Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-12 / 38. szám

1990. május 12., szombat űí Dunántúli napló 9 A Pécsett szerkesztett HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI "FOLYÓIRAT májusi számában fejeződik be Esterházy Péter Hrabol könyve című regényének az a fejezete, melyet a folyóirat bét folytatásban november óta közölt. A teljes regény az idei könyvhéten lát majd napvilágot. E regényrészlet mel­lett a szám élén Petri György versei olvashatók, s itt ko­pott helyet két részlet Danilo Kis Anatómialecke című köny­véből. Folytatódik Sándor Iván Arabeszk című regény«, s újabb fejezet olvasható Somlyó György Párizsi kettős cimű regényéből. A Jelenkor májusi számában Bállá Zsófia. Csíki László és Filip Tamás versei, Garaczi László és Panek Zoltán novellái szerepelnek. P. Müller Péter A zavarbaejtett mübirálat cimű tanul­mányában a drámairó Nádas Péter fogadtatásának törté­netét dolgozza fel, szembeállítva azokat az egymásnak gyakran ellentmondó kritikusi Ítéleteket, melyekben e mun­kák részesültek. Beck András Kornis Mihály A lélelem di­csérete cimű könyvéről irt dialógus-esszét, Dérczy Péter pe­dig egy éven ót tartó kritikasorozatát zárja le azzal a na­gyobb tanulmánnyal, mely a jelenkori magyar irodalom- kritika helyzetével vet számot. A könyvkritikák között Miko­la Gyöngyi Határ Győző A fontos ember című regényéről, Szigeti Csaba Kovács András Ferenc verseskötetéről, Vasa- di Péter pedig Takács Zsuzsa újabb versgyűjteményéről ír. Tompa Gábor Mircea lorgulescu Párizsban megjelent Ca- ragiale-könyvét ismerteti, N. Horváth Béla Szigeti Lajos Sándor József Attila-monográfiáját elemzi. A májusi szám képzőművészeti anyagát a székesfehér­vári István. Király Múzeum által rendezett Az avantgárd vége című kiállítás anyaga képezi. Pefri György: Ábránd Szeretnék klasszikus, lezárt rendet vinni a pusztulásba; remény a jóra; már kizárt. Haljak meg úgy, hogy más ne lássa. Sors bona, nihil aliud. Aki majd csontomat kiássa, annak üzenem: ide jut Isten mindegyik képe-mása. S mennyország azért nem lehet, illetve nem szabad, hogy légyen, mert a dögletes szeretet velünk maradna mindenképpen, visszája sem kell: a pokol (abban volt-van-lesz némi részem - deszka nyüszít a láncfűrészen) - - ­készületlen s mindenre készen üldögélek a napsütésben: Jöjjön o mégváltó sehol. 89. aug. 31. / En itt egész jól Cn itt egész jól elszórakozom, sőt, néha úgy vélem, kár lenne értetek, sok bélés ordas, utánzó majom híján hová lenne az állatszeretet { bizonytalan tárgya. Közelebbről: akikről „vagy semmit”. Hiszen a hir meg is alkotja azt, akit megemlít ezért nem beszél az ember az Ebről, ki csahol, csóvál, háromlábra áll, óriástörpe, palotakomondor, sosem fogja el magától az undor, pedig van esze, tudja, mit csinál. Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk. Mi magunk pelenkázzuk az agyunk. 89. szept 15. Berták László: „És megmaradt a petrarcai versforma, a szonett. Szigorú zártságával, csodálatos egyen­súlyával nagy mesterek kezé­ben ékszer, remekmű, de az epigonok kezében formai csi- szoltságával ügyesen leplezhe­ti a mondanivaló teljes hiá­nyát. A szonett olyan, mint a macska, mindig talpra esik — mondta Theophile Gautier. Akkor is olyan, mintha költe­mény volna, ha nincs benne semmi sem." - Szerb Antal okos-szép szavai ezek. És mi­vel eszembe jutottak, hát óva­tos örömmel lapoztam bele Berták László nyolcvanegy szonettet tartalmazó kötetébe. Most pedig — mikor harmad­szor olvasom végig — meg­nyugodván állapítom meg: a bennem renitenskedő, militáns kisördög szép csöndben kapi­tulált. — Diadalmas vereség ez: a költészet győzelme. Erő­teljes, tiszta művészet nyert itt csatát. Tudjuk mindannyian (tudja a költő is): a művészetellenes korban élünk. A forma - vagyis a mű — mindig tilta­kozás: puszta léte is lázadás. Kő a tollpihén Lázadó, felemelő gesztus a pusztulásra ítélt világgal szem­ben. De ebből elég is ennyi: a pátosz nem kenyerem. Ber­ták meg kivált nem él vele . . . A bertóki szonett tizennégy sora 3X4-|-2 tagolású. Volta­képp tizenöt sorból áll: a cim minden esetben valamelyik verssor. A nyolcszótogú so­rokat két rímpár kapcsolja össze, és a versmondatok két- fa'to rimképletbe rendeződ­nek; e „képleteket" váltogat­ja (szinte versenként) a szer­ző. Igazából a mű mindig egyetlen, hosszú összetett mondat. Berták nagy kezdő­betűvel indítja verseit, a zár­latot írásjellel (legtöbbször ponttal) teszi befejezetté. A központozás hiánya — e ver­sek olvasásakor - nem za­varja a befogadót. Sőt: jo­gosnak érzi. Itt ugyanis funk­ciója van e hiánynak: a rit­mus szabad áradását biztosít­ja. Berták szonettjeinek két­ségkívül nagy erénye a vers­beszéd. Olyan művi beszéd ez, mely a természetesség lát­szatát képes kelteni. Ennek velejárója (föltétele) a rímek szándékolt tompítottsága is. A költő lecsupaszított, meg­tisztított, szikár nyelvet beszél. Nem él nyelvi mutatványokkal, nem akar túlságosan „költői" lenni. A karcsú szerkezet bi­zonyára el se bírná a költői eszközök halmozott jelenlétét. Az alkotó állandóan jelen van szövegeiben (grammatikailag is tetten érhető), hiszen lí­rikus. Ebből aztán egyenesen következik, hogy folyton ön­magáról beszél, s persze, mindazon relációkról, melyek­ben létezik, illetve létezni kénytelen. Az egzisztencia számos rétegéről vallanak ezek a versek. Hangütésük nehezen „hallható félre": megértő lemondást, elviselni kényszerülő belenyugvást su­gallnak. Hiába. Nincs mit tenni. Visszahozhatatlanul el­múlt a biztonság illúziója, a gyermekkori hit már legföl­jebb csak fájó nosztalgia: „boldogok voltunk boldogok / soha annyi fölös erő / olyan közel volt a jövő / hogy ne­vettünk ha csillogott / a vi­lágnak négy sarka volt / és mind a négy elérhető." Nem váltható meg a világ, se a nemzet, s az egyed sem. Nem futja már többre / s talán ez nem kevés /, mint keserű, groteszk, önironikus gesztusok­ra: „ha a sereg kapitulál / megmentem én a nemzetet." A költő dolga nem is lehet más, mint megrögziteni az il­lékony pillanatot. Ha teheti, akkor minél pontosabban. Tán ezért is van az, hogy a szö­vegekben oly gyakran bukkan föl a „vers”, a „költemény” szó. Berták — ahogy maga is írja - keresi a rímeket, hogy összetartható legyen (szemben a széteső világgal) a vers­anyag. A Kő a tollpihén cím szerencsés választás. Jelképi - ségét boncolgatni, értelmezni szükségtelen. Teljesen világos. Miképpen világos és érthető a költő beszéde is: „nehezedek és röpködök / valaki néz a rácson át / talán enni és inni ád / talán csak méri az időt / s egyre gyorsabban jár a föld / egyre riktábbak a cso­dák." (ORPHEUSZ KÖNYVEK, 1990) Mihalik Zsolt Danilo Kis Anatómialecke (részlet a könyvből) Magyarországon, falusi cse- héd és faluárvája koromban, egyszersmind városi „világ- szemlélettel" meg szokásokkal, vagyis annak tudósával, hogy nekem nem itt van a helyem, hogy itt nem vagyok otthon, az iskolában meg a falubéli családok körében, ahol kíván­csian fogadtak, mint valami ritka állatot, hamar magam­ba szívtam az összes magyar (falusi) mítoszt, a szájhagyo­mány összes kincsét, a kiszá­molókat, ráolvasásokat, mon­dásokat - nevezetesen, hogy „a magyar vendégszeretetnek nincsen párja a világon", a magyar a legdolgosabb, a legvallásosabb; a magyar ka­tona a legigazságosabb, a leg­bátrabb, „Talpra magyar, hí a haza!" — a magyar Alföld a leggyönyörűbb (amint azt tárgyilagos utazók, külföldiek állítják), a havasok viszont zórdonak és ridegek — Ki mondja, hogy nem szép a puszta? (Petőfi) —, Magyar- országot idegenek megcsonkí­tották (Nem, nem, soha!), de most (gyerekek) hazánk újra nagy és szép, akárcsak Szent István idejében, megint olyan, akár a bokréta Isten kalap­ján, mert a magyarok Istene kalapot visel, akár a csikósok kint a pusztán, kalapján pe­dig biz’isten ott virítanak a magyar mezők virágai (ami­lyenek sehol másutt nem te­remnek), a búzavirág, a gyöngyvirág, a bazsalikom, a bazsarózsa. Ha a Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta -, a magyar történelem a legvéresebb, a legdicsőbb, a legigazságosabb, a magyar uralkodók a legnemesebbek, a legtudósabbak, akiket min­dig köpönyegforgató szövetsé­geseik árultak el — Magyar- ország a Nyugat védőbástyá­ja volt a török időkben — a magyar nyelv a legszebb a Földön, mellette elbújhat az összes többi, és ezt a nyelvet így is nevezik, állandó jelző­je a szép; a szép magyar nyelv — a magyar irodalom a legjobb, a magyar ló a leg­gyorsabb, a magyar vitéz a legbátrabb, a magyar huszár­regimentek mindenkinél bát­rabban harcoltak Sztálingrád alatt, mert a magyar honvéd ott, a messzi távolban védi a hazát (esik eső ázik, magyar baka fázik), s a tanítónő rá­diójából Karády Katalin bús dala szól: „Ugye, hogy gon­dolsz néha rám, csillagfényes éjszakán. .meg az, „Tu­dom, hogy vársz..ha jól meggondoljuk, ekkor már tra­gikus gyászdalként a messzi havas sztyeppéken értelmetle­nül „hősi halált halt" több százezer honvédért.. . Mindezt gyermeki naivitás­sal és bizalommal fogadtam, bizonyos gyanúk és bizonyos tétova felismerések, a tapasz­talás, a sejtés ellenére, mi­szerint számomra, számunkra itt nincs hely, hogy mi itt át­menetileg tartózkodunk, hogy mi itt háborús menekültek va­gyunk, külföldiek és üldözöt­tek, akik az üldözöttek keser­ves életét élik a halál árnyé­kában. Minderről regény for­mában szóltam már Kert, ha­mu című könyvemben, az öröklött átok korai tudatáról, meg az én sokéves hitbéli válságomról, amely meggyö­tört, a katolikus rituálé, a Gyermekszívek hódolata cimű kiskatekizmus, a gyermekbib­lia, a tanítónőnk harmóniuma árnyékában, a misék, a hit­tanórák, a bibliai legendák, a (számomra tilos) elsőáldozás, a falusi templom harang­zúgása, az isteni büntetéstől való félelem árnyékában le­zajlott ifjúkori hitbéli, gyerme­ki krízisről. Számomra meg­annyi alkalom volt ez a bűn- hődésre és a kínra, a kato­likus rituálé lírai pátosza, a csipkébe és szaténba öltözött ministránsok, kezükben a csengőkkel, a falusi plébá­nossal latin nyelven folytatott fennkölt dialógus, a hívek éneke, a harmonium lelkemet az egekbe ragadó hangjai közepette, s amikor egy íz­ben, a tanítónőnk kegyéből (aki érezhetően Így akarta meg­nyerni számunkra a falubéli fasiszták jóindulatát) én let­tem az első pásztor, magya­ros bőgatyában, mellényben, kalapban, csikósostorral, és vittem a betlehemet házról házra a fából és rongyból ké­szült betlehemi kisdeddel, a három királyokkal, akkor ne­kem ez is lelki gyötrelmet je­lentett, mert a falusi házak kapujában kántálva - „Áll­junk meg, pásztorok" - tud­tam, hogy csak véletlenül, a tanítónő kegyéből és jóindu­latából vagyok itt közöttük. Másfelől, anyám mellett, odahaza a hosszú téli esté­ken én egy másik legendát hallgattam, amelyben egy másik Isten létezett, egy ke­vésbé szigorú és kevésbé ke­gyetlen, már-már pogány, és a Miatyánkot odahaza ószláv (tulajdonképpen egyházi szláv) nyelven imádkoztam, és ez a Miatyánk volt az én első (szó­beli) fordításom és nemcsak első, korai felismerésem a nobilissimae Európáé linguae párhuzamairól, hanem első sejtelmem is annak az értel­men túli nyelvnek az erejé­ről, amelyet Wundt hangzó képnek, Lautbildének nevez. Aztán ezerkilencszáznegy- venhétben, a bibliai Jákob névre hallgató nagyapám há­zában, Cetinjében én voltam „a férfi a háznál”, én vittem be a badnjakot, a karácsony estén égő tüsköt, s a padló tele volt szórva szalmával, a nagynéném pedig megáldott cukorral és dióval, hányta magára a keresztet és haj­longott, az áldás varázs­szavait ismételgette, mágikus fordulatokat ószláv nyelven — „da priidet carsztvije Tvoje" (Jöjjön el a Te országod) —, meg a saját rituális kitalációit átokverés és rontás ellen — „anatematenate, hályog ha­sadjon" - nem tudván, hogy ezt őelőtte már megcseleked- te a költő Krucsonih (Dyr bul scsul - Ubescsur - Szkum) és őelőtte még régebben Ézsaiás próféta (Szav-la-szav, szav la- szav — Kaav la-kav, kav la- kav - Zeer sam, zeer sam), s a cukor csikorgott a tal­punk alatt, a gyertyák lobog­tak, Mihály arkangyal, dicső szentünk és őrizőnk — volta­képp a pogány háziszent - korommal, aranyozással és légypiszokkal borított ikonja előtt percegett az olajmécses, és mi borral köszöntöttük Krisztus születését - Hrisztosz sze rodi — vaisztinu sze rodi (Krisztus megszületett — való­ban megszületett) - Dyr bul scsul / Ubescsur / Szkum . . . Nagyapám (az anyai) de- szetrácokat, szerb hősi éne­keket írt (kettőt-hármat le is jegyeztem közülük, arról áb­rándozva, hogy majd én is, akárcsak Vük Karadzic, gyűj­teni fogom a népköltészet al­kotásait), és e versekben hull­tak a török fejek, mint a ka­lász (nagyapám valóban har­colt ellenük Taraboson 1912— 13-ban) a lovak nyihogtak, mint Homérosznál, és a ke­resztények űzték a pogányt „Szkutariba, Szkutarin túl" majd volt eszem-iszom, a győ­zelem örömére, pogány mód­ra lakmározás, az asztalon njegusi sajt, sonka és kasz- tadrina, azaz szárított hús dobsrkói pálinkával meg crmnicei vörösborral megön­tözve, hullt a török feje lába elejibe a dicső uraságnak (I. Miklósnak) stb., stb. és volt megannyi hős, mert Crna Go­rát és annak hét hegyvidékét a török sosem rabolta, sosem hódoltatta. Én mégis úgy érez­tem, hogy ezeket a hősi éne­keket már hallottam valahol, hogy ezeket a történeteket már olvastam valahol, isme­rem valahonnan, az olvasó­könyvünkből (Jagos Jovanovic: Crna Gora történelme) meg a szájhagyományból, a rettene­tes, homéroszi túlzásokat, szin­te szó szerint, ami a hősies­séget meg az erkölcsöket ille­ti, ezeket a véres (koszovói) rózsákat, a „bazsarózsákat” én már ismertem bizonyos ha­zafias versekből, egy másik nyelvből*, és megértettem, mi­után eljöttem Cetinjéből, ek­kor már tizennyolc évem érett­ségével és főként az iro­dalom (Cecile Roth és ké­sőbb A. Memmi, E. Wiesel, Max Brod, Kafka naplói, Koestler és mások) jóvoltából, hogy a „választott nép" zsidó ószövetségi mítosza is csak a végső konzekvenciákig elvitt nemzeti (ószövetségi és tal- mudista) mitológia, és hogy a talmud bölcselet meg a cha- szid legendák lényegükben nem különböznek Vük népi bölcsességéitől, a keresztény, a görög-római, a bizánci, az óind mítoszoktól . . . Bennem Így érett meg egy- szercsak, úgyszólván magától, akár ‘ a gyümölcs, minden nemzeti mítosz viszonylagossá­gának felismerése (amelyről egész könyvet lehetne írni), és bár korábban sohasem fo­galmaztam meg, elkezdett foglalkoztatni az ötlet, hogy érdemes volna megvizsgálni, miként is írnak ugyanerről a török, a német, az olasz tör­ténelemkönyvekben, mihelyt ezt a gondolatot valaki más­nál megtaláltam („Napóleon utolsó vesztes csatáit a diá­koknak a Moniteur tudósítá­sai alapján kellene tanulmá­nyozniuk, amelyek nyíltan di­csőítik győzelmeit; mivel an­gol források alapján tanulták a francia-angol háborúk tör­ténetét, meg kellene vizsgál­niuk újból, ezúttal francia szempontból is ugyanezeket az eseményeket” - Bertrand Rus­sel; Let the People Think) — szinte szó szerint így élt ben­nem is ez a gondolat, s úgy olvastam, mint egy régi ideá­mat, amit jól ismerek, s ami már gyermekkorom óta fog­lalkoztatott. GALLOS ORSOLYA fordítása Takács Imre: Kikén/szerített vallomás Bogarász lettem volna Óvilági Tücsökhercegem Kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő - híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásitom, amibe belegabalyodtam. Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot, írván csak a maradékkal, és csak a maradékra.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents