Dunántúli Napló, 1990. március (47. évfolyam, 59-87. szám)

1990-03-10 / 68. szám

1990. március 10., szombat Dunäntmt napió 9 R pápa művének bemutatójára készül a pécsi színház (Római tudósítónktól) A Vatikánban a Szent-Péter Bazilika előtt van egy könyves­bolt, ahová római sétám ide­jén betértem. A nagyon gaz­dag és illusztris könyvválasz­tékból engem elsősorban a pápa drámai művei érdekel­tek, tekintettel arra, hogy szü­lővárosomban, Pécsett éppen Karol Woytila egyik drámájá­nak bemutatójára készülnek. Karol Woytila jó néhány verses kötettel is büszkélkedhet. Há­rom drámáját vásároltam meg. 1960-ban jelent meg először „Az ékszerész boltja előtt" című drámája a Znak című lengyel lapban folytatásokban. A dráma alcíme „Meditáció a házasság szentségéről, amely néha drámává változhat”. A művet a pápa 1956-ban írta, írói álneve Andrej Jawien volt. A RAI olasz rádió 1960-ban hangjátékban közölte a drá­mát, és a nagy sikerre való tekintettel még az évben a Va­tikáni Könyvkiadó gondozásá­ban a mű megjelent. A dráma első olasz kiadása 1979-ben volt, 1988-ban pedig már a kilencedik bővített kiadás ke­rült a közönség elé. A drá­ma eddig 14 nyelven jelent meg. Woytila írásainak gondo­zására bizottság alakult, amely nagy gonddal fogott hozzá a pápa filozófiai, iro­dalmi, teológiai munkájának rendezéséhez. A dráma tulajdonképpen metafizikus meditáció az em­berségről: a kereszténységről. „Elsősorban olvasásra és me- ditálásra szánt műről van szó, amelynek színpadi megjelení­tése nem csekély feladat!”, írja Ciustino Farnedi, a Va­tikáni Könyvkiadó igazgatója a drámához írott előszavában. A drámában következésképpen kevés a cselekmény, inkább egy spirituális, az egyén bel­ső pszichikai énjében lejátszó­dó „kalandról" van szó. A mű megírásánál a szerző be­vallása szerint nagy hatással volt rá Thomas Steam Eliot úgynevezett rapszodikus szín­háza, a szavak színháza. Ugyancsak nem volt könnyű dolga a filmrendezőnek, Mi­chael Andersonnak, aki film­re vitte a drámát. Ki a mű címében szereplő ékszerész? A szerző az éksze­rész alakjában tulajdonképpen a prófétát, Istent kívánta meg­jelentetni, alti mélyrehatóan ismeri az emberi érzelmek bo­nyolult világát, aki a jegy­gyűrű vásárlásakor felhívja vá­sárlóinak figyelmét, hogy nem­csak egyszerű fémet vásárol­nak, hanem szerelmük, hűsé­gük örök szimbólumát. A film­ben az ékszerészt Búrt Lan- cester alakítja. Adóm alakjá­ban a szerző saját énjét kí­vánta ábrázolni. A drámában Ádám laikus, a filmbeli meg­jelenítés viszont inkább azt kí­vánta, hogy Ádám lelkész alakban jelenjék meg. Ádám a drámában kulcsfigura. A filmben Ádámot Daniel Olb- rychski kiváló lengyel színész, az ismert Wajda-hős alakítja. Teréz alakját a Zeffirelli fil­mekből oly ismert Olivia Hussey alakítja. Teréz korán veszti el férjét Andrást. Töré­keny boldogság az övék. Az asszony éppen áldott állapot­ban van, amikor férje, András a lengyel frontos hősi halált hal, 1939-et írunk éppen Teréz megszüli Kristófot, akit egye­dül nevel fel. Az asszony szá­mára András az örök szerelem maradt, a halál ténye a sze­relmen mit sem változtat, az asszonyban tovább él András iránt érzett szerelme. Andrást a filmben Andrea Occhipinti olasz színész alakítja. A filmet Krakkóban, Mont- reálban forgatták és Torontó­ban vágták. A mű cselekmé­nye 1939-ben, 1947-ben és 1962-ben játszódik. Mit is ír Karol Woytila a dráma vége felé? „A szerelem örökös ki­hívás, amit az Isten azért adott az Embernek, hogy le­győzhesse a sorsot." „A jövő a szerelemtől függ I" Ugyancsak a vatikáni köny­vesboltban bukkantam rá a pápa második két ifjúkori