt vasárnap volt az Anyák napja, hazánkban és több külországban is. A Rendező- Színész-Író azonnal szelle- meskedett: valóban ő látott ilyesmit talán képeken vagy híradófilmen, amikor idős mamáknak a ruháján csillogta k-vi (lógtak a kitüntetések. A tanár mondotta, ez így van, hiszen a Szovjetunióban nem volt ritka az olyan anya, aki nyolc-tíz-ti- zenkét gyermeket is felnevelt. (Ha felnevelte egyáltalán valamennyit — tettem hozzá magamban —, mert hiszen a sok gyerek közül sokan meghaltak a második világháború viharában.) A Színész-Rendező-iró viccelődve közbeszólt: „Ugyan menynyire lelóghat annak az asz- szonynak a melle, amelyikre akár hat kitüntetést is feltűztek ... a gyermekei jogán?!" Valahogy így. És hahotázott hozzá. Engem elszomorított a Színész-Rende- ző-lró legújabb goromba viccelődése. Majdhogynem azt kívántam neki, szórakozz csak a saját Anyáddal, de nem tettem, mert a világ összes anyáját tisztelem, még az övét is. Még őhelyette is. JUx vasämapi alkalommal örvendezteti meg hangversennyel a zeneszerető közönséget. B. A.