Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)

1990-04-29 / 26. szám

IO aj Dunántúli napló 1990. április 29., vasárnap Fedel alatt .közben bal tenyerébe csattog­tatja a jobb kezét. - Ha nem mentem haza időre, nem en­gedtek be. Ugyanez volt nem­rég, amikor négy hónapra ha­zaköltöztem. Hát ezért enged­je meg a világ, 24 éves nő vagyo<k! Nem engedtek be? Na, és akkor mi van? Kinn­maradok! Indulatosan sorolja a va­gyonát: az ittlévő, ócska sport­cipőt, farmernadrágot, két pu­lóvert, egy dzsekit. A többi sem tetszett, hogy otthon di­rigálni akartok. Már nagygye­rek volt, sorolja a szakmáit — szerkezet- és bányagéplakatos, ndhézgépkezelő, minősített he­gesztői, . általános építőipari gépkezelői vizsgája van, épü­let- és szerkezetüveges -meg­kereste a pénzét, a bányában és az építőiparban dolgozott. Még 17 éves sem volt, ami­kor egy kislány édesapja Jett, az élettársa, aki világra hoz­ta a gyereket, akkor 14 éves volt. Rá másfél évre kisfiúk született. összeházasodtak, de öt év után, 1981-ben elváltak. János akkor már börtönben ült. Be­törésért, lopásért, többször is. Aztán összeállt egy másik nő­vel, 8 hónapig együtt éltek, majd megint börtörtbe került verekedésért. Szabadulása után egy tsz-ben dolgozott, de ami­kor kitudódott, hogy börtön­viselt, kiutálták maguk közül az emberek. Ő fogalmaz így, hozzátéve, hogy a régi rend­szerben, ha valaki büntetve volt, azt a társadalom ellen­ségének tartották. Őt is. Utá­na jobbára alkalmi munkák­ból élt, 8—9000 forintot kere­sett, ott éjszakázott, ahol épp tudott. Legtöbbet az ól'lomá­otthon von. Csők akkor csil­lapodik le egy kicsit, amikor arról beszél, hogy ha bevásá­rol és főz, akkor nemcsakiket- tejüknek. Jut belőle az N. Fe­rinek, az öreg papának és a bátyjának is. A többiek bó­logatnak és sorolják, ki min­denkinek és miben segített már az Ildikó. Mert ő ilyen. A most 31 éves bátyja 14 év óta csövezik. Ő sem volt hajlandó elfogadni a családi normákat. Azt mondja, neki son. Egészen addig a decem­beri estéig, amikor is meg­unta az egészet. Előtte más­fél hónapig többedmagával a PVSK-pályán, a füvön aludt, mert az állomáson éjféltől már nem tűrték meg őket.- Azon a decemberi estén arra mentem be az állomás­ra, hogy egy vasutas dobálja ki az embereket. Volt közöt­tünk egy tüdőbeteg, 40 fokos lázzal. Őt. is kivágta, betört a feje, mentőt hívtak hozzá. Engem elküldött a francba, erre én őt vágtam ki. Aztán elmentem, vettem két üveg lakkbenzi nt. El ható rozta m, hogy fölgyújtom magam, ha nem tesznek értünk valamit. Ifjúságért Egyesülés, városi tanács elnökhelyettese, SZDSZ, volt az útja — még aznap es­te kinyitották nekik a romá­niai menekültéknek fönntartott szállást. Egy éjszakára. Más­nap aztán folytatódott az in­tézkedés, megkapták a pécs- bányai, egykori csapatotthont. Ideiglenesen március végéig, és onnét jöttek ide, a Gomba utcába. Szívesen beszél erről a né­hány hétről, az egész folya­matról, amelyben ő fontos sze­repet játszott. Fölháborodot­ton viszont a rendőrökről, akik a többiek szerint is állandóan ide járnak. Ha valami törté­nik a városban, mindjárt őket veszik elő. Közben remegő kézzel egyik cigarettáról a másikra gyújt. Rövidujjú póló van rajta, felkarjáig látni az egymást érő tetoválásokat és az eltüntetettek heges nyo­mait. Jobb kezének hüvelyk­és mutatóujját nézegeti gyak­ran, és mutatja', hogy már egy kicsit mozognak. Februárban — még Pécsbányám — megcsú­szott a vizes linóleumon, és beleesett az ablakba. A 400 ágyas kilnfkán hat és fél órás műtéttel gyönyörűen helyre­hozták. Kissé elérzékenyülten mondja, hogy nem altatták, azt mondták, gyenge a szíve. Saját bevallása szerint 14—15 kávét iszik naponta .. . — Mit csinálna másként, mint eddig? — Semmit. — És hogy akarja folytatni? — Ahogy jön, ahogy hagy­ják. Tudja, mióta könyörgök lakásért? Tizennégy éve bent van az igényem . . . A nevét elhallgató, 34 éves férfinak volt lakása. Felesége és két lánya. Egy napon vá­ratlanul ment hazo . . . Kifor­dult az ajtón, ivott, csavar­gód. Ezt meséli az életéről, azzal együtt, hogy ő egyszer már felkapaszkodott. Intézet-' ben nőtt fel, ahova egyhetes korában, 1956 őszén adták be a szülei. Ott tanulta ki az ács, üvegező, kőműves szak­mát. A tönkrement családi élet, a züllés után egy hó­nappal ezelőtt jött Pécsre sze­rencsét próbálni. Azt hallot­ta, itt jobbak a lehetőségek, több pénzt, lehet keresni. Szak­májában akar elhelyezkedni. Mór van is ígérete egy ma­szektól, 120 forintos órabérre. Odamenne a húszéves élettár­sóval és talán a bátyjával együtt, aki szintén a Gomba utcában lakik. Nemrég jött ki a kórházból — nem hajlandó megmondani, hogy mivel ke­zelték - a bátyja is lábadozik, mert egy kocsma előtt meg- szúrkálták a lábát. Azt mond­ja, pénzt kértek tőle, és nem adott. Ű 36 évesen öt házas­ságot és hat gyenméket sorol fel. Kettejükkel elsősorban arról beszélgettünk, hogy szerintük a most itt élő 35 ember közül hányon képesek és hányon fognak dolgozni. Talán őzért, mert amíg másról beszélget­tünk, a fiatalabb folyamatosan dolgozott. A zárakat szedte szét, az ajtókat javította. — Furcsa dolog ez — mond­ja a fiatalabb. - Rólunk nem akarják elhinni, hogy nekünk is van szakmánk, hogy mi is tudunk dolgozni. Most, hogy bent voltam a kórházban, jól megvoltam a szobatársaimmal, különösen az ágyszomszédom­mal. Egyszer előjött a szó a hajléktalanokról, és ő azt mondta, hogy ezeket a sze­meteket összegyűjtené és kényszertáborba vinné. Utána mondtam meg neki, hogy én is az vagyok .. . Ezzel együtt részben igazat ad egykori ágyszamszédjának. Szerinte a fele társaság akar dolgozni, huszonöt százalékuk viszont mór annyira kivan, olyan beteg, hogy tartós mun­kára képtelen. A többiek pá­dig valószínűleg nagy ívben kerülni fogják a munkát. Szinte végszóra érkezik egy csenevész, nagyon szomorú szemű fiatalember. Egykor még az NDK-t is megjárta — gép­lakatos a szakmája -, de itt­hon balhéból gépkocsikat, au­tomatákat tört fel, börtönbe került. Nagy pohár tea, zsí­ros kenyér van a kezében, a reggelije és az ebédje. — Korábban egy villamos­üzemben dolgoztam, targoncás voltam. Leépítéskor engem küldtek el elsőként. Most Szentlőrincre járok, a cipő­üzembe. Jó, ha tisztán meg­keresek 3000—3500 forintot. Mi­re elég ez? Lehet ebből la­kásra gyűjteni, családot ala­pítani? El is költőm. Nem iszom, nem dohányzom, kaba­láké t vásárolok, meg legutóbb sikerült végre ezt a kis rá­diót — mutatja, mint féltett kincset. — Szokott ábrándozni? — Igen. Saját kuckóról, biz­tos munkáról, nyugodt életről. Keserű mosolyra húzza a száját, leteszi a poharat, úgy kérdezi: — Hát nem nevetséges? Én ilyesmiről? Hát nem arról ké­ne nekem ábrándoznom, hogy mikor ér utol a megváltás mikor halok végre már meg?! Török Éva A hely ugyanaz, az itt élők többsége is, de a Gomba ut­ca 10. mégsem olyan, mint a hivatalos átadásikor volt. A legfeltűnőbb: már nincs itt o tengerkék szemű, négyéves Viktória. Csak a hófehér hús­véti nyúl maradt utá'na, amit édesanyja élettársától kapott. Néhány szög fogasnak és dísz került a falakra, függönyök az ablákőkra, de az akkor ka­tonásan rendbe tett ágyak egy része most vetetlen, né­hányat pedig beborítanák a rájuk dobált ruhák. Igaz, nagy- mosás napja van a pécsi haj­léktalanok szállásán, fekete, hab nélküli vizet pörget a forgódobos mosógép. A 23 éves D. Erzsébet mos­sa o társaság többségének ágyneműjét, holmiját. A maga módján gondoskodik róluk, azt teszi, amit annak idején ő hiába remélt az édesanyjától. Valamikor a hetvenes évek elején látta utoljára, amikor elváltak a szülei, és ő két fiú­testvérével együtt hamar bele­ízlelt a korlátok nélküli, sza­bad életbe. Olyannyira, hogy egy idő után már az édes­apja sem engedte be, ha szo­rult helyzetében mégis csak az-egykori otthona ajtajánko- pogtatott. Most már sem a szüleivel, sem a testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, nem is tud róluk. Korábbi két élet­társáról sem. A jelenlegi pe­dig kórházban van, le kell merevíteni a lábát. A vékony- dongájú, gyerekarcú, szőke lány a szőlő-gyümölcstermesz­tő szakmát tanulta, a Pécsi Állami Gazdaságban dolgozott. — Vesekövem volt, otthagy­tam a gazdaságot. Az új mun­kahelyemről szeptemberben há­rom napra lementem a Bala­tonra, jól megfáztam, kirúgtak az állásomból. Új helyet ke­restem, de megint beteg let­tem, vakbéllel operáltak. Ami­kor kijöttem a kórházból, már nem volt hova mennem, nem volt miből élnem. Elkezdődött az alkalmi mun- kázás, a lépcsőházakban, pá­lyaudvaron alvás időszaka. egészen múlt év decemberéig, amikor is a többiekkel együtt ő is Péosbányára ment. őt bízták meg a takarítással, mo­sással, pénzt kapott érte. Ab­ban reménykedik, hogy itt is folytathatja. — Nem akar a szakmájában dolgozni? — Nem tudok. A vesém miatt. így is sokszor begör­csölök.- Itt is akar maradni? — Nem. Megpróbálok össze­gyűjteni egy kis pénzt, és el­mennék albérletbe.- Most miből él?- Amíg az élettársam dol­gozott, az ő keresetéből, most táppénzt kap, abból. Albérletbe szinte lehetetlen elmenni, 5-6000 forintot kér­nék egy szobáért, de a leg­több helyen fél évre előre. Ezt mondja Gy. Ildikó, de eny- nyi pénzt valószínűleg nem is látott még együtt, sem ő, sem az élettársa, pedig ők dol­goznak. Ildikó a Garay utcoi átmeneti otthonban, havi öt- hatezer forint közötti fizetésért, az élettársa egy maszeknál, napi négyszázért. Mindketten ibalul sikerült házasságot — Ildikó kettőt — tudnak a há­tuk mögött, összesen három gyerekkel. A gyerekeikről szin­te semmit sem tudnak, nem látják őket. Ahogy Ildikó mondja: dugják előlük a volt házastársaiik és az ő szüleik. — Szokott azon gondolkod­ni, hogy miért alakult így a sorsa ? — Anyukám mindig azt mondta, hogy nem voltam for­málható, nem hajlottam a jó szóra. — Úgy érzi, hogy nem volt igaza az édesanyjának? — Nagyon sok dologban nem. Hát hiszen már nagy­lány voltam, engem nem le­hetett megkötni, hogy de már pedig ekkor és ekkor itthon légy! Dolgoztam, és ami mun­ka a földön van, mindent megcsináltam — mondja hosz- szan elnyújtva az ,,ö"-ket, mi­Megvédik a pogányi kisgazdaságokat • • Önvédelmi csoportokat szerveztek Csodálatos világot rejtenek ezek a dombok! A pécs-har- kányi útról nem látni, nem is feltételezné az erre utazó, mi­lyen érték búvik Itt meg. A pogányi három hegyen, a Szelistye (Alsóhegy), a Gorvje Brdo (Felsőhegy) és a Sza- distye (Falucska) gondosan művelt kertek, szőlők, és nagy féltéssel, igényesen megépített kis házak. A hosszú építési tilalmak, korlátozások sem tudták el­sorvasztani ezt a szép telepü­lést. Amint lehetőség adódott, felosztották, felparcellázták a földeket, juthatott többeknek. Jöttek is, főleg Pécsről, befo­gadta őket a helyi közösség, látva tenniokarásukat. szorgal­mukat. Most nagy bajban van ez a közösség. Félti értékeit, évek munkájával megteremtett gazdaságát, szorgalmának gyümölcseit. Az elmúlt három­négy hónap alatt tizenkilenc kis házat törtek fel. A betörők felpakoltak kisgépeket, hordó­kat, minden mozdítható érté­ket. Amit nem vittek el, azt brutálisan összezúzták. « Három hete egy fiatalem­ber fóliasátrat akart telepíte­ni, négyen alig tudták le­szedni a kocsiról a csomagot, másnapra a rablók felpakol­ták, elvitték. Idős nyugdíja­sok nagyon elkeseredettek, évekig gyűjtögettek a pihenést és élelmet adó kiskertjükért, és vandál idegenek kifosztot­ták őket. Aztán ott vannak a fiatalok, akik hónapról hó­napra, évről évre gyarapít- gatják a gazdaságot, és egyik napról a másikra kezd­hetnek elölről mindent. Legutóbb a falugyűlésen megelégelték az emberek a tehetetlen várakozást. Elhatá­rozták, hogy segítik a rendőr­séget, a feladattal elhalmo­zott körzeti megbízottjukat. Maguk is tesznek a vagyo­nuk védelméért. Úgy döntöttek a három he­gyen gazdálkodók, akik ag­gódnak a faluban élő idős em­berekért is, hogy közösen al­kalmaznak egy fegyveres me­zőőrt, megszervezik a vagyon­védelmi csoportokat, és rend­szeresen megfigyelik azokat a csomópontokat, ahol a rablók — a betörések jól szervezett bandára utalnak - feltehetően kereket oldanak. Azon sem lepődik meg senki mostaná­ban, ha a kiskerttulajdono­Pogány-szölöhegyi részlet sok felírják az ismeretlen ko­csik rendszámát, ügyelnek minden szokatlan dologra, és természetesen udvariasan tisz­tázzák, ha félreértés történt, de most már nem akarnak semmit sem a véletlenre bízni. Nagyon remélik, sikerül el­riasztani a kiskertek fosztoga­tóit. Ha elcsíphetnék őket, az­zal mindenképpen másoknak is segíthetnek. És természetesen segíthet­nek azzal is, ha átadják a tapasztalataikat a szervezett­ségükről, közösségalkotó el­Fotó: Proksza László határozásukról. Pogányban sok mindenben nem várnak mára felsőbb ügyintézésre, igyekez nek kézbe venni saját dolgai­kat, és ebben jó partnerek választott tanácsi tisztségvise lőik . . . G. M.

Next

/
Thumbnails
Contents