drá­májára. Az egyiknek az ere­deti címe Brat naszego Boga - Istenünk testvére, a másik címe: Promieniowame Ojcost- wa — Az Atyaság kisugárzása. Előbbit mutatja majd be a pécsi társulat. A pápa a különös gonddal kezelt drámái, kedvencei közé sorolja az Istenünk testvére művét, amelynek számos élet­rajzi fogantatása is van. 1845. augusztus 20-án Krakkótól nem messze megszületik Adam Chmielowski, aki az édesapja 1853-ban bekövetkezett halála után Pétervárra kerül a ka- dettis'kolóba. De egy év múl­va már visszatért Lengyelor­szágba. A Pulawy Agrárinté­zetbe kerül. Lengyelország ek­kor fel van osztva a poro­szok, az oroszok és az oszt­rákok között. Ádám látja ha­zája szerencsétlen sorsát. Az­tán eljön az 1863-as felkelés. A fiatal Ádám részt vesz a fel­kelésben. A harcokban meg­sebesül, elveszti egyik lábát. Időköziben Ádám felfedezi magában a festészet iránt ér­zett vonzalmát. Festészetet kezd tanulni, Párizsban, Lon­doniban, Münchenben. 1874- ben Visszatér Lengyelországba, Immár mlint Ihíres festő. A len­gyel kultúra két hatalmas sze­mélyiségével köt személyes is­meretséget; Henryk Sienkie- wicz-el, a Quo vadis híres írójával és Elena Modrze- jewska színésznővel. Realiszti­kus festészete egyre inkább misztikussá válik. A nyolcva­nas években személyisége egyre inkább válságba kerül. Aztán megismerkedik a je­zsuitákkal, és számára ez a találkozás meghatározó! Egyre inkább velük azonosul, és Ádám személyisége megszű­nik, illetve egy új emberré változik: Alberto atyává, a sze­gények gyámolítójává. Hirdeti az evangéliai kammurvisztikus eszméket, mert csak azok ál­tal látja biztosítottnak a jelen társadalmi igazságtalansá­gainak megszüntetését. Ádám- Aíbert lelkének, egyéniségé­nek belső egyensúlyát csak a szeretet, könyörületesség ere­jével tudja visszanyerni. A fő­szereplő 1916 karácsony esté­jén hal meg Krakkóban. A másik drámában a szerző az atyaság dicsőségének, ma­gányosságának és az élet kon­tinuitásának problémáit anali­zálja. A dráma szerep lő Ádám, az anya, a Fiú és Mónika. Az apa fiúvá, a fiú apává válik az élet folyamatosságéiban, hogy élnek egymás mellett és miért magányosak egymás nél­kül . .. Az olasz televízió karácso­nyi műsorán többek között meglepte a tv-nézőket „Az ék­szerész boltja előtt" című drá­mával. Rossi Gabriella SARKADY SÁNDOR A soproni Szent Mihály-templomra Jánosy Istvánnak Sopron hatalmas temploma, Szent Mihályi Fölötte szállton szállnak a századok - Egy ezredéve áll a dombon: Őrzi a völgyet, az ősi tájat. Nem székesegyház, nem fejedelmi dóm, Katedrálisnak túl puritán e lak; Isten hatalmas háza mégis, Hol Kelet és Nyugat összebékül. Árpád portyázó, barna pogányái Ütöttek sátrat hajdan, ahol ma áll, S talán István rendelte légyen, Új hite temploma álljon itten. Rakatta András, dúlta vadul tatár, Elomlott, épült, egyre emelkedett; Fölszentelésén látta Sopron Térdre borulni a büszke Mátyást. Nagy főhajó és karcsú haránthajó Kereszt jelével hódol az Úr előtt; A tornya ive néma zsoltár: Kő tedeum, faragott imádság. A talpazat még vaskos-erős román, De egyre karcsúbb szintjeinek sora; Fent íves ablakok röpítik - Gótika gyöngye hegyes sisakja. Sisakja? Inkább gyöngykoronája van! Áttört kőcsipkés pánt ül a homlokán, Sokágú, ékes, büszke jelvény: Nyolc fiatornya a nyolc agancsa. Bordáit tartják atlasz! támfalak, S megannyi széles, kőinú váll alatt A boltozat tonnányi terhe Mintha csak egy pele szárnya volna. Belépve égig szöknek a boltívek! Az oszloperdő törzsei kétfelől ős bükössé sudárosulnak, S ott jön az erdei úton Isten. E helyt búsongott Berzsenyi Dániel, Petőfi marsolt itt Pozsonyig gyalog, És Jánosynk faggatta Istent, Bonc jokulátorok új utódja. A mindhalálig hivek alusznak itt; A domb tövében hős Machatsek Gyulánk, Thurner, Berecz, Herbszt és az agg bölcs, Csatkai csontjai porladoznak. A Szent Mihályban szól a harang szava, Akárha Sopron szózata hangzana: Te háromajkú, egy szívű táj, Múltadat óva teremts jövendőt! Békével járjon mind, aki jót akar, Legyen horvát vagy német, avagy magyar - És bármelyik hit is nevelte, El ne feledje, hogy egy az Isten! 1988. Várhelyi József Kóbor áram N agyon korán volt. A vö­röslő nap még csak ka­parászta az éjszaka be­úszott mogorva felhők szélét, de a iharmat imár megeste a füveket. Vászonsurrunója tej- jesen átázott, nyűtt melegítő- nadrágja bokáig csatakos lett. Úgy látszott, Ihogy nem vesz róla tudomást, vagy túlságo­san is 'megszokta már. Kö­nyökben 'belhajlított karral, gé­piesen mozgott, gyér 'haja át­nedvesedett a halántékán, a füle mögött verejtékcseppek gurultak a nyakába, de nem törölte le. Lassuló futásában már nem volt semmi meg­győződés, csák a 'megszokás automatizmusa vitte előre. A város széli beton óriások most kezdtek kimosakodni a temetői szürkeségből', a sze­rencsésebbek már visszahu- nyorítottok sok-sók szemükkel a réz színű napra. „Igen, nemcsak a könyveknek, a há­zaknak is megvan a maguk sorsa" — gondolta. „Isten áld­ja meg a házat, és benne minden lakáját” — hallotta a messzi időből, de a hangnak nem volt hangja. Egyszerre nagyon fáradt lett. A beton szagú kis lakásban, leszórta magáról a csatakos göncöket. A zdhany alá bújt, a simogató meleg áradást fo­kozatosan állította hűvösre, és ettől visszatért a valóság­ba. A rendetlen szolba, tele szétszórt folyóiratokkal, újsá­gokkal, sarokba hajított köny­vekkel — 'jó ideje tudta már, hogy mindez öncsaló kulissza sohasem élt életéhez —, az asztalon hagyott fantáziátlan ételmaradékok, a valóság bi­zonylatai, tanúságtevő mon­tázzsá merevedtek. 'Lassan öltözni kezdett. Sem­mi öröme nem telt benne már régóta. ,A világot szívedből megutáljad, és úgy menj ki belőle, meztelen." A zsenge gyermekkorában Olvasott vers­sora úgy vetődött tudata fel­színére, mint a víz alól fényes ívben felröppenő halacska. A busz csaknem üres volt. 'Kihagyó szuflával tüsszögött a néptelen utcákon, a közleke­dési lámpák még sárgán vil­logtak. A szombati korai piac­ra igyekvő háziasszonyok kör­be ülték egymást, üres bevá­sárló szatyraikat szorosan tér­dük 'közé szorították. 'Már a nappali portás né­zett rá álmosan az ablak mö­gül. Mutatóujjával a homloka felé 'bökött köszönésül. Meg­szokta már, de nem értette, mi a fenét lehet csinálni egy üres szerkesztőségben. A lift az egész heti 'büdösséget ma­gában tömörítve vonszolta magát a „magasabb régiók­ba". A szobája — egyedül az övé, mert másnak nem kellett - közönyösen fújta arcába papírszagú léheletét. Az elha­markodott íróasztal közepén öreg, meztelen írógép szé­gyenkezett. Csak a telefonnak volt emberi arca. Papírt fűzött a gépbe, hátradőlt, cigaret­táért kaparászott a zsebében. Még nem tudta, mit fog írni, csak azt érezte, valami hatal­mas kiáltás kívánkozik ki be­lőle. Nézte az üres papírt. 'Nyolcéves volt, amikor öles termetű apja fekete bányász egyenruhájában a vállára vet­te, s úgy menetelték végig a május elseji felvonulást a fő­város egymásba torkolló, szé­les útjain. Megrémítették a hömpölygő emberáradat fék­telen örömkitörései, semmit sem értett. Egyszercsak meg­érezte, hogy mindent, ami tör­ténik, itt is, 'másutt is, apa egész testében érzi, sugároz­za, akarja, visszarezgi. És apá­nak könnyes volt a szeme, amikor egyszer azt mondta: most már a bányász is ember, fiam. Apa ötvenhat után nem ment vissza a pártba. Nem volt visszahívható. Közelebb húzta magához az írógépet. „Nem volt visszahív­ható." Leütött egy nagy N be­tűt. Csak úgy. Kis középiskolás volt, ami­kor egy 'Balaton környéki osz­tálykiránduláson virtusból ne­kivágott, hogy feljusson a leg­meredekebb hegy tetejére. Egy rohammal akarta meghó­dítani a csúcsot, de még a hegy derekáig sem ért, érezte, nincs több ereje, a csúcs szá­mára elérhetetlen. Lerogyott, verejtékben fürdő arcát az éles, kemény kövekre fektette. A szoba egyre világosabb lett. „El kellene oltani a vil­lanyt." De csak 'ült a széken, s a telefonra bámult. „Negy­venkilenc éves vagyok, és sen­kim sincs, csak ez a telefon." Arra gondolt, hogy általa, raj­ta keresztül áramlott testébe, leikébe a 'közel és a távol. „Negyvenkilenc éves vagyok, és nincs, akinek telefonáljak." Apjával haláláig bizalmas viszonyban volt, de politikáról, a pártról soha nem beszéltek. Amikor őt első munkahelyén a párttitkár szelíden betúsz- kofta a pártba, sokáig gon­dolkodott, elmondja-e apának, amíg rájött, hogy ez úgy be­csületes. Apa csak bólintott, a szemén látszott, 'hogy kér­dezni is szeretne, de nem kér­dezett semmit. A telefon halkan, 'bizonyta­lanul cirregni 'kezdett. Kóbor áram — mondta egyszer neki valaki, de ő sokkal szebb ma­gyarázatot talált magának. „A telefonnak lelke van, megérzi, kit nem hiv senki, annak cseng ki egy ki-picit." Ezt egyszer elmondta egy értelmes arcú kisfiúnak, akit Fejszés 'Bálint­nak hívtak. Egy láthatási na­pon felhozta ide, maga sem tudja, miért. Akkor is csend volt, hosszan .hallgattak, és az értelmes arcú kisfiú egyszer­csak 'beszédes lett. „Apa, biz­tosan emlékszel, tavaly, ami­kor csúszva-mászva 'kapasz­kodtunk fel arra a meredek, magas hegyre, és amikor én már nem bírtam, a hátadra vettél, és akkor te azt mond­tad, nem téged viszlek a há­tamon, .hanem azt a 'hajdani, kudarcot vallott kisfiút, aki én voltam. Miért mondtad?” Az írógép fölé hajolt, és hosszan, kínlódva dolgozott. Túl a rosszul záródó ablakon már régóta élt a város. Min­den felverődő kis zaj ismerős volt, beletartozott az írógép dadogásóba, éppen úgy, mint máskor, már nem is a fülével hallotta, 'hanem az ujjaival. Könnyű, szemerkélő esőcske indult, de éppen'hogy megfé­nyesítette a 'háztetőket, s a tolakodó napfényben szemte­lenül vigyorogni kezdtek a fol­tozott tetők piros cserépsze­mei. Holtfáradt volt, amikor ki­húzta a gépből az utolsó ívet. Maga elé tette, sokáig nézte, mire rendeződtek a szemében a szétugráló 'betűk. „Szép sze­relmeim, nagy hiteim úgy foszlottak le rólam, mint ahogy a díszhal levedli a bő­rét. De az mindig új ragyo- gáslba öltözik, rajtam meg csak fakó sébhelyek marad­tak. A csúcs előtt mindig ösz- szerogytam, ahogy most ösz- szerogyott velem az ország. Ki vesz 'bennünk a hátára?” Az ablakhoz 'ballagott, ki­nyitotta, és mélyen kihajolt. Odalenn emberek jöttek-men- tek, egy fiatalokból álló cso­port valami szöveget gajdolva trappolt az úttest közepén, autók kerülgették őket, a tü­relmetlenek dudáltak is. „Csen­des forradalom” — mormolta - „egy rohammal a csúcsra?" Becsukta az ablakot. isszament az íróasztalhoz. A szanaszét heverő pa­pírlapokat elgondolkoz­va egymásra simította, amikor a telefon élesen, parancso- lóan felberregett. „Egy fiatal­ember van itt a portán. Sose láttam. Nagy, koronás címer van a dzsekijén, és azt mond­ja, ön az apja." Körbefordult vele a világ. Amikor kilépett a folyosóra, még 'hallotta, hogy aprókat cirpel a telefon. Bod Éva kerámiája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents