Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)
1990-04-07 / 5. szám
8 aj Dunántúli napló 1990. április 7., szombat Ezüst diploma. E|ső alkalommal rendeztek ii ■ ■ Nemzetközi Kórusversenyt az olaszországi Riva del Gardában. Európa kilenc országából 39 énekkar érkezett a meghívásos versenyre. Magyarországot négy kórus, közöttük a Pannon Volán Bartók Béla férfikara képviselte. A versenyt a nyugatnémet GEMO Utazási Iroda szervezte, aki 1988-ban és 1989-ben Budapesten már rendezett hasonló versenyt. A Riva del Garda-i versenyen az eddig megszokottal ellentétben nemcsak egy első, második és harmadik dijat adtak ki, hanem arany, ezüst és bronz diplomát kaptak a kórusok az elért pontszámaik alapján. [gy több kórus szerezhetett kategórián belül is arany, ezüst vagy bronz fokozatot. Ezen a versenyen olyan kórusok is részt vehettek, akik nem az élvonalhoz tartoznak. A köny- nyebb, „B” kategóriában indulhattak és összemérhették tudásukat más európai énekkarokéval. A Pannon Volán Bartók Béla férfikara első alkalommal vett részt európai rangú nemzetközi versenyen. Az 1989 novemberében Budapesten megrendezett Nemzetközi Kórus- versenyen a „B" kategóriában aranydiplomát szereztek és kategóriagyőztesek lettek. Ezt követően hívta meg őket a GEMO az olaszországi versenyre. A kilenc országot nyolc férfikar képviselte az ,,A" és ,,B” kategóriában. A köny- nyebb ,,B" kategóriában nem volt kötelező szám, hanem egy meghatározott korszakból választhattak művet a kórusok. Az ,,A” kategóriában Schubert egy különösen nehéz 7 és fél perces műve, a Salve Regina volt a kötelező darab. A pécsi kórus az „A” kategóriában indult. Műsorukon a kötelező Schubert-művön kívül Palestrina, Bárdos Lajos és Karai József egy-egy darabja szerepelt. A rangos nemzetközi zsűri pontszámai alapján ezüst diplomát szereztek, valamint meghívást kaptak az 1991-ben Budapesten megrendezésre kerülő Nemzetközi Kórusversenyre. A Pannon Volán Bartók Béla férfikara az elmúlt néhány évben hangversenykórus minősítést szerzett, több külföldi meghívást kapott. A hazai férfikarok között a legjobbak között tartják számon. Sz. K. „Csöndesedő szavam...” Most.amikor ifjú és örökifjú titánok első és sokadik kötetei váltják egymást (ha ugyan nem porosodnak) a könyvesboltok polcain, érdemes kézbe venni Zentai László verseskönyvét. Mert a Kökényhúsú ég alatt című kötet más mint a többi. Hogy miért? Mert az egygyökerű és egyirányú legújabb magyar lírában, ahol a legtöbb vers mögött csupán különböző szerzők, de nem különböző szemléletek állanak, Zentait valami nagyon nehéz felelősség hajtja. Az, hogy tiszteli a költészetet. S ez azt is jelenti, hogy vállalva a népszerűtlenség lehetőségét és a „maradiság” esetleges vádját, nem individuális szenzációkra tör, hanem a „hagyományos" formák és műfajok közösségét és közösségiségét ötvözi szerencsésen saját legbensőbb élményeivel. Az időmértékes forma fegyelmét csaknem mindig gondolati és nyelvi fegyelemmé képes váltani: e versekben az időmértékes verselés legjobb magyar hagyományai (Berzsenyi, Radnóti -stb.) visszhangzanak. Zentai azt is bizonyítani látszik, hogy régi műfajok is lehetnek időszerűek; így lesz keze nyomán tipikusan huszadik századivá például az episztola vagy a ballada. A kötetet jellemző formai-műfaji sokszínűséggel tematikai változatosság és a színvonal hullámzása társul. A visszatérő témák: gyermekkor, szerelem, az emberekkel és intézményekkel való kapcsolatok visszásságai, s az e kapcsolatok között élő európai-magyar ember életérzése. A helyenként gyengén sikerült - utánérzés-jellegű - nyelvi fordulatokért bőven kárpótolja az olvasót a versek többségére jellemző színvonalas gondolati líra, amely Zentai költészetének legegyénibb oldala — s amely a mai magyar költészetben hozzájárul egy hiány betöltéséhez is. H. Gy. P. Hangverseny. Amikor Steve Reich konzervatój ..... i riumban tanult — az ötvenes és h atvanas évek fordulóján —, a fiatal komponisták általában posztweberniánus - szerialista - doktrínák szerint komponáltak. Atonalitás, aritmikai pointillizmus és füllel nem érzékelhető matematikai permutációk képezték az akadémiai normát. Ugyanakkor a zeneoktatás nem tudott — és a mai napig sem tud — lépést tartani az információs lehetőségek váratlan kitágulásával. Ennek következtében a zeneszerzők egyre inkább elszigetelődtek hallgatóságuktól. Hogy ez az elszigeteltség az elmúlt évtizedekben valamennyire oldódott, az nem csekély mértékben az eklektikus Steve Reich munkásságának köszönhető. Reich elidegenedett a szeria- lizmustól, célja olyan zene írása volt, amely akusztikailag kontrollált, kellemes a fülnek, a hallgatóban a szabadság és a változatosság érzetét kelti. Zenéje egybefoglalja a szeriális eljárások racionalizmusát a nem nyugati kultúrák és a hagyományos amerikai zene - különösen a jazz — struktúráit, harmóniáit és ritmusait. Jellemző Reich zenei fejlődésére a kifejezés lehetőségeinek esztétikai kompromisszumokat nem ismerő állandó bővítése. Noha az állandó lüktetés, a tonális központok, a szerkezeti világosság, ismétlések és a kánonhoz való makacs ragaszkodása mindig is stílusának jellemzői voltak, folyamatosan tágítja perspektíváit. Az elmúlt hétfőn a 180-as csoport és az Amadinda ütőegyüttes előadásában négy Reich kompozíciót hallhattunk, a sorozat következő előadása május 7-én lesz az Apáczai Nevelési Központban. W. K. Alan Ayckbourn-bemutató a PNSZ Kamaraszínházában Jelen recenzió címéül tulajdonképpen azt kellett volna írnom: Alan Ayckbourn: Az ejnye-bejnye kórus c. művének bemutatója. Hogy mégsem ezt tettem, magyarázata egyszerű: a szerző ilyen című művet1 soha nem írt. Az angolhoni színpadokon nagy sikerrel játszott darab címe ugyanis „Chorus of Oisappro- vcrl", ami magyarításban ugyan jó pár értelmezést megenged, de hangulatában mi sem áll tőle távolabb, mint Va/da Miklós fordítási „leleménye”, a bratyizó ejnye- bejnye. (Székrényesy Júlia pl. Zajos helytelenítés-nek aposztrofálta.) Félreértés ne essék, nem a műfordítói szabadságot kérdőjelezem meg, és távol áll tőlem, hogy a filmcímek fordítása — ferdítése körüli vitát most a színdarabokra is tovább vigyem. (Nóta bene: a film „leiterjakab" címmel 'is ugyanaz az alkotás marad.) Ami miatt egy látszólag jelentéktelen lingvisztikái problémának ilyen nagy teret szenteltem, az, hogy úgy érzem, ez a kulcsa a bemutató utón bennem felmerült alapvető kérdés megválaszolásának. Miért nem éreztük 1. C. Trewin, neves angol esztéta igazát, amikor a mű londoni bemutatóját követően — a pécsi műsorfüzetben is idézetten — azt írta, hogy Ayckbourn „Semmiképpen sem csupán könnyű vígjátékok szerzője .. A színészből lett sikeres és termékeny író — salját bevallása szerint — eleinte magának igyekezett sikerszerepeket írni. így születtek meg világszerte jó (s zott vígljáté'kai, melyekből a József Attila Színház mutatott be egy csokorral. Ezeket a hazai kritikusok „kórusa" némL „disapproval”- al - elutasítással - fogadta. Félő, hogy a szerencsétlen cím akaratlanul is szuggerál- ta: ez sem több, mint jó mesterségbeli tudással megírt könnyed rutin vígjáték. A „sztori" egyszerű. Az ős Koldusopera bemutatójára készül a kisváros amatőr víg- opera társulata. Ebbe a széthúzó, széteső közegbe kerül be Guy, aki felesége elvesztése után szeretné újjáépíteni önmagát és emberi kapcsolatait. A magánélet és a darabépítés furcsa tükröződéseként Guy statisztából főszereplővé válik, miközben fokról fokra adja fel eredeti erkölcsi tartását. Ha a hatvanas évek szépemlékű, később szándékosan tönkretett amatőrszínpadi mítoszára gondolunk, talán közelebb kerül hozzánk, és jobban meg tudjuk érteni, mit jelen a britek számára az amatőrizmus évszázados tradíciójával vérükbe ivódott SZÍNHÁZ: a mindennapos rutintól, álarcainktól való menekülés, az önkifejezés, önmegvalósítás, a közösségépítés eszköze és színtere. (Nem véletlen, hogy a modern pszichológia eszköztárába is bevonult a pszi- chodráma.) Ez az az alap, ami a darab és az idézett Trewin-i vélemény hitelét adja, ami az időnkénti bohózati helyzetek mellett és dacára igazi életteret, indulatokat és sorsokat mutat fel, és amitől a komédia keserédes. Lengyel György és színészei érzik az „ejnye-bejnye" cím és a darab tényleges mélysége közötti ellentmondást, és a színészi alakítások bizonytalanságai hátterében láthatóan ez áll. Ennek zömében áldozatul estek a songok és táncbetétek is, melyek az „amatőrség" hangsúlyozásaként érthetetlenné és élvezhetetlenné torzultak. Újváry Zoltánnak a rendező alakjában sikerült felmutatnia azt a hitet, kábítószer erejű szenvedélyt, ami felülemeli emberi, magánéletbeli gyengeségein. Kőszegi Ákos Guy megformálásakor túlzottan a külsőségek komikumát hangsúlyozta, a benne lezajló kataklizmából vajmi kevés került felszínre. Oláh Zsuzsa és Töreky Zsuzsa egyaránt képesek voltak a komikum mögött is az asszonyi - családi tragédiák érzékeltetésére. Paál László szép pillanata volt, amikor a rendezőtől megalázva, vérig sértve köszönés nélkül távozik, és mégis érezzük, hogy a következő próbán ott lesz. A látott előadásiból talán épp ez hiányzik leginkább: nem érezzük, hogy e tisztes kisvárosi polgárokat minden frusztráció ellenére mi hozza újra és újra vissza a próbákra? Füsti Molnár Éva, Sebők Klára, Sólyom Katalin, Unger Pálma, Barkó GyörgyBank Tamás, ilj. Fillár István és Moravetz Levente számára igazi színpadi lehetőség ezúttal nemigen adatott. Nem Papp Zoltánon múlott, hogy hangulatos játéka ellenére, túlzott zenei élményben nem részesültünk, mint ahogy Fehér Miklós ötletes, mozgékony díszlete rovására sem lehetett írni az előadás elég komótos tempóját. Szilárd István apozgatom Weöres Sándor utolsó könyvét. Az utolsót, amit még q kézjegyével ellátott. Korábban annyiszor megajándékozott a köteteivel, s bennük a bizarr, rajzos-bolondos dedikációkkal, hogy ez az utolsó szinte kopárnak tűnhetne a többihez képest. Mert nincs itt semmi rajz, ákombókom arabeszk, tréfás ötlet, ami fintorogva őrizné a pillanat emlékét. Csak két, reszketeg tollvonással jegyzett betű, meg egy évszám. Mégis, talán ez a legkedvesebb. A Kútbanéző. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet vele, mint a korábbiakkal - a szöveg mellé hol egy tekergő kígyót, hol egy kifliholdat, hol egy pápua-maszkot kanyarított a tolla —, vagy mint azokkal a tőle kapott könyvekkel, melyek egy furcsa szokását, a „to- vábbdedikálásét” őrzik. Utóbbi azt jelenti, hogy a számolatla- nul kapott könyvek közül, ha már elolvasta azokat, egyet- egyet továbbajándékozott: „X. Y. barátom nevében is szeretettel Weöres Sanyi". Kaptam így tőle norvég verseskötetet, angol Rustavelit, anyák napjára összefércelt versalbumot, vagy éppen párizsi kiadású avantgarde-kötetet, melyről azt sem tudni, a végén van-e az eleje vagy megfordítva. Szóval „tovóbbdedikált" farsangi ötlettel ezt-azt, de a Kútbanéző ákombókom bejegyzésével egyik se vetekedhet. 87 decemberéből való ez a kézjegy. Nehezen mozdult már. A kaput sem ő nyitotta, pedig ez korábban valóságos szertartás volt. Jött a kerti ösvényen, hosszan csörömpölt a kulcsokkal, felhívta az ember figyelmét, hogy jó mélyre kell hajolni, mert a virágzó bokrok belülről valósággal elözönlötték a kaput. S odabent a kertben, míg lassan haladtunk a ház felé, elmesélte a fákat-bokro- kat: a vénülő, göcsörtös diófát, a rigók-jórta orgonabokrot, meg a vörös kányafát. Most, legutoljára, már nem ő nyitotta a kaput. Kucorgott a díványon, és alig hallatszott a szava. Előbbi nem volt szokatlan, hisz mindig úgy telepedett le, hogy az ember nem tudhatta, ül-e vagy fekszik: féloldalt billent, kurta lábait maga alá húzta. De akadozó beszéde szokatlan volt. Korábban mindig számtalan kérdéssel fogadott, és azonnal nekifogott a kávéfőzésnek. Most akadozva szólt, és a kávéfőzővel sem kezdett el bíbelődni. A kávé készen volt már — feltehetően nem ő főzte -, nehézkesen csurgatta poharakba a csillogó findzsából: olykor megremegett a keze, a fekete sugár félrebicsaklott. Nem emlékszem, hogy ez utolsó alkalommal láttam volna körülötte macskát. Ez meglepett, hisz gyerekesen ragaszkodott négylábú kedvenceihez. Legelőször, 61 őszén, mikor meglátogattam, még kutyája volt: egy lompos, öreg puli. Később mindig élt a háznál egy-egy macska, olykor több is - tudni kellett, ki a vendég, és ki az „igazi" —, s' ezek a miákolók igencsak úgy viselkedtek, mintha minden az ő kedvükre volna itt berendezve. Weöres Sándor pedig élvezte a játékot. Ügy tett, mintha a cirmosok volnának az ő gazdái, nem pedig megfordítva. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az ajtót szinte percenként nyitotta-csukta, ha a macska- uraságnak ki-be korzózni támadt kénye-kedve. És bármiről beszélgettünk is, a költő félszeme mindig a macskán függött. Nézte, ahogy ül az alkonyodó szoba ablakában, s figyeli odakünn a fel-aló röp- döső rigókat, vagy egy újságpapírral zörömböl - karmos lábával paskolja a ' papírt, mintha lapozni akarna. Nem emlékszem, hogy ezúttal macskát láttam volna a közelében. Gubbasztott a díványon. A falon kedvenc képei, melyekről oly sokat mesélt korábban — mindnek ismertem a történetét, a Gulácsy-vázlatnak, a Rippl-Rónai tusrajznak, Veress Pál samott-bálványainak, és Bálint Endre Angyal című sejtelmes olajfestményének. Gubbasztott a gyér lámpafényben. Ritkán szólt, akkor is gyakran megesett, hogy mondatai összekuszálódtak. Csak egy-egy pillanatra szikrázott fel az emlékezete: ilyenkor a maga színvonalán tréfálkozott. De pontos találatait, meglátásait hamarosan elborította újra a köd. Emlékszem, megkérdeztem tőle - egy nemrég látott Holdbéli csónakos előadásra utalva —, mikor írta ezt a remek darabot. Hosszas tűnődés után azt válaszolta: „Valamikor a harminckilences évek végén”. Utóbb megnéztem: a darabot 1941-ben írta. Depresszióra panaszkodott, meg arra, hogy ritkán tud dolgozni. És csak „kisebb darabokat”, mert a toliforgatás is nehezére esik. Legutolsó verseiben mégis annyi bölcs derű és világosság van, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudta megalkotni őket ilyen fogyatkozó testi erővel, labilis lelki energiával. Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kútbané- zőt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta meg a tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán — hosszas összpontosítás után — leírt egy óriási, reszketeg „W"-t, meg egy kisebb, megbillent „S"-et. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkannak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott - egy költő-elődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a' nevét hol Weresnek, hol Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában. Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése komisz talány: lehet veresnek, vörösnek, vöresnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, hogyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esztendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még csak sikerült leiegyeznie, de az évtizedet már „súqni" kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járnának. Aztán eqy apró hetessel zárta az évszámot. ■ nnyi a legutolsó dediká- ció. Semmi rajz, semmi fintorgó ötlet, semmi szeszélyes ákombókom. Két reszketeq betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A ,,W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha tizedrésze a kezdőbetűnek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosódnak a betűjelek a bizonytalan évszámmal: W S 1987 Szepesi Attila Két betű % Jelenet az előadásból
